Népszava, 1989. március (117. évfolyam, 51–76. sz.)

1989-03-01 / 51. szám

NÉPSZAVA 1989. MÁRCIUS 1. SZERDA_________________________________________________________________________________________________3 Nagy Sándor beszéde a vasasakadémián (Folytatás az 1. oldalról) ezekhez a változásokhoz, s közben végrehajtani egy gyökeres megújulást, ami tulajdonképpen egy alulról építkező, és a tagság egésze által meghatározott demokratikus szervezetet jelent. Jelenti egy szövetségi elven felépülő, és működő szakszervezeti mozgalom struktúráinak a létrehozását, és végül, jelenti egy rugalmas, nyitott, a dolgozók valamennyi foglalkozási, szakmai csoportjai valóságos érdekeire építő szakszervezeti mozgalom létrejöttét, megerősödését, és az érdekvédelmi, érdekképviseleti funkció minden korábbinál markánsabb felvállalását. Nagyon fontos, hogy a szakszervezetek a saját belső tevékenységüket, saját szervezeti életüket, stílusukat, felfogásukat megújítsák, de az legalább annyira fontos, hogy tudjuk, a szakszervezeti tagok millióit nem elsősorban ezek a szervezeti struktúrák érdeklik, hanem a napi alapvető gondok. Eredményeket szeretnének látni, miközben egyikünk számára sem közömbös, hogy sikerül-e megőrizni ennnek az országnak a társadalmi-politikai stabilitását, hogy az egyébként támogatandó demokratizálódási folyamat nem torkollik-e anarchiába, aminek szükségképpen velejárója lenne a gazdasági csőd iszi a munkásszolidaritás 89-et, és ugye, mindezekre rálapátolva, ugyanezekről a kérdésekről más hangon és meglehetősen harsányan nyilatkozik. Hogy lehet ezt öszszeegyeztetni? Egy módon, hogy mindegy, hogy milyen áron, ahogy az ismert történet mondja, ha cigarettázik, azért, ha nem cigarettázik, azért, a lényeg az, hogy pofon lehessen vágni. Félreértés ne essék, én nem ajánlom senkinek, magunknak kiváltképp nem, hogy megsértődjünk, egy ilyen szervezet nincs abban a helyzetben, hogy megsértődjön, nem is kell megsértődnie. Egyetlen dolgot kell csinálni, következetesen folytatni azt a munkát, amit elkezdtünk, és következetesen végig kell menni azon az úton, amin elindultünk. És természetesen meg kell próbálni megnyerni segítőnek, támogatónak mindazokat, akik jelentős szerepet játszanak abban, hogy megfelelő módon tájékozódjon az ország közvéleménye ennek a szakszervezetnek a törekvéseiről, ennek a szakszervezetnek a politikájáról. Én ezt tartom kulcskérdésnek. Más dolog, hogy mindent azért nem kell szó nélkül hagyni. Gondolom, elérkezik majd az idő, amikor azokat az embereket, akiket a politikai forgószél felkapott, esetleg megkérdezik, miért léptek erre az útra, azok is, akik hosszú évtizedeken keresztül — ahogyan most mondják — ennek a „sztálinista, transzmissziós” szakszervezetnek a kenyerét ették, méghozzá nem is akármilyen darabot belőle. Vannak emberek, sajnos, akik nem tudnak elszámolni az elmúlt éveikkel, évtizedeikkel, és úgy gondolják, hogy most ez más módon pótolható, úgyhogy Esterházy Péternek igaza van, csúcsforgalom van a damaszkuszi úton. Miben érdekelt a szakszervezet A SZOT főtitkára ezután néhány gazdaságpolitikai kérdéssel foglalkozott. Kitért a szakszervezeteknek a tulajdonviszonyokkal kapcsolatos véleményére, a belső piac bővítésének fontosságára, majd így folytatta: — Szükség van a szerkezetváltásra, ebben a szerkezetben ez a gazdaság hoszszú távon nem életképes. Viszont határozottan le kell szögeznünk, hogy olyan szeramelynél tudatos foglalkoztatáspolitikával összekapcsolt, összehangolt lépések történnek, és nem spontán folyamatok. A szakszervezeti mozgalomnak döntően ahhoz fűződik érdeke, hogy aktív és rugalmas foglalkoztatáspolitika eszközrendszerei alakuljanak ki, és csak ezt követően ahhoz, hogy a munka nélkül maradottak szociális támogatása megoldódjon. Ez nem szembeállítás, csak a probléma megközelítésének eltérő szempontja. Érdekünkben áll továbbá, hogy valóságos teljesítményelv valósuljon meg. De teljesítményelvet akkor tud egy társadalom igazán elvállalni és produkálni, ha a teljesítményelv párosul a társadalmi szolidaritással, azaz: az önhibájukon kívül bajba jutottaknak nyújtott segítséggel. A kormányzat különböző megnyilatkozásaiban is szerepel, hogy mihamarabb ki kell dolgozni, és gyakorlatban is megvalósítani a bérreformot. Ezzel szoros összhangban kell az adórendszer átalakítására is irányt venni. Feltétlenül támogatnunk kell egy olyan költségvetési reformot is, amely minőségében, normatív jellegében, működésében és megítélhetőségében helyezi új alapokra a költségvetés kiadásait. A bevételi oldalt már sikeresen megreformáltuk, hiszen van adórendszerünk, méghozzá „európai színvonalú”, hát a kiadási oldal reformját is meg kell oldani. Feltéve, ha ez nem jelenti azt, hogy nehézségekre hivatkozva a költségvetés kivonul a lakosságot érintő egy sor területről. Ha a reform ezt jelentené, akkor természetesen nem lehet támogatni, hiszen a mára kialakult szociális feszültségek tovább nem növelhetők. Nagy Sándor ezután a gazdaság és a szociálpolitika távlati feladatairól beszélt, majd áttért a rövid távú problémákra, elsősorban a legnehezebb helyzetbe kerültek ügyének felkarolására. Mint kiemelte, a szakszervezeteknek az elmúlt hetekben, hónaljakban megtett lépései, elgondolásai a nyugdíjakkiegészítésére, kimondva, kimondatlanul felvetik azt a kérdést, hogy kinek a pártján áll a szakszervezeti mozgalom. A minél magasabb produkciót létrehozni képes és ezért magasabb jövedelműek oldalán — akiknek támogatása a gazdasági kibontakozásnak egyik lendítő eleme lehet —, vagy pedig az elesettek pártján. Én ezt a kérdést szembeállításnak tartom. Is-is. Ha a magyar szakszervezetek lemondanak bármely számottevő dolgozói réteg problémájának megoldásáról, akkor nem tarthatnak arra igényt, hogy a dolgozók támogatását élvezzék, már csak azért sem, mert mindenki kerülhet nehéz helyzetbe. És egy szolidáris elven működő mozgalomnak az a próbaköve, hogy amikor nehéz helyzetbe került valaki, akkor állnak-e mögötte, és nyújtanak-e segítséget. Nem akkor szokták a barátságot és a szolidaritást megmérni, amikor jól mennek a dolgok, hanem amikor nehéz a helyzet. Az, hogy mi most csak a minimális bérek megemelésére tudtunk koncentrálni, ez a legnehezebb helyzetben lévők ügyéhez jelentett hozzájárulást. De nagyon jól kell tudnunk, hogy ha ezek a rétegek — mert itt számottevő rétegekről van szó — nem tapasztalják azt, hogy legalább mérsékelni igyekszünk a problémáikat, akkor könnyen lehet, hogy olyan feszültségek keletkeznek, amelyek veszélyeztetik, hogy egyáltalán el tudjunk mozdulni erről a válságos pontról. Tehát akár politikai, akár érdekvédelmi szempontból tekintjük, fel kell vállalnunk a nehezebb helyzetben lévő rétegek segítésére irányuló politikát. Ami a politikai intézményrendszer átalakulásának problémáit illeti, azt gondolom, nekünk abból célszerű kiindulni, alapvető jelentőségű, hogy elkerüljük a társadalmi-politikai katasztrófát ebben az országban. Ennek vannak bizonyos feltételei. Egyik feltétele az, hogy a kerekasztalt körüli nők elfogadják egymást tárgyalópartnernek — ez oda-vissza igaz, mindenkire, kivétel nélkül. A másik feltétele, hogy komolyan vegyék egymás szándékát és a konstruktivitásra, és a megállapodásra törekvést, a harmadik feltétele, hogy valamiféle önmérsékletet is tudjanak tanúsítani a megállapodás érdekében. És persze, az is feltétele, hogy a társadalomnak legyen türelme egy ilyen konszenzusra irányuló tárgyalássorozatot kivárni, és legyen türelme e tekintetben a valóságos eredményeket megvárni. Ilyen tárgyalásban érdekelt a szakszervezeti mozgalom. Érdekelt abban, hogy önálló tényezőként vegyen részt a tárgyalásokban, nem valamiféle más szervezetnek az ernyője alá állva, és azt hiszem, meg kell fogalmazni azt is, hogy egy ilyen kerekasztal-tárgyaláson a szakszervezeti mozgalomnak alapvetően a munkavállalók helyzetét érintő gazdasági, szociális problémák felvállalására, megoldására kell törekedni. Az előadó ezután arról szólt, hogyan alakíthatja ki a magyar szakszervezeti mozgalom a viszonyát egy többpártrendszerű politikai intézményrendszerhez. Mint mondta, félreérthetetlenül és minden megszorítás nélkül ki kell jelenteni, hogy a szakszervezetek politikai pártoktól függetlenül működő érdekvédelmi, érdekképviseleti szervezetek, amelyek saját önálló arculattal, maguk által kialakított érdekképviseleti, érdekvédelmi politikával rendelkeznek, és ennek a megvalósítására törekednek. Minden egyes párt és a szakszervezetek viszonyát új alapokra kell helyezni. Nincs alá- és fölérendeltségi viszony, csak politikai egymásrautaltság, de ez abszolút kölcsönös, és igenigen nehéz eldönteni, hogy mikor van nagyobb szüksége a pártnak vagy pártoknak a szakszervezetek támogatására és fordítva. Felelősség és politikai tisztesség A főtitkár ezután a szakszervezeti mozgalom egységének megőrzéséről szólt. Ehhez egyebek mellett arra is szükségünk van, hogy hitelesebben, eredményesebben tudjunk fellépni a dolgozókat érintő kérdésekben, és hogy világossá tudjuk tenni a szándékainkat és a politikánkat. És természetesen nemcsak a tagságunknak van szüksége türelemre, nemcsak a különböző politikai tényezőknél van szükség; türelemre és önmérsékletre. Szükség van arra is, hogy mind a mi tevékenységünkről, mind más társadalmi, politikai tényezők tevékenységéről reális tájékoztatást kapjon az ország. Ezt azért hozom szóba, mert, sajnos, a legutóbbi napokig bezárólag is azt kell tapasztalnunk, hogy az abszolút korrekt tájékoztatás bizonyos pontokon hiánycikk ma Magyarországon. Sajnálattal tudom csak tudomásul venni, hogy a kormány és a Magyar Szocialista Munkáspárt napilapja a jurta színházbeli rendezvényről csak a lényeget nem mondta el. Csak azt nem mondta el, hogy az ott elfogadott program maximum hangerejében haladja meg azt, amit a SZOT, illetve az ágazati szakszervezetek hónapok óta követelnek és akarnak, csak azt nem mondja el, hogy harmincheten fogtak hozzá az új szervezet megalakításához, csak azt nem mondja el, hogy az ott fellépők szájába adott és ténylegesen elhangzott kijelentések a SZOT, vagy ha úgy tetszik, a hivatalos szakszervezetek működésével kapcsolatban finoman szólva nem felelnek meg a valóságnak, és még sorolhatnám tovább. Ennyire csak a mi érdekünk, hogy ez a szakszemézeti mozgalom ne essen szét? Ez valakiknek a személyes érdeke? Valakik itt féltik a pozícióikat, hogy rögeszmeszerűen, görcsösen szeretnék megóvni ennek a mozgalomnak az egységét? Én nem hiszem, hogy erről van szó. Lehet, hogy vannak, akiknél erről van szó. Ezt én nem zárom ki. De azért kell valami elemi politikai tisztesség az alternatív szervezetek részéről is, hogy felelősen mondjanak véleményt a szakszervezetek munkájáról. Az elmúlt fél évben nem emlékszem olyan hivatalos szakszervezeti megnyilvánulásra, amelyik, nem a párbeszéd, nem a nyitottság alaphangjával viszonyult volna az alternatív szakszervezetek minden fellépéséhez. Ugyanakkor viszont azt tapasztalom, azt tapasztaljuk, hogy azok az alternatív szervezetek, amelyekkel mi együttműködésre törekszünk, párbeszédre törekszünk, minden ponton és minden kérdésben a konfrontációt választják. Mondja meg nekem valaki, hogy lehet összeegyeztetni egy szervezeten belül a következő két álláspontot. Amikor mi a béremelésekért felléptünk az elmúlt hónapokban, akkor mindenféle ponton elítélő nyilatkozatokkal találtuk magunkat szemben. Amikor a járműjavítóban a nagygyűlést megtartottuk, és annak a gazdasági követelései előkerültek, a TDDSZ nyilvánosan elítélte a SZOT-nak a fellépését. Ugyanez a TDDSZ ennek az ifjúsági szervezete és munkástagozata és a FIDESZ-nek a munkástagozata összekapcsolódva megszerve Egymilliárdos költségnövekedés A szakszervezetek és a kormány viszonyáról szólva az előadó kifejtette: a kiegyensúlyozott partneri viszony feltételezi a teljes egyenrangúságot és a kölcsönös megértésen, a kölcsönös tiszteleten alapuló partneri viszony játékszabályainak betartását Ehhez nem elég, ha a szakszervezetek megértést tanúsítanak a kétségkívül nehéz helyzet miatt, amit kétségkívül nem ez a kormány hozott létre. Az is kell, hogy a kormány belássa, a szakszervezeti mozgalomnak sem úri passzió az, amit most csinál. Abban, hogy megőrizzük az egyensúlyt, hogy ne induljanak el kezelhetetlen és megállíthatatlan folyamatok, amelyek azután a gazdasági és a politikai stabilitást egyaránt felborítják, kölcsönösségre kell törekedni. A legutóbbi SZOT elnökségi ülésen szembe kerültünk a SZOT költségvetésének ügyével, és azt kellett konstatálnunk, hülyén nagy az 1989-es hiány, annak ellenére, hogy a SZOT- ban azonnali, 30 százalékos létszámleépítést határoztunk el, hogy az ágazati szakszervezeteknél szintén jelentős létszámcsökkentés van, hogy a SZOT költségvetéséből működő szmt-knél 50 százalékos létszámcsökkentést hajtanak végre. Mindezek ellenére igen komoly hiánnyal kell szembenéznünk. Ennek a döntő oka az, hogy két év alatt majdnem az 1 milliárd forintot közelíti meg az a költségnövekedés, amely az adórendszer módosításából, a vállalati nyereségadó bevezetéséből, a társadalombiztosítási járulék termeléséből és általában az inflációból következően a szakszervezetekre hárul. Pusztán tagdíjból gazdálkodó szervezetek ilyen rövid idő alatt, ilyen mértékű költségnövekedést képtelenek kivédeni. Ezért én, a magam részéről, a mai napig nem tudom elfogadni azt, hogy a kormány — egy korábbi megállapodást felülvizsgálva — nem tette lehetővé, hogy például a társadalombiztosítási járulék növekedése, mint teher, fokozatosan jelenjen meg a szakszervezeti mozgalomban. Ez is bizonyos értelemben a szakszervezetek nehéz helyzetbe hozását jelenti, bár meglehet, inkább csak érzéketlenségről van szó. A készülő sztrájktörvényről Nagy Sándor elmondta, hogy a március 8-án előterjesztésre kerülő tervezetben részben az indoklás néhány mondatában, részben a törvény néhány részletében olyan formulák jelentek meg vagy maradtak bent, a korábbi megállapodástól eltérően, amelyek fenntartják a készülő sztrájktörvény korlátozó jellegét. Ezért a SZOT elnöksége állást foglalt abban, hogy egyrészt a törvény szövegében megjelenő alternatívák közül azokat támogatjuk, amelyek a mi eredeti javaslataink voltak. Ez összefügg a szolidaritási sztrájk lehetőségével, azzal, hogy a munkavállalók és a szakszervezetek egyaránt kezdeményezhetnek sztrájkot. Ha a korlátozó jelleg nem oldódik, akkor ezt a sztrájktörvényt mi nem fogjuk tudni támogatni. Én nagyon remélem, hogy március 8-ig a kormányzat átértékeli ezt a helyzetet, és nem teremt olyan. szituációt, hogy a parlament ülésén nyíltan, az egész törvénytervezetet el kelljen utasítani. Erre vonatkozik a vasasakadémia állásfoglalásának egyik része is, ezért én,a magam részéről, ezt üdvözlöm. A tisztségviselők függetlensége Az előadó tájékoztatója végén a március 6-i SZOT- plénum tervezett napirendjéről számolt be, majd kérdésekre válaszolt. Elsőként azokról a törekvésekről szólt, amelyek ama irányulnak, hogy a tagdíjakból minél nagyobb hányad az alapszervezeteknél maradjon. Megítélése szerint csapdába esik az, aki a tagdíjak mind nagyobb részét az alapszervezetek tarsolyában kívánja látni, még akkor is, ha a mozgalom irányításával szembeni elégedetlenség, a csapongó indulatok és a sokféle bizonytalanság ezt a törekvést látszik megalapozni. Csapda ez azért, mondotta, mert az alapszervezetek, még ha a tagdíjak száz százalékával is rendelkeznének, akkor sem kerülnének erősebb, biztonságosabb helyzetbe. Csapda azért is, mert tulajdonképpen a mozgalom érdekvédelmi tevékenységének feltételeitől, ezek megteremtésének lehetőségétől fosztanák meg végül is önmagukat az alapszervezetek. Az elégedetlenségnek és bizalmatlanságnak nem az a feloldása, hogy az önműködés pénzügyi feltételeitől fosztja meg magát a mozgalom, hanem az, hogy a tagság teremtsen olyan helyzetet, amely a bizalmatlanságot és az elégedetlenséget megszünteti. A hatékony érdekvédelmi munka, hangsúlyozta a főtitkár, alaposan képzett szakembereket, elemzéseket, információkat követel, s a tagdíjakból éppen ezt kell fedezni. Arra a dilemmára, hogy a mozgalomnak, illetve a szakszervezeti tisztségviselőknek ebben a bizonytalan gazdasági helyzetben kinek az érdekeit kell képviselniük, a főtitkár véleménye szerint vállalati szinten lehetetlen jó és kielégítő megoldást találni. A megoldás csakis az lehet, ha egy vállalat hatékonyan, eredményesen termel, tehát képes megfizetni a dolgozóit, ugyanakkor a munkából időlegesen vagy véglegesen kiszorultak számára a társadalom valóban kiépít egy szociális védőhálót. A foglalkoztatási feszültségekről szólva a főtitkár utalt arra, hogy ez a kérdés hovatovább nem választható el annak felülvizsgálatától és elemzésétől, hogy mennyi időt tölt egy átlagdolgozó munkával. Nemcsak azért kell erre figyelni, mert szégyentelenül sokat, s ennek az egyénre előbb-utóbb viszszavonhatatlanul károsak a következményei, hanem azért is, mert a foglalkoztatási feszültségek oldásának egyik eszköze a munkaidő helyes és arányos kialakítása. Mindez azonban tisztességes munkabért is feltételez. A tisztségviselők védelméről szólva kijelentette, formálódik a szakszervezet és a kamara azon megállapodása, amelynek eredményeként a tisztségviselők egzisztenciálisan is függetlenné válhatnak. A vállalatok a saját érdeküket is követve, a szakszervezet működésével kapcsolatos költségeket termelési költségként értelmezve, egy elkülönült pénzalapot hoznának létre, s ebből kapnák a tisztségviselők a fizetésüket. A VASASAKADÉMIA ÁLLÁSFOGLALÁSA A vasasakadémia résztvevői állásfoglalást alakítottak ki és fogadtak el több időszerű érdekvédelmi és politikai kérdésről. Kinyilvánították, hogy következetesen támogatják a szakszervezetek február 7-én nyilvánosságra hozott felhívását, amely igényli a rendszeres és eredményes országos érdekegyeztetést. Követelik, hogy az illetékes állami szervezetek ne késleltessék a különböző érdekvédelmi lépések végrehajtását. Hivatalosan ugyanis még a mai napig sem jelent meg a 40 órás munkahétre és a minimálisbérekre vonatkozó keretszabályozás, sőt a kormány egyik tagja nyilvánosan megkérdőjelezte az ötnapos munkahét jogosultságát. A kormányzat elképzeléseit támogatva sürgetik a belső piacot is élénkítő, a kitörés lehetőségeit tartalmazó új gazdaságpolitikai koncepció, s az ezzel együtt járó bér- és szociálpolitikai reform kidolgozását. A SZOT elnökségének álláspontját erősítve a jelenlegi formában nem fogadják el a sztrájktörvény tervezetét, mert az nem felel meg a Magyar Népköztársaság által is elfogadott ENSZ-dokumentumnak, a tervezet indoklása és egyes részei „korlátozó” jellegűek, a szükségesnél nagyobb hangsúlyt kap e végső érdekvédelmi eszköz tiltása, és a konfliktusok bíróság előtti rendezése szerintük a gyakorlatban megoldhatatlan. A feltétlenül szükséges és a vasasszakszervezet által is következetesen támogatott politikai átalakulás folyamatában mind több szervezet, egyesület igyekszik érdekvédelmi és érdekképviseleti szerepet vállalni. Ezt a kihívást a vasasszakszervezet elfogadja, de elutasít minden olyan törekvést, amely a bérből és fizetésből élő dolgozók legnagyobb csoportjára, a nagyüzemi munkásságra hivatkozva, „kívülről” igyekszik esetenként szélsőséges politikai célokat is érvényesíteni, s e fontos társadalmi réteg jogos elégedetlenségével visszaélni. Az állásfoglalás kinyilvánítja: a vasasszakszervezet döntő hányada társadalmunk józan többségéhez tartozik, és ezért nem új meg újabb szervezetek létrehozásában látja a kibontakozás útját. Természetesen elfogadják a pluralizmust, de szerintük elsősorban nem az alternatívokra, hanem a reális és végrehajtható, a tagság számára jobb élet- és munkakörülményeket teremtő igazi alternatívára volna szükség. M. Gy.