Népszava, 1989. május (117. évfolyam, 101–126. sz.)

1989-05-30 / 125. szám

NÉPSZAVA 1­989. MÁJUS 30., KEDD Világpanoráma Spanyolorsz­ág Megtört az állami monopólium „A televízió világa patolo­gikus, abnormális világ, minden más tömegkommu­­kációs eszköztől különbözik, mert minden, amit sugároz, óriási visszhangot kelt, jót és rosszat egyaránt. S ez a túl­zott figyelem mindaddig megmarad, ameddig nem je­lennek meg új televíziós csa­tornák, a helyzet csak akkor normalizálódik.” így véleke­dett a Cambio 16 spanyol he­tilapban egy neves televíziós személyiség. A Franco-rezsim terhes örökségéhez sorolják a tele­vízió azóta is gondosan őr­zött állami monopóliumát, amelyhez, korábbi ígéreteik ellenére, az 1982-ben kor­mányra került szocialisták is sokáig ragaszkodtak. Az 1956-ban megalakult állami televíziós társaság, az RTVE vezetőit a mindenkori kor­mányzat nevezte és nevezi ki, s a hivatalos vonal köve­tése általában fontosabb, mint a szakértelem. Márpe­dig a spanyolok igencsak te­levíziókedvelők, a felmérések szerint állítólag Nyugat-Eu­­rópában csak a britek ülnek többet a képernyő előtt. Ar­ról is a felmérések tanúskod­nak, hogy a spanyolok 70 százalékának politikai véle­ményét a televízió formálja. A televíziós szakemberek ugyanakkor szeretnék már végre megtörni azt a mítoszt, hogy a televíziós monopólium birtoklása a hatalom megőr­zését is garantálja, hiszen erre épp a szocialisták vá­lasztási győzelme volt ékes ellenpélda. Ennek ellenére, a González-kormány csak las­san és vonakodva enged a nyomásnak, hogy végre sza­bad utat kapjon a magánte­levízió. Tavaly fogadták el a törvényt a magáncsatornák létesítésének engedélyezésé­ről. Valamikor idén augusz­tusban döntik el, hogy a ver­sengő vállalkozások közül melyek kapják meg a három engedélyezett csatorna mű­ködtetési jogát. A törvényt így is élesen bírálják Mad­ridban, mondván, a sok meg­kötés, feltétel inkább el­riasztja, mint bátorítja a vál­lalkozókat. A spanyolok persze nem vártak a központi kormány­zat lassúságára, időközben például már 20 ezer tányér­antennát szereltek fel a ház­tartásokban, s közösségi vi­­deohálózatok is szép szám­mal létesültek. Programszű­kében egyébként eddig sem szenvedtek a spanyol tévéné­zők. A televízióműsort végig­lapozva láthatjuk, hogy a két állami csatorna mellett két katalán, két baszk és egy ga­líciai regionális csatorna mű­ködik. Május elején indult meg nagy viták után a mad­ridi körzeti tévéadás. Az égi csatornák közül pe­dig a Sky, a Super, a Tv­ 5, az olasz Rai Uno, az MTV, a CNN adásai vehetők az Ibé­riai-félszigeten. Egy vene­zuelai származású üzletem­ber kezdte meg külföldről sugározni a Galavisión adá­sait. A korábban csődbe ment, londoni székhelyű Ca­nal 10 felszereléseit felhasz­nálva ugyanakkor a BBC most indítja el két főműso­rának sugárzását a spanyol feliratozással! A magánadók várományo­sainak nem tetszik, hogy csak tíz évre vehetik bérbe a csatornákat. A kormányzat fenntartotta magának a jo­got, hogy ha nem ért egyet a műsorpolitikával, végső so­ron be is zárathatja azokat. A törvény kiköti: 15 száza­lékban saját készítésű prog­ramokat kell sugározniuk, 40 százalékban pedig olyanokat, amelyek az Európai Közös­ség országaiban készültek. S csupán a műsoridő tíz száza­lékában sugározhatnak rek­lámokat. Ennyi megszorítás­sal már gyakorlatilag nem is igazi magánadókról van szó, füstölögnek a vállalkozók, ámbár a törvény nyilván az 1992 utáni Európa egyeztetett előírásait is figyelembe vet­te. A Közös Piac miniszteri tanácsa épp nemrégiben fog­lalkozott a „határok nélküli televíziózás” problémájával, ahol ugyancsak kikötötték, hogy az európai kultúra vé­delmében többségben legye­nek a közösség televízióinak műsorai, jelenleg ugyanis több mint 50 százalékuk észak-amerikai stúdiókban készül. A közös piaci norma a programidő 15 százaléká­ban szabja meg a hirdetések arányát, s azt is kikötik, hogy a filmeket csak minden 45. percben lehet megszakítani. A González-kormányzat­­nak meggyűlt a baja az álla­mi televízióval is. Kinevezé­se óta élesen bírálták például a tv szocialista párti elnök­nőjét, Pilar Miro filmrende­zőnőt, aki gyökeresen felfor­gatta a televíziós programo­kat, s ezt nem bocsátották meg neki a televíziónézési szokásaikhoz, például a szombat esti filmhez maka­csul ragaszkodó spanyolok. De mégsem szakmai tevé­kenysége miatt kényszerült tavaly év végén távozni, ha­nem azért, mert túl sokat költött a televízió költségve­téséből , magánruhatárára, külföldi látogatóinak meg­­vendégelésére. De a százna­pos működéséről épp mosta­nában beszámoló új tévéve­zetést is érték már bírálatok. Nem kaptak például elfogad­ható magyarázatot az újság­írók arra, hogy miért tiltották le a képernyő­ről a szocialista párti szakszervezet, az UGT százéves történetét bemuta­tó dokumentumfilmet. Illet­ve, senki nem hiszi, hogy va­lóban az összeállítás rossz minősége, s nem pedig poli­tikai szempont, vagyis a kor­mány és a szakszervezet sza­kítása állt a háttérben. (elekes) Olasam­sany Jósnők várják a nézők hívását A bőség zavarával küzdöt­tünk. Én is so­kat néztem té­vét, de ötéves fiam szinte egész nap képes volt a kü­lönböző rajzfilmek előtt ül­ni. Még a Mézga-családot is láttuk az olasz tévében — mondja Rómából nemrég ha­zatért barátom, amikor ar­ról kérdeztem, hogy gyakran nézett-e tévét itáliai tartóz­kodása alatt? Olaszország­ban valóban bő a választék, hiszen a három állami tévé­csatorna mellett számos ma­gánadó harcol a nézők ke­gyeiért. Nem mindig volt ez­ így, 1987-ig csak az állami szek­tor működött. Ekkor engedé­lyezték magánadók működé­sét is. A 70-es, 80-as évek fordulójára azután gomba­mód elszaporodtak a kalóz­adók, amelyek a számunkra legelképzelhetetlenebb he­lyekről, például hajókról is, sugározták műsorukat. Ez­után némi visszaesés követ­kezett be. A milánói Silvio Berlusconi, az egyik legna­gyobb magánadó, a Canale 5 tulajdonosa, felvásárolt há­rom, nagy magánadót. A mos­tani állapot tulajdonképpen egy kétpólusú helyzetet tük­röz. Egyrészt van a három állami adó, amelyekről el lehet mondani, hogy Rai Unó inkább kereszténydemokrata, a Rai Due szocialista, a Rai Tre pedig baloldali, kommu­nista befolyás alatt áll, más­részt a Berlusconi-biroda­­lom csatornái: a Canale 5, az Italia 1 és a Retaquattro. Persze most is vannak kisebb magánadók, például a Radi­ Határtalan televíziózás :ti­­p ! Kevés dolog van az életünkben, amiről annyit be­szélünk, vitatkozunk, amiről pro és kontra amúgy magyarosan megvan a magunk véleménye, mint a tévéműsor. Televíziózó ország lettünk, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Szenve­délyesen szeretjük és szidjuk a tvl, a tv2 mű- t­­ sorát, s aki teheti, az „égieket” is. Hol van már az az idő, amikor az illetékesek még azt menny­dörögték, hogy tilos lesz a műholdas adások véd­é­tele! Irigyeljük, akinek van már „tányérja", akinek olyan vastag a pénztárcája, hogy már lehet saját vagy társas „tányérja", a lakótelepi szerencsése­ket, akik központi antennájukkal olcsón tudták megoldani a műholdas adások vételét. Irigyeljük őket, s talán néha arról álmodunk, hogy egyszer majd nekünk is lesz — olcsón, nem úgy, magyar módra. Most következő összeállításunk a televíziózó Nyugat-Európába ad bepillantást, az ott élő té­vénézők örömeibe és gondjaiba. A „határtalan televíziózás” sokak szerint határtalan előnyeibe és hátrányaiba. kális Párt, amely nemrégiben Budapesten tartotta kong­resszusát, szintén üzemeltet egy tévéadót. Van olyan csa­torna is, amely állandóan vi­­deoklipeket sugároz. A műsorválaszték rendkí­vül gazdag. Reggeltől késő estig lehet válogatni a néz­nivalók között. A nagy csa­tornák nem szakosodtak egy­­egy műfajra, sugároznak po­litikai műsort ugyanúgy, mint szórakoztató összeállí­tásokat, vetélkedőket, főzési tanácsadót, a stúdiókban jós­nők várják a nézők hívá­sát, hogy személyre szóló ho­roszkópot készítsenek nekik. A sport szerelmesei sok köz­vetítést láthatnak, és termé­szetesen rengeteg a reklám, főleg a magánadóknál, hiszen azokat ez tartja fenn anyagi­lag. A televízióműsorokat el­öntő erőszakhullám ugyan­olyan probléma Itáliában, mint Nyugat-Európa többi országában. Nemrégiben a L'Espresso magazin felmérést készített arról, hogy hány gyilkosságot, balesetet, túsz­szedést, háborús jelenetet láthatnak a nézők, illetve a legnézettebb időpontban, 20.30—22.30­­között a hat, fő csatorna műsorában. Az ered­mény megdöbbentő volt. Pél­dául az Italia 1 esti műsorá­ban egy hét alatt 38 embert öltek meg, 25 robbanás tör­tént, és hat halálos baleset­nek lehettek szemtanúi a te­levíziónézők. Viszont a fel­mérők állítják, hogy a mű­sorokban egyetlen pornográf jelenetet sem láttak a vizs­gált időszak alatt. D. K. NSZK­­ két nagy és a „kicsik” A két nagy nyugatnémet te­levíziós hálózat, az ARD és a ZDF sorsa voltaképpen már születése előtt eldőlt. Azután, hogy Hitler propa­­gandaminisztere, Joseph Goebbels olyan gyalázato­san visszaélt a tömegtájé­koztatási eszközök hatalmá­val, az új állam törvényho­zóinak szeme előtt csak egy cél lebeghetett: megakadá­lyozni a történtek megis­métlődését. Az elv akkori­ban még természetesen csak az írott sajtóra és a rádióra vonatkozhatott, ám később magától értetődő módon ment át a televízióra­ is. Gondoskodtak tehát arról, hogy az ARD és a ZDF ál­lamtól független intézmény maradjon, olyannyira, hogy a szó szoros értelmében az NSZK-ban soha nem is le­hetett állami televíziózás­ról beszélni. 1984-ig magán­kézben lévőről sem, így az­tán a két hálózat hosszú év­tizedeken át beleszólás és konkurencia nélkül uralta a terepet, vagyis a nyugat­német polgárok képernyőjét. Mi több, mivel adásaik az NDK területének túlnyomó részén ugyancsak vehetők, szellemi, sőt politikai hatá­suk nem lebecsülendő az Elbától keletre sem. E különleges helyzet so­káig megóvta az elüzletese­­déstől az ARD-t és a ZDF-t, és kedvező feltételeket te­remtett a magasabb igénye­ket kielégítő műsorok lét­rejöttéhez. Ám a kettős hiány — mármint az állami ellenőr­zésé és a tőkés konkuren­ciáé — visszásságokat is szült. A busásan javadalma­zott tv-elnökök hatalma el­lenőrizhetetlenné vált, a munkatársi létszám indoko­latlanul felduzzadt, számo­­latlanul pazarolták az előfi­zetési díjakból és a reklá­mokból befolyó milliókat, s készítettek tömegével olyan műsorokat is, melyek sem­milyen nézői igénynek sem feleltek meg. Így aztán sok más ország polgáraihoz ha­sonlóan egy dologban a nyu­gatnémetek is mindig egyet­értésre jutottak egymással: szidták a tv műsorát. És szidják mind a mai na­pig, jóllehet, a helyzet a nyolcvanas években gyöke­resen megváltozott. A nyu­gatnémet televíziós színtérre betört a konkurencia. Előbb a videózás jelent meg. A milliószámra eladott képmagnók bizonyos műso­rok tekintetében önellátók­ká tették a nézőket, akik ily módon már nem voltak kiszolgáltatva a két nagy há­lózatnak. A videopiac sza­badsága és a hatalmas fize­tőképes kereslet óriási ver­senyt gerjesztett ennek min­den­­ más országból is is­mert — hátrányával együtt. Jelentős vásárlói tömegek viselkedtek és viselkednek megrögzött kábítószer-élve­zők módjára, vagyis köve­telik egyre nagyobb meny­­nyiségben és egyre radiká­lisabb, keményebb formá­ban pornó- és horroradag­jukat. Néhány évvel ezelőtt a nyugatnémet piacon olyan kazetták jelentek meg, me­lyeken brazil bűnözők való­di gyilkosságokat örökítet­tek meg valódi vérrel és va­lódi haláltusával. Ugyancsak „a vevőt ki kell szolgálni” elvének jegyében tűntek fel nemrég olyan elektronikus játékprogramok, melyekkel nyugatnémet fiatalok a „zsi­dókérdés végső megoldását” játszhatták le számítógépei­ken. A „két naggyal” szembe­ni konkurencia második hullámát a kábeles és mű­holdas magántelevíziózás hozta. A kísérleti műholdas adások premierje 1984 ápri­A franciák, mint bármelyik más európai ország állam­polgárai, szabadidejük egy tekintélyes részét a képer­nyő előtt töltik. Az európai televíziózás őskorában, vagy­is az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején a min­dent elsöprő öröm volt a jellemző mind a nézőkre, mind az alakulófélben lévő szakértő gárdára. A háztar­tások többségében viharos gyorsasággal természetessé váló tévéképernyőnek az el­ső időszakban csak a pozi­tív vonásai voltak a szem­­betűnőek. Legkorábban az amerikaiak ébredtek. Szo­ciológusok és pszichológusok egész csoportja figyelmezte­tett a televíziós rabság ve­szélyeire, csakhogy Európa még nem tudott mit kezdeni ezzel a figyelmeztetéssel, hi­szen épphogy elkezdte él­vezni a tévémámort. Franciaországban az első nagy erőpróbát, figyelmezte­tést a hatvanas évek szexuá­lis forradalma jelentette. Szigorú állami ellenőrzéssel akkor még sikerült útját állni a pornográfiának, és az azzal egy időben jelent­kező filmes erőszakhullám­nak. Azóta viszont eltelt húsz év, és a francia szakembe­rek szerint feje tetejére állt a világ. Az első súlyos csa­pást az állami televíziós csatornák mellett megjele­nő magántelevíziók születé­se jelentette. A kifejezetten nyereségorientált csatornák gyökeresen megváltoztatták a sugárzott műsorok össze­tételét. A hagyományos kul­turális értékeikre méltán büszke franciák otthonaiba egyre inkább befurakodtak az amerikai tévéipar tömeg­termékei. Ezzel együtt az amerikai „kultúra” európai térnyerésének leginkább még a franciák álltak ellen, min­den fórumot kihasználtak, hogy összefogásra buzdítsák szomszédaikat. Csakhogy, úgy tűnik, a műholdas, köz­vetlen műsorszórás megjele­nésével a harc végleg el­dőlt. Az államiakénál sok­kal tőkeerősebb magántár­saságok és angolszász csa­tornák feltartóztathatatlanul terjeszkednek. Az egyik központi problé­ma a francia szociológusok és pszichológusok szerint az erőszak és az erotika korlát­lan térhódítása. A Le Point című hetilap megvizsgálta a három állami és magáncsa­torna egy héten keresztül sugárzott műsorát. A telje­sen találomra kiválasztott héten 670 gyilkosság, 848 verekedés, 8 öngyilkosság, 27 kínzás, 13 fojtogatás, 419 lövöldözés és 15 erőszakos nemi közösülés „gazdagítot­ta a nézők élményanyagát. A számok önmagukért be­szélnek, mi több, kiabálnak, hiszen a brutális jelenetek jelentős része a gyerekek által nézett időpontban ke­rül képernyőre. A hattól tízéves korig terjedő gene­ráció, a szakemberek sze­rint, ezek miatt olyan pszi­chés károsodáson megy ke­resztül, amit a későbbiek során szinte lehetetlen gyó­gyítani. Igenis gyógyítani, mivel az esetek egy része kifejezetten orvosi probléma. A szülők meg tehetetlenek, mert mire hazaérnek a munkából, gyermekük ad­digra már telenézte magát az aznapi erőszakadaggal. Pedig a java csak este kez­dődik, amikor is az egész család szinte mozdulatlanul „élvezi” a műsort. Egy pszi­chológus kérdésére, hogy mi a televízió, egy ötéves kis­fiú azt mondta: „egy nő, aki kisbabáját, nejlonzacskó­ba tette és kidobta a sze­méttelepre”. Ez maradt meg benne az egész előző napi műsorból, meg még az, hogy amint bekapcsolják a tévét, még a szeretett ku­tyája is mozdulatlanná der­med. Mondhatnánk erre, hogy ez csak egy szélsőséges eset. De ha félretesszük az önáltatást, bevallhatjuk, hogy már saját környeze­tünkben sem ismeretlen ez a jelenség. A francia szakemberek közül Liliane Lurcat gyer­mekpszichológus egy másik veszélyre hívja fel a figyel­met. A francia televízióban elburjánzott japán rajzfil­mek burkolt erőszakossága az, ami szerint „hatéko­nyan” deformálja az alaku­lófélben lévő gyermek egyé­niségét. Az ifjú tévénézők az esetek többségében a gyilkos robotokkal és szuperembe­rekkel azonosítja magát — a Hófehérkék és Ludas Ma­tyik kora lejárt. A sugárzott műsorok tartalmát ellen­őrizni hivatott állami bi­zottság tehetetlen, mivel az agresszivitással telített an­golszász filmek és japán rajzfilmek tizedannyiba ke­rülnek, mint a franciák, így még versenyképességről be­szélni is naivitás. Hasonló­képpen hevesen bírálják az esti, éjszakai órákban ter­mészetessé vált pornófilme­ket és a legkülönbözőbb aberrációkat leplezetlenül bemutató „alkotásokat”. A szakemberek szélma­lomharca, tehetetlensége szembetűnő. Ezt mi sem il­lusztrálja jobban, mint hogy egy közvélemény-ku­tatás adatai szerint a né­zőknek csak 28 százaléka tartja soknak a műsorokban az erotikát. Az sem elhanya­golható, hogy a Canal-­- ma­gáncsatorna előfizetőinek a száma három év alatt 1 millió 800 ezerre emelke­dett. Pedig elgondolkodta­tó, hogy a francia kriminál­­pszichológusok szerint a bűncselekmények 25—50 szá­zalékánál kimutatható a te­levízió „nevelő” hatása. Arra a kérdésre tehát, hogy mi a megoldás, Pá­rizsban sem tudják a vá­laszt, így várhatóan tovább csökken a csodálatos fran­cia ismeretterjesztő filmek, vígjátékok és művészi al­kotások száma. Maradnak a gyilkosok, a robotok, a szu­per férfiak és nők, az öncé­lú erotika, na meg a tanú­ságok, amelyeket nekünk sem ártana megszívlelni. Ha még nem késő! Vagy már igen? Kiss Andrej f­ranciaorszáfi Feje tetejére állt a világ lisában volt, a nagy áttö­rés pedig 1987 októberében. Ekkor indult a SAT—1 és a luxemburgi RT­L Plus adása. Az egy évvel később sikeresen pályára állított műsorszóró műhold pedig a német nyelvterületen kívül — így hazánkban is — le­hetővé tette ennek az adás­nak a vételét. De mit tesz az új helyzet­ben a „két nagy”? Az ARD a lehetőségekhez képest „őr­zi komolyságát”, a ZDF vi­szont — amely már koráb­ban is kacérkodott a köny­­nyű múzsával — zenés mű­soraival és „szappanoperái­val” próbálja meg állni a versenyt a konkurenciával. Újabban arról érkezett hír, hogy a két hálózat olyan téren kívánja fejleszteni szolgáltatásait, ahol a ver­senytársak még nemigen rúgnak labdába­ a hírszol­gáltatásban. Eszerint idén ősztől kezdve az ARD és a ZDF felváltva déli hírma­gazint is sugározni fog. A ZDF ismét tartani fog ál­landó tudósítót Bécsben, hogy onnan számolhasson be a közép-európai szocia­­­lista országok változó való­ságáról és riporterstábot küld Moszkvába — ugyan­csak új fejleményekre va­dászva. Volt már szovjet— nyugatnémet tv-híd, idén ősszel a ZDF bemutatkozik a szovjet televízióban, a be­mutatkozás napján pedig „szovjet nap” lesz a ZDF hullámhosszán. A cél, ahogy korunk­­ telekommunikációs jelszava hirdeti: a „határ­talan televíziózás”. Kepecs Ferenc 9

Next