Népszava, 1989. május (117. évfolyam, 101–126. sz.)

1989-05-29 / 124. szám

6 Eladó az egész... Mai mulasztások, holnapi veszteségek Bizonytalanság, bizalmatlan­ság, reménytelenség. Ezek az utálatos fosztó és -ság -ség képzők! Az általános közér­zet dobta fel őket, éppen ezért kikerülhetetlenek. E közérzet különösen ak­kor szembetűnő, amikor végre valami jó történik, valami eredmény születik, de szinte reflexszerűen tár­sul hozzá a gyanú: nem lehet tartós, vagy ha igen, akkor miközben az egyik kéz ad, elvesz a másik, így működik a kompenzáció. A gyanak­vásra minden okunk meg­van, hiszen nincs az a fele­lős intézmény, amely a ma kimondott szavaiért holnap is vállalná a felelősséget. A kormány és a SZOT kö­zött például nemrégiben egyezség született arról, hogy a közösen megállapí­tott 161,4 millió forint álla­mi támogatást 1989-ben megkapja a szakszervezeti közművelődés. Majd pedig az elmúlt napokban, hetek­ben autentikusnak nevezhe­tő források által elterjedt a hír, hogy e megállapodás újabb felülvizsgálat tárgya lesz, s természetesen senki sem reménykedik abban, hogy emelni fogják ezt az összeget. Ez a pénz teljes egészében a kultúra szintentartását szolgálja (legalább ami már megvan, ne vesszen kárba), s csupán munkamegosztás­ról van szó, nem területren­dezésről. Senki nem hiszi komolyan, hogy a kultúra területén léteznek külön ál­lami, külön szakszervezeti és bármilyen más fennható­ságok, mégis , az évtizedek során kialakult egyfajta ér­telmetlen „fenntartói” kon­cepció és gyakorlat, amely megosztotta a szakmát, sok esetben e megosztást tekint­ve fő célnak és nem a mun­ka minőségét. Természetesen a feladatokat el lehet oszta­ni, különös tekintettel azok­ra a társadalmi játékterek­re, ahol ki-ki otthonosan mozog, sőt, a presztízs is tiszteletre méltó lehet, ha az egészséges versenyt ösztönzi és nem a szakma ellen dol­gozik. Hosszú éveken keresz­tül a szakmai ellentétek forrása volt, hogy a szak­­szervezeti művelődés dolgo­zói néhány száz forinttal magasabb fizetést kaptak, mint az állami státusú nép­művelők, holott éppen ak­kor, a felsőfokú képesítésűek számaránya ellentétes irány­ba mutatott. Napjainkra jó értelemben nivellálódott mindkét terület, ám megfor­dult a helyzet, s a szakszer­vezeti közművelődés került hátrányos helyzetbe. Már az is külön harc következmé­nye, hogy bár alaposan meg­késve, de a népművelők jö­vedelme eléri az állami köz­­művelődésben dolgozó kol­légáik színvonalát. Ma ott tartunk a bizalomvesztés­ben, hogy a szakszervezeti művelődésiház-igazgatók nem hiszik el, hogy az álla­milag biztosított 40 százalé­kos béremelést jövőre is megkapják, ha a szakszerve­zet pozíciója rosszabbra for­dul. Hogy is van ez? Fejtetőre álltak a dolgok? Egy biztos: a talpraállítás úgy nem történhet meg, hogy a szakszervezetek ön­bizalmukat teljesen elveszít­ve katakombákba vonulnak. Annál kevésbé, mert tehet­séges, értékes emberek tö­megei vállalták a szívin­farktusos harcot, a minden­napi tisztességes küzdelmet egy rossz struktúra ellené­ben — témánknál maradva — a nemzeti kultúra érdeké­ben. Akik most ennek ered­ményét akarják látni. A Magyar Népművelők Egyesületének budapesti te­rületi tanácskozásán vettem részt, amely a szakszervezeti fennhatóságú népművelők helyzetét tárgyalta. Minősít­hetetlennek és felháborító­nak nevezték azt az állapo­tot, hogy szinte kizárólag a szakszervezeti és üzemi mű­velődési intézmények sorsa került veszélybe. A Láng Művelődési Ház sorsa isme­retes. A MOM-é megpecsé­telődött. Arról senki sem be­szél, hogy a Hazai Fésűsfonó modern, szép épületéről már döntöttek. A részvénytársa­sági formák gazdasági kon­cepciójának már-már tör­vényszerű áldozatai a műve­lődési és kommunális létesít­mények. Magam sem hi­szem, hogy ez törvényszerű. Inkább abban hiszek, hogy növelné a magyar fél tekin­télyét, ha ragaszkodna ezek megtartásához. A tanácskozáson a buda­pesti központi könyvtár ve­zetője elmondta, hogy hatal­mas könyvvagyonukat vala­hová át kéne telepíteniük, mert kiderült, hogy az épü­let, amelyben évtizedek óta működnek, telekkönyvileg nem a szakszervezet tulaj­dona. Most felmondás alatt vannak, és nem találnak olyan szakszervezeti tulajdo­nú épületet, ahová átköltöz­hetnének. Mégsem ez a leg­főbb gondja, mert azt azért tudja, hogy több százezer kötetet nem dobnak az utcá­ra. Igazi gondja az olvasók elvesztése. Saját, szűk körű, de azért hitelesnek mondha­tó kutatása szerint az olva­sók legalább nyolcvan száza­léka más könyvtárt nem lá­togat. Következésképpen nem speciális szakszervezeti munkát lát el az ő intézmé­nye, hanem része a nemzeti kultúrának. És itt a lényeg: az a pénz­­mennyiség, amelyet a szak­­szervezettől vesz el a pénz­ügyi kormányzat és az or­szággyűlés, a nemzet amúgy is alacsony szintű közműve­lődését sújtja. Véleményem szerint a kultúra oszthatat­lan. Lehet mondani, hogy vonuljon ki belőle a szak­­szervezet. Adja át mindazt, amit csak ő tud, amit összes ellentmondásai mellett is használható módszerként ki­dolgozott, de hatalmi harcok színtere nem lehet. Mert micsoda „hatalommegosztás” az, ha nem létezik egyetlen­egy intézmény sem, amely például a MOM művelődési házat megmenthetné! Uramisten! Hányszor leír­tam már, hogy művelt, szé­les látókörű gazdasági veze­tők nélkül nem nevelődnek föl a széles látókörű, művelt szakmunkások. Akik nélkül pedig lehetetlen korszerű gazdaságot elképzelni is. A szakszervezeti közművelő­dés — mint specifikus terü­lete a kultúrának — erre hi­vatott, amennyiben a felosz­tás logikáját elfogadjuk. Ha pedig ez így van, akkor ez anyagi beruházást is igé­nyel, miközben ma egysze­rűen érthetetlen módon a le­építés jeleit látjuk. A tanácskozáson megje­lent népművelőkkel egyetér­tésben" ki kell jelentenem: egyáltalán nem vagyok op­timista. A BIZONYTALAN­SÁG és a BIZALMATLAN­SÁG légköre ugyanis té­nyekkel erősíthető. Míg az optimizmus már-már mu­latságos közérzet. Kovács Júlia Színházi esték Weöres Sándor remeklése, a Psyché. Egy hajdani köl­tőnő írásai egyebek között azért is kimeríthetetlen gaz­dagságú, mert a minden ap­rólékos részletében „okada­­tolt" fikciót bizonyos múlt századi költőnő, Lónyay Er­zsébet életéről, költészeté­ről tökéletes korrajzba is helyezi (Lónyay Erzsébet — Psyché, 1795. január 27.— 1831. március 25. között élt Weöres szerint). Ezt nem­csak azzal éri el, hogy a kor­szak sok nevezetes alakjával hozza össze Psychét (Goethé­vel, Kazinczyval, Beethoven­nel például), hanem azzal is, hogy ezt a különös élet­­utat egyszerre mutatja a múlt századelő jellegzetes asszonysorsának, s egyszer­re lázadónak, rendhagyónak, minden konvenciót elvető­nek. Psyché, a kitalált hősnő, s Psyché, a költő szinte kihí­vást jelent az ábrázolómű­vészetek számára (az 1972-es kötet illusztrátora, Gyulai Liviusz pompás rajzokban adott választ e kihívásra), de kihívást jelent a megjelenítő művészetek számára is. Bó­­dy Gábor filmlátomást készí­tett Psyché történetéből. (Sokak szerint a legjobb munkája­ érdemtelenül esett ki a közönség és a szakma látóköréből). Pár éve Cser­­nus Mariann előadói est anyagává formálta Weöres könyvének részleteit. Az ő Psychéje elsősorban a játé­kos, szellemes, szeszélyes, szabados gondolkodású, ero­tikus fűtöttségű, tulajdon­képpen örökké gyermeknek megmaradó Psychét idézte. Kétségtelen, Weöres hősnője ilyen i­s. De nem csak ilyen. S hogy másmilyennek is el­képzelhető, arról most Pé­csett, a Művészetek Háza stúdiószínpadul is szolgáló, az eredeti tetőszerkezet ge­rendáival tagolt padlásteré­ben Jónás Judit, a Pécsi Nemzeti Színház fiatal mű­vésze győz meg bennünket. A játéktéren csak néhány, Psyché korára jellemző tárgy és bútor: színes fajansz mosdótál, írópult, almárium, paraván, két szék, tükrös öltözőasztal. Hátul, középen, csupasz­ fatörzs, melynek tö­vében egy árva liliomszál nő. Psyché ezt a liliomot lo­­csolgatja időről időre, hogy majd, a játék végén e leté­pett liliomszálat egy fekete kendőre helyezve a hintán, mintegy átlendítse a való­ságból egy másik dimenzió­ba. Mert hát van még itt egy hinta is. Psyché ezen alá­ereszkedve leng be a játék­­■ térre, s így a két hintalen­gés közrefogja, keretezi a já­tékot. Ha tudjuk, milyen gyakori képzőművészeti és irodalmi téma és tárgy volt a romantikában s­­a bieder­meierben a hinta, különösen méltányolni tudjuk a szép és finom ötletet. Ám Jónás Judit Psychéjére igazából nem ez a költői attitűd a jellemző. Az ő Lónyay Er­zsébeté elsősorban tragikus hősnő. Ahogyan összeválogatja a Weöres-kötet versanyagát és a közbeszőtt meg utólag elhelyezett prózai szövegeket, vallomásokat, ahogyan ezek­ből kialakul egy egymást magyarázó, verset prózával, prózát verssel kiegészítő , kiteljesítő szövegegyüttes, az egyértelműen arra vall: Jónás Judit Psyché életútjá­ban a szenvedést, a drámát fontosabbnak tartja, mint a játékosságot, a szabados szel­lemet. Ez a Lónyay Erzsébet hangsúlyozottan egy arisz­tokrata és egy cigánylány gyermeke. Gyermekkorát vad szélsőségek között, szer­telenül, majd apácakolostor­ridegségében tölti. Tizennégy éves korában a saját sógora erőszakolja meg. Gyermekét szinte a szeme láttára pusz­títják el; azt sem tudja ró­la, fiú volt-e, vagy lány. Kicsapongásaiban több a ke­serű kielégítetlenség, mint az öröm. Házassága boldog­talan. S akit egy életen át szeretett — Ungvárnémeti Tóth László költőt, aki egyébként valóságos alak Weöres könyvében —, soha magáénak nem tudhatta. És mi más, mint tragédia, hogy Psychét saját férjének lovai és kocsija gázolják halálra — véletlenül-e, vagy szán­dékkal, nem tudjuk meg, de nem is fontos. Ez a Psyché az asszonyi másság tragikumát éli meg; a sápatag és álszent, konven­ciókban élő korban egy élettel és érzelmekkel teli, önálló életű, önállóan gon­­dolkodó, a saját törvényei szerint élni kívánó nő tra­gikumát. A majd’ két óra tiszta játékidejű produkció hatalmas vállalkozás, Jónás Judit többnyire bírja is erő­vel, színnel. Ám nagyon jót tett volna az előadásnak, ha valaki — rendező — kívülről is ellenőrzi a játékát. Ezzel sok apró pontatlanság, suta mozgás- és beszédtechnikai megoldás, belső tagolatlan­ság és drámaiatlan építke­zés elkerülhető, megelőzhe­tő lett volna. A befektetett óriási és szinte megszállott munka még most is megérde­melne egy ilyesfajta utóla­gos, értő és érzékeny átfésü­­lést. Takács István Egy tragikus Psyché Hétindító Az erkölcsi vakság nem menthető a nosztalgiával Az ember néha úgy képzeli, már mindent tud a hazájá­ról: az 1944-es esztendő rém­uralmáról, a Rákosi-korszak kezdeteiről, Recskről, Rajk­­perről, kitelepítésről, 1956- ról, a megtorlás éveiről... És lám csak, az emlékezet sokáig lefedett, titkos mezői­ről, újabb és újabb szoron­gató élmények, emlékek, ret­tentő átkok, kínzatások röp­pennek elénk. S a valahai, a újságpapírra rótt feljegyzé­sek — amelyek mostanság latrinákból kiszedett koszlott fűzött, avagy díszes kiadású kötetekké szerveződnek — folytonos önvizsgálatra kény­szerítenek. Mert a gondolat, a lélek számára nincs am­nesztia. Tökéletesen igaza van Tamás Gáspár Miklósnak, amikor a következőket mondja a Valóság munkatár­sának: „... aki az e századi szocializmus történetéből, be­leértve a demokratikus szo­cializmust, beleértve a nem­zeti szocializmust, beleértve a totalitárius szocializmust, nem vonta le a megfelelő konzekvenciákat — azt én csak sajnálni tudom. Ez olyasfajta erkölcsi vakságot jelent, amely már nem ment­hető semmiféle nosztalgiával, az igazság semmiféle álmá­val, az egyenlőség semmiféle utópiájával.” Minden kényszer nélkül Mégis gyötör a gondolat: a mai többség, a történelmi múltra kevéssé fogékony em­ber — aki ráadásul csak a könyvekből ismeri például az ötvenes éveket — hogyan vé­lekedik a mostanában meg­sokasodó „szenvedéstörténe­tekről”? S ha el is hiszi mindazt, ami megtörtént —, vajon nem tartja-e „Egy őrült, rémüléssel teli — Za­vart ész meséjének?” (Petőfi Sándor). Hisz olykor öniga­zolásként — kegyes öncsalás­ként — még a mindent elol­vasó, mindenre odafigyelő intellektus is a „talán igaz sem volt” valószerűtlenségé­ben keresi a feloldozást. Itt van például Szász Béla kötete, amely most az Euró­pai História közös vállalko­zásaként jelent meg. Amikor átolvastam az utolsó oldala­kat, csak azt mondogattam: nem, ez nem lehet igaz. Eny­­nyi rémtettet nem bír ki az ember. Aztán elolvastam a köte­tek jegyzeteit is, a Minden kényszer nélkül utószavát is. És már nem kételkedtem. Ez az ember és újságíró, aki már a harmincas években bekap­csolódott a munkásmozga­lomba, és akit 1949-ben ko­holt vádak alapján tízévi bör­tönbüntetésre ítélnek, majd akit 1954-ben tökéletesen re­habilitálnak — ezek után 1957-ben a következőkkel szembesül a központi napi­lapban: „Szász Béla az Intel­ligence Service megbízásából tért haza. A bíróság kémte­vékenység miatt jogerősen tízévi börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítél­te. A vizsgálat és a tárgya­lás során Szász Béla bűnös­nek vallotta magát és beis­merte, hogy az angol hírszer­ző szervek megbízásából adatokat szolgáltatott ki...” Tehát: már szó sincs reha­bilitálásról. (Igaz, akkortájt — és ezt is az utójegyzetek tanúsítják — már jobbára megkapták „hivatalos szaba­dulólevelüket” a kötetben névvel szereplő bírák, kihall­gatók, ÁVH-s tisztek is.) Nem véletlen tehát Szász keserű megjegyzése: „még Alapi fő­ügyész sem gyanúsított azzal, hogy adatokat szolgáltattam Magyarország politikai, gaz­dasági helyzetéről, ilyesmit tehát a titkos tárgyalásokon sem ismertem be, ám, még ha beismertem volna is, a bíróság hamisnak nyilvání­totta a vádat, engem pedig rehabilitált”... Mellesleg, a hűvös tárgyi­lagossággal, a dokumentalis­­ta aprólékossággal megírt börtönnapló elsősorban arról tudósít, hogy Szász Bélát nem lehetett megtörni. Üthették reggeltől estig. Megalázhat­ták emberi mivoltát —, de soha, nem írt alá semmit. (Nem is léptették fel a kira­katperekben, legfeljebb csak hivatkoztak­­ — a szokásos ÁVH-s módszerekkel — soha el­ nem­ mondott szavaira.) Pokolbeli víg napjaim Mondják, a Szász Béla-i helytállás elsősorban alkat kérdése, a többi csak tündér­mese ... Faludy György — ahogy a most megjelent Po­kolbéli víg napjaimban ol­vasom — célszerűtlennek tartotta az ilyesfajta, önfel­áldozó bátorságot... Illetve az 1949-es Budapesten (itt, a Népszavaház hűvös lépcső­házában, folyosóin) majd ké­sőbb Recsken is, csak attól rettegett: ha kimondja azt, amit gondol, hát mindent elveszíthet... Számomra azért megrázó ez a kissé regényes, keserű humorral, és persze rengeteg „gonoszkodó” (mit gonoszko­dó? egyszerűen sértő) utalás­sal teli kor-, és pálya-beszá­moló — mert kiirthatatlanul sugározza a mindenütt jelen­lévő, mindent behálózó, ál­talános félelmet. Igen, Faludy György a szellemes ember és író, aki „mindig szerette az embere­ket megbotránkoztatni”, és aki mélységesen megbánta a hazugságokat, amelyekkel „tegnap bolondította az em­bereket” — nem tud elfutni önmaga elől. És az iszonyta­tó félelem elől, amelyeket a hatalom gerjeszt. Tudatosan. Mert a félelemmel mindig sakkba lehet szorítani az embereket. Sőt, még szembe is lehet fordítani egymással az amúgy azonos barikádokon harcoló barátokat, pályatár­sakat. Ha a hatalom helyi ki­szolgálói éppen ezt kívánják. Meghúzom magam Persze, az ötvenes években kifejlesztett-tökéletesített, a félelem, a szorongás mecha­nizmusára épülő hatalmi módszer — nevezhetjük egy­irányú függésnek is — beha­tárolta a mai zsurnaliszták, írók legközelebbi tegnapjait is. Az állítás igazolásául elég csak fellapoznunk Pünkösti Árpád, Vasalt ruha mángo­rolva című, a Múzsáknál megjelent új kötetét, melynek második fejezete éppen a „kézi irányítással” működte­­tett-függősített sajtó, és az újságírók Meghúzom magam­­féle kínjairól tudósít. Meg a tévhitekről. Mert, ha tetszik, ha nem, én is bevallom — akárha Pünkösti Árpád —, hogy „naiv borjúként” meg vol­tam győződve arról, hogy elég, „ha témám és írógépem van.” Mentegetőzhetnék Pünkösti szavaival is, pél­dául azzal, ahogy mindenki­be szorult valamennyi gyá­vaság, ám itt nem bátorság­ról vagy nyúlszívűségről van szó, hanem a korlátozott nyil­vánossággal együtt járó tu­dathasadásról ... Következés­képp: a „legalább rosszabb ne legyen”-féle félelmünk erősebbnek bizonyult a „ho­gyan lehetne jobban” vágyá­nál ... S ez a gondom ma is! G. I. Csehszlovákiai magyar könyvek A csehszlovák hírszolgálati iroda szerint a csehszlová­kiai 580 ezer magyar nem­zetiségű állampolgár kultu­rális szükségletének biztosí­tásában jelentős küldetést tölt be a magyar nyelvű po­zsonyi Madách könyv- és lapkiadó, amely az elmúlt két évtizedben közel ezer különböző műfajú könyvet adott ki, és ennek a fele kortárs szlovákiai magyar író alkotása volt. Csak 1980 és 1985 között több mint százhatvan művet publikált szlovákiai magyar íróktól, egymilliót meghaladó pél­dányszámban. Elloptak egy Oscart Valaki ellopta a konyhából az Oscar-díjat Olympia Dukakis amerikai filmszí­nésznő New Yersey állam­beli otthonában. Mint a mű­vésznő férje, az ugyancsak színész Louis Zürich el­mondta, a névtáblát gondo­san lecsavarozták a szob­rocskáról, és otthagyták a hűtőszekrényen. Olympia Dukakis — a volt demok­rata párt elnökjelölt unoka­húga — 1987-ben nyerte el a legjobb női epizódszerep­lőnek járó Oscar-díjat, a Holdkóros című filmben nyújtott alakításáért. (MTI) HÉTFŐ, 198­9. MÁJUS 29. NÉPSZAVA Szép szóval Hegyezzük-e a fülünk botját? Szólásaink, közmondásaink színesebbé, árnyaltabbá,­­ízeseb­bé teszik nyelvünket, akár szóban, akár írásban fejezzük is ki magunkat. Kossa János nyelvész „nyelvünk fűszerszá­­mai”-nak nevezi őket. Tudjuk jól, hogy az étel csak akkor lehet ízletes, ha megfelelően adagoljuk a fűszereket, sőt az sem mindegy, hogy melyik fűszert melyik ételhez használjuk. Az nyilvánvaló, hogy például a tejberizsbe nem teszünk bor­sot. A televízió egyik híradójában ezt hallottam: „A kisban­kok a fülük botját sem hegyezték.” Két szólás keveredett itt össze: „a füle botját sem mozdítja”, illetve a „hegyezi a fülét”. A fenti mondatban a két szólás szinte kiirtja egy­mást, mivel az elsőnek az a jelentése, hogy egyáltalán nem figyel oda, a másodiké pedig­ nagyon is odafigyel. Két ru­hadarab okozta a galibát az alábbi mondatban: „Kalap alatt főzték a pálinkát.” A riport a pénzügyőrök egyik raz­ziájáról szólt, s beszámolt a zugpálinkafőzésről. Bizony, itt is két szólás keveredett, meglehetősen szerencsétlenül: „ka­lap alatt aludt” (­­ virrasztott, korhelykedett), illetőleg: „suba alatt (azaz titokban) tesz valamit”. A köznyelvi szó (például titokban, illegálisan stb.) sokkal jobb lett volna. Az is előfordul, hogy a konkrét és a szólásszerű átvitt érte­lem helyet cserél egymással. Ez történt a rádióban is, ami­kor az öttusázók olimpiai győzelmét közvetítették: „Török Ferenc tudja, hogy milyen ízű egy aranyérem.” E helyett: Török Ferenc tudja, hogy milyen a győzelem íze, ő is arany­érmet szerzett annak idején az olimpián. A riporter lelke­sedésében két mondatot gyömöszölt össze. Egyszer-egyszer mosolyt keltenek, de inkább bosszanta­nak bennünket ezek a vétségek. Elkövetőik legfeljebb csak azzal védekezhetnek, hogy más is elkövetett már hasonló­kat. Ez igaz is, és az említett példák egyedi esetek is lehet­nek. Az egyedi esetek azonban terjedhetnek, így bizony vannak olyan szóláskeveredések, amelyeket már gyakrab­ban hallhatunk. Lássunk néhányat! „Kígyót-békát szór rá” (kígyót-békát kiált rá; és: átkot szór rá), „Lesüti a fejét" (lesüti a szemét; és: lehajtja a fejét), „Hosszú feneket kerít a beszédének’ (hosszú lére ereszti; és: nagy feneket kerít neki), „Pálcát tör mellette" (pálcát tör fölötte; és: lándzsát tör mellette), „Nem enged a huszonegyből” (nem enged a negyvennyolcból; és: kivágja a huszonegyet) stb. Az ef­féle mondatokra — visszatérve a fűszerekhez — azt mond­hatjuk: olyanok, mintha a levesünkbe egy maréknyi sót tennénk. 1824-ben írta Zsoldos János, Veszprém vármegye orvosa: „A nyelv a közönségé (értsd: a közösségé), nem pe­dig egy-kettőé; nem szabad azt hát bitangolni.” Bizony, nem! Mizser Lajos

Next