Népszava, 1989. július (117. évfolyam, 153–178. sz.)

1989-07-26 / 174. szám

6 „Titkos” utazások Mások azzal is dicsekednek, amitől jobb volna hallgatniuk. Mi arról sem beszélünk, amivel jogosan dicsekedhetnénk. Két magyar színház — a Katona József, és az Arany János — öregbítette az utóbbi napokban színházművészetünk hírnevét igen rangos európai színtereken. A Petőfi Sándor utcai társulat Londonban, a gyermekszínház Olaszországban hívta fel a figyelmet — nemcsak magára, hanem egy ország kulturális (színházi) életére. Ezek a bemutatkozások azonban szinte visszhangtalanul zajlottak a hazai újságolvasó vagy tévénéző, rádióhallgató számára. Alig valami jelent meg róluk. Mintha bizony szégyellnünk kellene, ha az világ olyan kiemelkedő fontosságú színházi központjában, mint London, egy magyar színház (nem angol, francia vagy német nyelvterületről érkező, világhíres rendező nevével fémjelzett, sztárszínészekkel megtűzdelt társulatú színház!) kétségbevonhatatlan szakmai elismerést arat. A tünet nem egyedi, nem új, mondhatni: nem szokatlan. Az számít ritkán kivételinek, ha hasonló külföldi vendégszereplések érdemüknek megfelelő visszhangot kapnak a hazai tömegkommunikációban. És ez csak kis részben a tömegkommunikáció vétke. Amiről nem tudunk, arról nehéz tájékoztatni. Amin nem lehettünk ott, arról nehéz élménybeszámolót készíteni. Ha ezek az utazások majdhogynem titkosak (mert olykor már csak akkor hallunk róluk, amikor az érintett társulat, együttes, zenekar hazaérkezett), akkor hogyan népszerűsítsük, hogyan büszkélkedjünk a sikerrel? Nem tudom, miért kell ennek így lenni. Nem tudom még akkor sem, ha értem (tapasztalom): arra, hogy újságírók, riporterek utazzanak a hasonló (nem félek a szótól), küldetést teljesítő intézményekkel, nincs, vagy csakt igen ritkán van pénz, és akkor sem a lapok adják, hanem vagy a társulat, vagy a kiküldő szerv „utaztat”, szívességből (ha ez is kiügyeskedhető egyáltalán). De az például nem kerülne pénzbe, ha a hasonló utazások előtt legalább egy sajtótájékoztatót összehívnának, hogy ismertessék a programot. Vagy ha valaki, valakik, ne adj’ isten, hivatalból megszerveznék: a társulat, az együttes titkára ekkor és ekkor itt és itt felhívható, és telefonon tájékoztatást tud adni az eseményekről. Esetleg, a külföldön dolgozó magyar állandó (sajtó-, rádió-, tévé-) tudósítók fordítanának több figyelmet az ilyen vendégszereplésekre. S ha az általuk szorgalmasan és időben küldött tudósításokat nem minősítenék egyes „illetékesek” az „áh, ez nem fontos” jelzővel, s tennék (tétetnék) félre. Mert hogy erre is volt már nemis egy példa ... Elszomorító, ha igazán jelentős, igazán értékes nemzetközi kulturális szerepléseinkről az úgynevezett technikai vagy a nem úgynevezett, hanem valódi anyagi okok miatt itthon nem tudunk annyit, amennyit kellene. (E szereplések külföldi visszhangja többnyire sokkal jobb, elismerőbb, főleg pedig számosabb, mint idehaza). De ha a jobb tájékoztatás azoknak, akik ehhez a lehetőségét biztosítanák, nem fontos, akkor nincs mit tenni. A tömegkommunikációt lassacskán sikerült leszoktatni az ilyesfajta igényekről, mondván: nincs pénz. Ez sem meglepő; ha általában a kultúrára, s azon belül is a színházaikra egyébként sincs pénz, miért éppen a vendégszereplések, az utazások kellő közfigyelemben részesítésére lenne? S innen már csak egy lépés, hogy a színházra hiányzó közpénz után hiányozni fog a színházra szükséges magánpénz is; a néző nem lesz képes megfizetni a jegyeket, vagy sok-sok magángondja miatt nem is fogja érdekelni a színház, a színházba járás. Akkor aztán eljön majd az ideális állapot: nem lévén színház, nem járnak vendégszerepelni és így nem is kell erről beszámolni, következésképp nem lesz szükség informáló sajtóra. Jelentős összeg takarítható így meg, s mivel manapság a financiális politika elsődleges törekvése nálunk a megtakarítás és az elvonás, itt is ideális helyzet áll majd elő. Esetleg a nézőkre a meg sem vett színházjegyekért is adó róható ki (ha már a meg nem épített autópályák után oly kiválóan adózunk a benzinárakban). De nem akarok tippeket adni az amúgy is kifogyhatatlan leleményű illetékeseknek ... Egy szó, mint száz: különféle művelődési intézményeink külföldi vendégszerepléseinek hazai megismertetése jelenleg esetlegességektől, szervezetlenségektől sújtott, nincs kézben tartva, személyes jó kapcsolatok függvénye, szerencse vagy „sírni tudás” dolga. Mindezek miatt időnként megalázó helyzetbe kerülnek a tömegkommunikáció munkatársai. Azaz: „magyar módra” történik ez is. Ugyanakkor elég csak közepesen erős figyelemmel kísérni a környező szocialista országok sajtóját ahhoz, hogy lássuk, mekkora visszhangja van annak is, ha egy társulat, együttes tizedannyi sikert arat külföldön, mint amekkorát a Katona József Színház aratott most Londonban. Sok szép reformretorika elhangzik manapság arról, hogy be kell tagozódnunk Európába. Helyes. De akkor ne titkoljuk, ha ilyen betagolódó lépéseket teszünk. Inkább örüljünk, ha vannak dolgaink, amikért nem szégyenkeznünk kell Európa előtt. Takács István Gátlás nélkül elénk vágnak a szenzációk. Néha a fontosak, máskor a felületesek. Elénk hajtanak és ránk hull a száguldásuk pora. Elfedi arcunkat, homályosítja a látást. Harsogásuk szavunkat nyomja el, így történik, hogy mindaz, ami költészet, igencsak a falhoz szorul, lesodorják az utakról, akár az erőszakos hangerő a csöndes szépséget és igazságot. A versek is koraszülöttek. Vagy ha világra jönnek is, többnyire csak addig lüktetnek a papíron, míg az olvasó szeme életben tartja őket. Aztán a többség, mivel a pillanatnyi indulat és divat szülötte, a papírral együtt belesárgul a felejtés idejébe. A Nagy Válogató nem kegyelmez most sem, de hát a pillanatok „nagyságai” ezzel nem törődnek. Ám nem véletlen a nagy előd bölcs felismerése, hogy a „pontosan, szépen” kettőse, mint test és lélek hozhat csak létre és hitelesíthet kínnal-gyötrelemmel, konok küzdelemmel maradandót. A kimondott igazság sem költészet önmagában, legföljebb mutatós irodalmi közhely. De a költészet mindig egyszerre szépség-igazság. Minden formában. A festő ecsetje alatt is. Szerencsére az erősek e felismerés hívői-hívei. És szerencse az is, hogy mindig akad megszállott könyvteremtő, aki időtálló szenzációkra törekszik. A könyvtáros, könyvtervező, festőművész Lipták Pál — Pavel Lipták vallja: „Én nem tartozom azok közé, akik a fajtájukat megtagadják. Családunkban csupa tótok voltak." — Bátran valósította meg elveit. Mondhatnánk, azt tette, amit e kiegészítésre szoruló mondás: „Szép az, ami érdek nélkül tetszik.” kívánna kifejezni. De kiegészítésre szorul, mert így elfogadhatatlan. Igenis érdekünk a szépség és igazság! Tehát ami tetszik, ezért tetszik. A bevezető gondolati kör talán nagyobbra sikeredett, ám ennél kevesebbre látni annak, ki valódi életművet kíván maga után hagyni, nem érdemes. Lipták Pál ugyanis nemcsak önmagának szerzett rendkívüli örömet, hanem megadta ezt magyar költőknek, íróknak azzal, hogy a művészi minőséget önmagával díjazta. Ezt tette, amikor kitalálta és megvalósította a Poesis Hungarica I., majd a Poesis Hungarica II. verseskötet-sorozatot. A két sorozatban — és másféle, hasonló kiadványok nyomán — a magyar költők és írók „csupán” a megjelenés örömét kapták, honoráriumot nem. De aligha van ennél tisztább, mélyebb forrású öröm. Azért is, mert Lipták Pál már 1974-ben teljes egészében a költőkre bízta verseik válogatását. Magyarán: e sorozatban a verseskötetét legföljebb a költő maga cenzúrázta. Ez így együtt volt az öröm előidézője. Nem számított, hogy csak kétszázötven példányban jelent meg egy-egy kötet, nem számított, hogy nem járt érte honorárium! „Mindössze” a példányszám felét kapta meg a költő, a másik felét a szerzők aláírásával kérte vissza Lipták Pál s a békéscsabai megyei könyvtár és adta kedves ajándékul a könyvszerető-könyvgyűjtő olvasóinak. És mindez együtt igenis számított! Lipták Pál a könyvtervezés művésze bölcsen hagyta a válogatás, szerkesztés örömét a költőnek. Ő pedig a háttérben derűsen kereste a szép betűket, a nyomdától kapott „hulladékpapírt” és így páratlan ajándékhoz jutott az író, a költő s nem utolsósorban az egész magyar irodalom. Az így megjelent különféle kötetek száma már a százhoz közelít! Már a Poesis Hungarica első húsz kötetének szerzői közül érdemes fölsorolni néhány nevet. E sorozatban jelent meg — többek között — Fodor András, Csorba Győző, Simonyi Imre, Takáts Gyula, Csoóri Sándor, Nagy László, Juhász Ferenc, Kalász Márton, Nemes Nagy Ágnes és mások kötete. Látható a sorozat elindítójának törekvése a Poesis Hungarica II. sorozatnál is. Abban Vas István, Képes Géza, Illyés Gyula, Pilinszky János. Weöres Sándor verseit is e kötetekben kaphattuk meg, mi kivételezettek. Lipták Pál nyugdíjba vonulása után, a megyei könyvtár új igazgatója, dr. Ambrus Zoltán vállalta a könyvkiadás folytatását. Éppen az elmúlt napokban kaphattuk meg Bella István Sárkeresztúri ének és Czigány György Lacrimosa című verseskötetét és végre, azt a könyvet, amely Lipták Pált, a festőművészt mutatja be. A színes borítójú könyv címe: Lipták Pál világa. Sümegi György megismerteti velünk a könyvtáros, könyvművész, a tudós műgyűjtő, a harmincnégy évesen Kossuth-díjat kapott könyvtári újító életútját, de főként az 1954 óta kiállító festőművész munkásságát. A könyvből harmincnál több Lipták-művel ismerkedhetünk meg, köztük a festőművész tizenöt színes nyomásban közölt művével, s hasonló mennyiségű képével, rajzával fekete-fehérben. A meggyorsított történések hangereje elnyomja a költői muzsika dallamait. Éppen ezért fontos és jó, hogy Békéscsabán vagy például Szegeden élnek elszánt és makacs emberek és idéznünk kell, mert ide kívánkozik a megújult Tiszatáj szerkesztőinek hitvallása: „Nem a szájtartás, hanem az ének szépsége és a dal igaza” a lényeges. Együtt: mérték és érték. A gyors és néha hisztérikus híresedésekben megnyugtatóak, biztonságot adók a hasonló életművek és magatartások. Az ilyen-olyan botrányok, fájdalmas, nagy címbetűs események naponta vinnének magukkal bennünket. Vannak, akik kárörvendve hirdetik: zűrzavar van mindenütt. Azoknak kell tehát szívósan kitartani, akik a változóban is a megtartó maradandót keresik. Amelyben létezünk, kényszerpálya, önmaga helyzetéből következő, gyorsított nemzetállapot. Elkerülhetőségéről vitatkozni is alig érdemes. Ma ez létezésünk arculata. Nem mondható, hogy teljességgel minőségi helyzet, de remélhető, hogy arra törekszik. Hadd csapjon arcunkba az elszáguldó szenzációk pora, hadd hangoskodjon mindaz, ami másként nem képes megnyilvánulni. De nekünk tudnunk kell, nem ez a cél. Meg kell köszönni Lipták Pálnak és minden időben megtalálható társainak, az örök maradandóság és érték hitét. A Békéscsabáról csaknem egy időben érkező mindhárom könyv, ezt a hitvallásunkat erősíti! Kiss Dénes Ma már ez a rendkívüli ? Lipták Pál örömei Helyreállítják a pápai zsinagógát A pápai zsinagóga felújítását és hasznosítását tartja elsődleges feladatának a Kulturális és Városépítő Egyesület, rövidítve a KÉVE, amelyet a dunántúli város lokálpatriótái alapítottak. Azt szeretnék, ha az 1846-ban épült zsidó templom — ha nem is eredeti funkciójában — a közt szolgálná, és a város közéletének, kulturális, zenei életének egyik központja lenne. Annak idején 1000—1200 személyt is befogadott az impozáns épület. Az izraelita hitközség 1973- ban eladta a felújításra szoruló zsinagógát a városi tanácsnak, amely azután erejéhez mérten megkezdte az épület helyreállítását. Több millió forint költséggel kicserélték a tetőszerkezetet, megerősítették a falakat. Saját erőből azonban nem tudják folytatni a helyreállítást, amelyhez most partnerként jelentkezett az új pápai egyesület. (MTI) Bronzékszerek a páli temetőben Befejezték a 9. századi temető feltárását a győri Xantus János Múzeum régészei Páli község határában. A szakemberek második éve vallatták a föld mélyét a Dombok elnevezésű dűlőben. A régészek az egyik sírban bronz fülbevalókat és három bronzból formált gyűrűt találtak, melyeknek a díszítései a honfoglalást megelőző időszak díszítő kultúrájára jellemzőek. Egy másik sírban vas szíjvégre és kisméretű vas csatra leltek, amely feltételezésük szerint a más lelőhelyekről ismert korabeli sarkantyúviselethez tartozhatott. Felszínre hoztak még lándzsahegyeket, esztergályozott csont tűtartókat, néhány vaskést és baltát. Malonyai Dezső színi direktor, a Pest Megyei Tanács Nyári Színházának vezetője nem hagyta legyőzetni magát. A Teátrum kiűzetése Szentendre Fő teréről nagy viharokat kavart, s történt mindez éppen a huszadik évfordulón. A hagyomány ereje és az igazgató kitartása döntött: a Teátrumot áthelyezték a Várszínház Karmelita udvarába, új bemutatóval köszöntve az évfordulót, Leoncavallo Bajazzókjával. A nyári produkciók sorából elsősorban kiegyenlített színvonala, igényes megvalósítása miatt emelkedik ki. Az igen egyszerű színpadkép belesimul a környezetbe (Csikós Attila munkája) és nemcsak hiteles helyszínt ad, hanem jó játékteret Gulyás Dénes rendezéséhez. Kiváló tenoristáink — a rövid felkészülési idő ellenére is — mívesre munkálta elképzeléseit. Törekvése: énekes-színészi munkával húsvér figurákat teremteni, az egyes szituációkban hangsúlyt adni az emberi viselkedésformáknak és sok-sok ötlettel állandó mozgásban tartani a színpadot. Két világ — a szicíliai falu öröme és a művészek egyéni tragédiája — között feszíti a drámát. A felhőtlen iohóckodás mögött kezdettől ott lappang a feszültség, amely meghatározza a három „színész” egymás közötti viszonyát. Gulyás felfogásában Tonió a történések „motorja”, és ehhez kiváló partner Tóth János, ő nem a „bamba” Tonió, hanem szenvedélyes, szerelemre szomjazó férfi, aki megaláztatásának megtorlására, bosszúja eszközeként használja fel Caniót. Hangja szebb, kiegyenlítettebb lett, és egyre karakteresebb, amelyhez élményt adó, minden pillanatot kitöltő játékkultúra és akrobatikus mozgás párosul. Karizs Béla a színjátékba belefáradt, szerelmében csalódott férfit játssza, akit az események (és Tonió) hajszolnak a kettős gyilkosságba. Hangjának tüze, szenvedélye kissé halványabb, de híres áriáját őszinte drámával fűtötte át. Pitti Katalin is új színeket hozott Nedda szerepébe. Megjelenésekor már érezteti: kitörni vágyása, szerelme a végzetet hozza rá. Szárnyaló magasságai igen szépek, középhangjai helyenként erőtlenek. Kovács Pál Silvio érzelemdús figurájában inkább a nyers erő, kevéssé a líra dominál. Pataki Antal főiskolai hallgató Beppója kedves esetlenséggel, kellemes karakterhangjával igazodott az előadáshoz. Selmeczi György biztos stílusismerettel, jól érzékelteti Leoncavallo verista alkotásának mind a líráját, mind a tragikusabb színeit. Dirigálásában elsődlegesen az énekesek kíséretére összpontosít, de szinte szimfonikus mélységgel szólalt meg a második felvonás előjátéka. A Teátrum alkalmi zenekara igyekvőn alkalmazkodott vezényléséhez. Nagyszerűen énekelt viszont az Operaház tagjaiból álló kórus. Az előadás — kielégítve az idegenforgalmi szezon igényeit — olasz nyelven szólalt meg, dicséretesen. (mátal) Évforduló — Szentendre nélkül Balassók a Várban A rádió mellett FEKETE ANGYAKRÓL Ha egy hangjátékban aluljárószlengben beszélnek, „tök jó”, meg hasonló kifejezéseket használnak, tuti, hogy ifjúsági hangjátékkal van dolgunk. Horváth Péter új műve, a Fekete angyalok (rendezte Magos György) e nyelvi ötletet azért nem viszi túlzásba, fiataljai igaz, hogy nem éppen angyalok, sőt, a címben jelzett „fekete” jelzővel illusztrálja, miféle jómadarak a valóságban, nyelvileg mégis közel állnak a normális köznyelvhez, legfeljebb egy-egy jelző, kifejezés erejéig beszélnek fiatalos modorban. (Aki ugyanis a valódi aluljárónyelvet a valóságban kívánná bemutatni, még mindig nyomdafestéket nem tűrő szavakba botlana...) A tinik céltalanul élnek, mígnem az a kolosszális ötletük támad, hogy be kellene törniük egyikük nagymamájához, akinek bizonyára sok pénze van, hiszen mire is költené a kis nyugdíját... Gagarin, Carlo és Rita bele is mászik a sötét kalandba, ám ahelyett, hogy a lakásban találnának igazi értékeket, hazajön a kórházból nagy váratlanul a nagymama. Aki a kislányt megkéri, fésülje meg a haját, a többieket is angyalnak nézi, azt hiszi, máris a túlvilágon van. Mese? Valóság? Kitaláció? Ez is, az is. Nekem az egész darabban a Ritát alakító Eszenyi Enikő játéka tetszett a legjobban, ő találta el a darab stílusát, nyújtott hanghordozása, affektálása alapján valóban magunk előtt láttunk egy alakuló, formálódó kislányjellemet. Nagyszerű volt Temessy Hédi nem evilágon járó öregasszonya, persze, ilyen is csak a mesék világában létezik jobbára. Mindegy — jó volt a darab, jó a rendezés és a színészi játék, kellemes időtöltésnek bizonyult meghallgatni. SERDÜLETLEN ANYÁKRÓL Ötödik fejezetéhez érkezett a Serdületlen anyák című sorozat, melynek szerkesztőműsorvezetője Tarnay Márta. Bognár Mónika rendezésében hallhattuk ezt a részt is, amely arról szólt, felvilágosult korunkban mennyire tájékozatlanok, mennyire felkészületlenek az életre a tizenéves lányok. (És természetesen a fiúk is.) Meghökkentő esetekről hallottunk, Czeizel Endre a maga megnyugtató modorában beszélt a cseppet sem megnyugtató helyzetről, amely hazánkat jellemzi e téren. A fogamzásgátlásról főképpen a fiatalok tudnak igen keveset, félretájékozódásuk, vagy tájékozatlanságuk oka elsősorban a felnőttek világában rejlik: odahaza szinte semmit sem hallanak minderről, s még az iskolai biológiaórákon sem azt tanítják, amire igazán szükségük lenne. A műsor most is csak a serdületlen anyákról szól, pedig nyugodtan ki lehetne terjeszteni érvényességét a serdültebb generációkra is, amelyek szintén meglehetősen elmaradottak. A korszerűséget mindig az újdonságokban látjuk, egyik tabletta üdvözítő voltát követi a másiké, s még kellő tapasztalatunk sem lehet szedésének előnyeiről, hátrányairól, máris előállnak a még üdvözítőbb tablettákkal. Pedig a gyógyszer nem old meg semmit, mellékhatásairól, súlyos károsító mivoltáról kevés szó esik. A kislányok pedig azt szedik, amihez hozzájutnak, egy-egy barátnő „jóvoltából”, vagy még azt sem. * A BÍRÓ NYILATKOZIK A derűs krimi után a komor változat — az 56 utáni megtorlás elhíresült főszereplője, dr. Vida Ferenc előadta előbb a Bartók adón, majd a Kossuthon, hogy bár sok halálos ítéletet hozott, ő mindent vállal ma is ... Szerencsére, a ma illetékes Legfelsőbb Bíróság nem ilyen makacs, s nemrégiben ítélettel semmisítette meg Vida doktor oly büszkén vállalt ítéleteit. A demokráciához hozzátartozik, hogy ki-ki vállalhassa a saját múltját. A köpönyegforgatók visszataszító színjátékához képest — amely ma zajlik a közéletben — nem ok nélkül mondhatta az egykori vezető bíró, hogy neki akkor is volt, s a jelek szerint ma is van „tartása”. Június tizenhatodikán viszont kiderült, hogy a halottaknak is van tartásuk, s ők győztek, holtukban is. Borenich Péter a közvélemény és az utókor hasznára is nagy rádiós tettet vállalt, s oldott meg kitűnően, amikor érzékeltette velünk egy ember morálját, aki büszke arra, hogy a történelem főirányának ellenében cselekedett. Háry Márta SZERDA, 1989. JÚLIUS 26. NÉPSZAVA KRIMI Késő őszi esti órán — Dürrenmatt bűnügyi írását hallhattuk, egy koradélutáni nyári órán. A krimi akkor tudja kiváltani a kellő idegborzoló hatást, ha igazi író írta. Szinte csak véletlenül maradt nyitva a rádióm, de amint elkezdődött az izgalmas sztori, és meghallottam az írót alakító Márkus László hangját, nem voltam képes elzárni a rádiót. (Pedig hát ez már ismétlés volt, az 1976- os évből való.) Megragadott maga az irodalmi alapanyag, a kitűnő ötlet, amelyre a kis bűnügyi komédiát felépítette az író, és magával ragadott kitűnő művészünk alakítása.