Népszava, 1989. október (117. évfolyam, 232–257. sz.)
1989-10-02 / 232. szám
NÉPSZAVA 1989. OKTÓBER 2., HÉTFŐ Rokonszenv a kelet-európai változások iránt Nemzetközi sajtótájékoztató a hárompárti találkozóról Először képviselte hazánkat 1948 óta többpárti résztvevőkből álló delegáció nemzetközi konferencián — hallottuk azon a sajtótájékoztatón, amelyet a hárompárti kezdeményezés néven ismert találkozó után tartottak szombaton Budapesten, a Politikai Főiskolán. Kalevi Sorsa, a Finn Szociáldemokrata Párt leköszönő elnöke annak a véleményének adott hangot, hogy a kezdeményezés jó úton halad. Túllépve az Európában még meglevő hagyományos ideológiai határokon, új lehetőséget ad a pártok közötti együttműködésre. Szóba került a tanácskozáson természetesen Magyarország is, mondotta, hiszen mindenki nagy rokonszenvvel figyeli a Kelet-Közép-Európában zajló változásokat. Csatlakozott e nézethez Paolo Vittorelli, az Olasz Szocialista Párt egyik vezetője is. Szerinte a demokratikus intézmények kialakítása közelebb visz az európai közös célokhoz. A leszerelés, az enyhülés minden magyar közös ügye. A mindannyiunk előtt álló távlati cél az, hogy Európa egyetlen gazdasági egység legyen. De ehhez még sok türelem, jóakarat és kitartás kell. A találkozó mérlegét végül Tabajdi Csaba, a magyar delegáció vezetője is megvonta. Elmondta, hogy a találkozó nagy próbatételt jelentett, hiszen azt kellett bizonyítani, hogy a párt politikai arculatát megőrizve is lehet közös érdekeket képviselni. Bebizonyítottuk, hogy lehetséges érvényesíteni a nemzeti érdeket anélkül, hogy alárendelnék a pártcsatározásoknak. Értékelése szerint napjaink Európájában nem a látványos áttörések korát éljük, hanem a kis lépések vannak napirenden. Az újságírók érdeklődésének homlokterében a középkelet-európai változások álltak. Többen érdeklődtek a magyar és a lengyel helyzetről, ezen országok esetleges semlegességéről, a Varsói Szerződésből való kiválásukkal kapcsolatban. Szigeti Gábor, a Magyar Demokrata Fórum képviselője Napóleont idézte: soha nem kell a lehetetlent akarni. Természetesen az a cél, hogy egyszer Magyarország semleges jogállam legyen, de ennek még nem érkezett el az ideje. Hasonló értelemben vélekedtek hazájukról a lengyel Szolidaritás és a LEMP képviselői is. Paolo Vittorelli emlékeztetett arra, hogy Európában negyven évvel ezelőtt felépült egy biztonsági rendszer. Ezt nem lehet egyik napról a másikra lebontani. A hárompárti kezdeményezés jövőjéről Tabajdi Csaba (aki most utolsó alkalommal vett részt a fórum munkájában, miután október elsejétől a Minisztertanács nemzetiségi kollégiumát vezeti) úgy vélekedett, még számos további lehetőség vár kibontakoztatásra. Például, meg lehetne rendezni az atomfegyverekkel nem rendelkező államok konferenciáját. Másik lehetőségként említette, hogy a tanácskozás valamilyen formában kapcsolódhat a Helsinki-dokumentumot aláíró országok parlamenti pártjainak konferenciájához. Karsten Voigt, aki a nyugatnémet SPD képviseletében vett részt a tanácskozáson, bejelentette: a közeli napokban a NATO parlamenti csoportjainak ülése elé terjeszti a kelet- és közép-európai gazdasági reformok támogatásának tervét. D. K. Lengyel turistainvázió a csehszlovák határon Láng Judit, az MTI tudósítója jelenti: Felkészületlenül érte Csehszlovákiát, hogy az utóbbi időben ugrásszerűen megnőtt az országba beutazó, végső úti célként Ausztriába vagy más országokba tartó lengyel turisták száma. A vonatok már hetek óta rendkívül túl" zsúfoltak, nem ritka az olyan eset, hogy a 800—1000 férőhelyes szerelvényeken, embertelen körülmények között, 3000—4000 ember is utazik. Rendszeressé vált, hogy a nemzetközi gyorsvonatok a lengyel utasinvázió miatt 10- 15 órát is késnek. Mivel a lengyel turisták többsége spekulációs céllal, különféle árucikkeket, mindenekelőtt cigarettát, szeszes italt, ágyneműt, távcsöveket, órákat, fényképezőgépeket akar átvinni Ausztriába, hogy így szerezzen kemény valutát, az osztrák vámőrség rendkívül megszigorította a csehszlovák—osztrák határátkelőhelyeken az ellenőrzést. A petrovicei lengyel—csehszlovák vasúti határállomáson, illetve a pozsonyi és a breclavi csehszlovák—osztrák közúti átkelőhelyen már nemegyszer erőszakos cselekményekre is sor került. olyan nap is, amikor 12 ezer gránát és rakéta csapódott be) bizonyos fokig váratlanul érte a kormányerők 11. gyaloghadosztályát, s ebből kifolyóan igen nagyok voltak az élőerőben és a harci technikában elszenvedett veszteségei. A magasabb egység legtöbb parancsnoka már a csata elején elesett. Az alakulatok helyzete — feszes vezetés híján — válságosra fordult, s csupán a gyors utánpótlásnak, több ezer önkéntes harcba lépésének, az afgán légierő és a Szovjet- Juniótól kapott „Scud” mintájú rakéták bevetésének volt köszönhető, hogy a város a védők kezében maradt. (Az említett harcászati rakéták mindegyike csaknem 800 kilogrammos hagyományos robbanótöltet célba juttatására képes.) Dzsalalabád kíméletlen ostroma több mint négy hónapig tartott, de végül is a mudzsahedek nem tudtak áttörni, győzelmet kicsikarni. Az afgán védelmi miniszter, Tanai vezérezredes valószínűleg a legjellemzőbb vonást emelte ki, amikor azt mondotta, hogy ezt a katonai sikert már „nem a szovjet szuronyokra”, hanem saját erkölcsi-politikai állóképességükre támaszkodva érték és érhették el. A csata lefolyása és kimenetele — talán nem túlzás ezt állítani — a kormányerők első igazi nagy tűzpróbája volt, éspedig nem is akármilyen, hiszen az ellenfél 45 ezer embert összpontosított a támadáshoz, s ennek egyharmadát jól felszerelt pakisztáni reguláris alakulatok alkották, ezenkívül mintegy 3000 külföldi zsoldos is bekapcsolódott a fegyveres harcba. Valamelyest érzékelteti a hadműveletek kegyetlenségét és pusztító jellegét, hogy a város lakói közül több mint háromezren haltak, illetve sebesültek meg, az anyagi károk pedig szinte felbecsülhetetlenek. Kabuli kormányzati körökben a nyári, a kora őszi katonai fejleményeket úgy ítélik meg, hogy az amerikai és a pakisztáni támogatást élvező ellenzék hatalomátvételi kísérlete egyelőre kudarccal végződött. A kormányerők Kandahar, Hoszty és a főváros körzetében ugyancsak eredményesen verték vissza a mudzsahedek meg-megújuló terrortámadásait, ám eközben senki sem tudná megjósolni, mikor fejeződik be ez az egyre több áldozatot követelő sajátságos „állóháború”. Pedig egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy a fegyveres küzdelem nem lehet a nemzeti megbékélés eszköze, erre csakis az értelmes politikai kompromisszum alkalmas. Serfőző László A Dutép — Algéria nélkül A zsebre tett szakszervezet Fájdalmas névtelen levél visz el Kecskemétre, a Dutéphoz. Panaszt panasz követ benne, az elégedetlenségtől az elkeseredésig ívelnek az elbocsátásokat, a bratyiszellemet, a visszaéléseket, az összefonódást és a dolgozók semmibevevését taglaló keserű mondatok. Szó esik bérről, árulásról, ajtó-ablaklopásról, ivócimboraságról, a személyes érdekek eluralkodásáról, s kirajzolódik belőle a vezetés anarchiája, az érdekvédelem csődje. És még valami, a tehetetlenség. Idézem: „Legjobb lenne, ha mi is fognánk magunkat és elmennénk. De nem mehetünk el a sok visszaélés, a kapzsiság, a mi semmibevételünk mellett szótlanul. Nem lehet mindenki simlis, megalkuvó, kétszínű, korrumpálható. Mi lesz a gyerekeinkkel, de velünk is addig, amíg élünk? Kihez forduljunk? Teljesen el vagyunk keseredve, meg vagyunk nyomorítva. A szókimondás ma még bűn. Ezért maradunk inkognitóban. Ha megtisztul a vezetés, akkor talán partnerek lehetünk, emberszámba vesznek bennünket, és nem kell a problémákat, a viszszaéléseket kerülő úton feltárni, hanem ami fáj, elmondhatjuk szemtől szemben. Az arctalan levélhez arcokat keresek. Helyszínül az ipari üzemet választom, mert, mint hírlik, itt a legnagyobb a zúgolódás. Bede József, a szakszervezet — Az emberek nem hülyék, számolnak. A szakmunkásnak kijön, hogy prémiummal együtt százezer körüli a bruttó éves jövedelme. Az üzemvezető pedig a négyszeresét keresi, hogy a még magasabb beosztásúakéról ne is beszéljünk. De ez csak egy dolog. A munkások sem a gazdasági, sem a politikai vezetőkben nem bíznak, mert őket okolják a házon belüli és házon kívüli válság kialakulásáért. Új vezetőket akarnak, akiknek lehet hinni. Böde József kerüli a konkrétumokat. Mintha a volt lakatos is tartana valamitől. Általánosságban beszél, hogy az nyilván nem népszerű, aki elküldi a dolgozókat. Kimenti magát a júliusi eseményekből, mondván, amikor tőlük pánikszerű gyorsasággal száz embert ki akartak tenni a gazdasági főnökök az utcára, ő szabadságon volt. Végül aztán, amit lehetett, korrigáltak. Hogy mit kellett korrigálni? A mechanikai üzem lakatosa, Szvoboda Tibor valóságos rémtörténetet mesél el a zajos ipartelep egy félreeső irodájában, ahová az eső elől behúzódunk. A mese természetesen a miniszterelnökkel kezdődik, aki bejelenti a Dutép felszámolását. Folytatódik a miniszterrel, aki közli, amíg ő lesz a tárca élén, a Dutépet nem számolják fel. Zárul a vezérigazgatóval, aki munkásgyűlésen közli, a becsületes dolgozónak nincs félnivalója ennél a vállalatnál. A továbbiakról így számol be a brigádvezető. — Egyszercsak látom ám, hogy sumák van. Lista készül, beindul az elbocsátás. A magyarázat: nincs pénz. Futkosok a vezetőkhöz, mondom, azt se nézitek, ki a terhes, ki van védett korban. Nem lelkiatya vagy te, munkahelyi bizottsági titkára szerint a bérek és a létszámleépítés módja miatt áll a bál, erősödik a vezetőellenes hangulat, mondják. Mire én, az ember meg nem malac, hogy ide, oda rakják. És akiknek megették a húsát, kelljen a csontja is. A hangulat odáig fajult, hogy a gyáregységvezető elbocsátását követelték a melósok. Hiába mondtuk ugyanis, munkahelyet kell keresni, vagy időszakosan le kell a munkaidőt rövidíteni. Mócza László üzemvezető elküldött a fenébe, azzal, hogy nem óvoda ez, ahol babusgatni kell a jó népet. Végül még elmeorvoshoz is zavart, mert túlságosan idegesnek talált. Aztán pedig azért nem jöhettem be az üzembe, mert MDF-tag vagyok, és a portás listáján szerepeltem ... Az elbocsátást közlő leveleket mindenki felháborítónak és cinikusnak találta, mivel az volt bennük: köszönjük a jó munkáját, és kívánjuk, dolgozzon máshol is jól. Szvoboda Tibort bőszíti, hogy a szakszervezeti bizottság nélkül intézkedtek a vezetők. Persze, nem sokat érő az olyan szakszervezet szerinte, amelyiket ki lehet hagyni egy ilyen fontos érdekvédelmi kérdésből, mint amilyen a létszámleépítés. — A Dulépnél, kérem, az egész szakszervezeti apparátus rekonstrukcióra szorul. Ez sok ember véleménye. Mert ahol nem a képviseleti kapcsolat a fontos, hanem a baráti, ott mindig a dolgozó a vesztes. Egyébként holnap választunk szbtitkárt. Ott leszek én is. Mondom, mert nem titok, azok közé tartozom, akik nem Szabó Tibort, a mostani titkárt akarják. — Mi baja Szabó Tiborral? — kérdezem. — Elszaladt vele a ló. Zsebre tették a főnökök. Szívesen megkérdezném tőle, mit ad ő a havi 24 ezerjéért a dolgozóknak. Tudja-e, kinek jut csak zsíros kenyérre és ki jár ócska gúnyában ? lünk 12 embernek mennie kell, de amikor júliusban állt a balhé az elküldések ocsmány módja miatt, a főnökeink négy-ötezer forint bérfejlesztéshez jutottak. Szóval, hogyan lehet az, hogy van pénz, ha nincs? A kazánfűtő vádjába belefoglalja a szakszervezetet is. — Én 1949. január elseje óta vagyok tagja a mozgalomnak. És megéltem, hogy a legkisebb ügyem is fontos volt, azonnal intézkedtek. Tolja, most mi van? Zsebre tett szb-titkár. Zsebre tett főbizalmi. És akit nem lehet zsebre tenni, az megnézheti magát. Olvastam, Horváth Ede is azért lépett ki a szakszervezetből, mert nem az ő embere lett a szakszervezeti vezető. Ez, kérem, tipikus. A gazdasági főnökök szája ízéhez kell igazítani a választást. Látta volna, mi ment itt a szakszervezeti tanács választásakor. Az egyik vezető a szemével mozgatta az emberek kezét, hogy akkor lendüljön, amikor ő jónak látja. — Nem túloz? — Az anarchiát nem lehet eltúlozni. Az emberek félelme önmagáért beszél. Meggyőződésem, hogy anyagi függetlenség nélkül nem lehet érdekvédelmet csinálni. Különösen ma nem, amikor a piac drágul, és a munkakönyvét egy pillanat alatt a kezünkbe adhatják. Ha itt a szakszervezet a saját lábán állna, már régen nem az volna a gyáregységvezető, aki megdönthetetlennek véli magát, és szívesen vágja a szemünkbe, ha valami nem tetszik, le is út, fel is út. Még egy bizalmit keresek, végül a betonacélüzem ponthegesztője, Huszka Ferencné áll kötélnek. Nem mindenki akar beszélni, mert az veszélyes lehet. — Mit is mondjak? — kezdi az asszony. — Hát bizony, gyenge a szakszervezet. Pedig most erősnek kellene lennie. Bajban vagyunk. Védelemre szorulunk. A főnökök magukkal vannak elfoglalva. Ezért fontos nekünk a pénteki választás, mert holnap a szakszervezeti vezetőinkre voksolunk. El akarjuk érni, hogy ne csak a szakszervezeti tanács tagjainak legyen szavazati joguk, hanem nekünk, bizalmi küldötteknek is. Történnie kell már valaminek, mert ami itt van, tarthatatlan állapot. Emlegetem a levelet. Mondom, visszaélésekről, lopásokról, összefonódásokról írtak benne a névtelen munkások. Mindenki rábólint. Mindenki tud valamit. De ki az a bolond egy ilyen helyzetben, aki nevét adná saját ismeretéhez. Szvoboda Tibor, aki állítja, ő aztán nem fél, pedig három gyereket kell eltartania, végül csupán annyit közöl, érti már, miért szőrözték végig az irodákban az összes írógépet. Nyilván, keresték a helyszínt, hogy leszűkíthessék a levélírók körét. Nem jutok tehát közelebb ahhoz, ki vagy kik hordták mixerkocsikon a betont saját házuk építéséhez. Nem tudom meg, melyik vezető falérolja azért beosztottját, mert viszi neki az ingyen húst, szalámit, kolbászt. És az sem derül ki, hányan és kik lehettek a zseniális trükk haszonélvezői, amikoris hulladékfa alá dugva került ki a vállalattól megannyi ajtó és ablak. A közszeretetnek éppenséggel nem örvendő Szabó Tibor vszb-titkár a központban fanyalog a névtelen levél emlegetésétől, mert hát írtak már őellene is, mások ellen is, de ugye, itt a névtelen levelezés a jellemző, és az, hogy egy piszkolódó nem mer kiállni. Róla is azt mondják, 26 ezret keres, pedig csak bruttó 24- et. Meg hogy a párttitkáréhoz méri a jövedelmét, holott az premizált, ő meg nem. Mondták, idehozta a lányát és a fiát. A lányának soha semmi köze nem volt a céghez, a fiát pedig ide hívta egy osztályvezető. A béréről még annyit mond, az ágazati szakszervezet kezdeményezésére került tavaly év végén vállalati állományba. És a Dutép-hoz hasonló nagy vállalatoknál az szbtitkárok fizetése több mint az övé. Persze, ő megérti, tudja, mi az emberek gondja. Nem az ő 24 ezerje, hanem az, hogy 1989-ben a vállalatnál a fizikaiak átlagjövedelme mindössze 7807 forint volt. Ilyen lista* olyan lista Anyagi függetlenség nélkül nincs érdekvédelem Más stílus, másfajta ember Formanek József kazánfűtő. Idősebb is Szvobodánál, majd, mint kiderül, fásultabb is nála. — Itt nagyon sok baj van, kérem — kezdi higgadtan mondandóját. — De az a legnagyobb baj, hogy a főnökök a párthatalom által jutottak a székbe, és azt hiszik, most is ott áll mögöttük a nagy védőszent. Ma persze mindenki összevissza beszél, ennyiből áll a politikai nyitottság. Elvben nagy a szabadság. Gyakorlatilag önkényuralom van. A vezetők vagy nem érnek rá meghallgatni bennünket, vagy körbedumálják az embert. Mi listára kerülünk, aztán meg az utcára, de ne féljen, azon a listán egyetlen főnök nem lesz rajta. Aztán a bér. Nincs, mondják, és nálam tavaly március óta a betanított fűtők egyszer kaptak két forint órabéremelést, én, a vezetőfűtő pedig három forintot. Nagy Zoltán, az üzemvezetőnk ez idő alatt négyszer kapott béremelést. Közüi ejtőernyős lessek" — Hogyan készül a holnapi titkárválasztásra? — Most, hogy megtudtam, szervezkednek ellenem, és többes jelölés lesz, fontolgatom, hogy visszalépek. — Miért nem szeretik az emberek? — Ma az a divat, hogy a régi ember nem kell. — Mit fog csinálni, ha mást választanak? — Fogalmam sincs. Ezen még nem gondolkodtam. De van még rá egy éjszakám ... Lehet, hogy „ejtőernyős” leszek. El ne felejtsem, Szabó Tibor, aki elítéli a névtelen levelet, és meg se fordul a fejében, hogy az emberek félelmének egyéb oka is lehet, mint a létbizonytalanság, csevegés közben elárulja, két éve épp egy névtelen levél alapján derült ki, hogy igaz a kilopott ajtók és ablakok vádja. Bár a vétkesek ma is röhögnek a markukba, lévén, hogy a tettes ismeretlen maradt. És még valami, természetesen senkit sem vontak felelősségre, azaz pénteken megtörtént a Előbb Szabó Tibor, majd Kun Lajos lépett vissza a jelöltségtől. Aztán Szabó mégis felvállalta a küzdelmet. A 90 érvényes szavazatból 24-et kapott. Hatvanhatan Bánó Istvánra adták a voksukat. Egyébként Huszka Ferencné ponthegesztő kívánsága teljesült, szavazhattak a bizalmi küldöttek is. Szabó Tibor telefonon elmondta, hétfőn átadja utódjának a munkakörét. Hogy vele mi lesz, majd kiderül. A hangja teljesen nyugodt volt. Szabó Iréné Faggatom az elégedetlenség összetevőiről. — Bonyolult dolog ez — mondja. — 1985 óta négy év alatt összesen 100 százalék volt az infláció, nálunk viszont mindössze 30 százalékos a nettó bérnövekmény. Ezer ember lépett ki az idén, és 31-nek mondott fel a vállalat. — Ön sem tudott a júliusi létszámleépítésről? — Ezt suba alatt csinálták. Véletlenül derült ki. Mint ahogyan az is, hogy saját tervezőrészlegünk vezetője eldöntötte, úgy csökkenti a csapatát, hogy felmond minden rajzolónak. — Nem furcsa, hogy a gazdasági vezetőknek eszébe sem jutott a szakszervezet? — Nemcsak furcsa, megengedhetetlen. A szeptemberi szb-ülésen meg is fogalmaztuk tiltakozásunkat, és követeltük az illetékesek felelősségre vonását. — Megtörtént a felelősségrevonás? — Úgy tudom, nem. Ottjártam után egy nappal, szakszervezetititkár-választás. 3