Népszava, 1989. december (117. évfolyam, 284-307. sz.)
1989-12-21 / 301. szám
2 FOLYTATTA MUNKÁJÁT AZ ORSZÁGGYŰLÉS az állami tulajdon értékesítéséből származó bevételeket nem a folyó költségvetés finanszírozására, hanem az államadósság csökkentésére kívánja fordítani. A piaci viszonyok erősítése érdekében sarkalatos IMF- követelmény a támogatások drasztikus csökkentése. A Valutaalap az 1989-es 211 milliárd forintos szintű támogatási kör 50 milliárdos csökkentését szorgalmazta a jövő esztendőre. Ez a követelmény csak a fogyasztói ártámogatások és az agrártámogatások tervezettnél nagyobb mértékű, leépítésével lett volna megvalósítható. Ezért a költségvetés 40,5 milliárd forintos támogatáscsökkentést irányoz elő, amely a deficit tartása mellett az IMF számára még elfogadható. E támogatáscsökkentési programból 3,1 milliárd forint esik a fogyasztóiár-támogatásokra, ezen belül döntően a víz- és csatornaszolgáltatás támogatásának csökkentésére. Ugyanakkor nem növelhetők a háztartási energia, valamint a helyi és vasúti közlekedés állami támogatásai, így a költségek növekedése miatt e területeken is elkerülhetetlen az árak, illetve tarifák emelése. A háztartási energiaárak emelésére csak a fűtési szezon után kerül sor. A legnagyobb mértékben a termelői ártámogatások csökkennek. A több mint 26 milliárd forintos mérséklésből legjelentősebb az agrártámogatások, az alacsony hatékonyságú export támogatások, valamint a szénbányászat támogatásának csökkentése. Közel 6 milliárd forinttal csökkennek az állami beruházások támogatásai is. A lakásszektornak nyújtott támogatások mérséklése az eredeti elképzelés szerint több mint 11 milliárd forint helyett a parlament kompromisszumos döntése alapján közel 5 milliárd forinttal kisebb lett. Csaknem 4 milliárd forinttal kell csökkenteni a tervezett kiadási előirányzatokat. A kormány azt javasolja az Országgyűlésnek, hogy 20 milliárd forintról 18 milliárd forintra csökkentse a költségvetés 1990. évre tervezett nemzetközi kötelezettségeit. A 2 milliárd forintos csökkentés azt jelenti, hogy jövőre Magyarország már nem vesz részt egyetlen internacionalista jellegű segélyakcióban sem, és csökkenti a rubelelszámolású országoknak nyújtandó kormányhitelek összegét is. Ezenkívül 400 millió forinttal javasolják mérsékelni a védelmi kiadásokat és 300— 300 millió forinttal a pártok, a társadalmi szervezetek támogatását. Ez utóbbi javaslatot a terv- és költségvetési bizottság nem támogatta, a tartalék nagyobb mértékű csökkentését ajánlja. Ettől függően a tartaléknak vagy 700 millió, vagy 1,3 milliárd forintos csökkentésére kerülhet sor. Ezzel együtt ugyanakkor a lakással nem rendelkező fiatalok támogatását a tervezett 3 milliárd forinttal változatlanul növelni fogják. A tervezett 21 milliárd forintos deficit az év végéig teljesül. A folyó, évi költségvetési folyamatokat tehát a júniusi döntésnek megfelelően a kormány kezében tudta tartani. Két ok miatt mégis nagyobb lesz a költségvetés végső hiánya 1989-ben. Az egyik ok a kormány azon elhatározása, hogy tabula rasát teremt az adósságszolgálat területén. A másik tényező, a lakásfinanszírozási rendszer módosítása, amely törvényszerűen együttjár az eddigi lakáshitelek gyorsított törlesztésére ösztönző feltételek felülvizsgálatával is. Jelenleg az összes hiteltartozás 45 százalékát elengedi az állam akkor, ha a hiteltartozást egy összegben fizetik vissza az adósok. Eddigi információink szerint 2 hét alatt több mint 15 milliárd forintnyi lakáshitelt fizettek vissza. A tömeges visszafizetés természetesen hosszú távon csökkenti a költségvetés terheit, de növeli a folyó esztendő várható hiányát. A pénzügyminiszter arról tájékoztatta az Országgyűlést, hogy a 45 százalékos kedvezményt 25 százalékra csökkentik. A költségvetés kiadási előirányzatai rendkívül erőteljes takarékossági kényszert közvetítenek a közkiadások szférájában, a költségvetési intézmények területén. Az egészségügy, az oktatás és a szociálpolitika előirányzatai növekednek a leggyorsabban. Az egészségügyben január 1-jétől sor kerülhet az orvosok és egészségügyi középkáderek bérének átlagosan 30 százalékos emelésére. A kormány gondoskodik az adóvitában felmerült ügyeleti díjak emeléséről is. Sor kerül az egészségügyi intézményekben az élelmiszer-, az energia- és gyógyszerárak növekedésének teljes körű ellentételezésére is. Lehetőség nyílik a műszerpark fejlesztésére, az egészségügyi intézményhálózat korszerűsítésére. Az oktatásban dolgozó pedagógusok január 1-jétől átlagosan 25 százalékos béremelésre számíthatnak. Ezenkívül az élelmiszer-áremelések fedezetéről az oktatásban is gondoskodik a költségvetés. A nyugdíjasok differenciált, a családi pótlék 300 forintos emelésére január 1- jétől nyílik lehetőség. Április 1-jétől sor kerül a családi pótlék kiterjesztésére. Ez a juttatás állampolgári jogon jár majd minden gyermeket nevelő családnak. A rászoruló családok a tanácsoktól 4 milliárd forinttal nagyobb összegű szociális támogatásban részesülhetnek, mint eddig. Mindezek együtt közel 42 milliárd forintos szociálpolitikai csomagot alkotnak a jövő évben. Elengedhetetlen, hogy év közben az árak és bérek alakulásának ismeretében sor kerüljön a nyugdíj és családi pótlék kompenzálás felülvizsgálatára. A kompenzáció növelésére a társadalombiztosítás, illetve a költségvetés bevételeinek növekedésével vagy a társadalombiztosítás tervezett többletének csökkentésével nyílik majd mód. A SZOT követelésének teljesítésére pillanatnyilag a kormány nem lát lehetőséget. Január 1-jétől nem tudjuk 500 forinttal növelni gyermekenként a családi pótlékot, hiszen ennek 6 milliárd forintos fedezete a költségvetésben nem áll rendelkezésre. A kormány arra készül fel, hogy képes legyen 50—60 ezer fő átmeneti munkanélküli gondjának megoldására. Ezért az eddigi támogatási módszer kiegészül a végkielégítés és az átköltözési támogatás intézményével. 100 ezer forinttal emelkedik az újrakezdési támogatás is. Minderre 5 milliárd forintos foglalkoztatási alap szolgál, amely több mint duplája az 1989. évinek. Ezenkívül a költségvetésben 3 milliárd forintot kívánnak a felszámolásra, 2,5 milliárd forintot a szanálásra kerülő vállalkozások gondjainak enyhítésére, korszerűsítésére, új munkahelyek létesítésére fordítani. Baranyában, Borsodban, Nógrádban és Szabolcs-Szatmár megyében ezeken az eszközökön kívül 500 millió NSZK-márkás befektetési alap is rendelkezésre áll, amelyet a Baden- Württemberg-i és Bajor Tartományi Kormány hozott létre. A költségvetés állami támogatással képes biztosítani a 16 százalékos béremelés fedezetét a kutatásban, az igazságügyben és a rendőrségnél dolgozóknál. Egyéb költségvetési területeken a kislétszámú apparátussal dolgozó községi és nagyközségi tanácsok kivételével a költségvetés nem biztosít állami támogatást a béremelésekhez. A Költségvetési Intézmények Érdekegyeztető Tanácsa ezzel a megoldással nem ért egyet. Természetesen a kormány ezeken a területeken is szükségesnek tartja az átlagosan 16 százalékos béremelést, de meggyőződése, hogy leginkább e területeken van szükség a takarékosságra, a felesleges létszámok leépítésére, s ha másként nem megy, intézmények megszüntetésére is. A védelem területén a béremelések megvalósításával együtt az előirányzatok befagyasztása, sőt, újabb csökkentése 30—35 százalékos megtakarításokat tesz szükségessé. A központi és megyei igazgatásban mintegy 20 százalékos létszámcsökkentéssel teremthető meg a bérek átlagos emelésének fedezete. Hasonló a helyzet az egyéb kulturális intézményeknél is, ha saját bevételeik növelésével nem képesek a béremelés fedezetét megteremteni. Már az adótörvények parlamenti vitájában is felmerült a bérszabályozás teljes liberalizálása, azaz a bérnövekmény-adó megszüntetése 1990-ben. A bérliberalizálás szándéka nem idegen a kormánytól. A 89-es esztendő azonban arra figyelmeztet, hogy a korábbi teljes körű liberalizálás kockázatai nem elhanyagolhatóak. A béregyeztetés mechanizmusa tulajdonosi ellenérdekeltség hiányában ma még nem képes megakadályozni semmilyen megállapodás keretében az inflációs béremelkedést. Racionálisabbnak látszik a valódi, tulajdonosi érdekek és erőteljesebben működő piaci viszonyok közepette 91-től megszüntetni a bérnövekmény-adót, és teljes körűvé tenni a bérek liberalizálását. Bár a jövő évi költségvetés előirányzatai az előző évekénél megalapozottabbak, kevesebb bizonytalansággal terhesek, mégis rendkívül feszítettnek tekinthetők. A költségvetés tartaléka minimális, a tanácsok tartalékának felhasználása után nem éri el a 3 milliárd forintot, ez alig 0,5 százaléka a költségvetésnek. Újabb kiadások befogadására vagy bevételek csökkentésére tehát csak a tervezett kiadási előirányzatok rovására lenne lehetőség. Ezt azért is fontos hangsúlyozni, mert különböző jogcímeken mintegy 40 milliárd forint kielégítetlen és kielégíthetetlen kiadási és támogatási igényt tartunk nyilván. A kormánynak az a határozott véleménye, hogy a többletigények 1990-ben nem elégíthetők ki, a költségvetés realitása nem veszélyeztethető, hiánya nem növelhető — mondotta befejezésül Békesi László. A költségvetési törvényjavaslat ismertetését sokszínű, szerteágazó vita követte. A képviselők sorában többek között felszólalt Nagy Sándor, a SZOT főtitkára is. (Folytatás az 1. oldalról) A pénzügyminiszter szomorúsága A parlament költségvetési vitájában az egyik honatya — Lékai Gusztáv hajdú-bihari képviselő — Békesi László legutóbbi tévészereplésére utalva kijelentette, hogy ő még életében nem látott ilyen szomorú minisztert. — Valóban ennyire szomorú? — kérdeztük a szünetben a pénzügyi tárca vezetőjét. — Nincs ebben semmi újság — hangzott a válasz. — Már megválasztásom előtt is megmondtam, hogy a legnépszerűtlenebb és a legrosszabb kedvű miniszter biztosan én leszek. Ennek az egyik oka, hogy pontosan látom, milyen következményei vannak annak a gazdasági helyzetnek, amiből megpróbálunk kilábalni. Miért örülne egy miniszter, amikor olyan programot kell előterjesztenie, amellyel fájdalmat okoz embereknek, családoknak, vállalatoknak, intézményeknek? Gondolom, ezt vigyorogva nehéz lenne előadni. A másik, ami nem tesz túlságosan boldoggá, az az, hogy miközben itt, a parlamenti vitában, érzek valami megértést, aközben elég széles körben értetlenség fogadja a kormányzati törekvéseket. A fenyegetésekre gondolok, a sztrájkhullámokra, a követelésekre és a teljesen megalapozatlan vádaskodásokra — ezek nem teszik igazán mosolygóssá a minisztert. — És ha a parlament elfogadná a krízisköltségvetést? — Mosolyogni akkor sem lenne okom, de akkor nyugodt lennék, mert valamitől sikerülne megmenteni az országot... CSÜTÖRTÖK, 1989. DECEMBER 21. NÉPSZAVA NAGY VVMMMt A tulajdonreform a gazdaság létkérdése Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt képviselőtársak! Nem könnyű a romániai drámáról szóló külügyminiszteri tájékoztatás után visszatérni a hazai gondokhoz. Mindenesetre, ha már a véletlen így hozta, szeretnék én is elsők között a képviselők közül csatlakozni a magyar kormány lépéseihez, és támogatásomról is biztosítani. Király Zoltán javaslatából azt a gondolatot szeretném kiemelni, hogy esetleg megelőző lépéseket is kell tenni az eddig tett lépéseken túl, éppen azért, hogy ez a probléma ne eszkalálódhasson olyan mértékben, amire már esetleg súlyosabb válaszok szükségeltetnek. De természetesen elfogadom Horn Gyula külügyminiszter úr válaszát, hogy az egész kérdéskört a külügyi bizottság komplexen mérlegelje. Ha már erről van szó, szeretném bejelenteni, hogy a mai napon mi a világ három nagy nemzetközi szakszervezeti szövetségéhez fordulunk felhívással, amelyben azt kérjük, hogy valamennyi tagszervezetüket szólítsák fel, gyakoroljanak nyomást saját kormányaikra, hogy Romániát ne támogassák és bizonyos esetekben szállítási bojkottot léptessenek életbe. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt képviselőtársak! A kormány 1990-re tervezett gazdaságpolitikai programjáról, az 1990-es költségvetésről több ízben kialakított szakszervezeti álláspontot a jelenlevők nagy része jól ismeri, annak lényegét a legutóbbi parlamenti ülésszakon felszólalásomban is elmondtam, ezt megismételni természetesen nem kívánom. Nemcsak a bérből és fizetésből élők, de az ország jelene és jövője szempontjából is alapvető problémának mi azt tartottuk és tartjuk, hogy gazdasági stagnálás mellett magas inflációval, növekvő munkanélküliséggel és a tervek szerint csökkenő reálbérekkel kell szembenézni. Mint már sokszor elmondtuk, nem csupán a bérből és fizetésből élők terheinek növekedése, de szilárd meggyőződésem szerint a gazdasági válságból történő kijutás szempontjából is megkérdőjelezhető ezeknek az együttes jelentkezése. Tudatában vagyunk és tudatában vagyok annak, hogy a helyzet rendkívül súlyos, hogy a kormány nem változtathatja meg önkényesen a gazdasági peremfeltételeket, tudatában vagyunk annak, hogy szükségképpen súlyos nehézségekkel kell 1990-ben és feltehetően még azt követően is szembenéznünk. Ugyanakkor arról is meg vagyok győződve, hogy a nehézségek átvészelésének, a társadalmi béke megőrizhetőségének vannak bizonyos minimális feltételei. Ezeket mi három csoportba foglaltuk össze. Első: előre kell vinni a tulajdonreform ügyét, ennek részeként megóvni az állami vagyont az áron aluli kiárusítástól, biztosítani a kontrollt, a dolgozói kontrollt, illetve lehetővé tenni a dolgozók tulajdonlásban való részvételét, a dolgozói részvényvásárlást. Másodszor: programot és eszközrendszert kell kidolgozni, pénzügyi feltételeket is biztosítani a foglalkoztatási nehézségek mérsékléséhez. Harmadszor: fel kell oldani a keresetszabályozás kötöttségeit, kialakítani a szabad béralku-mechanizmust. Határozott meggyőződésem az elhangzott véleményeken túl is, és azokkal szemben is, hogy a három feltétel egyidejű biztosítása nélkül a társadalmi béke nem őrizhető meg, de ennél nagyobb probléma, de legalább akkora probléma, hogy bizonyos gazdasági gondok sem kezelhetők. Ami a tulajdonreform egyes kérdéseit illeti, úgy tűnik, megfelelő irányban haladnak az előkészületek, erről a tárgysorozat elfogadásakor az én egyéni képviselői indítványom visszavonása kapcsán is szóltam. Szeretném itt, most e helyütt is hangsúlyozni, és exponálni, hogy a minél nagyobb dolgozói tulajdonhányad jelentősége nem pusztán pénzügyi, gazdasági kérdés. Nem lényegtelen a dolog egyensúlyi szempontból sem, hiszen vásárlóerőt köt le, a folyó költekezés helyett termelő célú megtakarításokra ösztönöz. Ez ennek a gazdaságnak ebben a pillanatban létérdeke és létkérdése. Nem lényegtelen szociológiai szempontból, hogy hogyan élik meg a dolgozók, a munkások a tulajdonváltást, hogy részesei-e egy tulajdonváltásnak, vagy pedig egyszerűen csak a fejük fölött megváltozik a tulajdonos. Hisz ennek számos következménye van. Harmadszor: nem lényegtelen, hogy mennyi beleszólást kapnak a vállalat ügyeibe, hogy például foglalkoztatási, fejlesztési, bérezési kérdésekben milyen magatartást tanúsítanak, azaz: adott esetben rájuk van-e bízva, hogy tulajdonosként önmérsékletet tanúsíthassanak, például bérkérdésekben, vagy a tulajdon különböző célú felhasználása tekintetében. Tehát egyáltalán nem valamiféle leegyszerűsített problémáról van itt szó, a gazdaság és a társadalom működését igen jelentősen érintő kérdéskörről. De, és ez a második dolog, — most megfordítanám az elején mondott három kérdés sorrendjét — véleményem szerint mindez csak a szabad béralku-mechanizmussal összekötve és azzal egyidejűleg működőképes. Mindenekelőtt azért, mert az érintetteket és az érintettek képviselőit ez a béralku-mechanizmus hozza döntési helyzetbe. Hiszen, ha nincsenek döntési helyzetben a béreket tekintve, akkor nem működhet a tulajdonnal kapcsolatos mérlegelési lehetőségek egy jelentős része sem. Tisztelt képviselőtársak! Nem szeretném hosszan untatni a parlamentet, de kénytelen vagyok a béralku-mechanizmussal kapcsolatos néhány kérdésre kitérni, mert az a tapasztalatom, hogy félreértések miatt, tájékozatlanság miatt, tudatos vagy akaratlan félretájékozódás miatt rendkívül sok tisztázatlan nézet és vélemény lengi körül a szabad béralku-mechanizmust. Árulkodó volt — amint Dercsics Miklós képviselőtársamtól hallottuk —, hogy az infláció részeként foglalkozott a terv- és költségvetési bizottság a béralku-mechanizmussal; kvázi azt mondva, hogy kérem szépen, a béralku-mechanizmus egyenlő az inflációval. Szó nincs róla. Szó nincs róla tisztelt képviselőtársak, a béralku-mechanizmus nem egy olyan mechanizmus, hogy valahol valakik állnak egy zsák pénzzel, és az arra járóknak osztogatnak belőle. A béralku-mechanizmus az egy olyan megállapodás, ahol a megállapodó felek garantálnak bizonyos feltételeket, megállapodnak a teljesítmény-követelményekben, megállapodnak a bérekben. Nem ismeretlen a nemzetközi gyakorlatban — főleg ilyen nehéz helyzetben levő gazdaság esetén —, hogy nemcsak a bérek alsó határára nézve állapodnak meg, mert a klasszikus bérmegállapítás az minimális béremelésekre vonatkozik, hanem alkalmasint megállapodnak a limitekre is. És miért lényeges ez a dolog? Azért lényeges, tisztelt képviselőtársak, mert az inflációs nyomás szempontjából semmivel sem nagyobb kockázat a béralku-mechanizmus, mint bármiféle adóviselőképességhez kötött keresetszabályozás. Semmivel sem nagyobb kockázat; ellenkezőleg, lehet, hogy most néhányukat megdöbbentem, nem kevesebbet állítok, mint hogy mindenféle adóviselőképességhez kötött keresetszabályozás nagyobb inflációs nyomást jelent a gazdaságban, mint a sima bérmegállapodás. Ez egyébként roppant könnyen belátható. Tudniillik, erősebb piac akkor sincs Magyarországon, ha béralku van, vagy ha keresetszabályozás van. A piac annyi, amennyi. Azok a termelők, akik tudják érvényesíteni az áraikat és az árnövekedésüket, azok egy keresetszabályozási rendszer kötött szabályai miatt nagyobb árbevétel-növekményre kell, hogy törekedjenek, hogy a hozzáadottérték-növekedés szorzó megengedje az adómentes bérfejlesztést, mint hogyha — tételezzük fel ezt a szélső esetet — inflációval kell pénzt csinálni a költségek között a sima bérmegállapodáshoz. Tehát egyszerűen nem áll fenn, hogy a bérmegállapodás nagyobb inflációt gerjeszt a társadalomban. Hangzik a második érv, hogy nincsenek valóságos partnerek. Én ezt soha nem vitattam, és éppen ezért hangsúlyoztam mindig is, hogy előre kell menni a tulajdonreformban, mert ahogy megyünk előre a tulajdonreformban, majd úgy lesznek valóságos partnereink. De engedelmet kérek, a fejlett piacgazdaságokban is van állami szektor, némelyik országban ez nem is jelentéktelen, mint tudjuk — hadd ne húzzam az időt a példákkal. Ott is működnek állami vállalatok, csak ott az állam a tulajdonos, kézben tartja a saját menedzsereit.