Népszava, 1989. december (117. évfolyam, 284-307. sz.)

1989-12-21 / 301. szám

2 FOLYTATTA MUNKÁJÁT AZ ORSZÁGGYŰLÉS az állami tulajdon értékesí­téséből származó bevételeket nem a folyó költségvetés fi­nanszírozására, hanem az államadósság csökkentésére kívánja fordítani. A piaci viszonyok erősítése érdekében sarkalatos IMF- követelmény a támogatások drasztikus csökkentése. A Valutaalap az 1989-es 211 milliárd forintos szintű tá­mogatási kör 50 milliárdos csökkentését szorgalmazta a jövő esztendőre. Ez a köve­telmény csak a fogyasztói ár­támogatások és az agrártá­mogatások tervezettnél na­gyobb mértékű, leépítésével lett volna megvalósítható. Ezért a költségvetés 40,5 milliárd forintos támogatás­csökkentést irányoz elő, amely a deficit tartása mel­lett az IMF számára még el­fogadható. E támogatás­csök­kentési programból 3,1 mil­liárd forint esik a fogyasztói­­ár-támogatásokra, ezen be­lül döntően a víz- és csator­na­szolgáltatás támogatásá­nak csökkentésére. Ugyanak­kor nem növelhetők a ház­tartási energia, valamint a helyi és vasúti közlekedés állami támogatásai, így a költségek növekedése miatt e területeken is elkerülhe­tetlen az árak, illetve tari­fák emelése. A háztartási energiaárak emelésére csak a fűtési szezon után kerül sor. A legnagyobb mértékben a termelői ártámogatások csök­kennek. A több mint 26 mil­liárd forintos mérséklésből legjelentősebb az agrártámo­gatások, az alacsony haté­konyságú export támogatá­sok, valamint a szénbányá­szat támogatásának csökken­tése. Közel 6 milliárd forint­tal csökkennek az állami beruházások támogatásai is. A lakásszektornak nyújtott támogatások mérséklése az eredeti elképzelés szerint több mint 11 milliárd forint helyett a parlament kompro­misszumos döntése alapján közel 5 milliárd forinttal ki­sebb lett. Csaknem 4 milliárd forint­tal kell csökkenteni a terve­zett kiadási előirányzatokat. A kormány azt javasolja az Országgyűlésnek, hogy 20 milliárd forintról 18 milliárd forintra csökkentse a költ­ségvetés 1990. évre tervezett nemzetközi kötelezettségeit. A 2 milliárd forintos csök­kentés azt jelenti, hogy jövő­re Magyarország már nem vesz részt egyetlen interna­cionalista jellegű segélyak­cióban sem, és csökkenti a rubelelszámolású országok­nak nyújtandó kormányhi­telek összegét is. Ezenkívül 400 millió forint­tal javasolják mérsékelni a védelmi kiadásokat és 300— 300 millió forinttal a pártok, a társadalmi szervezetek tá­mogatását. Ez utóbbi javas­latot a terv- és költségvetési bizottság nem támogatta, a tartalék nagyobb mértékű csökkentését ajánlja. Ettől függően a tartaléknak vagy 700 millió, vagy 1,3 milliárd forintos csökkentésére kerül­het sor. Ezzel együtt ugyan­akkor a lakással nem rendel­kező fiatalok támogatását a tervezett 3 milliárd forinttal változatlanul­ növelni fogják. A tervezett 21 milliárd fo­rintos deficit az év végéig teljesül. A folyó, évi költség­­vetési folyamatokat tehát a júniusi döntésnek megfele­lően a kormány kezében tud­ta tartani. Két ok miatt még­is nagyobb lesz a költségve­tés végső hiánya 1989-ben. Az egyik ok a kormány azon elhatározása, hogy tabula rasát teremt az adósságszol­­gálat területén. A másik tényező, a lakás­finanszírozási rendszer mó­dosítása, amely törvénysze­rűen együttjár az eddigi la­káshitelek gyorsított törlesz­tésére ösztönző feltételek fe­lülvizsgálatával is. Jelenleg az összes hiteltartozás 45 százalékát elengedi az állam akkor, ha a hiteltartozást egy összegben fizetik vissza az adósok. Eddigi információink sze­rint 2 hét alatt több mint 15 milliárd forintnyi lakáshi­telt fizettek vissza. A töme­ges visszafizetés természete­sen hosszú távon csökkenti a költségvetés terheit, de nö­veli a folyó esztendő várha­tó hiányát. A pénzügyminisz­ter arról tájékoztatta az Or­szággyűlést, hogy a 45 száza­lékos kedvezményt 25 száza­lékra csökkentik. A költségvetés kiadási előirányzatai rendkívül erő­teljes takarékossági kény­szert közvetítenek a közkia­dások szférájában, a költség­­vetési intézmények területén. Az egészségügy, az oktatás és a szociálpolitika előirány­zatai növekednek a leggyor­sabban. Az egészségügyben január 1-jétől sor kerülhet az orvosok és egészségügyi középkáderek bérének átla­gosan 30 százalékos emelésé­re. A kormány gondoskodik az adóvitában felmerült ügyeleti díjak emeléséről is. Sor kerül az egészségügyi intézményekben az élelmi­szer-, az energia- és gyógy­szerárak növekedésének tel­jes körű ellentételezésére is. Lehetőség nyílik a műszer­park fejlesztésére, az egész­ségügyi intézményhálózat korszerűsítésére. Az oktatásban dolgozó pe­dagógusok január 1-jétől át­lagosan 25 százalékos bér­emelésre számíthatnak. Ezenkívül az élelmiszer-ár­emelések fedezetéről az ok­tatásban is gondoskodik a költségvetés. A nyugdíjasok differen­ciált, a családi pótlék 300 forintos emelésére január 1- jétől nyílik lehetőség. Ápri­lis 1-jétől sor kerül a csa­ládi pótlék kiterjesztésére. Ez a juttatás állampolgári jo­gon jár majd minden gyer­meket nevelő családnak. A rászoruló családok a taná­csoktól 4 milliárd forinttal nagyobb összegű szociális támogatásban részesülhet­nek, mint eddig. Mindezek együtt közel 42 milliárd fo­rintos szociálpolitikai csoma­got alkotnak a jövő évben. Elengedhetetlen, hogy év közben az árak és bérek ala­kulásának ismeretében sor kerüljön a nyugdíj és csalá­di pótlék kompenzálás felül­vizsgálatára. A kompenzáció növelésére a társadalombiz­tosítás, illetve a költségve­tés bevételeinek növekedésé­vel vagy a társadalombizto­sítás tervezett többletének csökkentésével nyílik majd mód. A SZOT követelésének teljesítésére pillanatnyilag a kormány nem lát lehetőséget. Január 1-jétől nem tudjuk 500 forinttal növelni gyer­mekenként a családi pótlé­kot, hiszen ennek 6 milliárd forintos fedezete a költségve­tésben nem áll rendelkezés­re. A kormány arra készül fel, hogy képes legyen 50—60 ezer fő átmeneti munkanél­küli gondjának megoldásá­ra. Ezért az eddigi támoga­tási módszer kiegészül a végkielégítés és az átköltö­­zési támogatás intézményé­vel. 100 ezer forinttal emel­kedik az újrakezdési támo­gatás is. Minderre 5 milliárd forintos foglalkoztatási alap szolgál, amely több mint duplája az 1989. évinek. Ezenkívül a költségvetésben 3 milliárd forintot kívánnak a felszámolásra, 2,5 milliárd forintot a szanálásra kerülő vállalkozások gondjainak enyhítésére, korszerűsítésére, új munkahelyek létesítésére fordítani. Baranyában, Bor­sodban, Nógrádban és Sza­­bolcs-Szatmár megyében ezeken az eszközökön kívül 500 millió NSZK-márkás be­fektetési alap is rendelkezés­re áll, amelyet a Baden- Württemberg-i és Bajor Tar­tományi Kormány hozott létre. A költségvetés állami támogatással képes biztosí­tani a 16 százalékos béreme­lés fedezetét a kutatásban, az igazságügyben és a rend­őrségnél dolgozóknál. Egyéb költségvetési területeken a kislétszámú apparátussal dol­gozó községi és nagyközségi tanácsok kivételével a költ­ségvetés nem biztosít állami támogatást a béremelések­hez. A Költségvetési Intézmé­nyek Érdekegyeztető Tanácsa ezzel a megoldással nem ért egyet. Természetesen a kor­mány ezeken a területeken is szükségesnek tartja az átla­gosan 16 százalékos béreme­lést, de meggyőződése, hogy leginkább e területeken van szükség a takarékosságra, a felesleges létszámok leépíté­sére, s ha másként nem megy, intézmények megszüntetésé­re is. A védelem területén a bér­emelések megvalósításával együtt az előirányzatok be­fagyasztása, sőt, újabb csök­kentése 30—35 százalékos megtakarításokat tesz szük­ségessé. A központi és me­gyei igazgatásban mintegy 20 százalékos létszámcsök­kentéssel teremthető meg a bérek átlagos emelésének fe­dezete. Hasonló a helyzet az egyéb kulturális intézmé­nyeknél is, ha saját bevéte­leik növelésével nem képe­sek a béremelés fedezetét megteremteni. Már az adótörvények par­lamenti vitájában is felme­rült a bérszabályozás teljes liberalizálása, azaz a bérnö­vekmény-adó megszüntetése 1990-ben. A bérliberalizálás szándé­ka nem idegen a kormány­tól. A 89-es esztendő azon­ban arra figyelmeztet, hogy a korábbi teljes körű libera­lizálás kockázatai nem el­hanyagolhatóak. A béregyez­tetés mechanizmusa tulajdo­nosi ellenérdekeltség hiányá­ban ma még nem képes megakadályozni semmilyen megállapodás keretében az inflációs béremelkedést. Ra­­cionálisabbnak látszik a va­lódi, tulajdonosi érdekek és erőteljesebben működő piaci viszonyok közepette 91-től megszüntetni a bérnövek­mény-adót, és teljes körűvé tenni a bérek liberalizálását.­­ Bár a jövő évi költség­­vetés előirányzatai az előző évekénél megalapozottabbak, kevesebb bizonytalansággal terhesek, mégis rendkívül feszítettnek tekinthetők. A költségvetés tartaléka mini­mális, a tanácsok tartaléká­nak felhasználása után nem éri el a 3 milliárd forintot, ez alig 0,5 százaléka a költség­­vetésnek. Újabb kiadások befogadására vagy bevételek csökkentésére tehát csak a tervezett kiadási előirányza­tok rovására lenne lehető­ség. Ezt azért is fontos hang­súlyozni, mert különböző jogcímeken mintegy 40 mil­liárd forint kielégítetlen és kielégíthetetlen kiadási és támogatási igényt tartunk nyilván. A kormánynak az a határozott véleménye, hogy a többletigények 1990-ben nem elégíthetők ki, a költ­ségvetés realitása nem ve­szélyeztethető, hiánya nem növelhető — mondotta befe­jezésül Békesi László. A költségvetési törvényja­vaslat ismertetését sokszínű, szerteágazó vita követte. A képviselők sorában többek között felszólalt Nagy Sán­dor, a SZOT főtitkára is. (Folytatás az 1. oldalról) A pénzügyminiszter szomorúsága A parlament költségvetési vitájában az egyik honatya — Lékai Gusztáv hajdú-bihari képviselő — Békesi Lász­ló legutóbbi tévészereplésére utalva kijelentette, hogy ő még életében nem látott ilyen szomorú minisztert. — Valóban ennyire szomorú? — kérdeztük a szünet­ben a pénzügyi tárca vezetőjét. — Nincs ebben semmi újság — hangzott a válasz. — Már megválasztásom előtt is megmondtam, hogy a leg­népszerűtlenebb és a legrosszabb kedvű miniszter biz­tosan én leszek. Ennek az egyik oka, hogy pontosan lá­tom, milyen következményei vannak annak a gazdasá­gi helyzetnek, amiből megpróbálunk kilábalni. Miért örülne egy miniszter, amikor olyan programot kell elő­terjesztenie, amellyel fájdalmat okoz embereknek, csa­ládoknak, vállalatoknak, intézményeknek? Gondolom, ezt vigyorogva nehéz lenne előadni. A másik, ami nem tesz túlságosan boldoggá, az az, hogy miközben itt, a parlamenti vitában, érzek valami megértést, aközben elég széles körben értetlenség fogadja a kormányzati törekvéseket. A fenyegetésekre gondolok, a sztrájkhul­lámokra, a követelésekre és a teljesen megalapozatlan vádaskodásokra — ezek nem teszik igazán mosolygóssá a minisztert. — És ha a parlament elfogadná a krízisköltségvetést? — Mosolyogni akkor sem lenne okom, de akkor nyu­godt lennék, mert valamitől sikerülne megmenteni az országot... CSÜTÖRTÖK, 198­9. DECEMBER 2­1. NÉPSZAVA NAGY VVMMMt A tulajdonreform a gazdaság létkérdése Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt képviselőtársak! Nem könnyű a romániai drá­máról szóló külügyminiszteri tájékoztatás után visszatérni a hazai gondokhoz. Minden­esetre, ha már a véletlen így hozta, szeretnék én is el­sők között a képviselők közül csatlakozni a magyar kor­mány lépéseihez, és támoga­tásomról is biztosítani. Ki­rály Zoltán javaslatából azt a gondolatot szeretném ki­emelni, hogy esetleg megelő­ző lépéseket is kell tenni az eddig tett lépéseken túl, ép­pen azért, hogy ez a problé­ma ne eszkalálódhasson olyan mértékben, amire már esetleg súlyosabb válaszok szükségeltetnek. De termé­szetesen elfogadom Horn Gyula külügyminiszter úr válaszát, hogy az egész kér­déskört a külügyi bizottság komplexen mérlegelje. Ha már erről van szó, sze­retném bejelenteni, hogy a mai napon mi a világ három nagy nemzetközi szakszerve­zeti szövetségéhez fordulunk felhívással, amelyben azt kérjük, hogy valamennyi tagszervezetüket szólítsák fel, gyakoroljanak nyomást saját kormányaikra, hogy Romániát ne támogassák és bizonyos esetekben szállítási bojkottot léptessenek életbe. Tisztelt Országgyűlés! Tisz­telt képviselőtársak! A kormány 1990-re terve­zett gazdaságpolitikai prog­ramjáról, az 1990-es költség­­vetésről több ízben kialakí­tott szakszervezeti álláspon­tot a jelenlevők nagy része jól ismeri, annak lényegét a legutóbbi parlamenti ülés­szakon felszólalásomban is elmondtam, ezt megismételni természetesen nem kívánom. Nemcsak a bérből és fize­tésből élők, de az ország je­lene és jövője szempontjá­ból is alapvető problémának mi azt tartottuk és tartjuk, hogy gazdasági stagnálás mellett magas inflációval, növekvő munkanélküliséggel és a tervek szerint csökkenő reálbérekkel kell szembe­nézni. Mint már sokszor el­mondtuk, nem csupán a bérből és fizetésből élők ter­heinek növekedése, de szi­lárd meggyőződésem szerint a gazdasági válságból történő kijutás szempontjából is megkérdőjelezhető ezeknek az együttes jelentkezése. Tu­datában vagyunk és tudatá­ban vagyok annak, hogy a helyzet rendkívül súlyos, hogy a kormány nem változ­tathatja meg önkényesen a gazdasági peremfeltételeket, tudatában vagyunk annak, hogy szükségképpen súlyos nehézségekkel kell 1990-ben és feltehetően még azt kö­vetően is szembenéznünk. Ugyanakkor arról is meg va­gyok győződve, hogy a ne­hézségek átvészelésének, a társadalmi béke megőrizhe­­tőségének vannak bizonyos minimális feltételei. Ezeket mi három csoportba foglal­tuk össze. Első: előre kell vinni a tu­lajdonreform ügyét, ennek részeként megóvni az állami vagyont az áron aluli kiáru­sítástól, biztosítani a kont­rollt, a dolgozói kontrollt, il­letve lehetővé tenni a dolgo­zók tulajdonlásban való rész­vételét, a dolgozói részvény­­vásárlást. Másodszor: programot és eszközrendszert kell kidol­gozni, pénzügyi feltételeket is biztosítani a foglalkozta­tási nehézségek mérséklésé­hez. Harmadszor: fel kell oldani a keresetszabályozás kötöttségeit, kialakítani a szabad béralku-mechaniz­must. Határozott meggyőző­désem az elhangzott vélemé­nyeken túl is, és azokkal szemben is, hogy a három feltétel egyidejű biztosítása nélkül a társadalmi béke nem őrizhető meg, de ennél na­gyobb probléma, de legalább akkora probléma, hogy bi­zonyos gazdasági gondok sem kezelhetők. Ami a tulajdonreform egyes kérdéseit illeti, úgy tűnik, megfelelő irányban haladnak az előkészületek, erről a tárgysorozat elfogadá­sakor az én egyéni képviselői indítványom visszavonása kapcsán is szóltam. Szeret­ném itt, most e helyütt is hangsúlyozni, és exponálni, hogy a minél nagyobb dolgo­zói tulajdonhányad jelentő­sége nem pusztán pénzügyi, gazdasági kérdés. Nem lé­nyegtelen a dolog egyensúlyi szempontból sem, hiszen vá­sárlóerőt köt le, a folyó köl­tekezés helyett termelő célú megtakarításokra ösztönöz. Ez ennek a gazdaságnak eb­ben a pillanatban létérdeke és létkérdése. Nem lényegte­len szociológiai szempontból, hogy hogyan élik meg a dol­gozók, a munkások a tulaj­donváltást, hogy részesei-e egy tulajdonváltásnak, vagy pedig egyszerűen csak a fe­jük fölött megváltozik a tu­lajdonos. Hisz ennek számos következménye van. Harmadszor: nem lényeg­telen, hogy mennyi beleszó­lást kapnak a vállalat ügyei­be, hogy például foglalkozta­tási, fejlesztési, bérezési kér­désekben milyen magatartást tanúsítanak, azaz: adott eset­ben rájuk van-e bízva, hogy tulajdonosként­ önmérsékle­tet tanúsíthassanak, például bérkérdésekben, vagy a tu­lajdon különböző célú fel­­használása tekintetében. Te­hát egyáltalán nem valami­féle leegyszerűsített problé­máról van itt szó, a gazda­ság és a társadalom működé­sét igen jelentősen érintő kérdéskörről. De, és ez a má­sodik dolog, — most meg­fordítanám az elején mon­dott három kérdés sorrend­jét — véleményem szerint mindez csak a szabad béral­ku-mechanizmussal össze­kötve és azzal egyidejűleg működőképes. Mindenekelőtt azért, mert az érintetteket és az érintettek képviselőit ez a béralku-mechanizmus hozza döntési helyzetbe. Hiszen, ha nincsenek döntési helyzetben a béreket tekintve, akkor nem működhet a tulajdonnal kapcsolatos mérlegelési lehe­tőségek egy jelentős része sem. Tisztelt képviselőtársak! Nem szeretném hosszan un­tatni a parlamentet, de kény­telen vagyok a béralku-me­chanizmussal kapcsolatos né­hány kérdésre kitérni, mert az a tapasztalatom, hogy fél­reértések miatt, tájékozatlan­ság miatt, tudatos vagy aka­ratlan félretájékozódás miatt rendkívül sok tisztázatlan né­zet és vélemény lengi körül a szabad béralku-mechaniz­must. Árulkodó volt — amint Dercsics Miklós képviselő­­társamtól hallottuk —, hogy az infláció részeként foglal­kozott a terv- és költségveté­si bizottság a béralku-me­chanizmussal; kvázi azt mondva, hogy kérem szépen, a béralku-mechanizmus egyenlő az inflációval. Szó nincs róla. Szó nincs róla tisztelt képviselőtársak, a béralku-mechanizmus nem egy olyan mechanizmus, hogy valahol valakik állnak egy zsák pénzzel, és az arra já­róknak osztogatnak belőle. A­ béralku-mechanizmus az egy olyan megállapodás, ahol a megállapodó felek garan­tálnak bizonyos feltételeket, megállapodnak a teljesít­mény-követelményekben, megállapodnak a bérekben. Nem ismeretlen a nemzetkö­zi gyakorlatban — főleg ilyen nehéz helyzetben levő gazda­ság esetén —, hogy nemcsak a bérek alsó határára nézve állapodnak meg, mert a klasszikus bérmegállapítás az minimális béremelésekre vo­natkozik, hanem alkalmasint megállapodnak a limitekre is. És miért lényeges ez a dolog? Azért lényeges, tisztelt képviselőtársak, mert az in­flációs nyomás szempontjá­ból semmivel sem nagyobb kockázat a béralku-mecha­nizmus, mint bármiféle adó­viselőképességhez kötött ke­resetszabályozás. Semmivel sem nagyobb kockázat; ellen­kezőleg, lehet, hogy most né­­hányukat megdöbbentem, nem kevesebbet állítok, mint hogy mindenféle adóviselő­képességhez kötött kereset­­szabályozás nagyobb inflációs nyomást jelent a gazdaság­ban, mint a sima bérmegál­lapodás. Ez egyébként rop­pant könnyen belátható. Tud­niillik, erősebb piac akkor sincs Magyarországon, ha béralku van, vagy ha kere­setszabályozás van. A piac annyi, amennyi. Azok a termelők, akik tudják érvé­nyesíteni az áraikat és az ár­növekedésüket, azok egy ke­resetszabályozási rendszer kötött szabályai miatt na­gyobb árbevétel-növekmény­re kell, hogy törekedjenek, hogy a hozzáadottérték-növe­­kedés szorzó megengedje az adómentes bérfejlesztést, mint hogyha — tételezzük fel ezt a szélső esetet — inf­lációval kell pénzt csinálni a költségek között a sima bér­megállapodáshoz. Tehát egy­szerűen nem áll fenn, hogy a bérmegállapodás nagyobb inflációt gerjeszt a társada­lomban. Hangzik a második érv, hogy nincsenek valóságos partnerek. Én ezt soha nem vitattam, és éppen ezért hangsúlyoztam mindig is, hogy előre kell menni a tu­lajdonreformban, mert ahogy megyünk előre a tulajdonre­formban, majd úgy lesznek valóságos partnereink. De en­­gedelmet kérek, a fejlett piacgazdaságokban is van ál­lami szektor, némelyik or­szágban ez nem is jelenték­telen, mint tudjuk — hadd ne húzzam az időt a példákkal. Ott is működnek állami vál­lalatok, csak ott az állam a tulajdonos, kézben tartja a saját menedzsereit.

Next