Népszava, 1989. december (117. évfolyam, 284-307. sz.)

1989-12-23 / 303. szám

NÉPSZAVA 1989. DECEMBER 23., SZOMBAT M képesség a megájulásra Az esztendő mérlegéhez tartozik szakszervezeti szemüveggel nézve az is, hogy mozgalmunknak menet közben kellett leküzdenie saját korábbi kötöttségeit. Szembe kellett néznünk saját múltunkkal, beidegződéseinkkel, hibás, tarthatatlan gyakorlatunkkal, szerkezetünkkel, szervezetünkkel, felfogásunkkal, és alapvető változásokat kellett elindítanunk. Úgy gondolom, beszélnem kell erről, hiszen az alatt a bizonyos jelképes karácsonyfa alatt ott állnak a szervezett dolgozók is, akik számára fontos lehet tudni, hogy a mozgalom képes a megújulásra, s hogy egyre többen vannak, akik őszintén gondolják, hogy a szakszervezeti mozgalom tömegmozgalom, amelynek feladata és felelőssége van a nemzet gondjainak megoldásában. Mozgalmunknak fel kell vállalnia a bérből és fizetésből élők gondjait, bajait, a kisemberek gondját, baját. A szakszervezetnek mindig konstruktív szervezetként kell működnie, ugyanakkor törekednie kell a mindenkori partneri viszony kialakítására, s ha minden más eszköz sikertelen, a nyomásgyakorlás eszközeit is igénybe kell vennie. Meggyőződésem, hogy szakszervezeti mozgalmunk új társadalmi szerepköre, amely most is formálódik, egyre nagyobb feladatot kap történelmi léptékű változásaiban. Az ön által említett hatalmas társadalmi, politikai változások is ott vannak ezen a jelképes karácsonyfán? — Az a véleményem, hogy ha egyáltalán valamit hozott a karácsonyfa alá ez az esztendő, akkor az az, hogy Magyarországon elindult egy, már vissza nem fordítható, a demokratikus társadalmi berendezkedés irányába mutató és az állampolgárt valóban állampolgárrá tevő társadalompolitikai átalakulás. Ezt én olyan dolognak tekintem, ami persze pénzben nem mérhető, de az élet minőségéhez rendkívül szorosan hozzátartozik. Azt jelenti, hogy mindenki elmondhatja, amit gondol. Három feltétel Amikor én megbékélésről vagy egy feltétlenül szükséges konszenzus és együttműködés megteremtéséről beszélek, akkor azt is mondom egyúttal, hogy ez a társadalmi béke a szakszervezetek szempontjából nemcsak és nem feltétlenül a türelmet, hanem a jobbért való harcot is jelenti. Kérem, értelmezzük ezt a társadalmi békét és ezt a harcot, amiről ön beszél. Azt szeretném tudatosítani, hogy a szakszervezetek az olykor homályosan megfogalmazott társadalmi béke jegyében nem hajlandók feladni minden törekvésüket. A legutóbbi Országgyűlésen elfogadott döntések közül némelyikkel nagyon nagy problémánk van. Mint köztudott, az utóbbi hetekben, hónapokban azt mondtuk: a gazdaság helyzetét reálisan szemlélve három alapvető feltételét látjuk annak, hogy 1990-ben a súlyos, nehéz hetek, hónapok átvészelhetők legyenek, hogy ne boruljon fel a társadalmi béke. Azt mondtuk, hogy a mindenképpen jelentkező foglalkoztatási nehézségek mérséklésére pénz kell. Úgy tűnik, hogy ennek a feltételei kialakulnak 1990-re. A tulajdonreform gyorsítását is szorgalmazták a szakszervezetek. Ezen belül két fő szempontunk volt. Az egyik a nemzeti vagyon védelme a kiárusítás ellen, a másik pedig, hogy szorgalmaztuk a dolgozók tulajdonlásának kérdését. Erre is azt mondhatom, hogy a munka jelenlegi előkészületei jó irányba mutatnak. A harmadik alapvető dolog a keresetszabályozás feloldása. Ebben, sajnos, nem történt előrelépés. Úgy vélem, hogy sem a kormány, sem a parlament nem látta át a dolog jelentőségét. Úgy véljük, hogy a keresetszabályozás feloldásának hiánya, a tisztességes bérmegállapodások lehetőségének hiánya 1990-ben súlyos torzulásokhoz vezethet, s még tovább rontja az egyébként is egészen torz kereseti arányokat. Fontosnak tartom ezt kategorikusan kijelenteni, mert ma már nagyon sokan előre keresik a bűnbakot, az okot az 1990-ben várható komoly konfliktusokra. Vannak, akik a szakszervezeteket szociális demagógiával vádolják. Talán nem egy karácsonyi interjúba tartozik, de ki kell jelentenem, hogy ez a vád sok tízezer vagy százezer ember tisztességét és tisztességes szándékát vonja kétségbe. E vádat nevükben is, mindenkivel szemben visszautasítom. Nem tudok elfogadni olyan társadalmi munkamegosztást, ahol az egyik oldalon mm A társadalom békéje nemcsak a türelmet jelenti Karácsonyi bessélgetés Nagy Sándorral, a SZOT főtitkára ott. Békességes karácsonyt! - mindannyiunktól és mindannyiunknak szól az ünnepi óhaj. Csak hát lehet-e békességes az 1989-es esztendő karácsonya? Milyen ez a karácsonyunk és milyen lesz a nemzet karácsonyfája? Van-e és lesz-e békessége a bérből és fizetésből élők hatalmas tömegének, s a szervezett dolgozók mennyire lehetnek részesei új karácsonyi remények megteremtésének? Erről beszélgetett Nagy Sándorral, a SZOT főtitkárával lapunk munkatársa, S. Boda András. Országról, nemzetről, népről kívánunk beszélgetni ebben az interjúban, mégsem lényegtelen talán, hogy mit jelent személy szerint Nagy Sándornak a karácsony? — Azt hiszem, legelőször a mostani karácsonyról kell szólnom, arról a karácsonyi ajándékról, amely ma beszélgetésünk napján, pénteken született: a romániai Ceausescu-diktatúra öszszeomlásáról. Úgy gondolom, a diktatúra összeomlása nemcsak Románia népeinek számára ünnepi és kiharcolt ajándék, hanem egész Európa és a világ számára is. A pénteki Népszavában még Európa dolgozóinak összefogására adtunk ki felhívást, ezzel is támogatva a román nép legtisztességesebb szándékú, legtisztább akaratát és szabadságvágyát, s lám, a felgyorsult történelem már egész Európa számára emlékezetessé tette 1989 karácsonyát. A magam karácsonyai ? Nekem, ha a karácsony szót hallom, akkor még mindig a gyerekkorom egy kicsit közhelyes karácsonyképe jut eszembe. Ami, ugye, jelenti a nagy fehérséget, a lágy hóesést, a csendet, a valódi gyertyákat a karácsonyfán, na meg azt a néhány narancsot, ami különleges ajándéka volt az ünnepnek. Néha még most is érzem a kályhára tett narancshéj illatát. Nekem a karácsony mindig valami nyugalmat, valami biztonságot és reménykedést jelentett. Tudom, hogy ez tulajdonképpen idealizált karácsonykép, mert akkor sem voltak ezek annyira nyugodt karácsonyok, de abban biztos vagyok, hogy most, 1989 karácsonyán — sajnos — sokkal bizonytalanabbul érzik magukat az emberek ebben az országban. Mindennapi életünkből az egyik legfontosabb dolog hiányzik ebben a pillanatban: a perspektíva, a biztonságos fogódzkodó, az,hogy tudom, mi fog történni a jövő esztendőben. Úgy érzem, ez az a minőségi különbség, amit valamennyien érzünk minden korábbi karácsonyhoz képest. Sok-sok otthon karácsonyából, millió család közérzetéből, hangulatából áll össze a nemzet karácsonya, ön hogy véli, milyen most a nemzet karácsonyfája? — Szembe kell néznünk vele — hiszen, sajnos, tudomásul kell vennünk —, kopasz lesz idén ez a karácsonyfa. Nincs tele annyi dísszel, és nincs alatta anynyi ajándék, mint a korábbi esztendőkben. Sőt, azt hiszem, hogy nagyon sokak számára ez az esztendő egyáltalán nem hoz ajándékot, sokkal inkább gondokat, problémákat, a nehézségeket. Úgy gondolom, hogy bár a szakszervezetek erejükhöz képest igyekeztek megfelelni a maguk feladatának, több mint 4 millió munkavállaló érdekeinek képviseletében a nemzet érdekeit képviselni — nem irigylésre és nem ünneplésre méltó helyzet. Ebben az esztendőben egyre sűrűsödő gondok, bajok, szociális feszültségek közepette éltünk, s ezek megélését robbanásszerű társadalmi, politikai változások kísérték. Ebben a társadalmi, gazdasági és politikai közegben a szakszervezeti mozgalom igyekezett következetesen megvívni a maga érdekvédelmi harcait. Egyik alapvető feladatunknak azt tekintettük, hogy amennyire csak lehetséges, mérsékeljük a feszültségeket. Mérsékelni akartuk a szociális gondokat. Úgy érzem, a szakszervezeti magatartás is közrejátszott abban, hogy 1989- ben nem csökkentek a reálbérek olyan mértékben, mint ahogy azt a kormányzat tervezte. S úgy gondolom, mozgalmunk erőteljes fellépésének tudható be az is, hogy többszöri pótlólagos kompenzációt értünk el az infláció ellensúlyozására a nyugdíjaknál és a családi pótléknál is. Természetesen ezek nem oldották meg az ország népének, a szervezett dolgozóknak a gondjait, de mérsékelték azokat. Úgy gondolom, mindezt csupán a tények kedvéért kell elmondanom, hiszen ez is hozzátartozik az elmúlt esztendők mérlegéhez, ugyanakkor tudom, hogy ezek nagyon szerény eredmények, s inkább csak biztatóak, semmint különös örömre adnának okot, tevőlegesen fölvállalhatja azt, amit akar, megszervezheti társait, törekvéseinek társadalmi hátteret teremthet. Ezt mind az 1989-es esztendő hozta. Én úgy gondolom, hogy ehhez a társadalmi miliőhöz és helyzethez a szakszervezeti mozgalom megpróbált igazodni. Persze, tudnunk kell valamennyiünknek, hogy társadalmi, gazdasági és politikai változásaink együtt hatnak, együtt is kell kezelnünk őket. Ma már széles körű az a felismerés, hogy ha a gazdaság, a szociális feszültség égető problémáin nem tudunk nemzeti összefogással változtatni, ezeket a problémákat társadalmi konszenzus alapján nem tudjuk megoldani, akkor nagyon félő, hogy a kialakuló társadalmi feszültségek olyan robbanáshoz vezethetnek, amely maga alá temeti a demokrácia még azért kezdetinek tekinthető, és éppen ezért nagyon sérülékeny eredményét. A jelképes karácsonyfa alján ott vannak a szakszervezeti mozgalom győzelmei és vereségei is. — Igen. Azt gondolom, hogy ha listát csinálnánk, akkor törekvéseinkhez és elképzeléseinkhez képest feltehetően hosszabb lenne a kudarcok felsorolása, mint az eredményeké. Hosszabb lenne, mert szerettük volna, ha a gazdaság hamarabb élénkül fel, ha a gazdaság gondjain eredményesebben A karácsony a maga békéjével nemcsak a vallás szerint, hanem az átlagos polgári gondolkodás szerint is a megbékélés ünnepe. Értelmezhető-e ez a megbékélés a szakszervezetek gazdasági és politikai harcaiban? Először magáról a megbékélésről szeretnék szólni. Nagyon határozott álláspontom, hogy Magyarország sem a gazdasági, sem a szociális problémáiból, de a társadalmi-politikai konfliktusaiból sem lesz képes kilábalni, ha a társadalom valós erői a következő időszakban nem a gondok megoldására teszik a hangsúlyt, hanem az egymás közötti konfliktus kiélezésére. Ennek az országnak rendkívül nagy szüksége van arra, hogy meg tudja őrizni a békés átmenet esélyeit. A társadalmi békének, a békés átmenetnek lehet változtatni, s ennek nyomán a gazdaság szereplői, köztük a munkavállalók a teljesítményükkel arányos bérekhez jutnak. E tekintetben nem tudunk olyan eredményekkel elszámolni, amilyenekkel szerettünk volna. Sajnos, nagyon nagy rétegek alakultak ki Magyarországon, akik kifejezetten a szegénység küszöbén, vagy az alatt élnek, és 1989-ben az e réteghez tartozók száma tovább gyarapodott. Félő, hogy ezt a folyamatot nagyon nehéz lesz a következő hónapokban és következő években megállítani. Ezt tekintem én az egyik legnagyobb társadalmi problémának Magyarországon, nincs ésszerű alternatívája. Ezért úgy gondolom, hogy Magyarország jövője azon múlik, hogy a politika színterén szereplők mennyire hajlandók ezért a jövőért síkraszállni, s háttérbe szorítani az egymás közötti harcot, egymás gáncsolását, egymás lejáratását. Én az együttműködés jegyében képesnek érzem az országot az elkövetkező nehéz idők átvészelésére. Le kell szögeznem, hogy nem valamiféle homályos, tértől és időtől független nagy szirupos megbékélés az, amire én gondolok, mert ilyen nincs, s az ugyanolyan káros lenne, mint az ellenkezője. Én arról beszélek, hogy minden embernek ebben a hazában elemi érdeke, hogy elveit és törekvéseit fenntartva, a nemes célért küzdjön meg — nem egymással, hanem — az akadályokkal, áll a kormányzat és a különböző pártok, akik nagyon bölcsen, higgadtan végiggondolták, hogy mit kell tenni 1990-ben, és ehhez képest itt van az értetlen szakszervezet, amelyik nem veszi figyelembe ezeket a megállapodásokat, és felrúgásukra törekszik. Nincs ilyen szereposztás. Ez a szakszervezeti mozgalom a társadalmi béke megőrzésére akar törekedni, mert tisztában van azzal, hogy mindenféle konfliktus Feladattehát ér Az interjú vége felé kínálja magát az a kérdés: milyen lesz vajon jövőre Magyarország, s az itt élő emberek karácsonya? Persze, azt hiszem, addig még rengeteg olyan politikai eseményre kerül sor, amiben rangos szerepet kell vállalniuk a szakszervezeteknek. Beszéljünk inkább arról, hogy milyen feladatok várnak az elkövetkező hónapokban a mozgalomra? — Azt hiszem, nagyon kevesen vállalkoznának ma Magyarországon arra, hogy megjósolják, milyen lesz a helyzet az országban 1990 karácsonya előtt néhány nappal. Én éppen ezért elsősorban reményemnek szeretnék hangot adni. Ez nem más, mint az, hogy valóban meg tudjuk őrizni a békés átmenet feltételeit, hogy a súlyos gazdasági, szociális gondok közepette megtaláljuk azokat az eszközöket, amelyekkel — a társadalom nagy tömegei által elvállalható módon — át tudunk jutni a most következő nagyon nehéz perióduson. Ebben a szakszervezetek a maguk eszközeivel és lehetőségeivel részt kívánnak venni. És ez nagyon sok konkrét feladatot és teendőt jelöl. Először is részt kell vennünk továbbra is a gazdaság, a szociális folyamatok kezelhetőségéhez szükséges eszközök kialakításában. Ezt a ma hálátlan szerepet senki nem fogja tőlünk átvenni, és ezzel nekünk számolni kell. Másfelől, mint azt az olvasók is tudhatják, március elejére összehívtuk a szakszervezet végső soron a bérből és fizetésből élők nehézségeit fogja fokozni. Az 1989-es esztendő jellemző történései közé tartoznak a különböző méretű sztrájkok. Sokan úgy vélik, hogy ezek a szakszervezetek által szervezett sztrájkok éppen a társadalmi béke megtörö. Mi erről az ön véleménye? — Úgy gondolom, hogy a sztrájk és a társadalmi béke fogalma úgy fér össze, hogy ha már minden más eszköz eredménytelen volt és kudarcba fulladt, és semmi más nem vezet eredményre, akkor a sztrájk még mindig lehet egy nagyobb konfliktus megelőzője. Egy figyelmeztető sztrájk, egy rövid munkabeszüntetés éppen arra jó eszköz, hogy az egymást kerülgető tárgyalópartnereket egy asztalhoz ültesse, és a korábban heteken, hónapokon át késő megállapodást elősegítse. Ennyiben — sajátos módon — ez a nagyon kemény eszköz éppen egy nagyobb nyugtalanság megelőzését, és ha úgy tetszik, a béke megóvását szolgálja. Aki ezt nem tudja, aki ezt nem érti, az nincs tisztában a társadalmi mozgásokkal és a munka természetével. telt ország szövetségi kongresszusát. Ez azt is mutatja, hogy van esély egy erős, országos szintű szakszervezeti szövetség létrehozására. Természetesen ezzel párhuzamosan legalább ilyen fontos, hogy részt kívánunk venni a parlamenti választásokon. Úgy látom, hogy a szakszervezeteknek össze kell fogniuk más pártokon kívüli vagy pártok fölött álló társadalmi erőkkel, társadalmi szerveződésekkel, és egy ilyen széles alapokon nyugvó nem pártpolitikai hátterű koalíció keretében kell a saját arcukat megőrizve megfelelő számú képviselő bejuttatását kezdeményezni a parlamentbe. A jövő parlamentje szakszervezeti képviselők nélkül, azt hiszem olyan lenne, amelyben nem lehetne biztosítani a munkavállalókkal kapcsolatos megfelelő döntéseket. A múlt hónap közepén közreadtunk egy felhívást, amelyben a választással kapcsolatos szakszervezeti magatartásról kérdeztük a tagságot. A tagság túlnyomó többségének véleménye, követelése volt, hogy mindent meg kell tenni a megfelelő szakszervezeti képviselet érdekében. Úgy gondolom, ez a képviselet az 1990-es esztendő tétje. Többpártrendszerű demokratikus választások lesznek hazánkban, az ennek nyomán kialakuló új szituációban új módon kell a társadalmi, gazdasági és egyéb kérdésekhez hozzányúlni. És mindez természetesen a szakszervezetek számára is új helyzetet, de ha tetszik, fogalmazhatok így is, új kihívást jelent. Győzelmek és vereségek A közös cselekvés esélye A nemzet karácsonyáról szólva természetesen mindig az ország egész lakosságáról, illetve a szakszervezetek 4 milliós tagságáról szólunk. Lehet-e szólni e beszélgetés kapcsán az egyes emberhez, a bérből és fizetésből élők egyikéhez? — Úgy gondolom, minden egyes embernek, minden egyes családnak önmagának is fel kell készülnie az 1990- es esztendőre. Nem lesz könnyű, hiszen mi valamennyien válságban élünk. Ez a felkészülés sok mindent jelent. Jelenti azt, hogy türelem kell ahhoz, hogy ezen a nehéz szakaszon túljussunk. De ez a türelem nem a beletörődést, a belenyugvást jelenti, hanem azt a türelmet, amely türelmetlenséget is takar, a változtatás, a másképp cselekvés igényét is. Úgy gondolom, hogy mint minden más társadalomban, végül is a munka világában dőlnek el a dolgok. Rengeteg a tennivalónk. És bár mindenki maga éli meg a válság terheit, úgy gondolom, hogy az egyes embernek egyedül nagyon kevés az esélye a „túlélésre”. Ebben az országban együtt kell döntenie és cselekednie minden itt élőnek. Ez a közös cselekvés lehet csak garanciája a válságból való kijutásnak. Köszönöm a beszélgetést. — Én is köszönöm a lehetőséget, s hadd ragadjam meg a beszélgetés végén az alkalmat, hogy a Népszava olvasóinak, minden szervezett dolgozónak ezúton is a körülményekhez képest kellemes ünnepeket, s az ideinél eredményesebb új esztendőt kívánjak.