Népszava, 1989. december (117. évfolyam, 284-307. sz.)

1989-12-23 / 303. szám

6 A Skála 99 estje a Centrumnál — Ha nem felejti el, hogy ő maga is volt áruház-igazgató, azt hiszem, jól együtt tudunk dolgozni. Én rá szavaztam — mondja Sarlós Péter, az Úttörőáruház igazgatója, aki tagja annak a vállalati tanácsnak, amely a Centrum Áruházak Vállalat vezérigazgatójává választotta Brückner Istvánt. — Megnyerő volt a bemutatkozása, különösen az, hogy nem fogadta el a 75 ezer forint vezérigazgatói fizetést, mert előbb a dolgozók bérét kell rendbetenni ... a vezetőkét csak utána, ha produkáltak már. Határozott, dinamikus, nagy teherbírású ember hírében áll, akinél nincs vasárnap és ünnepnap, ha a munkáról van szó. Megyek végig a Rákóczi úton., A Blaha Lujza tértől a Belváros szívéig, a Vörösmarty térig, a legnagyobb üzleteken a narancssárga Centrum-embléma díszült. A főváros nagyobb kerületeinek központjában, s csaknem minden vidéki városban, a legforgalmasabb helyeken találhatók a Centrum-áruházak. Nem mindegy kik, hogyan és mivel szolgálnak ki bennünket ezekben az üzletekben. A harminchat Centrum-áruházban nap mint nap félországnyi ember hangulatát, közérzetét befolyásolják ... Míg a cég V. kerületi, Molnár utcai központjába érek, rájövök: igenis fontos tudni, ki áll a Centrum-hálózat élén. Alapvetően tőle, az első számú vezetőtől függ, hogy az a hétezer ember, akik a vállalatnál dolgoznak, igazi kereskedő módjára végzik-e a dolgukat, vagy visszaélnek a gazdasági válság által ránk méretett pénzszűkével és hiányhelyzettel. Jó iskolából A Skála „ejtőernyőse” — suttogták róla, amikor kiderült, hogy átpályázik az állami vállalathoz, a konkurenciához. Valóban, majdnem tizenöt évet töltött a szövetkezeti vállalat berkeiben, különböző beosztásokban. A Skála Áruház főosztályvezetője volt, majd igazgatója lett, 1983-tól pedig a Skála-Coop vezérigazgató-helyetteseként dolgozott. Most 45 éves. Közgazdász és üzemgazdász, elvégezte a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolát is. A Centrum titkárságán a régi titkárnő fogad. Nem titkolja: számított arra, hogy az új vezér magával hozza a „sleppjét”, és neki mennie kell. — Szerencsére, az új főnök belátta, az, hogy maradjak, legalább annyira az ő érdeke is, mint az enyém. Felgyorsult a munkatempó, egymagam valószínűleg kevés leszek ennek az irányítási stílusnak a kiszolgálásához. Most például dísztáviratokat kell küldenem azoknak az áruházaknak, amelyek teljesítették a tervüket, illetve kimagasló forgalmat értek el. Ezüstvasárnap. Ilyesmi régebben nem volt nálunk gyakorlat... Bruckner István mintha még kissé idegenül mozogna az öröklött vezérigazgatói szobában. Tágas, csaknem fényűzően berendezett helyiség, fekvése csodálatos, ablakai a Dunára, a Gellérthegyre, a Várra, az Erzsébet hídra néznek. — Keveset tartózkodom itt — mondja szinte szabadkozva —, egyelőre ismerkedem a vállalattal, a partnerekkel, sokat járom a vidéket. — Mik az első benyomásai, tapasztalatai? Sokak szerint még nem tudja, mennyire lerobbant ez a cég ... — Éppen ellenkezőleg. Rosszabbra számítottam, azoknak az információknak az alapján, amiket versenytársként szereztem, illetve, ami a közvéleményben él a Centrumról. — Úgy érzi, most már ez a saját lova, tehát dicsérnie kell? — Nem. Ez egyáltalán nem az én érdemem. Nyugodtan szidhatnám is, sőt, akkor lennék könnyebb helyzetben, mert alacsony színvonalról felhozni valamit sokkal könynyebb, látványosabb feladat, mint egy magasra állított lécet meg magasabbra tenni és átugorni. Eddigi tapasztalataim alapján azt mondhatom: olyan jó légkörbe, jó szemléletű csapatba kerültem, ahol a tenni akarás a legjellemzőbb. Az is nagy előny, hogy gazdaságilag eredményes, versenyképes ez a vállalat. — Szervezetileg egységes, az előző vezetés elsősorban a központi irányításra, a stabilitásra törekedett, ön a Skálánál máshoz szokott, elsősorban a vállalkozószellemre, a kockázatviselésre gondolok ... — Büszke vagyok arra, hogy „kijártam” a Skála-iskolát, nagyon remélem, hogy az ott szerzett ismereteimet kamatoztatni tudom itt is. Ugyanakkor elismerem, hogy annak a szemléletnek is vannak hátrányai, s a centralizált vállalati szervezet sem feltétlenül rossz. Nagy kihívás számomra, komoly dilemma, hogy milyen utat válasszunk, mire mozduljunk, mert úgy látom, a Centrum adottságai bármilyen mozgásirányt lehetővé tesznek. Kiszolgáló vagy kereskedő? — Milyen üzletpolitikai programmal nyert a választáson? Gondolom, az ellenfele — a Kereskedelmi Minisztérium vezető beosztású munkatársa — ugyancsak jó sansszal indult... — A vállalat tevékenységét mindenképpen a verseny szellemének megfelelően szeretném formálni. Akkor, ha a kereskedelmi cégek egymást folyamatosan ingerük a nagyobb teljesítményre, annak a vevő a nyertese. Ha ezt meg tudjuk valósítani, célba értünk. A gyakorlatban persze ez sokkal bonyolultabb feladat. Különösen, ha arra gondolunk, hogy a következő években a kereskedelem pozícióit, akár a magyar gazdaságét, nem lehet előre kiszámítani. Nem felelőtlenség hosszú távra szóló döntéseket hozni? — Vannak kapaszkodók. Biztos például, hogy a Centrum 36 áruháza közül évente, már jövőre, és azután is — ötöt-hatot fel kell újítani. Emellett évek óta készen áll két új áruház építési terve, Miskolcon és Pécsett — ezekre saját, vállalati erőből, és esetleg külső tőke bevonásával meg kell teremteni a fedezetet. — És Budapesten? Elegendőnek és összetételében megfelelőnek tartja a Centrumhálózatot? — Szó sincs róla. Óriási lehetőség, hogy a Belvárosban, a főútvonalakon helyezkednek el az áruházaink. A profiljukat viszont át kell alakítani, elsősorban az idegenforgalomra való tekintettel. Elavult már az a szemlélet, amely szerint a Belváros kellős közepén Úttörőáruháznak kell lennie. De a Verseny, a Lottó, a Csillag, a Textil Áruház is megújításra érdemes. Vége tehát annak az üzletpolitikának, hogy a Centrum a középrétegek, a nagy tömegek igényeinek kielégítésére vállalkozik? Vagy már nincsenek is középrétegek? — Tény, hogy napjainkban a vevőkör egyre jobban megoszlik, méghozzá úgy, hogy az egészen olcsó áruk és a luxus iránti kereslet nő. Ám ez csak általánosságokban igaz, a kereskedőknek pedig mindig az adott vevők konkrét igényeit kell kielégíteniük. Sőt, én azt vallom, hogy ha a kereskedő, csak azt a vevőt szolgálja ki, aki spontán „beesik” az üzletbe, az még nem kereskedő, legfeljebb kiszolgáló. Meg kell nyerni a vásárlót, olyan árukkal és módszerekkel, amelyeket meg tud fizetni. Azt hiszem, az olyan vegyes profilú áruházakra a jövőben is szükség lesz, ahol egy-egy család az élelmiszertől a televízióig, a ruházati és lakberendezési cikkekig mindent megtalál. Meggyőződésem, hogy ehhez érdemes többféle szolgáltatást hozzákapcsolni, gyorsétkezdét, cipőjavítást, ruhaigazítást, szőnyegszegést, fényképészt, és sorolhatnám tovább. A Corvin Áruházban van már rá példa. Azokon a helyeken, ahol idegenforgalomra lehet számítani, elengedhetetlennek tartom az áruházi pénzváltást, a nyelveket beszélő hostesseket, és egyáltalán azt, hogy a külföldieknek színvonalas prospektusokat adjunk, tájékoztassuk, mit érdemes vásárolni, hogyan lehet kivinni az országból... Ezer apró dologgal lehet a bizalmat megteremteni és úgy gondolom, minél hamarabb elkezdjük, annál jobbak az esélyeink, például a világkiállítás lehetőségeinek kihasználására. — A vállalat sorsát azonban alighanem mégis az dönti el, megfizethetők lesznek-e az árak ... — Én azt mondom, e téren sem reménytelen a helyzet. Az biztos, hogy sokkal jobb partneri kapcsolatokra kell törekedni, s én, bízom benne, hogy az érdekek a mainál piacibb viszonyok között ki is kényszerítik a tisztességes üzleti együttműködést, akár még egyébként versenytársi viszonyban levő kereskedelmi cégek között is. Konkrétan, hogy érti ezt? — Csak egy egyszerű példa: ha külföldön a Centrum nem egyedül, hanem más hazai vállalattal közösen vásárol, a nagyobb mennyiséggel alacsonyabb árat lehet elérni. — Milyen a jó kereskedelmi vezető? Milyen vezérigazgató lesz ön? — Jól informált, és az információit megfelelően felhasználó vezetőkre van szükség. Mindenütt. Én mindenképpen arra törekszem, hogy a munkatársaimmal meg tudjam osztani a tennivalókat, számítok rá, és megbízom a szakértelmükben. Az is igaz, hogy csak olyan dologra tudok mozgósítani másokat, amiben magam is hiszek. Mondhatnám úgy is, karmester szeretnék lenni egy, csupa profi zenészből álló zenekar élén. Versenyben az idővel . A munkatempója meglehetősen felfokozott. Úgy tudom, gyakran hét végén is dolgozik, s a hétköznapokon sem csak nyolc órából áll a munkaideje. Hogy bírja? Megköveteli ezt a munkatársaitól is? Mit szól a családja? — Most úgy érzem, versenyfutásban vagyok az idővel. Nagyon gyorsan, sok mindent akarok megismerni. Ráadásul itt a karácsony, az év vége, ami a kereskedelemben mindig sok munkával jár. Egyébként a kötetlen munkaidő számomra valóban nem azt jelenti, hogy kevesebbet dolgozom, mint más. Manapság a magyar gazdaságban, azt hiszem, ez jellemző, bár lehet, hogy bennem van a hiba, nem súlyozom eléggé a teendőimet. A munkatársaim biztosan úgy érzik, ez a tempó nem normális, de szerintem, most szükség van rá, később biztosan minden a rendes kerékvágásba kerül. A családom már megszokta, hogy keveset vagyok velük. A feleségem levett, és ma is levesz a vállamról minden családi gondot, végül is neki köszönhetem, hogy az egyéniségemnek megfelelően, ilyen mértékben a munkámnak élhetek. Osváth Sarolta SZOMBAT, 1989. DECEMBER 23. NÉPSZAVA Festessetek a fényre! Drogosok karácsonya „Ismeritek a jövevény életét, mert ti is jövevények voltatok Egyiptomban ... szeressétek a jövevényt!” - utal az Ószövetség tanítására Erich Fromm a szeretet művészetének világhírű professzora. A Mecsek rengeteg erdejében megbúvó falucska 83 éves öreg lakója — ki az autózasra, mint eseményre, az utcára riadt — biztosan nem ismeri az amerikai professzor tudományát. Mégis szeret. Az élet, a két világháború borzalmai és nélkülözései, a létért folyó mindennapi küzdelem tanította meg rá: szeresd felebarátodat, szeress úgy, hogy mindenki beleférjen érzelemvilágodba. Mert csak így nyersz viszonzást. Különben magadra maradsz, és a magány, a kiszolgáltatottság a civilizációtól távoli településen, ahol nincs iskola, nincs orvos és régóta nincs már pap sem, életveszélyes lehet. És az öregasszony szeret. Ugyan nem tudja még, hogy ha megszólal, az első pacsirta, kiknek a jövetelét üzeni meg számára, de bölcsen és türelmesen vár. Nem tudja, nem érti a szót: narkománia. Nem tudja, mifélék lehetnek a narkósok. Csupán azt dolgozta fel megfáradt agya: narkomániás fiatalokat hoz tavasszal a hidasi református lelkész és felesége a kicsinyke faluba. Benépesítik majd a düledező vályogházakat, elfoglalják majd az egykori svábházak szobáit és tornácait. És azt is tudja: az úr szolgálói, a hit és a szeretet apostolai roszszat nem akarnak. Zsibrik. Így hívják a kis hegyi falucskát, amelyet talán sok baranyai vagy tolnai őslakos sem ismer, mert — ugyan 15 kilométernél nincs messzebb a 6-os műúttól légvonalban —, megközelíteni bizony, különösen az esős, sáros idő beköszöntével nem nagyon lehet. Magunk is Vidor István református lelkésznek köszönhetjük a csodát, aki dacolva a kocsiderékig érő sáragyaggal, biztos kézzel vezette a csúszkáló dzsippet. Tempósan adagolta a gázt, fel-felbőgött a motor, de engedelmesen vitte utasait a hegyek közé. A falu szélén aztán nincs tovább, a kátyúkkal nem veheti fel a harcot a 62 lóerő. A lelkész és felesége, akit országszerte a narkósok miszszionáriusának ismernek, szíves szóval invitál leendő birodalmukba, ahová hamarosan új élet költözik az újra életre vágyó tizenöt drogos fiatallal és kilenc segítőjével. Fények a város árnyékában Drogosok. Hányan is lehetnek közöttünk ennek az alattomos betegségnek a rabjai? Dr. Erdélyi István, az Országos Egészségvédelmi Tanács illetékes vezetője szerint pontos térkép nincs erre, de az évi 10—20 százalékos emelkedés precízen lemérhető. Az 1985-ös, első hazai drog-sokk után hét ambulanciát nyitottak az egészségügyi intézményekben, talán hamarosan átadják a nyolcadikat is. De az ambuláns kezelés önmagában kevés. Speciális fekvőbeteg háttér és rehabilitációs munkaterápiás intézet is kellene hozzá. Ez utóbbiból most hamarosan kettő is lesz Pécs vonzáskörzetében. Az egyik a már említett zsibriki „drogfalu”, a másikat karácsonyi ajándékként adták át Pécstől három kilométerre, a keszüi katolikus plébánián. Mindkét terápiás otthon 15—15 fiatalt vár, hogy az eltévelyedettek ismét biztos talajt érezhessenek talpuk alatt. A keszüi plébánián Gibszer István és négy munkatársa már kész a lakók fogadására. Dr. Gyenge Eszter gyermek- és ifjúsági pszichológus szerint, — aki a pécsi drogközpont szakmai irányítója — a narkománia, akárcsak az alkohol, csupán tünet. Egy, az ember számára megoldhatatlannak tűnő baj megnyilvánulása. Mindkét betegség kiindulópontja a serdülőkor, az azzal együtt járó krízis, a kíváncsiság, a mintakeresés, az identitászavar megnyilvánulása. És ha még faji vagy vallási tudathasadással is párosul, nehezen gyógyítható. Olyan társadalmi tehertétel ez, amiért valamennyien felelünk,aminek leküzdésében mindenkinek van feladata. Hasonlóképpen vélekedik Baranya megye főorvos-helyettes asszonya is. Dr. Pados Éva évek óta harcol azért, hogy a bajba jutottakon, az elesetteken segíteni tudjon. Kitartásának köszönhető, hogy elkészült a keszai rehabilitációs intézet. De határozottan hirdeti: az egyházak karitatív munkája csak kiegészítője lehet a félrecsúszott életek megsegítésének. Hiszen ha demokratikus államnak tekintjük magunkat, amelyben a legfőbb vezérlő elv a humanitás, az állam nem ruházhatja rá senkire és semmilyen szervezetre gondjainak megoldását. Nem hagyhatjuk magukra az egyházak szeretetszolgálatait és misszióit. És nem is hagyja magukra a segíteni akarókat. A zsibriki drogfalu hamarosan 6,5 millió forintot kap a pénzügyi kormányzattól, hogy a házak rendbetétele mellett beindulhasson a kisgazdaság. Erdős Eszter lelkész legelőt és ezer birkát készül vásárolni, meg szántóföldet. A drogfalu lakói önfenntartók lesznek, ami nemcsak azért jó, mert az amúgy is lapos állami pénztárcából nem kell juttatni nekik, hanem azért is, mert a gyógyulás alapfeltétele a hasznos munka. Hasonlóképpen vélekedik a keszüi intézet vezetője is. Igaz, neki csupán 2,6 millió jutott az elinduláshoz. Narkós békesség — Megpróbálom, hátha sikerül — mondja a 19 éves lesoványodott fiatalember, akivel a pécsi drogközpont karácsonyi klubdélutánján találkoztam. Húszan-huszonöten zsúfolódtak össze a fenyőillatú, vidámságtól hangos teremben. Lányok és fiúk, egykori drogosok, és a narkó ma is fizető rabjai. Első látásra semmi különöset nem vesz észre a hívatlan látogató. Modern ruhába öltözött tizen-, és huszonévesek nevetgélnek, énekelnek. A szoba csücskében elhelyezkedő háromtagú zenekar lelke a széparcú, kreolbőrű, bendzsós, aki nem is olyan régen még igen kapós lakodalmi zenész volt. Réveteg gitáros pengeti a dallamot, földre meredt tekintetű, fátyolosan-csengőn szóló énekes utánozza Luis Amstrongot. Sikerrel. Csodálatos karácsony este. Pedig a város emeletes házaiban csak napok múlva gyúlnak ki a fenyőfák gyertyái. Az ő karácsonyuk a rehabilitációs drogintézet átadásával előbb jött el. — Megpróbálom — ismétli Bognárné Erdős Márta pszichológusnak a Keszüből nemrég megérkezett fiatalember, majd unszolás nélkül beszélni kezd. — A piros elefántok már csak rémálmaimban jönnek elő. Kifárasztanak, megizzasztanak, nem bírom velük az iramot. Ilyenkor lucskosan, lihegve riadok fel. Iszonyú érzés. Pedig nem is olyan régen magam is aktív részese voltam az elefántcsorda rohanásának. Tudja, volt egy klubhelyiségünk. A lakótelep egyik kocsitárolóját rendeztük be magunknak. Először csak néhányan, később húszan, harmincan is összeverődtünk, és elkezdtük a szertartást. Jó volt, mintha ébren álmodtunk volna. Mindenki mást látott. Nekem folyton a piros elefántok voltak a társaim. Tizenhárom évesen kezdtem el szipózni. Iskola helyett gyakran az orvoshoz mentem, panaszkodtam, ő pedig kiírt. Így az iskolában is, meg otthon is fedezve voltak a „szertartásaim”. Évekig tartott az őrület, mind gyakrabban szívtunk, volt, hogy naponta kétszer is. „A ragasztók a valódi kábítószerekkel szemben, nem annyira a szellemi központokat pusztítják, mint inkább testi leromlást idéznek elő. Elsősorban légzőszervi ártalmakat, majd a csontvelő vérképző sejtjeit pusztítják el, azután a látóidegeket, de számottevő a pszichés károsodás is. Előbb-utóbb az ismétlődő mámoros állapot gondolkodási zavarokhoz, emlékezetromláshoz, végezetül az elbutuláshoz vezet" — olvasom a szakirodalomban.. A szőke fiú 9 éves volt, amikor kipróbálta a ragasztót. Tíz év telt el azóta. Most a 16 éves, szülés előtt álló élettársával látogatják a drogambulanciát. Kezdik érezni a jövevénnyel szembeni felelősségüket. — Alig végeztem el az általános iskolát, máris dolgozni kezdtem. Természetesen olyan helyen, ahol könynyű volt hozzájutni a ragasztóhoz. Mert eleinte elég volt negyed kiló is, később mind több és több kellett. De nem volt maradásom a munkahelyemen. Ki tudja már, hogyan, de elkezdtem a keményebb narkózást. Gyógyszer és alkohol. „Ha valaki szerencsés, heveny mérgezési tünetet okoz számára a gyógyszerrel fogyasztott alkohol. Ha szerencsétlen, inkább részegítő hatást él át, és kialakulhat a hozzászokás. A megszokásból eredő túladagolási tünetek súlyosak. Előbb zavart állapot alakul ki, beleértve a tér és időbeli tájékozatlanságot, a téves eszméket, hallucinációkat. Végül jön a búskomorság, a depresszió, az öngyilkosság" — szól a szakember, és azt is mondja, hogy a gondoltnál is súlyosabb a baj. Megjelentek ugyanis a „kemény” drogok a piacon. A házi készítésű teák és injekciók, az idegenforgalommal pedig egyéb is. Pécs körzetében például ötszáz forintot kér a külföldi két „cigarettáért”. — A szemét — fakad ki egy kislány, majd a mellette ülő fiatalember azt mondja: ha már a rendőrség tehetetlen, hagyná, hogy a gyógyulni vágyók üssék le a narkócsempészeket. Mert olyan világ ez, ahol a narkóból hasznot húzó a rendőrt ki tudja kerülni, de „áldozatára”, mint a dögkeselyű, rátalál. Miért ? Miért? — kérdezem bután, és a szívem vérzik a hamvasarcú fiúk és lányok láttán. Nincs válasz, talán mert a válaszhoz nem egy újságcikk, hanem egy kötet is kevés lenne. De a kötetet már írják. Orvosok, pszichológusok, egyházi és világi önkéntesek kutatják az okokat, keresik a kiutat. Egyelőre harminc fiatal megmentéséért szálltak harcba a világtól távol eső falucskában. Egyetlen fegyverük: a szeretet. Nógrádi Tóth Erzsébet Felvételünk a BM „Kábulatban" című kiállításán bemutatott képek egyikének reprodukciója