Népszava, 1989. december (117. évfolyam, 284-307. sz.)

1989-12-27 / 304. szám

6 ÜNNEPI MŰSOROKRÓL A televízió előtt KARÁCSONY Szabálytalan volt az idei karácsony, nem lehet szabályos ez az írás sem. Már csak azért sem, mert az előre elkészített — bizonyára szép — ünnepi műsorok elvesztették jelentőségüket. Magam is csupán töredékeket láttam, mert futkostam egyik csatornáról a másikra: hátha, míg itt nyugodtan megülök, odaát történik valami. Csupán villanásnyi jelentések. Szent Pál Szeretetszózata a korinthusbeliekhez. Huszti Péter csendes, pátoszmentes szava, és ez a halhatatlan remekmű különös erővel telítődött. Azután a rodősztár imája. Kovács Kati könyörgő hangján Schubert Ave Mariája. Most valahogy a híreken túli „egyéb” csak akkor tudott hatni, ha a mindenkori szépség és a mindenkori igazság tartalmai összecsengtek, magyaráztak és igazoltak. Az idei karácsony liturgiája a történelem liturgiája. Egészen döbbenetes hasonlósággal. Mintha nem is múlt volna el kétezer év! Mintha ez alatt a kétezer év alatt semmi lényeges nem történt volna az emberrel, a zsarnokság és szabadságvágy viszonyában. Még a fegyvernemek sem változtak. Ott fekszik a megcsonkított ember a szegények ravatalán a temetőben, összeszabdalt, majd sóval beszórt teste mellett a máig leghatásosabb fegyverek, a kés és a balta. Aki a felvételeket készítette, nem profi televíziós, mégis, egy hivatásos ösztönével fotózott ott a temetőben. Vagy vegyük a mindig csodálatra méltó Fekete Doboz ,,stáb”-jának fondorlatos ügyességét, ahogyan minden nehéz terepen képesek azonnal megjelenni, és mindig ott, ahonnan a leghatásosabb üzenetet hozhatják. Lassanként ők jelentik a Magyar Televízió „könnyűlovasságát”, azt a mozgékony hadsereget, amely nem küszködve semmiféle nehézkedési erővel, könnyedén csúszik át az éberség résein. Ezeknek a fiúknak nemcsak a bátorsága, a mozgékonysága példamutató, de a gondolkozásmódja is. Mert nemcsak az események legsűrűbb színterét találják meg biztos érzékkel, hanem az eseménynyekben azt is, ami az adott helyzetben a legfontosabb magyar üzenet lehet. A vérfürdő, a bizonytalanság kellős közepén Tőkés László prédikációja maga volt a biztos győzelem: „itt áll egy fiatal, mégis meggörnyedt ember civil feketében, körülötte maroknyi népe szent fegyelemmel és komolysággal; ezek a barázdált arcok, ezek a komoly tekintetek most már, mint a régi metszetek, figyelik a világot. PROFIK ÉS AMATŐRÖK A romániai forradalom egyes közvetítése azt is bizonyította tehát, hogy a magyar „amatőr” televíziózás és filmezés nagy lehetőségeket hordoz. Hogy elérkezett az az idő, amikor kitágítható ez a szakma. Technikai szempontból is vannak aranytartalékok bőséggel, de az egésznek a gondolati világa is megújítható. S voltaképpen azóta érdekes a Magyar Televízió, amióta képtelen — vagy nem is akar? — ellenállni e sokféle irányból érkező hatásoknak. Azóta én, mint néző, kíváncsi vagyok. Nemcsak passzív szemlélő, de aktív drukker is. A közélet játszmájának drukkere. S mint tudjuk, a szurkolók igen nagy befolyással vannak a játék kimenetelére. Meggyőződésem, hogy ha a konkrét esetben nem is, de „folyamatában” ez a sereg tette lehetővé a fáklyás karácsonyért a Hősök terén. Minden elismerésem a Magyar Televízió híradás stábjáé, azért, amit a stúdióból produkált, és azért, hogy elfogadott minden külső segítséget. Akit ez az ország sokáig nem fog elfelejteni, az Vári Attila költő-szerkesztő, akinek tolmácsolásával ott lehettünk a helyszínen, aki minden bokrot, minden erkélyt, minden utca és házszögletet felismert, aki — hát nem tudok jobb kifejezést: — reszkető lelkét és intellektusát tartotta tenyerében. A TELEVÍZIÓ BARIKÁDJA Míg írom ezt az úgynevezett tévékritikát, mellettem fekszik a Károli-féle Biblia. Mert arról az álomról akartam írni, amelyben az ember legszebb, legerkölcsösebb önmagát akarta megteremteni, akárcsak mint mítoszt, mint gyönyörű vágyat: a történelem minden iszonyata ellenében is megszülethet önmagáról alkotott legtökéletesebb jelképe, példának és áldozatnak. Mert a mitológiába belépett a televízió. Ez századunk nagy mítosza. Amely még azt is biztosítja számunkra, hogy életveszély nélkül vehetünk részt mások haláltusájában. „De szíveteket megérdemeltem!” — mondhatom elégedett örömmel Ady szavaival, sírhatok, örülhetek — és persze, remélhetem (ami talán nem is illúzió), hogy valamiféleképpen mégiscsak jelen vagyok, ott vagyok. Lelki muníciómmal. Szolidaritásommal. A pohár örömpezsgőmmel. Életünkben először tapasztalhattuk, hogy a tömegkommunikáció varázsával, harc nélkül is győztünk! A televízió barikáddá változott. Mi azt láttuk, hogy győzött a bukaresti televízió, s ebben méltóképpen kivette részét a Magyar Televízió is. Ne fukarkodjunk hát a dicsérettel. Kovács Júlia Adám Ottó ünnepi búcsúztatása Bensőséges ünnepségen, hangulatos műsorral búcsúztatták Adám Ottót, a Madách Színház volt igazgató-főrendezőjét szombaton este a színház művészei. Adám Ottó 1956 óta dolgozott a Madách Színházban, volt rendező, főrendező, majd 1972-től igazgató-főrendező a szeptemberi nyugdíjba vonulásáig. Jelenleg is tanít a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. (MTI) Meghalt Samuel Beckett Nyolcvanhárom éves korában, Párizsban, pénteken elhunyt Samuel Beckett, ír származású író. Kedden temették el Párizsban, a Montparnasse temetőben; halálhírét kedden jelentette be Jerome Lindon, az író műveinek kiadója. * Az angol és francia ny elköltözött Párizsba. Első jelentős műveit 1947 és 1949 között írta, ám ezek közül az Eleutheria című drámát még sohasem adták ki. Leghíresebb művét, a Godot-ra várva című drámát 1952-ben írta. A hatvanas években műveit már egyre szélesebb körben olvasták, s 1969-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat. Műveit az elidegenedés, az illúziótlanen alkotó író 1906-ban Rubimban született, s 1937-ben ság, reménytelenség érzése jellemzi. A rádió mellett A TÖRTÉNELEM SZERKESZTETTE Most minden jelző, minden hír nagyon fontos, hogy összképet alakíthassunk ki a történtekről. Valójában az újságolvasó ember, „az utca embere” tudta, hogy előbbutóbb ott is áthömpölyög a Kelet-Európán végigsöprő forradalmi hullám, és azt is ki lehetett következtetni, hogy ahol a legnagyobb az elnyomás, ott a lerőteljesebb a robbanás. De mégis, minden, „előre tudtuk” ellenére, váratlanul érte az embert az óriási népmegmozdulás. A rádió, a maga eszközeivel, nagyon sokat segített! Egyik éjszaka például üzenetközvetítést hallgattam, egymást kereső családtagok síró hangján szóltak a közlemények, aztán praktikus felszólításokat, közleményeket, az élet megkívánta gyors ügyintézések praktikumát, mit, hogyan, hová adjunk és vigyünk. KOMPLEX, SEGÍTŐKÉSZ, KOORDINÁLÓ MŰSOROK Felborult tehát az előre gondosan kidolgozott műsorrend, a rádió azonnal át tudott állni az élet követelte műsorokra. (Kivéve egy-két, előre elkészített, és már nyilván meg nem változtatható műsort, amely ennek a diszkrepanciának a következtében, ízléstelenné, stílustörővé vált, például a hollywoodi álomgyár részleteit taglaló program.) Nagyon sokat dolgoztak a kedd délelőtti adás munkatársai, akik egy komplex, segítőkész műsor folyamán, összpontosított erőkkel végezték nem mindennapi feladatukat: a Helykereső, a Segíthetünk?, az Apró-cseprő és a Kataposta ki tudott lépni korábbi önmagából, és a napi aktualitásoknak megfelelően módosították stílusukat, tartalmukat. Holnap hétköznap — ez volt a címe a kollektív öszszeállításnak, nyilván még akkor adták e címet, amikor abban a hiszemben lehettek, hogy az ünnepeket a hétköznapok követik. A világtörténelem azonban a karácsonyi ünnepekből csinált hétköznapot. Majd egyszer, talán később, módunk lesz „pótolni” a három nap ünnepi áhítatát. De nem is hiányoltuk a konkrét ünnepi műsorokat ezúttal — amelyik rovat, amelyik műsor változtatni tudott, az lett a legjobb. És különösen a hírszerkesztők, a szakszerű kommentátorok, a prózai adatközlők műsorai lettek ezen a karácsonyon nagyon hallgatottak. PETŐFI ÖZVEGYE Petőfi volt „a hét költője” a karácsonyi héten; kitűnő művészek idézték a nagy poéta jól ismert, de mindig szívesen hallgatott verseit. Valószínűleg sokkal kevésbé ismertek azok a levelek és naplórészletek, amelyek Petőfi özvegyének sorsát mutatták be hétfő este. A „Fabula rasa” cím mögé egy szomorú, sőt, megrázó történet rejtőzött el, Szendrey Júlia rövid özvegységének kálváriás története. A szövegek szinte teljesen nélkülözik azt a kemény realizmust, amelyet Petőfi hozott be a magyar irodalomba — sok bennük a szenvelgés, a kimódoltság, és mégis, mindennek ellenére, megrázóak, mert a kor múlandó nyelvén egy halhatatlan tragédia bontakozik ki belőlük. Az özvegyet egy ország megvetése sújtotta, mert nem tudta megvárni „a kötelező gyászév” elteltét, noha valószínűleg ugyanúgy ellene fordultak volna akkor is, ha néhány napot várva, eleget tesz a társadalmi „elvárásnak”. Mivel a szerkesztő és a rendező, Puskás Károly és Magos György tartotta magát Szendrey Júlia eredeti szövegeihez (naplók, levelek, stb.), az új házasság tényszerű története, kivált az új férj, a minden jel szerint betegesen aberrált Horváth Árpád szerepe nem világosodhatott meg eléggé e műfajban. De teljes erővel kibontakozhat az ifjú özvegy lelki drámája, akinek élete Petőfi halála után csupa vergődés és kínszenvedés, a forradalmat megbosszuló megtorlás rettenetes éveiben. Ezt a drámát Ráckevei Anna, a görög sorstragédiákhoz illő szenvedéllyel szólaltatta meg. Háry Márta SZERDA, 1989. DECEMBER 27. NÉPSZAVA Feladatunk az információk továbbítása Kazetták helybeni olvasásra A főváros egyik legnagyobb nyitva tartási idejével büszkélkedhet a Szabó Ervin Könyvtár VII. kerületi főkönyvtárának szakolvasóterme a Kertész utcában. Csütörtök kivételével minden nap, így szombaton és vasárnap is fogadják a látogatókat. Akik nem csupán olvasgathatnak, hanem igény szerint lemezeket, magnókazettákat, vagy éppenséggel videofilmeket kérhetnek a könyvtárosoktól. A földszinten hagyományos olvasóterem van, ahol napilapokat, idegennyelvű folyóiratokat, kézikönyveket lehet használni. Ottjártamkor az egyik asztalnál rajzokat, illusztrációkat készített egy hölgy. Másutt főiskolások készültek vizsgáikra. Az ELTE Tanárképző Főiskolai Karának épülete néhány saroknyira található, különösen a beszámolók tájékán nagy a forgalom. Ennek megfelelően az átlagos olvasótermeknél nagyobb a választék a pedagógiai szakirodalomból. Minderről Tóth Sándorné könyvtárvezető tájékoztat. — Vannak egyéb speciális szolgáltatásaink is. Például a csoportos foglalkozások. Az iskolások kérésére rendhagyó irodalomórákat szervezünk. Ezeken a könyvtárhasználat, illetve a könyvtár bemutatása is egy-egy témához vagy írói életműhöz kapcsolódik. De művészeti vagy történelmi korszakokról is vannak összegyűjtött anyagaink. Például Mátyás király udvarának zenéje szól, miközben levetítünk egy diasorozatot a különböző képtárak reneszánsz festményeiből, majd befejezésként a Mátyás király és kora című filmet nézhetik meg a tanulók videón. — Az iskolák keresik önöket, vagy fordítva? — Minden tanév elején küldünk az igazgatóknak egy körlevelet, amely tartalmazza a szolgáltatásainkat, lehetőségeinket, de a legtöbb helyen már kialakult kapcsolataink vannak: tanárok, akik évről évre elhozzák új osztályukat. Legutóbb egy fiatalember jelentkezett, aki diákként járt nálunk. Most tanár lett belőle a kerületben, és még emlékezett itteni élményeire. — Mekkora hangzóállományuk van és hogyan gyarapítják? — Hozzávetőlegesen nyolcszáz hanglemezünk, kétezer magnó- és négyszáz videokazettánk van. Ezeknek a fele a nyelvtanuláshoz, oktatáshoz kapcsolódik. Általában üres kazettákat vásárolunk, és magunk vesszük fel a kiválasztott anyagokat a rádióból, televízióból. A heti műsorban minden kolléga megjelöli, hogy mit tart fontosnak, érdekesnek, aztán a lehetőségek szerint döntünk, mi fér el a szalagokon. Folyóirat- és könyveladásból származó bevételeinket, illetve a másolási díjak ötven százalékát beszerzésre fordítjuk. Természetesen videofelvételeket nem másolhatunk, csak magnókazettákat. A technikai berendezéseket pedig a központi könyvtár költségvetéséből kapjuk, hiszen ők maximálisan támogatnak bennünket. Így jelenleg már három videoberendezést használhatnak az emeleti olvasóteremben a látogatók. — További lehetőségek? — Jelen pillanatban nem tudunk terjeszkedni. Terveink szerint a felújításkor az emeleten levő két helyiség között megszüntetjük a válaszfalat, bár az alapterület ettől sem lesz nagyobb. — Előfordult már, hogy valakit el kellett küldeniük, mert mind a három készüléknél voltak vendégek? — Az ilyen torlódás nagyon ritka. Ennek ellenére azt szeretnénk, ha mindenki előre jelezné, mikor kíván jönni. Tavaly járt ide rendszeresen egy nagypapa az unokáival, aki mindig szólt: vasárnap délelőtt tízkor érkezik. — Az emeleti folyosón rendszeresen kiállításokat rendeznek. Ez hogyan tartozik a könyvtár profiljába? — Az Almássy téri szabadidőközpont képzőművész körének munkáiból tartunk rendszeres bemutatókat. Az alkotóknak is jó, hogy van bemutatkozási helyük, meg a mi látogatóinknak is, akik között sok az olyan fiatal, aki a szó hagyományos értelmében vett kiállításra nem megy el. Itt pedig pihenés, kikapcsolódás közben megnézi a képeket, esetleg nem is tudatosan. — Úgy tudom, a Nyitott Világ kábeltelevíziós alapítvánnyal is kapcsolatban állnak. — Csupán adminisztratív munkáról van szó. Mi vállaltuk, hogy az érdeklődőknek felvilágosítást adunk, hiszen elsődleges feladatunk, hogy az információkat eljuttassuk a lakosokhoz. Cserébe az alapítvány azt ígérte, hogy amikor megindul a közösségi adás, azt nálunk is lehet majd fogni. Szabó Z. Levente KIVÉGEZTÉK 1958. NOVEMBER 28-ÁN (2.) Az azonosítás buktatói Kispest, Oláh Sándor u. 1. szám. Nagy saroképület egy családi házas övezetben. Virágüzlet ajtaja nyílik az utcára, a bolt előtt szegfűk, rózsák pompáznak a vakító délelőtti napsütésben, de a ház ablakai homályosak a portól, a piszoktól, hatalmas foltokban hullik a falakról a vakolat, a kerítés megroggyant, az udvart, a kertet fölverte a gaz. Ez az a ház, ahol a gyámhatóság iratai szerint — Bakos Gyuláné 1957 augusztusában albérlőként lakott. — Most éppen üres a ház, a tanács szükséglakásnak használja — válaszolja kérdésemre a virágüzlet eladója, egy középkorú nő. — Nem tudja, ki lakhatott itt 1957-ben? — Á, nekem fogalmam sincs róla. — És a szomszédok közül sem ismer valakit, aki itt élt harminc évvel ezelőtt a környéken? — Ott, abban a házban talán tudnak valamit — mutat az ötödik épületre. A csengetésre fehér kötényes idős asszony lép ki az udvarra, két, csuklóig lisztes kezét mellmagasságban maga elé tárja: — Jól lökje csak meg az ajtót, egy kicsit nehezen mozdul! Éppen pogácsát sütök — magyarázza, miközben beljebb hív. — Miben segíthetek? — Én egy családot keresek, egy asszonyt, aki 1957- ben a kislányával, állítólag, ott lakott albérletben az Oláh Sándor u. 1. szám alatti házban. A virágüzletben azt mondták, ön emlékezhet rájuk. Nem, nem hallottam Bakosékról — gondolkodik el. — Abban a házban egy pék lakott az édesanyjával, a feleségével és a fiukkal. — Nem emlékszik, hogy lett volna albérlőjük? — Nem tudok róla. — És a pékmesterek? Mi lett velük, hova költöztek? — Kihalt a család. A fiuk még valamikor az ötvenes évek végén a Dunába fulladt, aztán nem sokkal rá meghalt a fiú édesanyja is. Hanem tudja mit, kérdezze meg az öreg bulgárkertészt, aki ott lakik a Fürst Sándor utca sarkán. Hátha tud valamit. Más nincs a környéken, aki harminc évvel ezelőtt is itt lakott volna. Rozsdarágta, dróthálós kerítés és kapu, az udvarban jobbra egy mosókonyhának látszó épület, balra egy nagyobbacska kamra, távolabb fóliasátrak. Hosszas csengetés után sötét, szakadozott ruhákba öltözött öregasszony biceg elő a kert végéből, lécdarabra támaszkodva. A hónaljáig érő lécen látszik, hogy rendszeresen mankónak használja. — Nem hallottam a csöngetést — áll meg a kerítés mellett —, éppen locsolok. A kerítésen át kérdezem. — Nem tudok én sem írni, sem olvasni — válaszolja —, nem ismerem a magyar neveket sem. Nem tudom, ki lakott abban a házban. — És senkit sem ismer, aki régóta itt lakik a környéken? — Nem. Senkit. Az öregasszony, hóna alá szorítva a lécdarabot, visszabiceg a fóliasátrak közé. A kertet, az udvart, a kopott kamrát, az apró lakóépületet árnyékba vonja a szomszédos telken magasodó, frissen felhúzott, még vakolatlan, háromszintes családi ház. Vöröslő tömbje szinte ránehezedik a bulgárkertészetre. N. G. nem sokkal azután jelentkezett szemtanúként a Történelmi Igazságtétel Bizottságnál, hogy a kivégzettek listája nyilvánosságra került. Az idős férfi rokkant, közlekedni csak tolókocsival képes, és beszéde is megromlott a betegsége következtében, szavait nehezen érteni. Az egyik belső kerületben lévő bérházban él a feleségével. Július vége van, a politikai változások még nem meggyőzőek, sokan beszélnek a visszarendeződésről, és amikor a beszélgetésekben 1956-ra terelődik a szó, sokan keresik még a megfelelő kifejezéseket. Nincs okom megsértődni, amikor N. G. azzal kezdi a beszélgetésünket, hogy elkéri az újságíró-igazolványomat. — Ön azt mondta, ismerte Bakos Gyulánét. Hol találkozott vele? — A börtönben, ő osztotta az ebédet és mosogatott. — Mikor találkozott vele? — Az első letartóztatásomkor, 1957 elején. A gyámhatóság adatai szerint Bakos Gyuláné 1957. július 17-én saját maga vitte be kislányát állami gon-