Népszava, 1989. december (117. évfolyam, 284-307. sz.)
1989-12-08 / 290. szám
6 Kiállítási kalauz Egy történelemformáló Worpswede kicsiny falucska Észak-Németországban, Bréma közelében, egyszersmind azonban művészettörténeti fogalom is, mert az itteni, 1889-ben alapított művészteleppel veszi kezdetét a modern német piktúra története. Az itt letelepedő festőket ugyanaz a szándék vezette, mint a néhány évvel később Nagybányát otthonul választó Hollósy-növendékeket: a valóságot meghamisító akadémizmussal szemben vissza kívántak térni a művészet ősforrását megtestesítő természethez, amit azonban nem a naturalizmus szenvtelenségével, hanem a barbizoniak és az impreszszionisták eredményein okulva, a maga intim valóságában, érzelmeiket, lelki hangoltságukat is kifejezésre juttatva akartak megjeleníteni. Röviden szólva: amiként Nagybánya a magyar, úgy Worpswede lett a német „plein air” szülőhelye, s miután a worpswedei művésztelep — ellentétben magyar rokonával — a későbbiekben is megőrizte folyamatosságát, az itteni kezdeményezések a továbbiakban a szeceszszió, majd a különféle avantgárde törekvések számos vonását is magukba olvasztották. Mindezt jól szemlélteti az a reprezentatív bemutató, amit „Worpswede — Egy történelemformáló művésztelep 100 éve” címmel a Budapesti Történeti Múzeumban láthatunk, a Német Szövetségi Köztársaság kultuszkormányzata és a művésztelepet fenntartó osterholzi járás hatóságainak jóvoltából. A kitűnő katalógussal kísért tárlat napjainkig követi nyomon a művésztelepen megfordult festőnemzedékek munkásságát, amely munkásság a történelem, illetve a művészeti fejlődés alakulásának megfelelően sajátos többarcúságot mutat. Worpswede 1889-ben tájfestő műhelynek indul, s ez a karakter jellemzi csaknem az első világháborúig. A kietlen, barátságtalan mocsárvidék központjában fekvő falucska, illetve az azt övező homokos-dűnés síkvidék művészeti és erkölcsi értékeit Fritz Mackensen düsseldorfi festő fedezte fel, aki csakhamar idecsábítja két barátját, Otto Modersonnt és Hans am Endét. Mindhármukat lenyűgözte az itt talált sajátos emberi és táji elszigeteltség, ami oly ellentétben állt nagyvárosias élményeikkel. Tisztaságot, egyszerűséget tapasztaltak nemcsak a tenger nagyságú és tágasságú tájban, hanem az emberi kapcsolatokban is. „Az egész vidék hamisítatlanul ősiészaki jellegű, s ez nagyon jót tesznekem” — jegyzi fel naplójába Modersohn alig egynapos itt-tartózkodás után. A magány alkalmat adott a természettel folytatott bensőséges párbeszédre, s egymás után születtek a Worpswede hírnevét megalapozó lírai érzékenységű tájképek (Mackensen: ősz a lápvidéken; Modersohn: Viharos nap; Overbeck: Nyári nap a Hamme-i lápon ,stb.), amelyek kifinomult szentimentalizmusukkal a kolónia brémai, majd müncheni kiállításán forrongásba hozták a német festészet tájszemléletét. A századforduló táján a telephez csatlakozó, Párizst járt fiatalok, mindenekelőtt Heinrich Vogeler és Paula Modersohn-Becker jelentékenyen kitágítják az itteni festészet vidékies-szemlélődő kereteit; érzékletesen komponált, figuratív vásznaikkal megjelenik a művésztelepen a szociális tematika és az előadásbeli stilizáció. Munkásságuk természetesen nem marad hatástalan az alapítók nemzedékére sem: tájképeiken nyomatékosabb szerepet kap a kompozíció és tüzetesebb, dekoratív lesz a kolorit. A tízes évek végén fokozatosan kicserélődik a művésztelep kollektívája, az újonnan jöttek egyre bátrabban élnek a modern művészet új felfedezéseivel és fogásaival, legkivált az expresszionizmus lehetőségeivel. Az új irányzatok behatolása felbomlasztja, illetve új szintézisekbe szervezi a realista hagyományt; a bevált motívumkörök és tematikák immár a hangsúlyozott személyesség jegyében jelennek meg. Az idillikus beállítottságú természetfestészet a húszas-harmincas évekre szinte teljesen hiteltelenné válik, annál több lesz a kor ellentmondásos társadalmi fejleményei körül vizsgálódó ironikus, sőt groteszkbe hajló kompozíció (Walter Müller: Worpswedwi lövészünnep; Karl Arste: Szegény gyermekek; Fritz Uphoff: Nő ékszerrel stb.). Afasizmus uralomra jutásával a falu kreatív klímája megdermedt, öszszezsugorodott, s már-már úgy látszott, hogy a művésztelepből szimpla lakótelep lesz. Szerencsére végül is nem így történt. A kolónia a második világháború után a környék lakosságának áldozatkészségéből megújult és nemzetközi jelleget kapott. Ezzel, tagadhatatlan, korábbi teljes, majd későbbi relatív egysége megszűnt, ám a stílpluralizmus elfogadásával — a művész egyéni szabadságának tiszteletben tartásával — miden tekintetben aktív részese lett napjaink művészeti mozgalmainak. Tasnádi Attila művésztelep 100 éve Hans am Ende: Worpsweddi leány Két hangverseny ínyenceknek Válogatott ritkaságok hangzottak el két, egymást követő este a Zeneakadémia Nagytermében. November 21-én teljes estét betöltő programot hallhattunk a Magyar Néphadsereg Központi Zenekarának főszereplésével, Timothy Regnish vezényletével. A Magyarországon első helyen számon tartott fúvószenekar nem először szerepelt ebben a teremben — először játszhatott azonban eredetileg is fúvósegyüttesre komponált, szimfonikus jellegű műveket. Először is Wagner Gyászzenéjét, melyet Weber földi maradványainak Drezdába érkezésekor komponált a Ring szerzője, az Euryanthe motívumaival is tisztelegve a nagy elődnek. Sajnos, ennek értékét csökkentette a zenekar kezdeti elfogódottsága, az elnagyolt hangolás, a nagyívű komor dallamok szétdarabolása. Ezután Hindemith B-dúr szimfóniája következett, melyet az amerikai hadsereg négy nagy zenekara közül a csaknem száztagú washingtoni US Army Band részére írt a berlini mester. Az 1951-es bemutatót szintén említésre méltó kuriózumként tartja számon a zenetörténet. Originalkompositionen für Militärmusik — vagyis Eredeti fúvószenekari darabok címmel hirdették meg a hangversenyt, melyen három másik fúvóskompozíció mellett elhangzott ez a háromtételes, Hindemith szokásos skolasztikus stílusában megírt Szimfóniája. Ennek előadása már valamivel jobban sikerült; a zenekar reagált Regnish plasztikus és rendkívül szuggesztív mozdulataira, s a fafúvóskar helyenként a szimfonikus zenekarok puhaságával, homogenitásával szólalt meg. A szünet után számottevően javult a zenekar produkciója. Igaz, a Honvéd Férfikar (karigazgató Zámbó István), a Cseszka Edit vezette Tavasz Nőikar és a Radda Barnen utcai iskola kórusának (karnagy Surán Sándor) közreműködésével megszólaló Honegger-oratórium, a Dávid király csak kisebb részét foglalkoztatta a mintegy hetventagú zenekarnak. Kamaraegyüttesnyi muzsikusnak kellett megküzdenie az együttjátszás, az összecsiszolt együtthangzás feladatával — és ez sikerült is. Honegger, amikor felkérték, hogy kísérőzenét írjon David király René Morax megfogalmazásában napvilágot látott történetéhez, szinte kétségbeesetten fordult Sztravinszkijhoz: „Zavarba hoz az előírt előadóegyüttes kiegyensúlyozása — és az együttes száz karénekest és tizenhét, zenekari muzsikust foglal magába." (És ezek között egyetlen vonóshangszer, egy nagybőgő szerepelt.) „Ez nagyon egyszerű — mondta Sztravinszkij —, dolgozzék úgy, mintha maga akarta volna ezt az összeállítást, és komponáljon száz énekesre és tizenhét hangszerre.” Honegger így is tett — a Dávid király első verziója tehát a nagyon ritkán játszott fúvósváltozat. Előadása rangos zenei esemény volt. Annál is inkább, mert a nálunk már másodszor vendégszereplő, elsőrangú karmester, Regnish mellett, narrátorként Bánffy György és három nagyszerű szólóénekes (Andor Éva, Takács Tamara és Molnár András) tette valóban emlékezetessé e ritkán hallható művek előadását. Másnap folytatódott a zenei csemegék kínálata. A Magyar Állami Hangversenyzenekar Antal Mátyás vezényletével Muszorgszkij-műveket játszott. Olyanokat, melyek vagy egyáltalán nem, vagy eredeti hangszerelésükben nem ismertek. Az összeállítás Papp Márta és Böjti János munkája. A Muszorgszkij-kutató házaspár kronológiai rendben tűzte műsorra elsőként a korai Scherzót, majd három, színpadi műből válogatott kórusjelenetet. Az Oidipuszkórus és a Szennaherib pusztulásának 1874-es, végleges verziója nagyon dúsan, tisztán szólalt meg a Budapesti Kórus közreműködésével. A líbiaiak harci dalában (a Szalambó egy részletében) a magára maradt férfikar a kis ritmikai elbizonytalanodás ellenére is elég jól szerepelt. A Scherzón kívül az 1867- ben meghangszerelt zongoradarab, az Intermezzo in modo classivo, az ugyancsak 1867- es, ám nyomtatásban csak 1968-ban napvilágot látott, Gopol-elbeszélést megzenésítő Szentiván-éj a kopár hegyen. A szorocsinci vásár előjátéka és a II. Sándor cél trónra lépésének 25. évfordulóját 1880-ban köszöntő induló, a Karsz bevétele hangzott el a zenekari művek közül precízen, jó tempókkal, tisztán megformált karakterekkel. Az ezúttal zenekari kísérettel előadott Gopak szólistája a szólistasághoz valószínűleg nem szokott Bagó Gizella volt. Pászthy Júlia fellépése az Éj című dalban és Praszta dalában, A szorocsinci vásárból azonban igazi vokális élménnyel ajándékozta meg a közönséget. Tóth Anna PÉNTEK, 1989. DECEMBER 6. NÉPSZAVA Szerb utca, New York, Krisztina körút Neve: Püski Sándor Volt egy könyvesbolt ezelőtt ötven évvel a Szerb utcában, van egy könyvesbolt húsz éve New Yorkban, és lesz egy könyvesbolt februárban a Krisztina körúton. A három üzletet a tulajdonos személye köti öszsze. Neve: Püski Sándor. Nyolcvanadik évéhez közel is elszántan fog az új vállalkozásba. — Elsősorban kereskedő vagy kiadó? — Mind a kettő. Ez már annak idején is összefonódott. Volt a bolt, amiben nem csupán a saját kiadóm köteteit kínáltam a vásárlóknak és általában ennek nyereségét emésztette fel a könyvkiadás. — A Szerb utcáról Huszár Tibor Beszélgetések című kötetéből ismerünk részleteket. Vajon a múlt ismétlődik-e, hiszen akkor is, most is társadalmi terjesztőhálózat szervezése kezdődött? — Ha az ember az olvasókhoz el akarja juttatni a könyveket, a terjesztést is intéznie kell. A múlt évben még úgy láttuk, hogy az állami hálózat meg tudja vásárolni a Püski-kiadó kínálatát is. De rövid idő alatt a művek olyan tömege zúdult a piacra, amit az már képtelen felvenni. Az állami könyvterjesztők nagy része nem tudott egyik pillanatról a másikra alkalmazkodni ehhez a helyzethez, így túlköltekeztek, és most képtelenek átvenni az alkotásokat. Gyakran még a bizományos terjesztésre sem vállalkoznak. — Nem fél ettől a túlkínálattól? — Én mindig optimista voltam. Az Egyesült Államokban is sikerült megvetni a lábamat, pedig utólag több barátom elmondta, meg voltak győződve arról, hogy belebukom, hiszen magyar könyveket árulni Amerikában, nem lehet kifizetődő üzlet. Meglesz a vásárlóközönségünk, ahogy ötven évvel ezelőtt is megvolt az a réteg, amelyik elsősorban a társadalmi problémákkal foglalkozó, politikai kérdéseket boncolgató könyveket vásárolta. Ez a réteg elég széles ahhoz, hogy egy kiadót, egy boltot eltartson. És talán aki emiatt jön, megszokja, megszereti a környezetet, és más műveket is nálunk vásárol majd. — így is meglepő a kiadványok viszonylag magas száma. — Az utóbbi hónapokban nyolc művet jelentettünk meg. Közte négy vékony tanulmányfüzetet, például Für Lajos Mennyi a sok sírkereszt című munkáját, ami a második világháború magyarországi emberveszteségeivel foglalkozik, vagy szintén ezt a kört tárgyalja Hőgye Mihály Utolsó csatlós? című kötete. Nagyobb lélegzetű munka Borbándi Gyula A magyar népi mozgalomra, de kiadtuk Sinka István Fekete bojtár vallomásai című önéletrajzát, Ignácz Rózsa regényét, az Ünnepi férfiút, ami Szent László király alakját eleveníti meg a múltban, a jelenben és a jövőben, valamint Gombos Gyula Szabó Dezső-tanulmányát. Mindig feszített tempóban dolgoztam, és feszített tervvel. Ami a pénzügyi lehetőségeimbe belefér, azt igyekszem kiadni. Igaz, ezeket a műveket már Amerikában is megjelentettem. De örülök, ha a kinti szerzőimet mind haza tudom hozni, a magyar irodalom kiadatlan kéziratait semmiképpen sem tudom felvállalni. — Vagyis maradnak az egykori népiek? — Természetesen őket szeretem a legjobban, bár sohasem voltam olyan egyoldalú, mint hirdették. Februárra tervezem Furkó Zoltán interjúkötetét Márai Sándorral, illetve az író A Garranek műve című nagy családregényét is szeretném kiadni a jövő évben. Szintén februárra várható az úgynevezett összeesküvési per egyik fő vádlottjának, Arany Bálintnak A koronatanú című visszaemlékezése. És természetesen nem tagadom meg magam, kiadom Gombos Gyula tanulmánykötetét, A harmadik utat. — Úgy érzem, hogy a szépirodalmi alkotásokkal szemben a politikai esszéket, tanulmányokat részesíti előnyben. — Így van. A nemzeti kérdésekkel, a mai problémákkal foglalkozó művek érdekelnek a legjobban, ötven évvel ezelőtt is elsősorban ilyesmit adtam ki — például Németh Lászlótól, Szabó Dezsőtől is. Tudatosan akartam a kiadó körül egy politikai mozgalmat kiépíteni. — Ez megismétlődhet? Egyáltalán szükség van-e erre most, van-e ilyen elképzelése, lehetősége? — Inkább csak szeretném, ha ismét megszületne a népi mozgalom egységes pártja, azokból, akik most szétszórtan vannak különböző pártokban, társadalmi szervezetekben. A nemzeti fejlődés, a politikai átalakulás szempontjából tartanám ezt fontosnak. Szabó Z. Levente A szakma nem optimista A szakma nem optimista — mondotta rezignáltan a népszerű körúti színház népszerű színésze, amikor a napokban leültünk egy kiscsevelyre. — Nem optimista — folytatta —, mert egyre nehezebbek a működés feltételei, és ha realizálódnak azok a dotációs tervek, amelyek ellen a szakma a leghatározottabban tiltakozik, akkor még nehezebb lesz a helyzetünk. De nem látom optimistán a film, az irodalom és a könyvkiadás helyzetét sem. Ahogy keményednek az idők, az emberek spórolni kezdenek, és a tapasztalat az, hogy először a■ kultúrán spórolnak. A színházon, a könyvön, a mozin. De ez így nem pontos. Mert bizonyos fajta színházat, könyvet, mozit „megvesznek" most is, ezután is. Csak nézd meg az utcai és az aluljárókbeli könyvespultok kínálatát, vagy a moziműsort, s egyik-másik színházi műsortervet. Én éppen attól félek — és fél a szakma gondolkodó része is —, hogy ami vásárlóerő a kultúrára még megmarad, az nem az értékeket veszi birtokba, hanem a harsányan előtérbe tolakodó, agresszív értéktelenséget. A színházra, ha garantáltan értéket jelentő darabot játszik, garantáltan kitűnő előadásban, nagyon sok ember nem ad ki száz forintot. De egy szexmagazinra kiad kétszázat. Szívesen vitatkoztam volna ezekkel a keserű megállapításokkal, ha tehettem volna. De hát a helyzet olyan, hogy nem lehet mentegetni. Az emlegetett színházi dotációs tervezet például még „finomított” formájában is előrevetíti néhány színház bezárásának a rémét, vagy, választási lehetőségként, azt, hogy a jegyek árát 4-500 forintra kell emelni. Ez pedig ugyanolyan katasztrófát jelent, hiszen ki engedhet meg ma magának ekkora összeget egy színházjegyért? De hasonló rémek fenyegetik a mozibajárókat is, a könyvvásárlók pedig már régen „élvezik” ezt a helyzetet. Jelenleg egy egyszerű „paperback” (azaz fűzött papírkötésű) könyv ára vidáman eléri a 120-140 forintot. Egy valamirevaló, igazán könyvnek tekinthető megjelenésű könyv ennél is többe kerül. Az értékálló művé-szeti kiadványok pedig 6-800 forint körüli áron kaphatók (és ezek még az olcsóbbak). A téli könyvvásár legértékesebbnek tekinthető könyvei közül ugyan igen sok kapható már 60-70 forintért is, de a Képes diáklexikon 1. kötete már 480 forint, „a” Brehm 580, a 365 történet a Bibliából 399, a Grimm-mesék 280. A meglepő (vagy nem is meglepő?) az, hogy a könyvek mégis fogynak, a mozik nem üresek, s a színházakban is van néző, sőt, gyakran kiteszik a „Minden jegy elkelt” táblát is. Csakhogy ennek a kelendőségnek a háttere már nem ilyen megnyugtató. Mert egyfelől nem tudjuk pontosan, kik is vásárolnak könyvet, színház- és mozijegyet , ám fel kell tételeznünk, hogy nem, a társadalmi vagy a létminimumon élők sok százezres vagy már többmilliós tömegei. Tehát egy hatalmas népesség egyszerűen lemond a kultúrának eme kínálatáról (értékesről, talmiról egyaránt), mert csekély vásárlóerejét a lét- fenntartáshoz szükséges javak beszerzésére kell fordítania (ha ugyan ez a vásárlóerő erre is elegendő). Másfelől meg tudjuk (mert kimutatható, látható), hogy akik meg tudják fizetni a kultúrjavakat, azok gyakorta valóban inkább a szexmagazint választják, mint — ugyanazért a pénzért — két kortárs regényt. És — harmadrészt — ez azzal a veszéllyel fenyeget (ha a veszély nem máris valóság), hogy annak a rétegnek, amely ma (a kultúrában is) vásárlóképes, akarva-akaratlan meghatározó színvonal- és ízlésbeli szerepe, súlya lesz a választék kialakulására, a tendenciákra, az érték és az értéktelen, a szellemi erőfeszítés nélkül befogadható vagy a befogadót szellemi partnerként kezelő művek, alkotások arányaira. Az újgazdag, aki hivalkodva pöffeszkedik nyugati kocsijában és Cardin- meg Fontana-cuccaiban, igen ritka esetben tolakodik a cuccaival és kocsijával egyenlő színvonalú kultúráért. Sok, hirtelenében meggazdagodott ember lakásában, házában jártam. Egyikben sem láttam gazdag könyvtárat vagy igazán jó képeket. Ellenben láthattam az óriás képernyős Thomsontévében minden olyan horror-, erőszak- és szexkazettát, ami tegnapelőtt jelent meg Bécsben. Ez jelenleg az egyik véglet. A másik meg az, hogy metrón és villamoson járó, az alkalmi áruházakból öltözködő fiatal értelmiségiek vagy adminisztrátorok albérletében leülni is alig lehet a könyvtől.Nézd, lakást vagy kocsit venni úgysem tudok soha az életben, hát inkább színházba megyek, és könyvet veszek. Arra, ha spórolok, még futja — mondta fiatal tanár ismerősöm, és hozzátette: — Csak tudod nem nagyon vidám, ha ezért lenézik, élhetetlennek, egy kicsit ütődöttnek tartják a magunkfajtát. Holott nem én tettem magamat másodrendű állampolgárrá.) A szakma nem optimista — de ezzel „a szakma” nincs egyedül. Olyan időket élünk, amikor a napi gondok, a napi politikai események háttérbe szorítanak sok mindent — így a kultúrát, a művelődést, a műveltség megszerzésének igényét és lehetőségét is. Ebben pedig az a tragikus, hogy a jelenidejű létharcok elfeledik azt a tartalmasabb, kulturáltabb jövőt, amelyért pedig legelemibb létérdekünk küzdeni. Takács István