Népszava, 1989. december (117. évfolyam, 284-307. sz.)

1989-12-23 / 303. szám

SZOMBAT, 198 9. DECEMBER 2 3. ■ 117. ÉVFOLYAM, 30 3. SZÁM ■ ARA 5,80 FORINT A MAGYAR SZAKSZERVEZETEK KÖZPONTI LAPJA KARÁCSONYI HIMNUSZ Bokáig érő, hosszú kabátban húzza-húzza árva hegedűjét a kortalan cigányember. Védtelen figuráját akár el is sodorhatná az aluljáróban a tömeg, kiütve kezéből a vo,nbt, felborítva cipője orránál a nyitott hegedűtokot, hiszen a fausti mohóság az ünnep előtt sem ismeri a könyörületessé­­get. De a sokadalom kíméletes. A közelébe érők lassítanak, s zavart pil­lantásokat vetnek a Chagall-képek vala­melyikéről idepottyant különös, víziósze­rű alakra, aki a forintokat és a karácsonyt másképpen várja, mint tavaly. Emlékszem rá. Esztendeje angyalokról szólt a muzsi­kája. Az idén a Himnuszt játssza! Mit tud ez az ember, hogy karácsonyo­zó szívünket sem hagyja .nyugodni? Mi súgja az ösztöneinek, hogy a harminchá­rom esztendős Kölcsey egy régi-régi, csekei télben olyan nyolc versszakos imát vetett papírra, amivel a nemzet megtanult közö­sen imádkozni. S miért hiszi, hogy a fel­erősödött közös könyörgésben akadnak majd nyitott fülek, amelyek minden el­esett, segítségkérő hangját meghallják, s ebben benne lesz az övé is? Miért hiszi, hogy ez a hányattatott sor­sú, oly sokszor s oly sokáig tilalmas fohász, amelyet annyiszor, de annyiszor elénekel­tünk 1989-ben, több, mint a nemzet kö­zösségvállalásának jelképe? Miért mondja a szíve, hogy ha az együttes könyörgés tu­dását birtokoljuk, képessé válunk az együttélés magasabbrendű tudására is? Miért képzeli, hogy talán épp ezen a fur­csa karácsonyon, talán épp a szeretetre készülődés kétségbeesett igyekezetében a magyarok Himnuszától könnyként kicsor­dul belőlünk az emberség? És fáradt, ria­dalmas, elgyötört ..állami gondozott” ar­cunkat ettől fordítjuk egymás felé: hogy felfedezzük, amit Ady — „Bennünk egy szép ország rejtőzik”. Ám bennünk most nem a szép ország él. Az ünnepünk is nyugtalan. Itt állunk a nemzet megtépázott fenyő­fája előtt, nézzük dísztelen ágait, és a lel­kűnkben egy árva hegedűn valaki húzza­­húzza a Himnuszt. Istenkereső szomorú­sággal, az újabb nagy történelmi kudarc letaglózó apátiájával. A fa alatt: a Tények Könyve. A magunk mögött hagyott társadalmi gyermekkor többkötetes dokumentumregénye. Helyre­billentett történelmünk vizsgálati anyaga. Az újjáalakult és az újonnan, szerveződött pártok pecsétes okmánya. A köztársaság kikiáltásának piros-fehér-zöld fóliánsa. A népszavazás igenjeinek és nemjeinek sta­tisztikai összesítése. A megszüntetett mun­kásőrség leadott fegyvereinek pontos lel­tára. Az elégetett gyertyák tonnákban mért mennyiségi kimutatása. És egy fotó­album a szovjet csapatok megkezdett ki­vonulásáról .... Minden itt van. A hajdani szamizdatok mellett békésen pihen a fenyő alatt néhány Nagy Imre-kö­­tet, Bibó István-kiadvány, és a horoszkó­pok közelsége ellen sem a Cilikék, sem a mundéros „kiskirályok” nem tiltakoznak. A tárgyilagos ajándékozó ide rakta azo­kat a magnófelvételeket is, amelyek a nemzeti kerékasztal-tárgyalásain, a pártok és a szakszervezetek viharos kongresszu­sain, az üzemi sztrájkokon és a vitatkozni tanuló országgyűlésen készültek. Van itt bőven tiltakozás, nyílt levél és petíció. Képviselő-visszahívást kezdeményező alá­­írásköteg. Itt van egy darab becsomagolt „vasfüggöny” Keletről és Nyugatról érke­zett, jókívánságokkal teli távirat. És az ország adósságállományának hiteles má­solata. • Állunk a nemzet fenyőfája előtt, amely­ről lekerült a csillag és a pufók Murilló angyalka is megsoványodott rajta. És fel­fedezzük, hogy ágai közül egy ismeretlen, furcsa arc mered ránk. Könyörtelen kés­pengeszem. Nincs irgalom a tekintetében. Olyan valószerűtlen, hogy dermesztő a va­lósága. Bámulják, mint a kígyót, amely megbűvölt. Ö visszabámul fagyos közöny­nyel. Nem beszél, nem mond semmit. Még­is tudjuk, a fojtogató némaság rém arca maga a szegénység. A falvaké, a városo­ké, az embereké, a hazáé. Lelkűnkben valaki árva hegedűjén húz­za-húzza a Himnuszt. A nemzet a fánál imádkozik. Áldásért, jókedvért, bőségért. Kifelé, felfelé, tengeren innenre és túl­ra száll a könyörgés. Pedig most befelé lenne üdvös és hasznos. Még akkor is vagy éppen azért, mert még nem vagyunk túl az önvizsgálaton. Mert még nem tisztítot­tuk meg önmagunkat önmagunktól. Mert még prométeuszi láncokat viselünk a ko­ponyánkban, a lelkűnkben. És félelmet. Mert amit Kossuth bűnül rótt fel, ma is igaz: „Az egoizmus rozsdája eszi szívein­ket.” Mert a széthúzás, a gyűlölködő tor­zsalkodás nem gyógyír, hanem méreg. És aki boldog akar lenni, annak meg kell ta­nulnia a boldogítás tudományát. .. De ez nincs benne a Tények Könyvé­ben. Benne van viszont az öregek filléres ré­mülete. Benne a nagycsaládosok hústalan napjainak szaporodása. És benne van min­den pólus: az, hogy a rosszul öltözött em­berek és a dollárosboltok, a munkanélkü­liek és a, magánüzemet alapítók, a hajlék­talanok és a milliomosok, a kiábrándultak és a hordószónokok országa lettünk. Néni­kék árulják az utcán a fokhagymafüzért, a csomókba rakott zöldpaprikát, az össze­kötözött kaprot — jövőt remélő jövőtlen­­séggel. A mának élve. A holnapot bízva és rettegve. Mert nekik még nem ürese­dett ki a kezük, ök még adni tudnak vala­mit azért, hogy kapjanak. Eközben egyre több a kopott kabát, az öngyilkos öreg, a megfojtott csecsemő és a részeg ember. Furcsa, ijedt karácsonyunk van. Felvonulásokkal, tüntetésekkel, újrate­metésekkel, áremelésekkel jutottunk el eh­hez a fenyőillatú naphoz. Gyertyákat gyújtunk, s lelkűnkben valaki árva he­gedűjén húzza-húzza a Himnuszt. Pedig Kölcsey nemcsak a fohászra taní­tott. Intelmeinek könyvéből megszégyenítő­­ek a szavak: „A nép, amelynek tagjai sa­ját házaikban elszigetelve csak önmagukról gondolkodnak, s parányi céljaikat csak egyenként űzik, még félig vad nép . . .” Hogy kinálja magát a védekezés: min­den bajunk oka az évtizedekig tartó szel­lemi és lelki terror. Egy eltorzított ideoló­gia országlása a személyiség felett. És a traumán még talán át sem estünk, a gyó­gyulás csupán remény . . . Csak hát a Pa­­rainesis említett sorai 1837-ben születtek. S félig vad nép mivoltunkból szépséges hevületű kitöréseink ellenére sem sikerült megszabadulni. Hazában hinni. Nemzet­ben érezni, cselekedni. A szívünk többször mondta, van hozzá erőnk és hitünk. Lesz­nek hozzá hiteles vezetőink, akik mellett magunk is hitelessé formálódunk. De a szív most kevés. Most több kell. „Régi a tanács: minden tudja azt, s ke­vés követi: eszed járjon előbb nyelvednél, s tettednél.” Eszed járjon előbb a szíved­nél. Ám a szívedre is nagy szükség van. Hisz .kultúrnépnek lenni annyi is, mint birtokolni az értelem és az érzelem vilá­gát. Különös, furcsa karácsony ez! a mostani. •Egy ország szeretne hinni valamiben. Abban, hogy különb lesz mai önmagá­nál. Mert túl sok nekünk a hamisság terhe, az egymásellen-szegülés súlya, a panasz­­talanok befelé csurgó könnye. Be kellene ülnöm valamelyik templom békességes csendjébe. Engesztelődni, erősödni, nemesedni. Ehelyett a templomos szavú Kölcseyhez menekülök. Pozsonyban így búcsúzott az országos rendektől, ilyen imába illő gon­dolattal: „Jelszavaink valának: haza és ha­ladás. Azok, akik a haladás helyett mara­dást akarnak, gondolják meg: miképpen a maradás szónak több jelentése van. Kor­szerinti haladás épen maradást hoz magá­val; veszteg maradás következése pedig senyvedés. Isten őrizze meg e nemzetet minden gonosztól; Isten virrassza fel e nemzetre a teljes felvirágzat szép napját!" Közben a lelkemben árva hegedűjén va­laki húzza-húzza a Himnuszt, felfakasztva mai fohászunkat: Mutasd meg magad, Te bennünk rejtő­ző szép ország! Mert hinni akarunk tebenned. SZABÖ IRÉNÉ Összeomlott a román diktatúra Aieolae Ceausescu elmenekült A SZOT felhívása segítségadásra A román diktatúra összeom­lásának eseményeiről pénte­ken egymást érték a jelenté­sek. Először csak arról tájé­kozódhattunk, hogy rendkí­vüli állapotot vezettek be, és öngyilkosságot követett el Vasile Milea román nemzet­­védelmi miniszter, „miután leleplezték, mint árulót”. Az egész országra kiterje­dő általános sztrájk híre mellett a belgrádi rádió bu­karesti tudósítója, temesvári román forrásokra hivatkozva azt emelte ki, hogy 4700 az elmúlt napok temesvári tün­tetők elleni terror halálos ál­dozatainak a száma. Pénteken hajnalban Buka­restben folytatódtak a tünte­tők és a karhatalom össze­csapásai. Kolozsvárott, ahol hajnalban ugyancsak több mint ötvenezer ember tünte­tett Ceausescu lemondását követelve, a kivezényelt erők tüzet nyitottak a tömegre. A sortűznek szemtanúk szerint halálos áldozatai is voltak. Bukaresti japán diplomaták arról számoltak be, hogy a főváros központjában öt harckocsi a szemük láttára halálra tiport mintegy húsz embert. Egyes hírügynöksé­gek legalább ötvenre, mások százra teszik az elmúlt 24 óra romániai összecsapásai­ban elesett tüntetők számát. A TASZSZ bukaresti tu­dósítói szerint pénteken a fegyveres erők sikertelen kí­sérletet tettek arra, hogy a főváros központjában, az Egyetem téren tüntetőket könnygázgránátokkal osz­lassa szét. A sűrű, fojtogató füst eloszlása után a tömeg újból ellepte a teret, s kórus­ban azt kiáltozta: „Mara­dunk:! Mi vagyunk a nép. Ti is a nép kenyerét eszitek!" Egy órakor a rendőri és Péntek. Hajnalban még Kolozsváron tüzet nyitottak a tünte­tőkre. Kora délelőtt Bukarestből még arról tudósítottak, hogy harckocsik tiportak el embereket. Déltől már a diktatúra bu­kásának örömét, a győztesek túláradó lelkesedésének képeit sugározta az utca embere által elfoglalt román televízió. Ami reggel még teljesen elképzelhetetlen volt, órákkal később va­lósággá vált: hajtóvadászat a diktátor ellen, zászlókat lobog­tató, boldog tömeg a fővárosban. Sok mindent megértünk az elmúlt hetekben, az elmúlt hó­napokban. Olyan korszakos változásoknak lehettünk a törté­nelmi tanúi, amelyek egész Kelet-Európa arculatát átfor­málták. Most mégis hevesebben dobog a szívünk, mert nem­csak egy elnyomott nép igazságtételét értük meg, de egy más­fajta valóraváláshoz is közelebb kerültünk. Ahhoz, hogy végre leomoljanak azok a falak, amelyek megosztották a ha­tár innenső és túlsó oldalán élő magyarokat. Ahhoz, hogy végre ez a határ is csak olyan legyen, mint a többi, ne zárjon el embereket és népeket, ne állítson szembe minket, hanem kapu legyen egymás felé. Az öröm óráiban sem feledhetjük cl, milyen göröngyös a demokrácia útja. Nagyon mélyről indul ez az oly sokáig szo­rongatott nép, s ezután is lehetnek olyanok, akik ezt igyekez­nek, saját átmentésük érdekében megakadályozni. Biztosan tudni nem lehet, inkább csak remélni, hogy ezekben a vi­haros időkben magyarokat, románokat és szászokat nem lehet többé egymással szemben kijátszani, egymással szembeállí­tani, egymással riogatni. A demokrácia közös élménye el kell, hogy vezessen mindenfajta megosztás végleges felszámolá­sához. Ahhoz, hogy az emberi jog Bukarestben és Temesvá­ron, Aradon és Kolozsváron, a korábban felszámolásra ítélt legutolsó településen is ugyanazt jelentse, mint a civilizált világban. Valódi jogot, valódi emberséget, valódi humaniz­must. Európa ezen a napon ismét közelebb került ahhoz, hogy bizakodóbban tekintsen jövőjére. katonai erők megkezdték Bukarest központi terének és a környező utcáknak a tün­tetőktől való megtisztítását. Az Egyetemi teret körülvevő biztonsági erők láncolatán át látni lehetett, hogy a tér kö­zepén egy harckocsi vagy páncélos jármű lángolt, bel­sejéből robbanások hallat­szottak. Szemtanúk a TASZSZ tu­dósítóinak elmondták, hogy a karhatalmi erők több tün­tetőt megöltek vagy megsebe­sítettek. Egy fiatalember zo­kogva mondta el, hogy ba­rátját mellette lőtték agyon —■ a tudósítóknak felmutatta megölt barátjának véráztatta igazolványát. A teret és környékét a' hajnali órákban sűrű, fojto­gató füst fedte, időről időre gépfegyversorozatok hallat­szottak. A tér irányába men­tőautók és rendőrségi furgo­nok száguldottak. Mások ar­ról számoltak be, hogy a tér­ről élettelen tetemeket szál­lítottak el. Bukarest belvárosában péntekre virradóan páncélo­zott járművekkel, nagy (Folytatás a 2. oldalon) Kellemes ünnepeket kívánunk minden kedves olvasónknak ! A tartalomból: A társadalom békéje nemcsak a iiirelnief jelenti Interjú Nagy Sándorral, a SZOT főtitkárával 3. oldal Munkanélküliek karácsonya 4. oldal \ Drogosok karácsonya 6. oldal Van-e kiút a válságból? Interjú Gidai Erzsébettel 7. oldal Kivégezték I»58-ban Riportsorozatunk, amely­nek első részét közöljük mai számunkban, egy „el­lenforradalomban való részvétel" miatt kivégzett fiatalasszonyról szól 8. oldal Kárpátaljai riport 9. oldal Micsoda esztendő! Külpolitika 1989-ben 12. oldal Irodalmi összeállítás 14—17. oldal

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék