Népszava, 1989. december (117. évfolyam, 284-307. sz.)
1989-12-23 / 303. szám
SZOMBAT, 1989. DECEMBER 23. ■ 117. ÉVFOLYAM, 303. SZÁM A MAGYAR SZAKSZERVEZETEK KÖZPONTI LAPJA KARÁCSONYI HIMNUSZ Bokáig érő, hosszú kabátban húzza-húzza árva hegedűjét a kortalan cigányember. Védtelen figuráját akár el is sodorhatná az aluljáróban a tömeg, kiütve kezéből a vonalt, felborítva cipője orránál a nyitott hegedűtokot, hiszen a fausti mohóság az ünnep előtt sem ismeri a könyörületességet. De a sokadalom kíméletes. A közelébe érők lassítanak, s zavart pillantásokat vetnek a Chagall-képek valamelyikéről idepottyant különös, víziószerű alakra, aki a forintokat és a karácsonyt másképpen várja, mint tavaly. Emlékszem rá. Esztendeje angyalokról szólt a muzsikája. Az idén a Himnuszt játssza! Mit tud ez az ember, hogy karácsonyozó szívünket sem hagyjanyugodni? Mi súgja az ösztöneinek, hogy a harminchárom esztendős Kölcsey egy régi-régi, csekei télben olyan nyolc versszakos imát vetett papírra, amivel a nemzet megtanult közösen imádkozni. S miért hiszi, hogy a felerősödött közös könyörgésben akadnak majd nyitott fülek, amelyek minden elesett, segítségkérő hangját meghallják, s ebben benne lesz az övé is? Miért hiszi, hogy ez a hányattatott sorsú, oly sokszor s oly sokáig tilalmas fohász, amelyet annyiszor, de annyiszor elénekeltünk 1989-ben, több, mint a nemzet közösségvállalásának jelképe? Miért mondja a szíve, hogy ha az együttes könyörgés tudását birtokoljuk, képessé válunk az együttélés magasabbrendű tudására is? Miért képzeli, hogy talán épp ezen a furcsa karácsonyon, talán épp a szeretetre készülődés kétségbeesett igyekezetében a magyarok Himnuszától könnyként kicsordul belőlünk az emberség? És fáradt, riadalmas, elgyötört ,,állami gondozott” arcunkat ettől fordítjuk egymás felé, hogy felfedezzük, amit Ady : „Bennünk egy szép ország rejtőzik”. Ám bennünk most nem a szép ország él. Az ünnepünk is nyugtalan. Itt állunk a nemzet megtépázott fenyőfája előtt, nézzük dísztelen ágait, és a lelkünkben egy árva hegedűn valaki hozzahúzza a Himnuszt. Istenkereső szomorúsággal, az újabb nagy történelmi kudarc letaglózó apátiájával. A fa alatt: a Tények Könyve. A magunk mögött hagyott társadalmi gyermekkor többkötetes dokumentumregénye. Helyrebillentett történelmünk vizsgálati anyaga. Az újjáalakult és az újonnan, szerveződött pártok pecsétes okmánya. A köztársaság kikiáltásának piros-fehér-zöld fóliánsa. A népszavazás igenjeinek és nemjeinek statisztikai összesítése. A megszüntetett munkásőrség leadott fegyvereinek pontos leltára. Az elégetett gyertyák tonnákban mért mennyiségi kimutatása. És egy fotóalbum a szovjet csapatok megkezdett kivonulásáról .... Minden itt van. A hajdani szamizdatok mellett békésen pihen a fenyő alatt néhány Nagy Imre-kötet, Bibó István-kiadvány, és a horoszkópok közelsége ellen sem a Cikkek, sem a mundéros „kiskirályok” nem tiltakoznak. A tárgyilagos ajándékozó ide rakta azokat a magnófelvételeket is, amelyek a nemzeti kerekasztal-tárgyalásain, a pártok és a szakszervezetek viharos kongresszusain, az üzemi sztrájkokon és a vitatkozni tanuló országgyűlésen készültek. Van itt bőven tiltakozás, nyílt levél és petíció. Képviselő-visszahívást kezdeményező aláírásköteg. Itt van egy darab becsomagolt „vasfüggöny” Keletről és Nyugatról érkezett, jókívánságokkal teli távirat. És az ország adósságállományának hiteles másolata. • Állunk a nemzet fenyőfája előtt, amelyről lekerült a csillag és a pufók Murilló angyalka is megsoványodott rajta. És felfedezzük, hogy ágai közül egy ismeretlen, furcsa arc mered ránk. Könyörtelen késpengeszem. Nincs izgalom a tekintetében. Olyan valószerűtlen, hogy dermesztő a valósága. Bámulják, mint a kígyót, amely megbűvölt. Ő visszabámul fagyos közönynyel. Nem beszél, nem mond semmit. Mégis tudjuk, a fojtogató némaság rém arca maga a szegénység. A falvaké, a városoké, az embereké, a hazáé. Lelkünkben valaki árva hegedűjén húzza-húzza a Himnuszt. A nemzet a fánál imádkozik. Áldásért, jókedvért, bőségért. Kifelé, felfelé, tengeren innenre és túlra száll a könyörgés. Pedig most befelé lenne üdvös és hasznos. Még akkor is vagy éppen azért, mert még nem vagyunk túl az önvizsgálaton. Mert még nem tisztítottuk meg önmagunkat önmagunktól. Mert még prométeuszi láncokat viselünk a koponyánkban, a lelkünkben. És félelmet. Mert amit Kossuth bűnül rótt fel, ma is igaz: „Az egoizmus rozsdája eszi szíveinket.” Mert a széthúzás, a gyűlölködő torzsalkodás nem gyógyír, hanem méreg. És aki boldog akar lenni, annak meg kell tanulnia a boldogítás tudományát. .. De ez nincs benne a Tények Könyvében. Benne van viszont az öregek filléres rémülete. Benne a nagycsaládosok hústalan napjainak szaporodása. És benne van minden pólus: az, hogy a rosszul öltözött emberek és a dollárosboltok, a munkanélküliek és a magánüzemet alapítók, a hajléktalanok és a milliomosok, a kiábrándultak és a hordószónokok országa lettünk. Nénikék árulják az utcán a fokhagymafüzért, a csomókba rakott zöldpaprikát, az összekötözött kaprot a jövőt remélő jövőtlenséggel. A mának élve. A holnapot bízva és rettegve. Mert nekik még nem üresedett ki a kezük, ők még adni tudnak valamit azért, hogy kapjanak. Eközben egyre több a kopott kabát, az öngyilkos öreg, a megfojtott csecsemő és a részeg ember. Furcsa, ijedt karácsonyunk van. Felvonulásokkal, tüntetésekkel, újratemetésekkel, áremelésekkel jutottunk el ehhez a fenyőillatú naphoz. Gyertyákat gyújtunk, s lelkünkben valaki árva hegedűjén húzza-húzza a Himnuszt. Pedig Kölcsey nemcsak a fohászra tanított. Intelmeinek könyvéből megszégyenítőek a szavak: „A nép, amelynek tagjai saját házaikban elszigetelve csak önmagukról gondolkodnak, s parányi céljaikat csak egyenként űzik, még félig vad nép . . .” Hogy kínálja magát a védekezés, minden bajunk oka az évtizedekig tartó szellemi és lelki terror. Egy eltorzított ideológia országlása a személyiség felett. És a traumán még talán át sem estünk, a gyógyulás csupán remény . . . Csak hát a Parainesis említett sorai 1837-ben születtek. S félig vad népmivoltunkból szépséges hevületű kitöréseink ellenére sem sikerült megszabadulni. Hazában hinni. Nemzetben érezni, cselekedni. A szívünk többször mondta, van hozzá erőnk és hitünk. Lesznek hozzá hiteles vezetőink, akik mellett magunk is hitelessé formálódunk. De a szív most kevés. Most több kell. „Régi a tanács: minden tudja azt, s kevés követi: eszed járjon előbb nyelvednél, s tettednél.” Eszed járjon előbb a szívednél. Ám a szívedre is nagy szükség van. Hisz ,kultúrnépnek lenni annyi is, mint birtokolni az értelem és az érzelem világát. Különös, furcsa karácsony ez a mostani. •Egy ország szeretne hinni valamiben. Abban, hogy különb lesz mai önmagánál. Mert túl sok nekünk a hamisság terhe, az egymásellenszegülés súlya, a panasztalanok befelé csurgó könnye. Be kellene ülnöm valamelyik templom békességes csendjébe. Engesztelődni, erősödni, nemesedni. Ehelyett a templomos szavú Kölcseyhez menekülök. Pozsonyban így búcsúzott az országos rendektől, ilyen imába illő gondolattal: „Jelszavaink valának: haza és haladás. Azok, akik a haladás helyett maradást akarnak, gondolják meg, miképpen a maradás szónak több jelentése van. Korszerinti haladás épen maradást hoz magával; veszteg maradás következése pedig senyvedés. Isten őrizze meg e nemzetet minden gonosztól; Isten virrassza fel e nemzetre a teljes felvirágzat szép napját!" Közben a lelkemben árva hegedűjén valaki húzza-húzza a Himnuszt, felfakasztva mai fohászunkat: Mutasd meg magad, Te bennünk rejtőző szép ország! Mert hinni akarunk tebenned. SZABÖ IRÉNÉ ■ ARA 5,80 FORINT Összeomlott a román diktatúra Nicolae Ceausescu elmenekült A SZOT felhívása segítségadásra A román diktatúra összeomlásának eseményeiről pénteken egymást érték a jelentések. Először csak arról tájékozódhattunk, hogy rendkívüli állapotot vezettek be, és öngyilkosságot követett el Vasile Milea román nemzetvédelmi miniszter, „miután leleplezték, mint árulót”. Az egész országra kiterjedő általános sztrájk híre mellett a belgrádi rádió bukaresti tudósítója, temesvári román forrásokra hivatkozva azt emelte ki, hogy 4700 az elmúlt napok temesvári tüntetők elleni terror halálos áldozatainak a száma. Pénteken hajnalban Bukarestben folytatódtak a tüntetők és a karhatalom összecsapásai. Kolozsvárott, ahol hajnalban ugyancsak több mint ötvenezer ember tüntetett Ceausescu lemondását követelve, a kivezényelt erők tüzet nyitottak a tömegre. A sortűznek szemtanúk szerint halálos áldozatai is voltak. Bukaresti japán diplomaták arról számoltak be, hogy a főváros központjában öt harckocsi a szemük láttára halálra tiport mintegy húsz embert. Egyes hírügynökségek legalább ötvenre, mások százra teszik az elmúlt 24 óra romániai összecsapásaiban elesett tüntetők számát. A TASZSZ bukaresti tudósítói szerint pénteken a fegyveres erők sikertelen kísérletet tettek arra, hogy a főváros központjában, az Egyetem téren tüntetőket könnygázgránátokkal oszlassa szét. A sűrű, fojtogató füst eloszlása után a tömeg újból ellepte a teret, s kórusban azt kiáltozta: „Maradunk! Mi vagyunk a nép. Ti is a nép kenyerét eszitek!" Egy órakor a rendőri és katonai erők megkezdték Bukarest központi terének és a környező utcáknak a tüntetőktől való megtisztítását. Az Egyetemi teret körülvevő biztonsági erők láncolatán át látni lehetett, hogy a tér közepén egy harckocsi vagy páncélos jármű lángolt, belsejéből robbanások hallatszottak. Szemtanúk a TASZSZ tudósítóinak elmondták, hogy a karhatalmi erők több tüntetőt megöltek vagy megsebesítettek. Egy fiatalember zokogva mondta el, hogy barátját mellette lőtték agyon —■ a tudósítóknak felmutatta megölt barátjának véráztatta igazolványát. A teret és környékét a hajnali órákban sűrű, fojtogató füst fedte, időről időre gépfegyversorozatok hallatszottak. A tér irányába mentőautók és rendőrségi furgonok száguldottak. Mások arról számoltak be, hogy a térről élettelen tetemeket szállítottak el. Bukarest belvárosában péntekre virradóan páncélozott járművekkel, nagy (Folytatás a 2. oldalon) Péntek. Hajnalban még Kolozsváron tüzet nyitottak a tüntetőkre. Kora délelőtt Bukarestből még arról tudósítottak, hogy harckocsik tiportak el embereket. Déltől már a diktatúra bukásának örömét, a győztesek túláradó lelkesedésének képeit sugározta az utca embere által elfoglalt román televízió. Ami reggel még teljesen elképzelhetetlen volt, órákkal később valósággá vált: hajtóvadászat a diktátor ellen, zászlókat lobogtató, boldog tömeg a fővárosban. Sok mindent megértünk az elmúlt hetekben, az elmúlt hónapokban. Olyan korszakos változásoknak lehettünk a történelmi tanúi, amelyek egész Kelet-Európa arculatát átformálták. Most mégis hevesebben dobog a szívünk, mert nemcsak egy elnyomott nép igazságtételét értük meg, de egy másfajta valóraváláshoz is közelebb kerültünk. Ahhoz, hogy végre leomoljanak azok a falak, amelyek megosztották a határ innenső és túlsó oldalán élő magyarokat. Ahhoz, hogy végre ez a határ is csak olyan legyen, mint a többi, ne zárjon el embereket és népeket, ne állítson szembe minket, hanem kapu legyen egymás felé. Az öröm óráiban sem feledhetjük el, milyen göröngyös a demokrácia útja. Nagyon mélyről indul ez az oly sokáig szorongatott nép, s ezután is lehetnek olyanok, akik ezt igyekeznek, saját átmentésük érdekében megakadályozni. Biztosan tudni nem lehet, inkább csak remélni, hogy ezekben a viharos időkben magyarokat, románokat és szászokat nem lehet többé egymással szemben kijátszani, egymással szembeállítani, egymással riogatni. A demokrácia közös élménye el kell, hogy vezessen mindenfajta megosztás végleges felszámolásához. Ahhoz, hogy az emberi jog Bukarestben és Temesváron, Aradon és Kolozsváron, a korábban felszámolásra ítélt legutolsó településen is ugyanazt jelentse, mint a civilizált világban. Valódi jogot, valódi emberséget, valódi humanizmust. Európa ezen a napon ismét közelebb került ahhoz, hogy bizakodóbban tekintsen jövőjére. Kellemes ünnepeket kívánunk minden kedves olvasónknak ! A tartalomból: A társadalom békéje nemcsak a sürelmet jelenti Interjú Nagy Sándorral, a SZOT főtitkárával 3. oldal Munkanélküliek karácsonya 4. oldal Drogosok karácsonya 6. oldal Van-e kiút a válságból? Interjú Gidai Erzsébettel 7. oldal Kivégezték 1958-ban Riportsorozatunk, amelynek első részét közöljük mai számunkban, egy „ellenforradalomban való részvétel" miatt kivégzett fiatalasszonyról szól 8. oldal Kárpátaljai riport 9. oldal Micsoda esztendő! Külpolitika 1989-ben 12. oldal Irodalmi összeállítás 14—17. oldal