Népszava, 1990. január (118. évfolyam, 1–26. sz.)

1990-01-04 / 3. szám

( NÉPSZAVA 199­0. JANUÁR 4., CSÜTÖRTÖK Képviselői indítvány A nép válasszon köztársasági elnököt Még a jelenlegi Országgyű­lés módosítsa az alkotmányt úgy, hogy mindig a nép vá­lasszon közvetlenül köztársa­sági elnököt. Sőt, szeptember­re tűzze is ki az elnökválasz­tás időpontját, mert ily mó­don — még kétfordulós vá­lasztás esetén is — október 23-án, a köztársaság kikiál­tásának napján beiktathatják hivatalába a Magyar Köztár­saság elnökét. Ezt indítvá­nyozza Király Zoltán és Raf­fay Ernő, Csongrád megye két képviselője. Király Zoltán az MTI munkatársának elmondta: önálló képviselői indítvá­­­nyuk a társadalom jelentős részének egyetértésével talál­kozik. Azóta jó néhány párt is erre az álláspontra helyez­kedett, annak ellenére, hogy a politikai egyeztető tárgya­lások megállapodása más kompromisszumot tartalma­zott. MDF-javaslat A Magyar Demokrata Fórum az Országos Sajtószolgálat útján felhívást tett közzé, amelyben egyebek között ja­vasolja a magyar kultúra napjának szerény, de méltó megünneplését január 22-én, a Himnusz születése napján. Január 22-e legyen politika­­mentes nap, hogy gondola­tainkban és érzéseinkben a magyar kultúra szeretete előzzön meg minden más szempontot. Legyen ez a nap egyszersmind a nemzeti egy­ség napja is. (MTI) A kisebbségek érdekvédelm­édek• Az önkormányzás a nemzetiségek joga A Minisztertanács Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollé­giuma fontosnak tartja és tá­mogatja, hogy a kisebbségi érdekvédelem területén is létrejöjjenek az alternatív szervezetek, mégpedig a nemzetiségiek önálló elkép­zelései alapján — hangsú­lyozza az a nyilatkozat, ame­lyet a kollégium szerdán jut­tatott el az MTI-hez. A kollégium most közzétett nyilatkozatában leszögezi: a testület a kormány tanácsadó szerve, így nem pótolhatja és nem is­­kívánja pótolni a ha­zai kisebbségek érdekképvi­seleti és politikai szerveze­tét. Álláspontja szerint a Ma­gyarországon élő nemzetisé­geknek korlátozás nélküli jo­ga az önszerveződés, a saját érdekképviseleti szervek lét­rehozása. A Nemzeti és Et­nikai Kisebbségi Kollégium véleménye szerint a kisebb­ségi érdekképviseletnek a ta­golt politikai rendszerben meg kell jelennie az Ország­­gyűlésben és a helyi önkor­mányzatokban is. Éppen ezért az új önkormányzati szerv létrehozása kapcsán el­hangzott megnyilatkozásokra reagálva a testület sajnála­tosnak tartja a kollégium és a különböző nemzetiségi szervezetek mesterséges szembeállítását. A Magyarországi Délszlá­vok Demokratikus Szövetsé­gének vezetőivel találkozott szerdán Tabajdi Csaba mi­niszterhelyettes, a kormány Nemzeti és Et­nikai Kisebb­ségi Kollégiuma titkárságá­nak vezetője. A szervezet székházában lezajlott meg­beszélésen a hazai horvát, szerb és szlovén lakosságot érintő időszerű kérdéseket vitatták meg. Többek kö­zött szó esett a szövetség szerkezeti megújulásáról, he­lyi szervezeteik kiépítéséről, az anyanyelvi iskolaügy, közművelődés és sajtó gond­jairól. A BVK cáfol (Folytatás az 1. oldalról) cik ajánlattevő, Chemolim­­pex vezérigazgatója, Dobro­­vits Péter megerősítette az MTI munkatársának, hogy a konzorcium az eredeti aján­latát fenntartva, hajlandó megvenni a Péti Nitrogénmű­veket. Az egyeztető tárgyalások megkezdődtek. A konzorci­um várhatóan februárban vásárolja meg a Péti Nitro­génműveket. it­. A Borsodi Vegyi Kombinát szerdai munkásgyűlésén Tol­nai Lajos vezérigazgató beje­lentette, hogy a kombinát változatlanul fenntartja a Péti Nitrogénművek megvé­telére vonatkozó ajánlatát, így alaptalannak minősítette azt a hírt, hogy az új tulaj­donosok végérvényesen ki­nyilvánították volna vissza­lépési szándékukat. Az MTI munkatársának kérdésére a vezérigazgató el­mondta: bár a svájci part­ner a költségvetés elfogadá­sa előtt valóban elbizonyta­lanodott a vásárlást illetően, tárgyalásait még a mai na­pig is folytatja különböző pénzügyi szervekkel. Az ügy tehát még nem zárult le, mert annak ellenére, hogy ma már érvényes az 1990. évi költségvetés, a Nemzetközi Valutaalap csak január 15-én kezdi el tárgyalásait Magyar­­országgal, s addig minden valószínűség szerint a külföl­di pénzintézetek sem kezdik el a hitelnyújtást, ami a vá­sárláshoz szükséges. A bi­zonytalanságot másrészt az okozta, hogy a svájci Sauer cég a BVK-tól függetlenül is meglátogatta a péti gyárat, ahol elmondták: saját szá­mításaik szerint közel 1 mil­liárd forintos veszteség vár­ható 1990-ben. Ez a bejelen­tés pedig ellentmond annak a tervnek, amit a BVK vál­lalt, miszerint megpróbálnák veszteség nélkül zárni az évet a Péti Nitrogénművek­ben. Miután a BVK állandó kap­csolatban áll a Sauer céggel, a vezérigazgató valószínűnek tartja, hogy a svájciak, lát­ván a magyarországi hely­zet viszonylagos stabilizáló­dását, át fogják még gondol­ni szándékaikat. A tárgyalá­sok mai fázisában a külföldi partner azt javasolja, hogy amennyiben mégis megegyez­nének, a megvételt előzze meg egy öt hónapra­ szóló lí­zingkonstrukció, mely idő alatt kiderülhet, hogy csőd­helyzetben van-e a vállalat, vagy valóban nyereségessé tehető. végzés zaja), egy kapu alá hurcolták be, és ott ütlegelték. A csőcselék közül ismeretlen személy bele is lőtt, aminek követ­keztében jóérzésű emberek a Szövetség utcai kórházba, majd innen a Péterfy Sándor utcai kórházba vitték. Egyik kórház­ban sem részesítették elsősegélyben, hanem újból visszavit­ték a Köztársaság térre, ahol sikerült azonban a tömegben el­vegyülnie, és elmenekülnie.” „Lengyel háromnegyed 11-kor a szoba hátsó sarkában lévő lőszerért indult (mármint az ostrom közben, a pártházban — Sz. A.), amikor egy becsapódó golyó eltalálta, s könnyebben megsebesült." (A szerzők lábjegyzete: „Lengyel Zoltán vissza­emlékezése.”) Hányszor sebesült meg te­hát Lengyel Zoltán? Egy­szer? Kétszer? Vagy talán az ostrom közben, a párt­házban (!) történt sebesülé­séből lett a tanúvallomások során Kenyérmező utcai lö­vés, bizonyítandó az ellen­­forradalmárok kegyetlenke­dését? Netán másfél évtized alatt Lengyel Zoltán egysze­rűen elfelejtette, hogy mit vallott 1957-ben és 1958- ban? És mert a valótlanság hullik ki könnyebben az ember emlékezetéből, lehet, hogy Lengyel Zoltán sérü­lésének körülményeiről másfél évtizeddel később mondta meg az igazat? De nézzük tovább Hollós Ervin és­­Lajtai Vera köny­vét: „Lengyel Zoltán ,a­ pincében egy sebesült feje alá tette rend­őrzubbonyát, így szürke ingében sikerült a zűrzavarban kijut­nia a főbejáraton. Elindult a Kenyérmező utca felé, de alig tett tíz-tizenöt lépést, szembetalálkozott a Baross téri T. L. fegyvereseivel. Ezek észrevették, hogy rendőrnadrág és­­csiz­ma van rajta, utánamentek, a Kenyérmező utca sarkán neki­estek, és a 4-es számú ház kapualjába vonszolták. Közben az utcáról mások is utánuk tódultak, letépték az ingét, majd az alatta levő, piros színű atlétatrikótól teljesen megvadulva ezt is letépték, és agyba-főbe verték. Végül is két fegyveres elin­dult vele a Rákóczi úton át a Péterfy Sándor utcai kórházhoz. Az utcán az összegyűltek azonban ott helyben akarták az „ügyet rendezni”. Végül nagy nehezen mégis eljutottak a kór­házba, ahol egy földszinti szobában „kihallgatták”. Másnap sikerült ruhát szereznie és megszöknie." (A szerzők lábjegyze­te itt is: Lengyel Zoltán visszaemlékezése.”) Arról a lövésről tehát, amiről Lengyel Zoltán a rendőrségi kihallgatáson még azt vallotta, hogy „va­lószínűleg” neki szánták, itt már úgy­­beszélt a bíróság, mint bizonyított tényről. A tárgyaláson Lengyel Zoltán még csak sugallta — előző vallomásával ellentétben —, hogy a Péterfy Sándor utcai kórházban nem kötözték be, az indoklásban már ez is „bizonyított” tény. Hát per­sze, hogy az, hiszen a Péter­fy Sándor utcai kórház az „ellenforradalmárok”­­egyik bázisa volt, még a novem­ber 4-ét követő szovjet meg­szállás után is. Hogyan is képzelhető el, hogy az „el­lenforradalmár” orvos bekö­tözzön egy „forradalmár” ÁVH-s katonát? Az ÁVH-s „forradalmárok” erkölcsével ez sehogy sem illett össze. Ha pedig mégis úgy történt, akkor annál rosszabb a té­nyeknek! De Lengyel Zoltán vallo­másainak viszontagságos története az ítélet indoklá­sával még nem ért véget. És továbbra is megválaszolat­lan a kérdés: valóban eldör­dült-e az a bizonyos lövés a Kenyérmező utcában? Hollós Ervin és Lajtai Ve­ra Köztársaság tér, 1956 cí­mű, 1974-ben megjelent munkájukban Lengyel Zol­tán története így olvasható: Az annyira nyilvánvaló el­lentmondások és hazugsá­gok szinte vég nélküli sora láttán az ember akaratlanul is elgondolkodik: rendőrök, ügyészek,­­bírák és „törté­nészek”, tanúk és a hatalom birtokosai annyira biztosak voltak a dolgukban, hogy fel sem merült bennük: egy­szer, évek vagy­­évtizedek múlva fény derül majd, ha nem is a teljes igazságra, de legalább a gyilkos színjáté­kokra? Annyira hittek rend­szerük erejében, hogy még a történelemtől, az utókor­tól sem féltek? Azt, hogy mit tett és mit nem tett Bakos Gyuláné az 1956-os forradalom alatt, már aligha tudhatja meg pontosan az utókor. A per jegyzőkönyveiből egyszerű­en képtelenség különválasz­tani a valóst a valótlantól. Elhinni, bizonyítottnak te­kinteni vallomásának még azokat a részeit sem lehet, amelyekben az egyik vagy másik vádat elismeri. Hi­szen, magára vállalhatta az egyik cselekményt igaztala­­nul is, csupán azért, hogy a másik valótlantól, vagy ép­pen valóstól szabaduljon. És hát megtudjuk-e még valamikor azt, hogy ponto­san mi történt a Köztársa­ság téren? És mi történt bent a pártházban az ost­rom előtti napokban és az ostrom alatt? Mert végül is mindegy, hogy minek nevez­zük mindazt, amit a pártház eleste után a téren történt: népítéletnek, brutális gyil­kosságnak, atrocitásnak, vagy véres bosszúnak — a történelem eme fejezetét nem zárhatjuk­­le anélkül, hogy világosan felfednénk az okokat és az összefüggése­ket. Én a saját félelmemre em­lékszem csak, ami akkor ha­talmasodott el rajtam, ami­kor kiderült, hogy Bakos Gyulánét a Köztársaság té­ri események kapcsán ítél­ték halálra. Van-e erkölcsi alapom, jogom arra, hogy olyan embernek próbáljak három évtized távolából igazságot szolgáltatni, aki a gyilkosságoknak valamilyen formában részese volt? Sokáig túlságosan erős volt bennem az érzelmek szülte iszonyat, a történelmi előítélet ahhoz, hogy tárgyi­lagosan közelítsek Bakos Gyuláné személyéhez és a Köztársaság téren történ­tekhez. Féltem, egyszerűen féltem attól, amit igazság­nak gondoltam, hittem éve­kig, és Bakos Gyuláné em­lékét is féltettem ettől a vélt igazságtól. De a félelemmel, az iszonyattal nem lehet együtt élni! Az ember oly­kor napokra, hónapokra, évekre elfelejtheti szorongá­sait, ám elég csak egy szó, egy hang, egy mondat, és újra feltámad benne a múlt képeitől való menekülés kényszere. De nincs hova menekülni! Szalay Antal (Folytatjuk) A volt titkárok védik a mundért C­zinege szembeszáll­ a főparancsnoksággal Vita a külföldről jött ukázról H Újabb meghallgatás a Bokor-könyv ügyében Czinege Lajos derekasan küzdött a Varsói Szerződés egyesített parancsnokságának nekünk hátrányos ukázai el­len. Ezt állította — egymás­tól függetlenül — Korom Mihály és Biszku Béla tegnap a Parlamentben. Immár har­madik alkalommal tartott meghallgatást ugyanis az Országgyűlés honvédelmi vizsgálóbizottsága, mely Bo­kor Imre Kiskirályok mun­dérban című könyvének ál­lításaival foglalkozik. A dr. Raffay Ernő szegedi ellenzéki képviselő által ve­zetett bizottság — mint is­meretes — korábban Bokor Imre ezredest, majd a tábor­noki rangjától megfosztott Czinege Lajost, volt védelmi minisztert hallgatta meg, s gyűjtött anyagot a törvény­­hozás elé terjesztendő jelen­téshez. Tegnap pedig, négy tanú ült a bizottság elé a Ház­ Gobelin-termében: két volt MSZMP KB-titkár, kik a pártállam működésének lo­gikája szerint „felügyelték” a hadsereget; valamint két aktív katonai vezető: Kár­páti Ferenc honvédelmi mi­niszter és Mórocz Lajos ve­zérezredes, honvédelmi ál­lamtitkár. A történelem iránt érzé­keny újságíróknak különösen a délelőtti kérdezz-felelek volt gondolatébresztő: ekkor a múlt jellegzetes szereplői taglalták tevékenységüket a honatyák előtt. Korom Mi­hály, aki két alkalommal összesen tíz évig volt az ál­lampárt „adminisztratív tit­kára”, szemmel láthatólag segítőkészen informálta kér­dezőit. A jogvégzett ember, ki tizenkét éven át igazság­ügy-miniszterként szolgált, később egy alkotmányjogi testület vezetője is volt, nem tudott arról, létezett-e olyan titkos jogszabály, mely alap­ján az MSZMP első titkára töltötte be a honi sereg leg­több parancsnoki tisztét, en­nek ellenére magától értető­dő volt, hogy mindenki Ká­dár Jánost tekintette annak. Hiszen az alkotmány szerint is az MSZMP volt „a társa­dalom vezető ereje”, s a hadsereg „szorosabban kap­­csolódott a KB-hoz”. Igaz, az­ első­, majd főtitkár sohasem adott konkrét utasítást a se­regnek.­­ Az 1968-as csehszlovákiai bevonulásról — erről Korom Mihály, mint akkori minisz­ter a rádióból értesült —, a legfelsőbb párt- és kor­mányvezetőség, mely nagy­részt ugyanazokból állt, dön­tött. Legalábbis Korom Mi­hály információi szerint. Ugyanezzel a kérdéssel kapcsolatban nem kis meg­lepetést keltett Biszku Béla, mikor kijelentette: az erre vonatkozó parancs külföld­ről érkezett, s „a magyar ve­zetés nem volt a teljes dön­tőképesség birtokában”. Ha nemet mondtunk volna, azt „súlyos retorzió, gazdasági és politikai következmény” kö­vette volna. Mindamellett a bevonulásról akkor éles vita folyt, ennek jegyzőkönyve — mint a nyugdíjas politikus állítja — ma is megtalálható a Párttörténeti Intézetben. Szavazást egyébként nem tartottak a döntéskor az or­szág akkori vezetői. Magáról Czinege Lajosról mindkét volt KB-titkár el­mondta: a sok lakásügy, a vezetésre való alkalmassá­gának megkérdőjelezése vé­gigkísérte negyedszázados pályafutását. Azonban voltak érdemei: súlyos milliárdokat sikerült megspórolni a kato­nai költségvetésből azáltal, hogy Czinege szívósan ellen­állt a VSZ főparancsnokság seregfejlesztésre vonatkozó követeléseinek. Tehát — mint Korom Mihály hang­súlyozta — „nem volt Moszkva embere!” A már nyugalmukat élvező politikusok után az aktív mi­niszter, Kárpáti Ferenc fog­lalt helyet a honfoglalás egyik jelenetét ábrázoló go­belinnel szemközt. Ő már 1969-ben magánál Biszku Bé­lánál tiltakozott a hadse­regvezetés gyöngeségei ellen, azonban csak azt érte el, hogy választhatott: vagy a Munkásőrségbe, vagy az MHSZ-be távozik a honvéd­ségből. Egyiket sem válasz­totta, s később maga a főpa­rancsnok, Kádár János be­szélte rá: mégis maradjon a seregben. Sebők János vezérőrnagy, Veszprém megyei képviselő kérdezte a minisztert: ma, Czinege távozása után évek­kel, létezik-e még kontrasze­lekció a seregben. Két-három éve még előfordult, ma már nem — válaszolta a minisz­ter. Sebők tábornok azonban két közelmúltbeli esetet is megemlített, melyben alkal­matlan ember lett tábornok, s magas beosztású vezető. „Ez már nem is ejtőernyő­zés, hanem repülőzés” — fo­galmazott a generális. Kárpáti Ferenc rámuta­tott, hogy e kinevezésekben a még akkor létező állampárt illetékes titkára, Fejti György játszotta a főszere­pet. Az egyik, vidéki politi­kusból előléptetett táborno­kot például most katonai at­tasénak akarják kinevezni. „Ehhez tényleg nincs meg a katonai alapja, ugyanakkor tisztességes ember” — közöl­te a miniszter. Maga Bokor Imre is elis­merte, hogy kitűnően fölké­szült, remek parancsnok Mó­rocz Lajos vezérezredes, ál­lamtitkár. Maga az ősz tá­bornok azonban úgy fogal­mazott: megbántotta őt a könyv néhány állítása. A könyvnek vannak pozitív ha­tásai is — elemezte Mórocz Lajos —, ám összemossa a bűnöst a vétlenekkel. Ő ma­ga például 12 éves hadsereg­parancsnoki működése alatt mindössze hatszor találko­zott, s háromszor beszélt te­lefonon Czinege Lajossal. No­ha a korszakot baráti kör­ben „czinegizmusnak” hívta, a pártkádert „objektív kö­rülményként” fogta föl a mi­niszteri székben, s nem tilta­kozott a függelmi viszony el­len. Igyekezett a szakmájára koncentrálni. „Egy jó törzs elvisel egy rossz parancsno­kot” — fogalmazta meg a katonabölcsességet. S Czine­ge jó törzset gyűjtött maga köré, ez erénye volt. Ez a jó törzs mindig is megfelelő állapotban tartotta a hon­védséget, s kitermelte azt a tiszti és tábornoki állományt, mely a jövőben is jó hadse­reget tud „csinálni” — állí­totta a Parlamentben a tá­bornok. Int­Urány­Kis OrssMfffftpUlvsnvk Meghallgatások után kihallgatás? Váratlan szerepet osztott a történelem egy történészre: dr. Raffay Ernő szegedi kép­viselő elnököl a honvédelmi vizsgálóbizottságban. — Ismert gondolat, misze­rint a történelem arra ta­nít, hogy senki semmit nem tanult a történelemből. Ez a mostani ügy mire tanítja meg a magyar társadalmat? — E szövevényes ügyben ijesztően sok anomália ke­rül felszínre Mindez meg­taníthat bennünket arra, hogyan nem szabad politi­kát csinálni egy országban. Meggyőzhet minket arról, hogy nem szabad politikuso­kat kontroll nélkül működ­ni hagyni a hazában. Mert ennek morálisan, politikai­lag, s korántsem utolsósor­ban gazdaságilag is súlyos következményei lesznek. Nem elhanyagolható a do­log katonai vonatkozása sem. Az ország védelme szempontjából lényeges: milyen a tábornoki és a tisztikar morális állapota. Erről a vizsgálat nyomán mi a bizottságban pontos képet kaptunk ... — Minek köszönhető az, hogy e hazában a múlt sze­replőit nem kihallgatják, hanem meghallgatják? — A parlamenti bizottság szerepénél fogva csakis meg­hallgatható a kihallgatás a bűnüldözőkre tartozik. Ugyanakkor a legutóbbi or­szággyűlési ülésszakon elő­terjesztettem egy indítványt: azok a politikusok, gazdasá­gi vezetők, akik az ország gazdaságát tönkresilányí­­tották, büntetőjogi felelős­ségre vonásnak is nézzenek elébe. E kezdeményezést egy képviselőtársammal együtt, írásban terjesztjük majd a Ház elnöke elé. Ennek nyo­mán a meghallgatás módsze­rét a kihallgatás váltja majd fel. Elfogadhatatlan­nak tartom, hogy míg a kö­zeli közép-európai országok­ban az ottani állapotokat lezüllesztő politikusokat így vagy úgy felelősségre von­ják, nálunk egyes vezetők olyan helyzetet akarnak te­remteni, melyben a felelős­ségre vonás nem történhet meg. Mi éppen azt akarjuk, hogy a meghallgatások mel­lett kihallgatások is foly­janak, s azok — de csak azok —, akik rászolgáltak, nézzenek szembe a büntető­jogi felelősségre vonással. Molnár Pál

Next