Népszava, 1990. február (118. évfolyam, 27–50. sz.)

1990-02-16 / 40. szám

NÉPSZAVA 199­0. FEBRUÁR 16., PÉNTEK Piormák, bérek, voksok Korteskedés gépzaj­ban Hallatszanak-e a munka zajától a kortesjelszavak? Jut-e energia a pártok közötti különbségtételre napi tíz-tizenkét órai munka után? Várnak-e valamit a már­ciusi választásoktól az „illetékesek”, a dolgozók? Er­ről beszél három munkás a székesfehérvári Garzon Bú­torgyárban. — Nekem már megvan a jelöltem — adja tudtul Pá­­lics Ferenc 39 éves csoport­­vezető a végszereldében. — Egy kis újságcikk és a mel­lette közölt fénykép alapján döntöttem, mert személye­sen nem ismerem az illetőt. Pártoktól független jelölt. A férfi huszonöt éve dol­gozik egyazon munkahelyen. A városban­­lakik, onnan jár naponta a helység peremén levő üzembe. Búsulom van a levegőben — Mit talál vonzónak a képviselőjelölt várományos­ban? — Nem ígérgeti, hogy egyik napról a másikra vál­tozás lesz. Ilyen nagy bajo­kat csak türelemmel­­lehet helyrehozni. Hosszú idő alatt szúrták el a dolgokat. A rea­litásoknál kell maradnunk, és ő is így gondolkodik. — összesen 43 párt mutat­kozik be a hátralevő hetek­ben a televízióban, a rádió­ban. Alaposan meg lehet-e ismerni őket ez alapján? — Alaposan nem lehet őket megismerni. De ha az ember olvas újságot, tájé­kozódhat. Megtudja, hogy mit várhat tőlük. — Személyekre szavaz szí­vesebben, vagy pártokra? — Szerintem a személye­ket sem ismerjük eléggé, és a pártokat sem. — Föllendülés követke­zik-e a márciusi, áprilisi választási fordulók után? — Én ezt várom! — közli határozottan a csoportveze­tő. — Rendbe teszik a sok gazdasági problémát. Nem a választások oldják meg a ba­jokat, hanem az új irányvo­nal. — Mit lehet kezdeni a 21 milliárd dolláros adóssággal? — Olyan intézkedéseket kell hozni, amelyek elősegí­tik a kilábalást. A megszorí­tásokat nem lesz könnyű el­viselni, hiszen már most is tapasztaljuk ezeket, pedig még nem is voltak választá­sok. — A rossz gazdasági hely­zet ellenére is javítja-e az emberek közérzetét, hogy demokrácia lesz? — Bizalom van a levegő­ben. Nem a választási fel­hajtásokkal van tele az em­berek hócipője, hanem az ed­digi politikával. Ha a jövőbe tekint az ember, csak-csak bíznia kellene. Pár év választja el a nyug­díjtól Jánosi Sándort. Ő te­hát a múltba tekintve is nagy távlatokat láthat. A szabászok csoportvezetője a művezetői fülkében mondja el véleményét. — Az emberek el vannak fásulva — közli az ősz em­ber. — Nemigen figyelnek oda a pártokra, s aki meg­hallgat egy-egy programot, azt tapasztalja: kevés a konkrétum. Várnák az embe­rek a stabilizációt, az ár­stopot, a megfelelő és biztos életszínvonalat. A család­fenntartók sokat dolgoznak, de nagy az adóelvonás. S ez különösen azokat sújtja, akik nyugdíj nélküli idős asszo­nyokról gondoskodnak. De egyik párt sem ígéri az ál­lampolgári jogon járó nyug­díjat. A Seregélyesen lakó férfi különösen a falusiak vélemé­nyét ismeri. — Lesz-e fordulat a vá­lasztások után? — A változást az jelenti majd, hogy a káosz nagyobb lesz. Nem látunk megnyug­tató kivezető utat. A mun­kahelyi létbiztonságot egyre inkább elveszítik az embe­rek. A gyárunk még tartja magát, de érződik sóhullám­­verés — vallja a munkásem­ber, aki 34 éve keresi ke­nyerét ugyanott. Piac, gazdák nélkül — Mitől lenne káosz? — A propaganda most ar­ról szól, hogy piacgazdaságot építsünk. Csakhogy piacgaz­dasági szakembereink, köz­gazdászaink, bankárjaink nincsenek. Spontán megy minden, anarchia még nin­csen, de az felé haladunk. — Ki a felelős ezért? — Hiába akarnánk felelő­söket megnevezni. Múltunk van. A múlt letett valamit az asztalra. Ebben van jó is, rossz is. Erről be tudunk szá­molni. De most a jövőről kel­lene beszámolni. Olyan prog­ram, amire alapozni lehetne, még nincs. — Ön tudja már, hogy ki­re fog szavazni? — Arra, aki az utolsó pil­lanatokban a legtöbbet ígéri. Legalább hitem legyen ben­ne. De azért konkrétumot is mondjon. Hogy egy-két hét után meg lehessen kérdezni: ez vagy az hogyan áll? — Az ajánlási szelvényét leadta-e? — Nem adtam le, és lehet, hogy nem is fogom leadni — közli a férfi s ez valóban nem feltétele annak, hogy később választhasson. „ötvenhatban született forradalmi gyereknek” vall­ja magát Stukinger Józsefné szerszámkiadó. Négy éve dolgozik a bútorgyárban. — Ebben a gazdasági hely­zetben van-e kedve a pártok­kal foglalkozni? — Nincs — feleli gyorsan —, s nem látok kiutat se, és ez elég szomorú. Úgy ve­szem észre, hogy többet dol­gozunk, mégsem tudjuk a színvonalat tartani. Pedig a férjem is megtesz mindent, hiszen a lányom már tizenöt éves, a gyerek tizenhárom, kell a pénz. — A környezetében élőket foglalkoztatja-e a politika? — Úgy látom, hogy a többséget nem érdekli. In­kább azt szeretnék, hogy a helyzetük jobb legyen. De ez nem lehetséges, amíg ott ül­nek a helyükön azok, akik ide vezették az országot. Amíg ez nem változik, addig hiába van itt 43 párt. Halkra a tévét! — Egy választás épp arra jó, hogy a vezetőcserék vég­bemenjenek. — Igen, a programok na­gyon szépek és jók. De at­tól félek, hogy mire vala­melyik párt odajut, hogy megválasztják, addigra a dolgozókat elfelejti. És csak az ő érdekeik maradnak. Ér­dekes, hogy az MSZMP ne­véből épp a „munkást” vet­ték ki. Pedig a „szocialistát” kellett volna, mert én tanul­tam politikai gazdaságtant, és láttam, hogy azok nagyon szép elvek. De nem valósul­tak meg, és­ szerintem nem is fognak. — Akadnak emberek, akik az ön szavain megütköznek. — Anyósomék negyven éven át párttagok voltak, megkapták a szép pi­ros könyvet. És most csalódott emberek. Becsapottak, 68 éves korukra. — Ön elmegy választani? — Leadtam az ajánlási szelvényt, egy lépcsőházi szomszédunknak. Ő párton kívüli jelölt. Ismerem, bízom benne. Én nem pártra, ha­nem emberre szavazok szíve­sebben. A férjem is azt mondja: ha pártról van szó, halkítsuk le a tévét. — Mire számíthatunk a választások után? — Addig, amíg a­­kisembe­reknek a gondját meg oldják meg (hogy napi 8 órai mun­kából tisztességesen meg le­hessen élni), nem várhatunk jó változást... De nehogy aztán engem leültessenek azért, amit mondtam ... (molnár) Beleragadtunk a lekvárba Az élelmiszertermékek szo­cialista exportjában válto­zatlanul nagy a bizonytalan­ság. A kivihető áruk meny­­nyisége évről évre kevesebb, főként a szovjet export el­maradása okoz továbbra is gondot a konzerveket, vala­mint a zöldség- és gyümölcs­­féléket termelő, illetve ex­portáló cégeknek. A kivitel szabályozására január 24-én kihirdetett rendelet, az en­gedélyeztetés új rendszere többnyire elégedetlenséget szült. A konzerviparban tovább­ra is a nagy készletekkel kénytelenek „együtt élni". Bizonyos könnyebbséget csu­pán az jelentett számukra, hogy a Kereskedelmi Minisz­térium az első negyedévi szállításokra az elvi enge­délyt kiadta, így a gyárak a tavaly gyártott késztermé­kektől, a termelők és a Hun­­garofruct a tárolt zöldség­­gyümölcs egy részétől talán megszabadulhat. Varga István, a Hungaro­­fruct Konzervipari Kereske­delmi Kft. igazgatóhelyettese elmondotta: tavaly 273 ezer tonna zöldség-, illetve gyü­mölcsárut exportáltak a szo­cialista piacra, az idén ennél 65 000—70 000 tonnával keve­sebbel számolnak. Az első negyedévre 43 ezer tonnára szóló kiviteli engedély vale­menye szerint a kiviteli ké­relmeknek hozzávetőleg a fe­lére ad engedélyt a társmi­nisztérium. Ez érzékenyen érinti a gyártó vállalatokat. A likviditási lista ismereté­ben máris több bank jelezte a MÉM illetékes főosztályá­nak: jó néhány élelmiszer­feldolgozó cég fizetésképte­lensége miatt fel akarja mon­dani a hitelszerződést, ban megkönnyebbülést oko­zott. Nagy István, a Mezőgazda­­sági és Élelmezésügyi Mi­nisztérium külkereskedelmi osztályának helyettes vezető­je sokkal több nehézséget lát. Az élelmiszerek szocialista exportja ugyan megindult, ám az import igen minimá­lis, így továbbra is fenn­áll annak a veszélye, hogy az aktívum növekszik. Vele­Egy egészséges gazdaságban, ahol nem az államtól — vagy a jóistentől — várják a termelők a segítséget, hanem olyan tulajdonos módjára üzletelnek, akinek az egzisztenciája, sőt az egész vagyona függ attól, hogy tud-e eladni vagy sem, ott eszükbe sem jut „a készletekkel együtt élni”. A hazai konzervipar ne tudná, hogy nemcsak belföldi piac van, ha­nem külföldi is, s ez utóbbi esetben nemcsak keleti, hanem nyugati határainkon át is szállítható az áru? Tudják per­sze, csak azzal a nyugati szállítással sokkal több a gond, mint amennyit (a másik irányba) megszoktak. Jóval igényeseb­bek a vevők. Esetleg nem megfelelő a minősége már a me­zőgazdasági terménynek sem. Az is lehet, csupán válogatni kellene, mert mondjuk az uborkának, gyümölcsnek, miegy­másnak eltérőek a méretei. Persze fel lehet dolgozni szeletelt árunak, lekvárnak, ők jobban tudják, mint aki laikusként okoskodik. Szinte hallom a további ellenérveket. Nincs meg­felelő (méretű, formájú) üveg, csomagolóanyag, hiányzik a figyelemfelkeltő nívós címke, meg kéne szerezni azokat a speciális receptúrákat, amelyek révén egy-egy igényesebb or­szág elkényeztetett vásárlóinak kedvébe járhatnak. Mindezeket az „objektív akadályokat” azonban előbb-utóbb mégiscsak át kell ugrani. Szerezni olyan együttműködőt, part­nert, szakcéget, amely mindezeken átsegít. Különben marad a dotáció, az ebből fakadó drágaság, gazdaságunk egyre erő­teljesebb csúszása a lejtőn. Nagyanyáink csodálatos ízű lekvárokat főztek. A magyar föld, az itteni napsugár még a régi. Hogyan akarjuk beérni Európát, ha már a lekvárunkkal is lemaradunk? V. J. Kicsi robot (5.) A demokráciában nincs protekció MAGDA: ’47-ben egyszer összecso­magoltunk, mert azt mond­ták, hogy akik nem svábok, azok hazamehetnek. De mi­re a márkai lágerre került a sor, addigra a transzport el­ment, mi meg visszamarad­tunk. Józsa, az egyik sziget­újfalui lány írta meg a szü­leimnek, hogy mégsem tud­tam hazaindulni. Én csak szeptember 19-én tudtam egy lapot küldeni. (Levelezőlap Magdától, részlet) 1947. IX. 19. „Drága Apukám, Anyu­kám! A múlt hónapban három lapot kaptam tőletek ... Ez­­ideig nem is írtam, mert úgy volt mindig, hogy megyünk, készenlétben is voltunk min­dig, sőt egyszer úgy is volt, hogy azonnal pakoljunk, de a csoportot lekéstük. Most itt úgy mondják, hogy ebben a hónapban megyünk, de azért a lapot megírom. Mi­lyen jó volna ezt otthon együtt olvasni. Igazán nem tudom, mi lesz velünk ... Ó, Anyukám, Apukám, imád­kozok én mindig a jó Isten­hez és a Szűz Anyához, hogy segítsen haza, remélem, egy­szer csak meghallgat... MAGDA: Egy páran hazajutottak a szegediek közül is, hama­rabb. Mi mindig írtunk a többiekről is, mert nem tud­tuk, hogy kinek a levele jut haza. Otthon meg a csalá­dok felkeresték egymást, barátság is alakult a sors­közösségből. A szüleink együtt írták a kérvényt a Rákosi-irodához. Klári, Ica, Etelka, Kati ’47-ben várat­lanul hazamehettek. Nem tudtuk, hogyan intézték ezt el. Aztán itthon mondták, együtt ment el a kérvény a miénkkel. ERZSÉBET: Amikor apukám haza­ment, írt egy levelet. Ebben az állt, hogy a vőlegényem, akire én hűségesen vártam, amíg a Kaukázusban volt, ’46-ban hazatért a hadifog­ságból, s akkor mondták meg neki a szüleim, hogy most meg engem vittek el. Aztán az én vőlegényem ad­­dig-addig járt hozzánk, amíg beleszeretett a húgom­ba. Apukám megírta nekem, hogy „kislányom, viseld el ezt a tragédiát, hogy ötévi menyasszonykodásod után ez történt. Most derült ki, amikor hazajöttem, hogy a Jóska már nem is te miattad jár hozzánk, hanem a húgod miatt. Akkor anyukáddal mi kidobtuk, s azt mondtuk, hogy akkor vegyen el más lányt, ilyen bánatot ne okoz­zon, de akkor a húgod meg ő azt mondták, hogy öngyil­kosok lesznek." Ezután a hú­gom mégis hozzáadták. Az­tán én amikor hazamentem, megkérdeztem, hogy attól nem féltek, hogy én öngyil­kos leszek erre a levélre? Ők meg azt felelték: tudták, hogy annál több eszem van. Persze eszembe sem volt öngyilkos lenni. Ferivel, a férjemmel, jó­val később, már itthon ala­kult ki érzelmi kapcsolat, ő egy lágerben volt apukám­mal. Ferinek volt itthon menyasszonya, de mint ké­sőbb kiderült, nem bírta ki­várni, amíg hazatér, s szé­pen férjhez ment. Feri élete is elég hányatott volt. Az ő apja, mint már mondtam, földalatti kommunista volt. Amikor a bujdosásból elő­került, akkor mondta az anyja, hogy „Ferenc, eredj már, beszélj a Komócsin Il­léssel, meg a Misán Gusztáv elvtárssal...” — ezek mind „földalatti” barátok voltak. — Kérd meg, hogy menje­nek el Rákosi elvtárshoz, s kérjék, hogy „szegény gye­­reket hozzák már haza .. Erre a Feri apja azt felelte: „Anyus, a demokráciában nincsen protekció, vedd tu­domásul. A gyerek fiatal, nagyon jó dolga van, ki fog­ja bírni.” No, azt aztán visz­­szamondták Ferinek, s az úgy megharagudott az apjá­ra, hogy ha jött az egyik ol­dalon, ő átment a másikra. MAGDA: Beteg voltam, kifogytam a pénzből teljesen. A szénpor belement a kalocsnimba, meg a víz is. Feltörte a lá­bam a kalocsni, s aztán az meggyűlt, alig bírtam járni. Aztán meg a kezemre rá­dobták a fatörzset, amikor rakodásnál dolgoztunk. Tel­jesen szétlapult a kisujjam. Akkor meg azért nem tud­tam dolgozni, így aztán pén­zem sem volt. Még az a sze­rencse, hogy az ujjam vi­szonylag jól begyógyult, igaz, hajlítani ma sem bí­rom, meg úgy néz ki, mint­ha dupla ujjam lenne. De örülhetek annak is, hogy így begyógyult. Egy csomó hol­mimat el kellett adnom­, amíg nem tudtam dolgozni, hogy enni tudjak. A falube­liek vették meg. Akkor n­a­­gyon el voltam keseredve. A szüleimnek nemigen ír­tam én a nyomorúságunkról, de akkor nem bírtam to­vább . . . (Részlet Magda leveléből.) 1947. XI. 11. „Drága jó Apukám, Anyu­kám! Már nem győzök Tőletek lapot várni. Úgy látszik, hogy megakadt a postafor­galom. Itt meg nagyon rit­kán lehet kapni lapot, ha meg levelet akarunk írni, akkor meg bélyeget kell elő­ször szerezni, így megvan minden ok arra, hogy nehéz a levelezés. Jaj, pedig de sok leírni való volna ... Én csupa elkeseredettséget tudok írni, ami titeket bánt nagyon, azt én nagyon jól tudom, de mit tudjak írni, ha nem az igazságot. Hiába írnám azt, hogy jól megy so­rom, nem hinnétek el, már azok után sem, ahogy az Icával küldött levélben ír­tam. Jelenleg egészséges va­gyok, de beteg voltam júli­usban és szeptemberben. Is­tenkém, ha most látnátok a lábamat, csupa folt, forra­dás. Hála Istennek, hogy nem vagyok sánta ... Rémes sokat szenvedtem már ... ... nehéz a helyzet, el­mondhatom, hogy sokat éheztem. Most meg különö­sen, szeptember húsz óta egy másik helyen dolgozom, fent, így csak 80 dkg kenyér van és ahhoz való koszt. Ke­veset keresünk, talán elég volna a konyhára, de sokat levonnak, s így a 80 dkg ke­nyér felét el kell adni, hogy tudjam a kosztot fizetni. Így már másfél hónap óta 40 dkg kenyeret eszem és amit a konyhán kapunk. Most szezonja van a sült töknek, 1 rubel darabja, de nem bí­rok venni azt sem. Most meg abszolúte nem is eszek egy falatot sem két napja, mert a pénzes ember még nem jött, s a kenyeret nem bírom eladni, így kiváltani sem bírom. Úgy fáj a fejem meg a gyomrom, de nem pa­­naszkodok, hisz úgyse nem ér semmit. Tegnap is lefe­küdtem és aludtam. Még an­nak az egynek örülök, hogy tudok aludni.­­ .. Vigyázzatok magatok­ra. Nagyapáékkal együtt számtalanszor csókollak ben­neteket. Magdi. Ha az érdekemben szük­ség van rá, adjátok el a hol­mimat.” (Erzsébet levelezőlapjai.) „Édes Szüleim, Testvér­kéim és Nagymamám! Január 14-i lapotokat a napokban kaptam meg. Na­gyon bánt, hogy nem kaptok felőlem hírt, pedig én gyak­ran írok és képet is küldtem még az ősszel. Ez a kép most készült, erről láthatjátok, hogy jól nézek ki és egész­séges vagyok. Ezért ne ag­gódjatok miattam. Remélem, most már számomra is nem­sokára itt a szabadulás órá­ja. Még régi helyemen dol­gozom lent. Megszoktam már a munkámat és az itteni éle­tet, mégis napról napra job­ban vágyom haza hozzá­tok ... Csókollak benneteket milliószor, tize.” A sárguló levelezőlap szé­lére egy kis, ötször ötös fényképet varrt fel Erzsébet. A többi képet is így küldték haza valamennyien. 1949. IX. 3. „Drága jó Szüleim! Nagyon sok levél jött, de nekem megint semmi. Jan­csi kapott levelet az édes­anyjától, s abban írja, hogy M. Ilona valamit mesélt ró­lunk, ami miatt kétségbe vagytok esve. Kérlek benne­teket, ne higgyetek el sem­miféle pletykát, hiszen a bu­ta emberek sokfélét összebe­szélnek. Nincs semmi baj, egészséges vagyok és na­gyon várom a kérvény ered­ményét . .. Most jön ismét a tél és a meleg ruháim elsza­kadtak, jól jönne nekem is valami használt holmi... De a hazamenés még többet ér­ne, csak azt hiszem, még egy telet itt kell töltenünk. Csó­kolok mindenkit, ü­ze.” Tatár Rózsa (Következik: „Tudjátok-e, kinek köszönhetik...?" Munkástanács alakult a Telefongyárban Négyszázan írták alá azt a szándéknyilatkozatot, amely munkástanács alakítására hívta fel a Telefongyár dol­gozóit. Az alakuló közgyű­lést csütörtök délutánra hir­­dették meg a szervezők a gyár budapesti központjába. " Veszélybe került a munkahelyünk, baj van a gyár gazdasági stabilitásával — kezdte megnyitó beszédét Kutasi Györgyné, a gyár dol­gozója. Kijelentette: most nem azt kell kutatni, hogy ki és hogyan juttatta ide a kol­lektívát, hanem sürgősen ki kell dolgozni a szükséglépé­seket. Mint mondotta, a mun­kástanács szervezői tisztá­ban vannak azzal, hogy sta­bil gazdaság nélkül nincs valódi dolgozói érdekvéde­lem. Ezután arról beszélt, hogy a gyár dolgozóinak többsége szerint nincs igazi érdekvé­delmi szervezet munkahe­lyükön, ezért is vették szí­vesen a munkástanács meg­alakulását. De azt is hang­súlyozta, hogy a munkásta­nács megalakulásával nem akarnak zavart kelteni, hi­szen céljuk éppen a rend megteremtése. E témával kapcsolatban más arról tá­jékoztatta a részt vevő mint­egy 50—60 küldöttet, hogy a munkástanács megalakulása előtt tárgyalásokat folytattak a vállalat vezérigazgatójá­val, aki kijelentette: támo­gatja a dolgozói érdekvédel­mi formák működését és számít segítségükre. Azt is megtudhatták a jelenlévők, hogy a munkástanács szer­vezői felkeresték a vállalati szakszervezeti bizottságot, amelynek tagjai ugyancsak támogatásukról biztosították őket. Leginkább a vagyoni, a tulajdonosi kérdésekről esett szó a felszólalásokban. Az egyik dolgozó kijelentette: nem szabad továbbra is fe­lülről várni a segítséget, sorsukat saját maguknak kell kezükbe venni. Szó esett az alakuló ülé­sen a gyár szociális helyze­téről. Egyik hozzászóló azt javasolta, hogy a kollektíva évi 40 millió forintos szoci­álpolitikai alapjának fel­­használása felett kérni kell a munkástanács ellenőrzési jogát. Az egybegyűltek döntöt­tek a megalakulásról, és el­fogadták, hogy tagjaik alap­keresetük 1 százalékát ad­ják a munkástanács gyár­ban maradó kasszájába. (nógrádi) 11

Next