Népszava, 1990. február (118. évfolyam, 27–50. sz.)
1990-02-16 / 40. szám
NÉPSZAVA 1990. FEBRUÁR 16., PÉNTEK Piormák, bérek, voksok Korteskedés gépzajban Hallatszanak-e a munka zajától a kortesjelszavak? Jut-e energia a pártok közötti különbségtételre napi tíz-tizenkét órai munka után? Várnak-e valamit a márciusi választásoktól az „illetékesek”, a dolgozók? Erről beszél három munkás a székesfehérvári Garzon Bútorgyárban. — Nekem már megvan a jelöltem — adja tudtul Pálics Ferenc 39 éves csoportvezető a végszereldében. — Egy kis újságcikk és a mellette közölt fénykép alapján döntöttem, mert személyesen nem ismerem az illetőt. Pártoktól független jelölt. A férfi huszonöt éve dolgozik egyazon munkahelyen. A városbanlakik, onnan jár naponta a helység peremén levő üzembe. Búsulom van a levegőben — Mit talál vonzónak a képviselőjelölt várományosban? — Nem ígérgeti, hogy egyik napról a másikra változás lesz. Ilyen nagy bajokat csak türelemmellehet helyrehozni. Hosszú idő alatt szúrták el a dolgokat. A realitásoknál kell maradnunk, és ő is így gondolkodik. — összesen 43 párt mutatkozik be a hátralevő hetekben a televízióban, a rádióban. Alaposan meg lehet-e ismerni őket ez alapján? — Alaposan nem lehet őket megismerni. De ha az ember olvas újságot, tájékozódhat. Megtudja, hogy mit várhat tőlük. — Személyekre szavaz szívesebben, vagy pártokra? — Szerintem a személyeket sem ismerjük eléggé, és a pártokat sem. — Föllendülés következik-e a márciusi, áprilisi választási fordulók után? — Én ezt várom! — közli határozottan a csoportvezető. — Rendbe teszik a sok gazdasági problémát. Nem a választások oldják meg a bajokat, hanem az új irányvonal. — Mit lehet kezdeni a 21 milliárd dolláros adóssággal? — Olyan intézkedéseket kell hozni, amelyek elősegítik a kilábalást. A megszorításokat nem lesz könnyű elviselni, hiszen már most is tapasztaljuk ezeket, pedig még nem is voltak választások. — A rossz gazdasági helyzet ellenére is javítja-e az emberek közérzetét, hogy demokrácia lesz? — Bizalom van a levegőben. Nem a választási felhajtásokkal van tele az emberek hócipője, hanem az eddigi politikával. Ha a jövőbe tekint az ember, csak-csak bíznia kellene. Pár év választja el a nyugdíjtól Jánosi Sándort. Ő tehát a múltba tekintve is nagy távlatokat láthat. A szabászok csoportvezetője a művezetői fülkében mondja el véleményét. — Az emberek el vannak fásulva — közli az ősz ember. — Nemigen figyelnek oda a pártokra, s aki meghallgat egy-egy programot, azt tapasztalja: kevés a konkrétum. Várnák az emberek a stabilizációt, az árstopot, a megfelelő és biztos életszínvonalat. A családfenntartók sokat dolgoznak, de nagy az adóelvonás. S ez különösen azokat sújtja, akik nyugdíj nélküli idős asszonyokról gondoskodnak. De egyik párt sem ígéri az állampolgári jogon járó nyugdíjat. A Seregélyesen lakó férfi különösen a falusiak véleményét ismeri. — Lesz-e fordulat a választások után? — A változást az jelenti majd, hogy a káosz nagyobb lesz. Nem látunk megnyugtató kivezető utat. A munkahelyi létbiztonságot egyre inkább elveszítik az emberek. A gyárunk még tartja magát, de érződik sóhullámverés — vallja a munkásember, aki 34 éve keresi kenyerét ugyanott. Piac, gazdák nélkül — Mitől lenne káosz? — A propaganda most arról szól, hogy piacgazdaságot építsünk. Csakhogy piacgazdasági szakembereink, közgazdászaink, bankárjaink nincsenek. Spontán megy minden, anarchia még nincsen, de az felé haladunk. — Ki a felelős ezért? — Hiába akarnánk felelősöket megnevezni. Múltunk van. A múlt letett valamit az asztalra. Ebben van jó is, rossz is. Erről be tudunk számolni. De most a jövőről kellene beszámolni. Olyan program, amire alapozni lehetne, még nincs. — Ön tudja már, hogy kire fog szavazni? — Arra, aki az utolsó pillanatokban a legtöbbet ígéri. Legalább hitem legyen benne. De azért konkrétumot is mondjon. Hogy egy-két hét után meg lehessen kérdezni: ez vagy az hogyan áll? — Az ajánlási szelvényét leadta-e? — Nem adtam le, és lehet, hogy nem is fogom leadni — közli a férfi s ez valóban nem feltétele annak, hogy később választhasson. „ötvenhatban született forradalmi gyereknek” vallja magát Stukinger Józsefné szerszámkiadó. Négy éve dolgozik a bútorgyárban. — Ebben a gazdasági helyzetben van-e kedve a pártokkal foglalkozni? — Nincs — feleli gyorsan —, s nem látok kiutat se, és ez elég szomorú. Úgy veszem észre, hogy többet dolgozunk, mégsem tudjuk a színvonalat tartani. Pedig a férjem is megtesz mindent, hiszen a lányom már tizenöt éves, a gyerek tizenhárom, kell a pénz. — A környezetében élőket foglalkoztatja-e a politika? — Úgy látom, hogy a többséget nem érdekli. Inkább azt szeretnék, hogy a helyzetük jobb legyen. De ez nem lehetséges, amíg ott ülnek a helyükön azok, akik ide vezették az országot. Amíg ez nem változik, addig hiába van itt 43 párt. Halkra a tévét! — Egy választás épp arra jó, hogy a vezetőcserék végbemenjenek. — Igen, a programok nagyon szépek és jók. De attól félek, hogy mire valamelyik párt odajut, hogy megválasztják, addigra a dolgozókat elfelejti. És csak az ő érdekeik maradnak. Érdekes, hogy az MSZMP nevéből épp a „munkást” vették ki. Pedig a „szocialistát” kellett volna, mert én tanultam politikai gazdaságtant, és láttam, hogy azok nagyon szép elvek. De nem valósultak meg, és szerintem nem is fognak. — Akadnak emberek, akik az ön szavain megütköznek. — Anyósomék negyven éven át párttagok voltak, megkapták a szép piros könyvet. És most csalódott emberek. Becsapottak, 68 éves korukra. — Ön elmegy választani? — Leadtam az ajánlási szelvényt, egy lépcsőházi szomszédunknak. Ő párton kívüli jelölt. Ismerem, bízom benne. Én nem pártra, hanem emberre szavazok szívesebben. A férjem is azt mondja: ha pártról van szó, halkítsuk le a tévét. — Mire számíthatunk a választások után? — Addig, amíg akisembereknek a gondját meg oldják meg (hogy napi 8 órai munkából tisztességesen meg lehessen élni), nem várhatunk jó változást... De nehogy aztán engem leültessenek azért, amit mondtam ... (molnár) Beleragadtunk a lekvárba Az élelmiszertermékek szocialista exportjában változatlanul nagy a bizonytalanság. A kivihető áruk menynyisége évről évre kevesebb, főként a szovjet export elmaradása okoz továbbra is gondot a konzerveket, valamint a zöldség- és gyümölcsféléket termelő, illetve exportáló cégeknek. A kivitel szabályozására január 24-én kihirdetett rendelet, az engedélyeztetés új rendszere többnyire elégedetlenséget szült. A konzerviparban továbbra is a nagy készletekkel kénytelenek „együtt élni". Bizonyos könnyebbséget csupán az jelentett számukra, hogy a Kereskedelmi Minisztérium az első negyedévi szállításokra az elvi engedélyt kiadta, így a gyárak a tavaly gyártott késztermékektől, a termelők és a Hungarofruct a tárolt zöldséggyümölcs egy részétől talán megszabadulhat. Varga István, a Hungarofruct Konzervipari Kereskedelmi Kft. igazgatóhelyettese elmondotta: tavaly 273 ezer tonna zöldség-, illetve gyümölcsárut exportáltak a szocialista piacra, az idén ennél 65 000—70 000 tonnával kevesebbel számolnak. Az első negyedévre 43 ezer tonnára szóló kiviteli engedély valemenye szerint a kiviteli kérelmeknek hozzávetőleg a felére ad engedélyt a társminisztérium. Ez érzékenyen érinti a gyártó vállalatokat. A likviditási lista ismeretében máris több bank jelezte a MÉM illetékes főosztályának: jó néhány élelmiszerfeldolgozó cég fizetésképtelensége miatt fel akarja mondani a hitelszerződést, ban megkönnyebbülést okozott. Nagy István, a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium külkereskedelmi osztályának helyettes vezetője sokkal több nehézséget lát. Az élelmiszerek szocialista exportja ugyan megindult, ám az import igen minimális, így továbbra is fennáll annak a veszélye, hogy az aktívum növekszik. VeleEgy egészséges gazdaságban, ahol nem az államtól — vagy a jóistentől — várják a termelők a segítséget, hanem olyan tulajdonos módjára üzletelnek, akinek az egzisztenciája, sőt az egész vagyona függ attól, hogy tud-e eladni vagy sem, ott eszükbe sem jut „a készletekkel együtt élni”. A hazai konzervipar ne tudná, hogy nemcsak belföldi piac van, hanem külföldi is, s ez utóbbi esetben nemcsak keleti, hanem nyugati határainkon át is szállítható az áru? Tudják persze, csak azzal a nyugati szállítással sokkal több a gond, mint amennyit (a másik irányba) megszoktak. Jóval igényesebbek a vevők. Esetleg nem megfelelő a minősége már a mezőgazdasági terménynek sem. Az is lehet, csupán válogatni kellene, mert mondjuk az uborkának, gyümölcsnek, miegymásnak eltérőek a méretei. Persze fel lehet dolgozni szeletelt árunak, lekvárnak, ők jobban tudják, mint aki laikusként okoskodik. Szinte hallom a további ellenérveket. Nincs megfelelő (méretű, formájú) üveg, csomagolóanyag, hiányzik a figyelemfelkeltő nívós címke, meg kéne szerezni azokat a speciális receptúrákat, amelyek révén egy-egy igényesebb ország elkényeztetett vásárlóinak kedvébe járhatnak. Mindezeket az „objektív akadályokat” azonban előbb-utóbb mégiscsak át kell ugrani. Szerezni olyan együttműködőt, partnert, szakcéget, amely mindezeken átsegít. Különben marad a dotáció, az ebből fakadó drágaság, gazdaságunk egyre erőteljesebb csúszása a lejtőn. Nagyanyáink csodálatos ízű lekvárokat főztek. A magyar föld, az itteni napsugár még a régi. Hogyan akarjuk beérni Európát, ha már a lekvárunkkal is lemaradunk? V. J. Kicsi robot (5.) A demokráciában nincs protekció MAGDA: ’47-ben egyszer összecsomagoltunk, mert azt mondták, hogy akik nem svábok, azok hazamehetnek. De mire a márkai lágerre került a sor, addigra a transzport elment, mi meg visszamaradtunk. Józsa, az egyik szigetújfalui lány írta meg a szüleimnek, hogy mégsem tudtam hazaindulni. Én csak szeptember 19-én tudtam egy lapot küldeni. (Levelezőlap Magdától, részlet) 1947. IX. 19. „Drága Apukám, Anyukám! A múlt hónapban három lapot kaptam tőletek ... Ezideig nem is írtam, mert úgy volt mindig, hogy megyünk, készenlétben is voltunk mindig, sőt egyszer úgy is volt, hogy azonnal pakoljunk, de a csoportot lekéstük. Most itt úgy mondják, hogy ebben a hónapban megyünk, de azért a lapot megírom. Milyen jó volna ezt otthon együtt olvasni. Igazán nem tudom, mi lesz velünk ... Ó, Anyukám, Apukám, imádkozok én mindig a jó Istenhez és a Szűz Anyához, hogy segítsen haza, remélem, egyszer csak meghallgat... MAGDA: Egy páran hazajutottak a szegediek közül is, hamarabb. Mi mindig írtunk a többiekről is, mert nem tudtuk, hogy kinek a levele jut haza. Otthon meg a családok felkeresték egymást, barátság is alakult a sorsközösségből. A szüleink együtt írták a kérvényt a Rákosi-irodához. Klári, Ica, Etelka, Kati ’47-ben váratlanul hazamehettek. Nem tudtuk, hogyan intézték ezt el. Aztán itthon mondták, együtt ment el a kérvény a miénkkel. ERZSÉBET: Amikor apukám hazament, írt egy levelet. Ebben az állt, hogy a vőlegényem, akire én hűségesen vártam, amíg a Kaukázusban volt, ’46-ban hazatért a hadifogságból, s akkor mondták meg neki a szüleim, hogy most meg engem vittek el. Aztán az én vőlegényem addig-addig járt hozzánk, amíg beleszeretett a húgomba. Apukám megírta nekem, hogy „kislányom, viseld el ezt a tragédiát, hogy ötévi menyasszonykodásod után ez történt. Most derült ki, amikor hazajöttem, hogy a Jóska már nem is te miattad jár hozzánk, hanem a húgod miatt. Akkor anyukáddal mi kidobtuk, s azt mondtuk, hogy akkor vegyen el más lányt, ilyen bánatot ne okozzon, de akkor a húgod meg ő azt mondták, hogy öngyilkosok lesznek." Ezután a húgom mégis hozzáadták. Aztán én amikor hazamentem, megkérdeztem, hogy attól nem féltek, hogy én öngyilkos leszek erre a levélre? Ők meg azt felelték: tudták, hogy annál több eszem van. Persze eszembe sem volt öngyilkos lenni. Ferivel, a férjemmel, jóval később, már itthon alakult ki érzelmi kapcsolat, ő egy lágerben volt apukámmal. Ferinek volt itthon menyasszonya, de mint később kiderült, nem bírta kivárni, amíg hazatér, s szépen férjhez ment. Feri élete is elég hányatott volt. Az ő apja, mint már mondtam, földalatti kommunista volt. Amikor a bujdosásból előkerült, akkor mondta az anyja, hogy „Ferenc, eredj már, beszélj a Komócsin Illéssel, meg a Misán Gusztáv elvtárssal...” — ezek mind „földalatti” barátok voltak. — Kérd meg, hogy menjenek el Rákosi elvtárshoz, s kérjék, hogy „szegény gyereket hozzák már haza .. Erre a Feri apja azt felelte: „Anyus, a demokráciában nincsen protekció, vedd tudomásul. A gyerek fiatal, nagyon jó dolga van, ki fogja bírni.” No, azt aztán viszszamondták Ferinek, s az úgy megharagudott az apjára, hogy ha jött az egyik oldalon, ő átment a másikra. MAGDA: Beteg voltam, kifogytam a pénzből teljesen. A szénpor belement a kalocsnimba, meg a víz is. Feltörte a lábam a kalocsni, s aztán az meggyűlt, alig bírtam járni. Aztán meg a kezemre rádobták a fatörzset, amikor rakodásnál dolgoztunk. Teljesen szétlapult a kisujjam. Akkor meg azért nem tudtam dolgozni, így aztán pénzem sem volt. Még az a szerencse, hogy az ujjam viszonylag jól begyógyult, igaz, hajlítani ma sem bírom, meg úgy néz ki, mintha dupla ujjam lenne. De örülhetek annak is, hogy így begyógyult. Egy csomó holmimat el kellett adnom, amíg nem tudtam dolgozni, hogy enni tudjak. A falubeliek vették meg. Akkor nagyon el voltam keseredve. A szüleimnek nemigen írtam én a nyomorúságunkról, de akkor nem bírtam tovább . . . (Részlet Magda leveléből.) 1947. XI. 11. „Drága jó Apukám, Anyukám! Már nem győzök Tőletek lapot várni. Úgy látszik, hogy megakadt a postaforgalom. Itt meg nagyon ritkán lehet kapni lapot, ha meg levelet akarunk írni, akkor meg bélyeget kell először szerezni, így megvan minden ok arra, hogy nehéz a levelezés. Jaj, pedig de sok leírni való volna ... Én csupa elkeseredettséget tudok írni, ami titeket bánt nagyon, azt én nagyon jól tudom, de mit tudjak írni, ha nem az igazságot. Hiába írnám azt, hogy jól megy sorom, nem hinnétek el, már azok után sem, ahogy az Icával küldött levélben írtam. Jelenleg egészséges vagyok, de beteg voltam júliusban és szeptemberben. Istenkém, ha most látnátok a lábamat, csupa folt, forradás. Hála Istennek, hogy nem vagyok sánta ... Rémes sokat szenvedtem már ... ... nehéz a helyzet, elmondhatom, hogy sokat éheztem. Most meg különösen, szeptember húsz óta egy másik helyen dolgozom, fent, így csak 80 dkg kenyér van és ahhoz való koszt. Keveset keresünk, talán elég volna a konyhára, de sokat levonnak, s így a 80 dkg kenyér felét el kell adni, hogy tudjam a kosztot fizetni. Így már másfél hónap óta 40 dkg kenyeret eszem és amit a konyhán kapunk. Most szezonja van a sült töknek, 1 rubel darabja, de nem bírok venni azt sem. Most meg abszolúte nem is eszek egy falatot sem két napja, mert a pénzes ember még nem jött, s a kenyeret nem bírom eladni, így kiváltani sem bírom. Úgy fáj a fejem meg a gyomrom, de nem panaszkodok, hisz úgyse nem ér semmit. Tegnap is lefeküdtem és aludtam. Még annak az egynek örülök, hogy tudok aludni. .. Vigyázzatok magatokra. Nagyapáékkal együtt számtalanszor csókollak benneteket. Magdi. Ha az érdekemben szükség van rá, adjátok el a holmimat.” (Erzsébet levelezőlapjai.) „Édes Szüleim, Testvérkéim és Nagymamám! Január 14-i lapotokat a napokban kaptam meg. Nagyon bánt, hogy nem kaptok felőlem hírt, pedig én gyakran írok és képet is küldtem még az ősszel. Ez a kép most készült, erről láthatjátok, hogy jól nézek ki és egészséges vagyok. Ezért ne aggódjatok miattam. Remélem, most már számomra is nemsokára itt a szabadulás órája. Még régi helyemen dolgozom lent. Megszoktam már a munkámat és az itteni életet, mégis napról napra jobban vágyom haza hozzátok ... Csókollak benneteket milliószor, tize.” A sárguló levelezőlap szélére egy kis, ötször ötös fényképet varrt fel Erzsébet. A többi képet is így küldték haza valamennyien. 1949. IX. 3. „Drága jó Szüleim! Nagyon sok levél jött, de nekem megint semmi. Jancsi kapott levelet az édesanyjától, s abban írja, hogy M. Ilona valamit mesélt rólunk, ami miatt kétségbe vagytok esve. Kérlek benneteket, ne higgyetek el semmiféle pletykát, hiszen a buta emberek sokfélét összebeszélnek. Nincs semmi baj, egészséges vagyok és nagyon várom a kérvény eredményét . .. Most jön ismét a tél és a meleg ruháim elszakadtak, jól jönne nekem is valami használt holmi... De a hazamenés még többet érne, csak azt hiszem, még egy telet itt kell töltenünk. Csókolok mindenkit, üze.” Tatár Rózsa (Következik: „Tudjátok-e, kinek köszönhetik...?" Munkástanács alakult a Telefongyárban Négyszázan írták alá azt a szándéknyilatkozatot, amely munkástanács alakítására hívta fel a Telefongyár dolgozóit. Az alakuló közgyűlést csütörtök délutánra hirdették meg a szervezők a gyár budapesti központjába. " Veszélybe került a munkahelyünk, baj van a gyár gazdasági stabilitásával — kezdte megnyitó beszédét Kutasi Györgyné, a gyár dolgozója. Kijelentette: most nem azt kell kutatni, hogy ki és hogyan juttatta ide a kollektívát, hanem sürgősen ki kell dolgozni a szükséglépéseket. Mint mondotta, a munkástanács szervezői tisztában vannak azzal, hogy stabil gazdaság nélkül nincs valódi dolgozói érdekvédelem. Ezután arról beszélt, hogy a gyár dolgozóinak többsége szerint nincs igazi érdekvédelmi szervezet munkahelyükön, ezért is vették szívesen a munkástanács megalakulását. De azt is hangsúlyozta, hogy a munkástanács megalakulásával nem akarnak zavart kelteni, hiszen céljuk éppen a rend megteremtése. E témával kapcsolatban más arról tájékoztatta a részt vevő mintegy 50—60 küldöttet, hogy a munkástanács megalakulása előtt tárgyalásokat folytattak a vállalat vezérigazgatójával, aki kijelentette: támogatja a dolgozói érdekvédelmi formák működését és számít segítségükre. Azt is megtudhatták a jelenlévők, hogy a munkástanács szervezői felkeresték a vállalati szakszervezeti bizottságot, amelynek tagjai ugyancsak támogatásukról biztosították őket. Leginkább a vagyoni, a tulajdonosi kérdésekről esett szó a felszólalásokban. Az egyik dolgozó kijelentette: nem szabad továbbra is felülről várni a segítséget, sorsukat saját maguknak kell kezükbe venni. Szó esett az alakuló ülésen a gyár szociális helyzetéről. Egyik hozzászóló azt javasolta, hogy a kollektíva évi 40 millió forintos szociálpolitikai alapjának felhasználása felett kérni kell a munkástanács ellenőrzési jogát. Az egybegyűltek döntöttek a megalakulásról, és elfogadták, hogy tagjaik alapkeresetük 1 százalékát adják a munkástanács gyárban maradó kasszájába. (nógrádi) 11