Népszava, 1990. február (118. évfolyam, 27–50. sz.)

1990-02-02 / 28. szám

NÉPSZAVA 1990. FEBRUÁR 2., PÉNTEK Világpolitika kísért a múlt Temesvárott Mi változhat két hét alatt? Minden és semmi. A Ceausescu-korszak megszámlálhatatlanul sok két hétből tevődött össze, mégis mozdulatlan maradt minden. A legutóbbi, két temesvári utunk között sem telt el tizennégy napnál több idő, és mi mégis reménykedtünk. Hogy miben? Talán az áll leg- mi közelebb a valósághoz, hogy azt a bizonyos január eleji lelkesedést és bizalmat kerestük, amelytől megrészegedve tértünk haza. Akkor! És most? Amikor reggel körülnéztünk Temesváron, már az első percekben feltűnt, hogy mennyivel kevesebb a zöld egyenruha. Helyenként még észrevettünk néhány posztoló katonát és harckocsit, de ezeknek sokkal inkább turistalátványosságként kellett helytállniuk, semmint a forradalom védelmezőiként. Beszélgetőtársaim, néhány tiszteletre méltó kivételtől eltekintve, sokkal zárkózottabbak voltak, mint az első alkalommal. Volt, aki bevallotta, volt, aki nem, de a lényeg ugyanaz: mindannyian féltek. Hogy mitől? Ezt kérdezgettük lépten-nyomon, de el kellett telnie néhány napnak ahhoz, hogy megtaláljuk a választ. Míg a határ innemső oldaláról nézve mi csak a felszínt láthatjuk, s ezért hajlamosak vagyunk a dolgok leegyszerűsítésére, ott nyakig belegabalyodva a fojtogató tehetetlenségbe, tántorognak az emberek. A forradalom első napjaiban legalább viszonylag világos volt, hogy ki a barát és ki az ellenség. Mára viszont mindenki a barikád azonos oldalára került. Mindenki forradalmár, mindenki a győztes fél oldalán tolong. A gyűlölt ellenség meg eltűnt. A nyilvántartások többsége megsemmisült vagy nyoma veszett. Méregetik is egymást az emberek, fürkészik az arcokat. Az illegalitásba vonult szekusokról kiderült, hogy nemcsak profi fegyverforgatók, hanem okosabbak annál, mint ahogyan azt feltételezték. Nem vállalkoznak öngyilkos akciókra. A nép szabotázsoktól tartott, merényletektől, robbantásoktól. Így nem csoda, hogy közel egy hete, amikor Ceausescu születésének napja volt, a várost elárasztották a rémhírek. Készül valami, biztosan visszavágnak, de még az optimisták válaszaiból is kicsengett a bizonytalanság. Hogy végre ne csak pletykákból éljünk, felkerestük Popescu ezredest, a város katonai parancsnokát, aki határozottan cáfolta, hogy bármi alapja lenne a híreszteléseknek. Pedig amikor kora délután beszélgettünk, Popescu már tudta, hogy estére az ő parancsára megerősítik A legemlékezetesebb a Securitate hajdani főépülete marad számunkra, melyben most már csak a városi rend Mindenesetre megnyugtató volt látni, hogy a hétköznapi polgári élet képei uralják az utcákat és a tereket. Hosszú sorok az üzletek előtt, nagy csomagokkal siető járókelők, dudáló autók, városi nyüzsgés. Kellemes volt körülnézni, de csak addig, míg közelebb nem kerültünk a valósághoz, a város utcáit ellenőrző katonai egységeket. Végül is nem történt semmi különös, csak eldördült egy-két lövés a sötét éjszakában, és utána jött a nagy csend. De hát ez minden éjszaka így van — mondták többen olyanok, akik Temesvár különböző negyedeiben laknak. Erről magunk is meggyőződhettünk. Na és, mit mondott minderre Popescu ezredes? A város környéki gyakorlólőterekről kezdett el mesélni, úgymond, onnan hallatszanak a lövések. Látva hitetlenkedésünket, kijavította magát és az elszaporodott rablásokra tért rá, melyeket nem egyszer csak a figyelmeztető lövéseket leadó katonai járőrök tudtak megakadályozni. Az ezredes nem volt túl meggyőző. Búcsúzáskor szinte mentegetőzve kezdte el magyarázni, hogy a mostani temesvári szereplése egyben a búcsúfellépése is. Évekkel ezelőtt kényszernyugdíjazták, most meg, a forradalom kitörését követően, felkérték egy rövid viszszatérésre. Hallgattuk az ezredest, és valamit nem értettünk: miért ez az idegesség, melyet látványos határozottsága sem tudott leplezni? Január végén ő volt Temesvár legtájékozottabb embere, de nekünk még csak azt sem volt hajlandó elárulni, amit más hivatalokban a legnagyobb természetességgel meséltek. Jellemző, hogy írásos engedélyt sem adott arra, hogy bármilyen, a katonaság által őrzött épületbe gond nélkül beléphessünk. Semmi szükség nálunk ilyenre, teljes a szabadság, nincsenek titkaink. — mondta mosolyogva. Ezzel együtt nem haragudhattunk Popescura, gyorsan hozzá kellett szoknunk ahhoz, hogy az új tisztségviselők szívesen passzolnak tovább minket. őr-főkapitányság munkatársai dolgoznak. Ebbe az épületbe bejutni sem volt könnyű, mivel a bejáratnál több százan várakoznak nap mint nap a kivándorláshoz, vagy az egyszerű turistaúthoz szükséges útlevelekért. Csak akkor enyhültek meg a kedélyek és engedett át a tömeg, amikor megmondtuk, hogy újságírók vagyunk. A főkapitány házon kívül volt, így a helyettese és egy magas rangú katonatiszt fogadott. Mindkettőjüket az új hatalom helyezte az épületbe, így egy pillanatra felcsillant bennünk a remény, hogy talán szót értünk, és megpróbálják komolyan venni a feltett , kérdéseket. Sajnos, csalatkozni kellett. Azon a tényen kívül, hogy a forradalmat követő egy hónapban több mint tízezer kivándorló-útlevelet juttattak el a kérelmezőkhöz, szinte semmit sem voltak hajlandók elárulni. Így nem maradt más hátra, mint kihasználni felszínes segítőkészségi rohamukat, és végigvezettetni magunkat az épületen. Természetesen a pince érdekelt a legjobban. Nem egy temesváritól titkos kijáratokról, vallatószobákról hallottam, így kíváncsiságomat a házigazdák nem tarthatták természetellenesnek. Pedig, mint kiderült, épelméjű embernek önszántából semmi keresnivalója nincs ott. Sem titkos folyosókat, sem kínzókamrákat vasfogókkal nem találtam. Nem is találhattam, mivel a forradalom óta már több mint egy hónap telt el a látogatásomig, így bárminek az eltüntetésére bőven volt idő. Magától értetődő, hogy senki nem képzelte, hogy a Securitate kizárólag középkori módszerekkel dolgozott, de annak nehezen lehetett hitelt adni hogy ez csak egy irodaház, ahol semmi olyan kegyetlenség nem történt, amiről szerte a városban beszélnek. Különböző szobákat mutattak a pincében, a leghatározottabban tagadva, hogy azokban akár csak egy pofon is elcsattant volna. Ennek ellenére kíváncsiak voltunk a pince folytatására. Kiderült, hogy „ártatlan rendőrségi börtöncellák” vannak itt. Foglárok voltak az idegenvezetőink. — Nézzen körül, hogy kik vannak a hatalom közelében, kik irányítanak és akkor megértenek mindent — mondta egy ismeretlen. A kezdeti forradalmi lelkesedést felváltotta a bizonytalanság. A tömegek türelmetenek, s erre megvan az okaik. Miközben a hatalom régi szerkezetét napok alatt sikerült szétverni, az új létrehozása akadozva halad. A feszültség egyik forrása az események alakításában főszerepet vállalt hadsereg. Szemtanúk állítása szerint Temesvárott az első napokban a hadsereg lőtte a fegyvertelen tömeget, annak harckocsijai tapostak szét tüntetőket. A későbbi, mindent eldöntő átállás tényét senki sem tagadja, de hogy az első napokban mi volt, az máig nagyon foglalkoztat „Köztörvényes bűnözőket tartunk a cellákban — mondták. — Ezekhez semmi köze sem volt a Securitatenak”. Arra a kérdésemre, hogy esetleg hallottak-e valami zajt vagy kiabálást a szomszédságukban levő folyosóról, határozott nemmel válaszoltak. Pedig saját bevallásuk szerint ők már régi munkatársai az intézménynek. Hátha mégis ez az igazság, esetleg azok tévednek, akik ott fönt vannak? A szerencse úgy hozta, hogy beszélhettem egy egyetemistávall, így semmi kétségem nem maradhatott a múltat illetően. A fiatalembert december 16-án tartóztatták le az utcán. Semmit nem csinált, csak átment egy hídon. Többedmagával egy teherautóval vitték az „irodaház” udvarára, rögtön látszott, hogy már várták a szállítmányt. Kettős sorfal főzött gumibotozták le őket a pincébe, abba a bizonyosba. Közvetlenül a lejáratnál, arccal a falnak fordulva állt egy összevert lány. Mikor elhaladtak mellette, ő csak annyit mondott: „Most ti következtek”. Másnap hajnalig tartották fogva őket, a köztörvényeseknek” szánt cellákban. Egy négyszemélyesben ötvenen voltak. Még az éjszaka folyamán tízesével szólították őket, önkéntes alapon. Beszélgetőpartnerem félt, így inkább maradt, habár az elején ő sem tudta, hogy melyik a jobb megoldás. Később már efelől sem volt kétsége. A szomszédból átszűrődő hangok nem társalgásra utaltak. Aztán hajnalban kiterelték őket az udvarra. Szabályos alakzatban kellett várakozniuk, miközben egy felismerhetetlenségig összevert, eszméletlen férfi haldoklótt a fal tövében. A csoportot innen a városi börtönbe vitték, ahonnan csak a forradalmi tömeg követelésére engedték őket szabadon december 21-én. Már önmagában ez a történet is elegendő volt ahhoz, hogy kiderüljön: rendőrségi informátoraik szavahihetősége enyhén szólva is megkérdőjelezhető mindenkit. A hadsereg vezetése tagad és bizonyítékokat követel. Az emberek meg félnek, mivel úgy érzik: azok vigyáznak most is a biztonságukra, akiknek fegyverei egy ideig rájuk szegeződtek. Vannak olyanok, akik szerint a hadsereget zsarolják az illegalitásban levő szekusok. Még olyan állításokat is hallani, hogy a forradalmi megmozdulások kezdetén a Securitate szakemberei videofelvételeket készítettek a tüntetőkről és a kezdeti öszszecsapásokról. Egyelőre sem a filmek készítői, sem maguk a felvételek nem kerültek elő. De tartják magukat a hírek, hogy azokon látszik a hadsereg fegyvereseinek a sortüze. De ez csak az egyik összetevője a lappangó félelmeknek. A másik: a rendőrség és a bírói testület érintetlenül vészelték át az elmúlt heteket. Leváltani őket nem lehet egyhamar. Az elégedetlenség arra vall, hogy sokan úgy érzik, mintha egy ködösítési, félrevezetési kampány áldozatai lennének. Nap mint nap olyan kérdéseket tesznek föl, melyekre senki sem válaszol. Vagy nem tud, vagy nem akar. A Nemzeti Megmentési Front Tanácsa minden jóindulata ellenére — mint mondják — egy olyan hatalmas szemétdombot örökölt, amelyre isten igazából még felkapaszkodni sem képes. Ha sikerül, akkor majd legalább körültud nézni. Már az első napokban fő kérdéssé vált az áldozatok száma. Ahivatalos szervek száz-kétszáz temesvári halottról beszélnek. Ez viszont a helyiek szerint lehetetlen, ők tíz-tizenkét ezerre teszik a halottak számát, ami legalább annyira hihetetlen, mint a hivatalos verzió. Egy biztos: valakiknek érdekükben áll titokban tartani a tényeket, rémhíreket terjeszteni, ellenségeskedést szítani. Az is igaz, hogy nincs nehéz dolguk. A románok és a különböző nemzeti kisebbségek különösebben sohasem szerették egymást. De az egyszerű emberek szintjén szót tudtak érteni, és csak akkor támadt feszültség, amikor az valakinek kapóra jött. Így talán nem véletlenek az elmúlt néhány nap történései, melyek szembe próbálták helyezni egymással a forradalomban közelebb került szomszédokat. A mostani anarchiából még nem látszik a kivezető út. És ami a legriasztóbb, hogy a zavarosban halászók eddig néha sikeresebbek, mint a demokráciát építők. Kiss Andres it katonai parancsnoknál ,a Securitate épületében minden csendes... its emberek türelmetlenek Még egy-két hét várakozás, és meglesz az útlevél Temesvár életének irányítója, Popescu ezredes Ők már megkapták útlevelüket, akár holnap utazhatnak Itt vallattak egykor a Securitate emberei A lakótelepen is megtermelik a levesbe való zöldséget Batha László felvételei 11