Népszava, 1990. február (118. évfolyam, 27–50. sz.)

1990-02-02 / 28. szám

NÉPSZAVA 1990. FEBRUÁR 2., PÉNTEK /Imanitárius Icsdzsaná Aki vállalta a másságot Ha az utcán látnám, és nem tudnám még, hogy ki ő, valószínűleg fiatal pedagógusnak, kezdő orvosnőnek, esetleg elegáns és komoly üzletkötőnek nézném. Megjelenése, öltözéke, egész lénye, fiatalsága ellenére, tiszteletet parancsoló. De tudom, ki ő, hiszen hivatása tette különösen érdekessé számomra személyét; ő ma Magyarországon az egyetlen unitárius lelkésznő, Orbákné Szent- Iványi Ilonának hívják. — Az ön generációja természetesen nem kapott vallásos nevelést. Az iskolában, a középiskolában másfajta ideológia volt érvényben, kisdobossá, úttörővé avatták azokat a lányokat és fiúkat, akikkel együtt tanult, s a jövő útja természetesen a KISZ-tagság, az ifjúsági mozgalom volt. Mi készítette arra, hogy ezt a nők számára sem szokványos pályát, hivatást válassza? — Ezt a kérdést nem ön teszi fel először nekem. Nem is tudtam eddig igazán szavakba önteni, miért is léptem a szószékre, miért lettem Istennek szolgája. A Balaton-felvidéken nőttem fel, hívő, de nem vallásos környezetben. Szüleim Erdélyből származnak, csakúgy, mint ez az aránylag kevés lélekszámot számláló egyház. Sem édesanyám, sem édesapám nem volt híve a külsőségeknek, így hát nem jártunk templomba, a vallást ilyen módon nem gyakoroltuk. Angol tagozatos gimnáziumba jártam, úgynevezett bejáró diák voltam, így a lakás és a tanterem között aránylag sok idő telt el utazással. Eközben sokat olvastam és elmélkedtem a világ dolgain. Nem voltam kibékülve azzal a szemlélettel, amely az állami iskolákban az elmúlt évtizedekben uralkodott. Még pontosabban annak gyakorlatával nem értettem egyet. Nem láttam a szocialista erkölcs megtestesülését, ezért a Bibliát kezdtem el olvasni. Az Ó-testamentum és az Új-testamentum megismerése kapcsán a szüleim legnagyobb meglepetésére döntöttem úgy, hogy az érettségi vizsga után teológiára megyek, lelkész leszek. A mi egyházunknak nincs saját főiskolája, így aztán az evangélikus egyházhoz tartozó teológián végeztem tanulmányaimat. Ott megtaláltam azt a hitet, azt az erőt, és azt az útmutatást, amelyet a magam számára elfogadhatónak tartottam. — Az ön elhatározásán feltételezem nemcsak szülei lepődtek meg, gondolom a nők közül igazán kevesen gondoltak erre a pályára. — A mi évfolyamunkon tíz hallgató közül ketten voltunk lányok. Ma már úgy tudom, feminizálódik a teológia is, s az évfolyam fele már lányokból áll. — Nevéből egyértelműen kiderül, hogy férjnél van. Egyházának püspöke, Huszti János pedig már találkozásunk előtt elmondta, hogy családanya is. Családot tart össze, többgenerációs famíliában él. Mások az élményei, mint annak, aki egész életét családalapítás nélkül szenteli hitének. Nyilván másként éli meg a hétköznapok gondjait, másképp beszél azokkal a hívekkel, akik önt, mint lelkészt gondjaikkal megkeresik. — Természetes, hogy másként tudok tanácsot adni egy teherbe esett lánynak, egy esetleg válni készülő aszszonynak, vagy a gyerekeiben csalódott nagymamának, hiszen ilyenkor nem tudok és nem akarok elvonatkoztatni attól, hogy magam is nő vagyok. Nemrégiben egészen érdekes élményben volt részem, amikor az ottani igazgató kérésére elmentem a rákospalotai Leánynevelő Intézetbe, amely egyben büntetés-végrehajtási intézet is. — Milyen volt az első találkozás ezekkel a perifériára szorult, többnyire hátrányos helyzetű családból származó lányokkal? — Rosszabbra számítottam. Fogalmuk sem volt arról, hogy női lelkész is létezik, azt hitték, nevelőnek vagy igazgatóhelyettesnek jöttem hozzájuk. Az első meglepetés után udvariasak, halkszavúak, sőt megilletődöttek voltak, hiszen egyházról és vallásról is vajmi keveset hallottak még az életben. Visszafogott beszélgetéseinket feltehetően oldottabb párbeszédek követik majd. Szívesen vállalom velük a további találkozásokat, abban a reményben, hogy ha másra nem, gondolatébresztésre, önvizsgálatra késztetem őket. — Magánéletének teljes tiszteletben tartásával ugyan, mégis essék szó róla, férje miként fogadta az ön elhatározását? — A férjem üzletember, vendéglátóipari főiskolát végzett, és felnőtt fejjel lett hívő emberré. Az egyházban találkoztunk, akkor, amikor épp az ő édesapja beteg lett, majd meg is halt. Ez a szomorú esemény hozott össze bennünket, később ő, hatásomra ifjúsági kórust alapított nálunk, gitáron játszott és énekelt. Házasságkötésünk után ő is elvégezte az evangélikus teológia levelező tagozatát, hogy ezzel is még több közös pontja legyen az életünknek. Ez a fajta főiskolai képzés az érdeklődő világiaknak szól, közülük kerülnek ki a későbbiekben a gyülekezetek vezetői és a prédikátorok. — Megváltozott világunkban az egyházak képviselői gyakran utaznak külföldre és tartanak kapcsolatot a távolban élő hittestvérekkel. Ehhez nélkülözhetetlen a nyelvtudás. Milyen idegen nyelven beszél? — Szerencsésnek mondhatom magam, mert egy ösztöndíj-pályázat elnyerésével két évig Oxfordban tanulhattam, de már úgy kerültem ki az ottani előadásokra, hogy beszéltem angolul. Alkalmam volt Chicagóban is továbbképző jellegű előadásokat hallgatni. Németül jól olvasok egyháztörténeti és teológiai szövegeket is, de beszédkészségem és szókincsem jóval kevesebb az angolnál. A főiskolán tanultunk ógörögül, latinul és héberül is. Egyik nyelven sem beszélek, de valamelyest alapismeretet szereztem belőlük. — Így kezdtük a beszélgetést, s talán ezzel a gondolatkörrel is fejezhetjük be: nem tekinthetünk el attól, hogy ön nemcsak lelkész, nemcsak családanya, hanem nő is. Nem mindegy hát, hogy milyen külsővel jelenik meg hívei között, hogyan vesz részt közszereplésen, milyennek látják önt mondjuk az áruházban azok, akik nem ismerik. — Sohasem tagadtam meg női mivoltomat, szeretem a szép, elegáns, angolos divatot, így a kosztümöt. Egyházi szertartások alkalmával, istentiszteleteken az előírásos papi öltözékben, fekete kosztümben, fehér blúzban és fekete palástban vagyok. Egyéb alkalmakkor pedig magam is igyekszem csinos, de szolid lenni, mert úgy gondolom, harmincéves korban nem lehet idegen az embertől a jólápoltság és a kellemes megjelenés. Mindez persze csak tartozéka annak, amit belbecsnek szoktunk nevezni, hiszen életem középpontjában az egyház, a hit, a család áll. Várhegyi Andrea Istenem, milyen régen engedhettem meg magamnak, hogy egy órácskát elüldögéljek a Debreceni Gyógyfürdőben. S most itt vagyok, nyakig a vízben. A medencéből nézhetem a Nagyerdő örökzöld fáit, a magot kereső éhes feketerigó is kíváncsian bámul vissza rám. Régen láttuk egymást. Jó, hogy nincs ismerős, nem kell senkihez szólni. Szeretem csendben figyelni az embereket. Nézzük csak, kik vannak itt? Úgy látom, ugyanazok, mint három évvel ezelőtt. Ez afféle törzshely, mert itt van a városi szépaszszony, aki, ha jól emlékszem, hetente kétszer eljön, hogy kamillás gőzben megszépítse fáradó, enyhén ráncosodó arcbőrét. A programja mindig ugyanaz: a gőz után váltófürdőt vesz, úszik egyet, majd elüldögél a langyos vízben. Egyszóval, karbantartja magát. De itt van a Tanár úr is — őt is csak látásból ismerem —, aki békésen ül a 38 fokos medencében, és a szemüvege mögül most is a lányokat mustrálgatja. Lapos pislantásokat vet a csinosabbak felé, de soha nem szól senkihez egy szót sem. A kopasz öregúr viszont annál többet beszél. Már akkor kikezd a mellette levővel, amikor pocakjával betolat a medencébe. No, persze, soha nem a maga korabeli hölgyek közt talál magának helyet... A szövege viszont, úgy látom, évek óta nem változott. Jó meleg ez a víz! Vagy a másik változat: Nem tudja, kedves, hány óra van? Nos, ezúttal megkapta, mert a szöszke asszony csak enynyit válaszol: Minden medence fölött csak egy! Semmi sem változott... S megjelent a városi ügyeletes nőcsábász is, aki göndörödő haját véletlenül se mártaná bele a vízbe, a padon pózol, s kenegeti fonnyadó bőrét. S persze, itt vannak a lányok, akik szemmel láthatólag meg vannak győződve róla, hogy ők a tökéletesek, a többi két lábon járó nőnemű lény föl sem érhet hozzájuk. S nicsak: a volt futballista, már enyhe sörhassal, s a kártyás boltvezető, akit rögtön körbefognak a haverok. Az egyik sarokban fiúk pletykálnak, a másikban egy reszketős fejű néni mered a párás ablakra. A szemüveges, csontsovány bácsi is, talán évek óta, itt tornáztatja a nyakát. És megjelent a szakállasszemüveges ismeretlen, akit ha jól emlékszem, legutóbb egy újság körözési listáján láttam. Remélem, nem baj, hogy nem szólok a karatebajnoknak, akit csak városi pofozógépnek emlegetnek, s aki mellesleg rendőr, hiszen neki is van szeme. A víz kellemes, álmosító. A rendőrön fecskenadrág feszül. De, lám csak, az a falusi bácsi, aki az előbb szégyenlősen forgolódott mezítláb és fekete klottnadrágban a medencék között, most elbóbiskol. No, semmi baj, megjöttek a fiúk, s pont mellette ugrottak a vízbe, így egyből felébred. Úszómester sehol, csak egy kondás menyecske próbál rendet tenni a serkenő bajszú gyerekek között. Itt nem lehet úszkálni, ez nem az úszómedence! — sipítozza. Máris megyünk! — szólnak kedvesen a fiúk, s csapnak akkora hullámot, hogy a vékonyka kendős menyecskének egy pillanatra meg kell kapaszkodni. Az íróasztal-ember vékony lábát éppen a papucsba akarja dugni, amikor a padon nyújtózkodó barátja megszólal: Jobb lesz, ha mindig magaddal viszed, az enyémet a múltkor megfújták. Milyen jó itt. Milyen jó érzés, hogy semmi sem változott, mióta legutóbb itt jártam. Semmi? Nem, ez nem igaz, mert a padlóburkolatot azóta kicserélték. Iván Gizella Kiket támogassanak a szakszervezetek? Független, vagy pártos jelölteket Nyomdászvélemény a választási küzdelmekről Az elmúlt hónapokban a szakszervezetek többször kinyilvánították, hogy elkerülik a függő viszonyt a politikai pártoktól. Ez sokakban azt a következtetést szülte, hogy a küszöbön álló parlamenti választások során a szakszervezeti képviselők csakis független, tehát nem pártlistás jelöléssel kerülhetnek a törvényhozásba. Valóban nincs más lehetőség? — erről kérdeztük Bársony Andrást, a nyomdászszakszervezet elnökét. — A munkavállalók és a szakszervezetek közös érdeke, hogy a parlamentbe olyan képviselők juthassanak, minél nagyobb számban, akik a szakszervezeti mozgalom törekvéseivel azonosulnak. A pártosodási folyamat Magyarországon csak látszólag érett be, nagyon sok jó politikai program mögül hiányzik a társadalom támogatása. Ezért nyilvánvaló, hogy a választási harcot nálunk a fejlett demokráciákhoz képest több szubjektív elem motiválja. Ugyanakkor a független jelöltek a nyugati rendszerekhez viszonyítva nagyobb esélyt élveznek. Miből táplálkozik az említett szubjektív elem? — Rengeteg párt működik párhuzamosan, programjaikban sok a közös, így sokszor alig lehet közöttük különbséget tenni. Mindennek következtében végül is nem, vagy csak ritkán kerül sor a valódi nézetkülönbségeken alapuló konfrontáció- ra a pártok között. Ha a választási harc klasszikus módon a programok csatájára szorítkozna, akkor a jelöltek vitája nem egymással folyna, hanem abban öltene testet, hogy az emberek többségét megnyerjék. Így a munkavállalókat érintő kérdésekről minél több véleménynek adnának nyilvánosságot, és ezekre a legjobban válaszolókat küldenék a parlamentbe. Erre mindaddig esély sincs, amíg a jelöltek nem rendelkeznek a legfontosabb három-négy kérdéscsoportban egymásétól eltérő véleménnyel. Mi alapján döntenének hát közöttük? Szóval, egyelőre a jelöltek körében és a jelöltekért folyó választási hadjárat személyes motívumai kerültek előtérbe. A független jelöltek ön által említett nagyobb esélyei mivel magyarázhatók? — Ha nem a pártjukhoz való tartozás alapján ítélik meg őket a választók, akkor esélyeik sem romlanak egy mögöttük álló párt kiszámíthatatlanságával. Magyarországon a pártok ma nagyon sok negatív, helyenként személyeskedő momentum közepette alakulnak, ez a független jelölteket nem terheli. Ezzel kapcsolatos benyomásom még, hogy amilyen érdeklődéssel fogadta a lakosság az új pártokat, mára legalább ennyire bele is fásultak az emberek. A legtöbben már nem akarnak részt venni egy szűk réteg személyes ambícióinak érvényesítésében. Nem bizalomgerjesztő, hogy sok, még igazán ki sem alakult párt azonnal osztódik, kettészakad. Mindemellett a szakszervezeti mozgalom vállalhatja azt, hogy támogatja azokata tisztségviselőit, vagy a mozgalomért elkötelezett embereket, akik egyegy párt színeiben indulnak. Vagyis nem egyértelműen csak a független jelöltek mögé sorakoznak fel a szakszervezeti politikusok? — Meg kell találnunk azokat az embereket — függetlenül attól, hogy pártok listáján indulnak, vagy nem —, akik azonosulnak a munkavállalói érdekvédelem céljaival. Ön szerint mégis, mely pártok jelöltjeinél találna nyitott kapura a szakszervezet? — Annyit hadd mondjak el, hogy igaznak bizonyultak előzetes érzéseink; a pártosodási folyamat elején szinte valamennyi párt a hagyományos szakszervezeti mozgalom tagadásában vélte fellelni önkifejeződését. És igaznak bizonyultak korábbi feltételezéseink azzal kapcsolatban, hogy a választási harc megindulásával alapkérdéssé válik a pártok számára, képesek-e utat találni a szakszervezeti mozgalomhoz, rajta keresztül a négymilliós tagsághoz. Nem árulok el titkot, ha elmondom, hogy a különböző szakmai szakszervezeteket, így minket is, sokan keresnek meg mostanában politikai céljaik támogatására. Ez természetes, és mi nem is zárkózunk el az együttműködéstől. De hiszen ön azt mondta az elején, hogy a független jelöltek esélyei nagyobbak, mint a pártlistásokéi... — Aránylag nagyobbak, mint a fejlett polgári demokratikus országokban a függetleneké a pártjelöltekével szemben. Valójában nálunk is kisebbek a függetlenek esélyei, és számukra a kockázat is nagyobb. Vagy „bejönnek” az első fordulóban, vagy távol kerülnek a győzelemtől. Hiszen a tapasztalatok szerint a második fordulóban már koalíciók jönnek létre. Nem beszélve arról, hogy a pártok élvezik a listás választás valamenynyi előnyét. Így például, a nem realizálódott szavazatok a megyei, illetve az országos listán további képviselők parlamentbe juttatására adnak módot. És ha az illető párt jelöltje az adott választókerületben nem nyert, akkor a pártjára adott szavazatok átvihetők más kerületbe. Amit eddig elmondott, az tehát a pártjelöltek megnyerése mellett szól? — Igen, de a helyzet bonyolultabb. Véleményem szerint Magyarországon sok, formálisan párton kívüli jelöltet támogatnak majd politikai pártok, míg Nyugaton csak a pártok tagjai indulhatnak pártlistán. Nálunk tehát egyelőre sajátos a helyzet, és a szakszervezetek jelöltjeivel kapcsolatban is igaz, hogy nem állíthatjuk feltételként ehhez vagy amihoz a párthoz való tartozást. Mi olyan nézetrendszert tudunk támogatni, amely a társadalom derékhadát alkotó munkavállalókat célozza meg, és számukra kínál elfogadható perspektívát. Ilyesmit kínál az MSZMP utódpártja. Az MSZP azonban jelenleg kormányzó párt és ezzel a kormánnyal a szakszervezeteknek komoly gondjai vannak. Gondjaink nem azzal függenek össze, hogy az állami vezetés rákényszerül bizonyos, a dolgozókat érzékenyen érintő intézkedésekre, hiszen ilyesmire szükséghelyzetben mindenfajta kormány rákényszerülhet. A kormánnyal kapcsolatban ennél komolyabb fenntartásunk, a munkavállalók érdekeit képviselő szervezeteket nem tekinti tényleges tárgyalópartnernek. Mi ugyanis a hovatartozást nem a deklarációkon keresztül mérjük, hanem a kihirdetett szándékok és a gyakorlat összhangján, pontosabban fogalmazva, az összhang hiányán. Mi a szakszervezetek, az önök érdeke a választási küzdelmekben? — Fontosnak tartom, hogy a szakszervezetek segítsék a tagságot saját érdekeinek felismerésében. Nyilvánvalóvá kell válnia, hogy mely pártok vállalják a tagságunk érdekeinek megfelelő politikát. Másfelől szerintem, az új parlamentben fontos egy 20—30 fős képviselői csoport, amely közvetlenül is vállalja a szakszervezeti követelésekkel való azonosulást. Nem biztos, hogy ez a 20—30 ember egy blokkban, vagy padsorban ül majd. Az sem állítható bizonyossággal, hogy valamennyien függetlenek, vagy egyazon pártnak a tagjai. Hovatartozásuk, öszszetételük február folyamán körvonalazódik. Szerepük kiemelt lesz a törvényhozásban, mert a munkavállalók véleménye elsősorban általuk jut el a parlamenti küzdőtérre. Voksán György Cserbenhagyott kereskedők A tárca csak beszél a béremelésről Tizennégy fontos témán rágta át magát egyetlen nap alatt a nemrégiben megalakult, 170 ezer tagot számláló Fogyasztási Szövetkezeti Dolgozók Szakszervezetének elnöksége. A maratoni menet után arra kértük Sáling Józsefet, a szakszervezet titkárát, hogy a tizennégy fontos közül ragadja ki a legfontosabbakat. — A legfontosabb, hogy az alacsony bér ellen emeljük fel a szavunkat. A kereskedők siralmas bére ismeretes. A szövetkezeti kereskedelemé még siralmasabb. Saját szakmánkhoz képest is tízszázalékos bérlemaradásunk van. Úgy gondoljuk, hogy ha a kereskedelem piacosodásáról beszélünk, akkor a kereskedő is kapjon több bért. Már fogalmazzuk a levelet Beck Tamás miniszternek. — Mi lesz a levélben? — Az, hogy a miniszter több alkalommal letette a garast a kereskedelemben dolgozók béremelése mellett. Még a kormány által tárgyalt, élelmiszer-kiskereskedelemről szóló anyagban is jelentős béremelésről beszél a tárca, mind az élelmiszerkiskereskedelemben, mind az áfészeknél. Az Országos Érdekegyeztető Tanács decemberi ülésén a 20 százalékos adómentes bérfejlesztésért azonban már csak a Szövosz és a SZOT küzdött. A minisztérium képviselője jelen sem volt a tárgyaláson. Most pedig már ez a húsz százalék is veszélybe került a gyenge költségviselő képesség miatt. Mi arra számítottunk, hogy az áremelésekkel egy időben valamelyest nő a kereskedelmi árrés, ami fedezetet nyújt a bérköltségre és a társadalombiztosítási járulékra. A minisztérium azonban nem képviselte következetesen a szakma érdekeit. — Mi izgatja még a tagságot? — Például a leltárügy. Korábban a dolgozó a mozgóbérével felelt a leltárhiányért. A minisztérium most azt javasolja, hogy a szoros elszámolású üzletben félhavi átlagkeresetével feleljen a dolgozó a leltárhiányért. A szakszervezet álláspontja: a dolgozó csak akkor feleljen a hiányért, ha történetesen lop. Ha a hiány a vevő lopása miatt keletkezik, azért a vevő feleljen. — És ha nem lehet tettenérni? — Akkor is igazságtalan a minisztérium által javasolt szabályozás. A vétlen felelősségét meg kell szüntetni. Készül a minisztertanácsi rendelet, amelyhez a SZOT mint partner, észrevételt tehet... Mi a javaslatot megpróbáljuk megvétózni a SZOT-on keresztül. — Sok a vita a nyitva tartás körül is. — Igen. Készül a kereskedelmi törvény, ebben a minisztérium szerepeltetni akarja a nyitva tartási jogszabályt is. Eszerint a nyitva tartásról az önkormányzati szervek az érdekképviseleti szervek meghallgatásával döntsenek. Ehelyett inkább egyetértési jogot szeretnénk! H. I. 13