Népszava, 1990. február (118. évfolyam, 27–50. sz.)
1990-02-24 / 47. szám
0 Tóth Lilla A SZIGLIGETI VÁR 1 Csanády János BUDA, 1687 „Hogy gondoltad te azt, szívem kitűzheted zászlód a vár fokára? Halottak alól mászol elő a várárokban. Kőtörmelék, ágyúgolyók verődnek körülötted, kezek, lábak akadnak beléd; az ostromlók rég elvonultak de a hullák beléd kapaszkodnak — amott jön egy szegény asszony a tehénkéjével, ő segít nagy sóhajtozással talpraállnod.’ 1987 Illés Györgyi KIS HÓFEHÉR ÉNEK Hófehérben, hófehéren, talpig áldott hóesésben. Szelíd nyárban, meleg fényben, tiszta gyolcsban, szelídségben. Szemem sarkán igazgyönggyel, vérkörömben édes könnyel, tenyeremben puha csönddel, bágyadt, álmodó közönnyel. Nyirkos, fázó alkonyattal, bőrömre lágyult szavakkal, talpam alatt félelemmel, angyalléptű szerelemmel. Kiss Emőke LÍRAI KÍVÁNSÁG GYEREKEKNEK Majd felnőttek, felhőket borzoltok ujjaitokkal. Szemetekbe fulladnak a halál hírnökei. Hasonlatosak lesztek a fákhoz, melyek visszavonhatatlan szépségükben állnak torzóként is, és hasonlatosak a mélységhez, melynek partján csak a fák állnak szédülés nélkül. Arató Károly JELENETEK Nádhegyen ingó nap szívem piros buborék dagad kipukkan vérként lövi sistergő melegét A béke mellém döntött nőszobor óriási torzó a fűben Rast Gulliver kapaszkodik fel hogy zászlaját a mellcsúcsra kitűzze Lackfi János BALLADA Mint egy tatár kán, olyan voltál Szőrén ülted meg a lovat Felgyújtottuk a háztetőket, Kieresztetted hangodat Együtt világégést csináltunk És fogunk is még, higyj nekem Mint gombostűfejek, vágtatunk Nagy tűpárnányi réteken Jöjj hát újra, bosszút esküdni Minden ellen, itt a kezem Hallgass hát meg és ne feküdj Itt meggyilkolva. véresen■ SZEMLÉLŐDÉS . Bevert szem, ragtapasz. Filmfelvétel Marosvásárhelyről. Nem tudok aludni. Magam elé veszem a székelyföldi újságokat. Csíkból hozták őket. Forradalmi gyűjtemény. Mint a mi ötvenhatos lapjaink. Rálapozok a versre, régi barátom, Ferenczes István versére. A diktatúra közhelyei. Úgy hangzik most ez a vers Erdélyben, mint ötvenhatban az Egy mondat a zsarnokságról, így szavalták, mondták Erdély-szerte 1989 decemberében. A Szörnyeteg ott van mindenütt, az álmunkban, a szerelmünkben, felássa magát a padló alól is.” Csonya jön a szellőzőlyukon, / ólálkodik a kéményhuzaton.” Ugyanebben a számban, a Hargita Népében a címlapon vastag betűs közlemény. A Rendkívüli Katonai Törvényszék népirtásért és más bűnökért halálra ítélte a házaspárt. Az ítéletet végrehajtották. A Szörnyeteg halott. Így tudjuk, így tudják Frankfurtban, Londonban, Kaliforniában. Halott? Székiek járnak itt, Budapesten, anya a fiával. Sírással küszködve mesélik, hogy a román vámos a határon a régi sértést vágta hozzájuk. „Bozgor!” Hazátlan! A fiú tiltakozására pedig, ha még egy szót szól ezen a nyelven,mármint magyarul, lezavarja a vonatról. Marosvásárhelyi felvételek! Kincses Előd, a magyar iskolaügy szószólója elől elkapják a mikrofont. Lincseléssel fenyegetik. Az operatőr szemén kötés, ököllel vágtak oda? Kővel? „Tőkés László, az a féreg!’ — Csak Szörnyeteg nemzette becstelenedhet erre a mondatra a vásárhelyi főtéren, ahol néhány hete magyar és román ifjakat kaszált le a securitate sortüze. Aggodalmaskodó szavak verődnek hozzám, tegnapi buzgók jótanácsai. Ne szóljunk mindenért... Vannak még sérelmek, de... Visszhangzik a „Túszokat szállító repülőgépre nem lövünk!” hamis emberszeretete. Nem! Most már szólni kell! Minden elrántott mikrofonért, minden bozgorért, minden bevert szemért. Szólni kell, hogy soha többé senkit meg ne téveszthessenek, mint Trianonban és Párizsban. A világnak tudnia kell, ki tart Ázsiába és ki igyekezik Európába. A lakatra vert száj után nem következhet a véraláfutásos szem. Az elnémított anyanyelv után az elveszített szemvilág. December 25-én láttuk a laktanyaudvart, a golyó szaggatta falat. A földön ott heverta Szörnyeteg. Hány élete van, hogy onnan is felkelt? Jön osonva a szellőzőlyukakon, kísért. Ólálkodik a kéményhuzaton. Európa, vigyázz! // // SZELLŐZŐLYUK U SZOMBAT, 1990. FEBRUÁR 24. NÉPSZAVA Mi újság az ÚJ IDŐ-nél? „Mi történik akkor, ha értelmiségi intézmények kiharcolják függetlenségüket, és a piacon is megállják helyüket?” —kérdezi Konrád György egyik esszéjében. Az elmúlt év — miután a kiadói jogok állami monopóliuma megszűnt — választ adott erre a kérdésre is. Négyszáznál több kis könyvkiadó nőtt ki a földből, és egy részük — nem válogatva az eszközökben — minél több pénzre igyekezett átváltani megnövekedett szabadságát. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy az anyagilag és szellemileg egyaránt független értelmiségi közösségek, műhelyek nagyobb vagy tisztességesebb felének nem az extraprofit a célja, hanem — ismét Konrád Györgyöt idézve: „maga az érdekes tevékenység, s kiegészítőleg a megélhetés a gazdaság rögeszméje nélkül”. Az új, fiatal kulturális vállalkozások jelentős mértékben járultak hozzá ahhoz, hogy szellemi életünk gazdagabbá, izgalmasabbá, hitelesebbé válhatott. Ezért vállalkoztunk arra, hogy megismertessük olvasóinkat munkájukkal. A múlt évben a független könyvkiadók közül mutattunk be néhányat, idén az újonnan alapított kulturális, irodalmi lapokra, folyóiratokra szeretnénk felhívni a figyelmet. Az ÚJ IDŐ független irodalmi, közéleti folyóirat 1989 márciusában, az elsők között jelentkezett. Már a lap megjelenését beharangozó újságcikkek is felhívták figyelmünket arra az érdekességre, hogy az alapítók nem szervezetek, intézmények, hanem írók, név szerint: Csukás István, Gyurkovics Tibor, Hernádi Gyula, Lázár Ervin, Szakonyi Károly és Végh Antal. A szerkesztőbizottság öszszetételében az elmúlt hónapok kisebb változásokat o hoztak. Lázár Ervin nevét csak az első számban olvashatjuk, rövid ideig részt vett a munkában Nemeskürty István is, szeptembertől pedig a szerkesztőbizottság új tagja, Bertha Bulcsu. A hat író munkáját kéttagú szerkesztőség segíti: Erdélyi Z. Ágnes és Székely Ágnes. A szerkesztőbizottság névsorát olvasva szembetűnő, hogy mennyire különböző íróegyéniségek vállalkoztak együttes munkára. A különbözőségnek azonban vannak előnyei is, és ők elsősorban ezt tartják fontosnak. Az eltérő vélemények, értékrendek — sokszor éles viták eredményeképpen — elősegítik a lap nyitottá, sokszínűvé válását. Ugyanakkor feltételezhetjük azt is, hogy a különbségek mellett közös gondolatok, törekvések is összekötik az írókat. Ezeket Végh Antal, a szerkesztőbizottság elnöke így fogalmazta meg az első szám beköszöntőjében: „Függetlennek jelentjük magunkat, és ezt komolyan is vesszük, de egyszersmind elkötelezettek is akarunk lenni. Nem a nagy szavak elkötelezettjei, de az egészen kis emberi ügyeket is vállaló fórum leszünk, és természetesen a szabadság, a rend, a béke, az egyenes, nyílt magyar beszéd elkötelezettjei is. És nem utolsósorban a minőség elkötelezettjei”. Hat magyar író alapított tehát lapot, hozzátehetjük, hat sikeresmagyar író, akik közül, tudomásom szerint, senkinek sem voltak megjelenési, publikációs gondjai. Arra a kérdésre, hogy miért szánták rá magukat mégis önálló folyóiratlétrehozására, Csukás István válaszolt először: „Kell egy lap. Az írónak lap kell, ahol otthon érezheti magát. És minél fiatalabb korában jut hozzá, annál jobb. Sajnos, mi későn, meglett íróként kaptuk meg ezt a lehetőséget. Ha arra gondolok, hogy elődeink, Móricz, Illyés és a többiek milyen fiatalon, már a harmincas éveikben lapot csináltak... Mi harmincévesen taknyos kezdőnek számítottunk”. Végh Antal az összetartozás érzésének fontosságát hangsúlyozta, amikor az Új Idő indulásának előzményeiről beszélt: „Napokig, hónapokig beszélgettünk különkülön és együtt is. Nemcsak a lapról, hanem arról is, hogy egyáltalán hogyan lehet talajt fogni ebben a kalimpálásban, ami az életünk. Az együvé tartozás, összefogás igénye fogalmazódott meg ezekben a beszélgetésekben, összegyűjtöttem az elképzeléseket, gondolatokat, álláspontokat, már csak egy kocsma kellett, ahol összejöhettünk, hogy hozzálássunk a munkához”. Kocsmát találni nem lehetetlen Magyarországon, így hamarosan megjelenhetett az első szám, melynek címlapján a legidősebb magyar író, Benamy Sándor így köszöntötte a legfiatalabb magyar folyóiratot: „A ti Új időtöknek sok sikert kívánok, s egyben küldöm a figyelmeztetésemet is: senkit, semmit ne tartsatok olyan fontosnak, mint az olvasót! Ez legyen a ti útravalótok”. A szerkesztők — nyugodtan mondhatjuk —, megfogadták a jó tanácsot, annál is inkább, mert bevallott szándékuk, hogy tömeglap akarnak lenni. (Erre utal a magyar viszonyok között példátlanul magas, közel százezres példányszám is.) Nyilvánvaló tehát, hogy nem egy szűk értelmiségi elit érdeklődésére tartanak igényt, olvasóik között akarják tudni a művelt munkást csakúgy, mint az irodalmat kedvelő, az égető társadalmi kérdések iránt érdeklődő vidéki lakosságot. Nehezen elérhető célt tűzött maga elé a lap alkotógárdája, ám minden jel szerint hozzáértéssel látott hozzá a megvalósításhoz. Az Új Idő formáját, megjelenését tekintve is a jól megcsinált lap benyomását kelti. Az eddig megjelent példányok többsége a hazai színvonalhoz mérten jó minőségű papíron jelent meg, és unikumnak számít a stabilitást, enyhe konzervativizmust mutató címlap is. A szellemes grafikai megoldások, aszokásostól nagyobb, tetszetősebb betűk könnyű eligazodást, jó olvashatóságot biztosítanak. Természetesen a szerkesztőség arról is gondoskodik, hogy a lap olvasói a tartalomban se csalódjanak. Azt az Új Idő ellenségei (ha vannak ilyenek) sem állíthatják, hogy a folyóiratban megjelenő írások ne lennének érdekesek, izgalmasak, műfaji, tematikai szempontból egyaránt változatosak. Ez — a már említett okok miatt — akkor sem lenne igaz, ha a folyóiratban csak a hat „házi szerző” írásai jelennének meg, ám a szerkesztőség számos kiváló külső szerzőnek, írónak, költőnek, publicistának stb. kínál megjelenési lehetőséget. Az elmúlt évben utcára került tíz számban több, mint húsz kortárs költő verse jelent meg, az Új Idő szerzői közé sorolhatja többek között Bella Istvánt, Fodor Andrást, Kenéz Ferencet, Orbán Ottót, Tóth Bálintot, Veress Miklóst. Külön elemzést (és alaposabbat)igényelnének a lapban megjelent prózai művek, elsősorban novellák. Már csak azért is, mert a szerkesztőbizottságban kiváló novellisták vannak, és nem kell túlságosan elmélyedni az elemzésben ahhoz, hogy lássuk, többségük alkotó kedvét az Új Idő megszületése feltétlenül jó irányban befolyásolta. Minden irodalmi újság arculatát alapvetően határozza meg az, hogy munkatársai hogyan fogalmazzák meg a lap ars poeticáját. Az Új Idő szerkesztőbizottságából ketten is beszéltek erről. Végh Antal: „Nem úgy akarunk irodalmi lap lenni, hogy valamiféle irodalomtörténeti közleménnyé váljunk. Az olvasó érdeklődését igyekszünk követni, a mindennapok, a hétköznapok gondjait, élményeit kívánjuk irodalmi formában megjeleníteni”. Gyurkovics Tibor: „Nem az elvont, ezoterikus irodalmat képviseljük. A magyar irodalmat mindig is az élményszerűség jellemezte, mi ezt a hagyományt folytatjuk”. Tény, hogy az Új Időt olyan írók vezetik, akik egész pályafutásuk alatt különös érzékenységet árultak el a társadalmi, közéleti, politikai kérdések, ellentmondások iránt. Ez a fajta érdeklődés éppúgy megmutatkozik irodalmi munkásságukban, mint abban, hogy folyóiratuk bő teret szentel a közéleti problémákkal foglalkozó irodalmi publicisztikának, eszszéknek, tanulmányoknak, interjúknak. A szerkesztőség, annak ellenére, hogy folyóiratról van szó, melynek átfutási ideje meglehetősen hosszú, mindent elkövet, hogy rugalmasan, frissen reagáljon napjaink gyorsan változó valóságára. (Hamarosan saját nyomdájukban készítikmajd a példányokat, és néhány hétre csökkentik a ma még két hónapos nyomdai átfutást.) Ugyanakkor főként olyan írásokat szeretnének megjelentetni, melyek a napi aktualitást meghaladó mélységben képesek feldolgozni témájukat. Törekvéseiket, eddigi eredményeiket mutatja, hogy jeles esszé- és tanulmányírókat nyertek meg, mint Konrád György, Pelle János vagy Nemeskürty István. A lap problémaérzékenységét mutatja a Bulányi Györggyel készített interjú vagy márciusi különszámuk, melyben Lajtos Árpád börtönnaplóját olvashatjuk. Hosszasan sorolhatnám a lapban , megjelent jelentős, széles körű érdeklődésre számot tartó írásokat, melyek aktualitásuk, érdekességük mellett színvonalukkal is magukra vonják az olvasó figyelmét. Ilyenek többek között Bertha Bulcsu íróinterjúi, Hernádi Gyula sajátos történelmi esszéi, Barcsa Dániel írása (Irtsuk-e az erdélyi menekülteket?) vagy Gyurkovics Tibor felkavaró összeállítása az 1957-ben 216 író által aláírt nyilatkozatról. Az irodalmi tényfeltárás rokonszenves példája az a különszám, amely a szerkesztőbizottság tagjainak kárpátaljai látogatását örökíti meg. Az út sikerén, eredményességén felbuzdulva az Új Idő további találkozásokat tervez a határainkon túl élő magyarsággal. Hamarosan megjelenik a burgenlandi útjukról készült beszámoló, és terveik között szerepel az erdélyi, felvidéki, vajdasági, sőt az izraeli magyarság életének feltérképezése is. A jövőre vonatkozóan egyébként sem szűkölködnek elképzelésekben a folyóirat munkatársai, és azt hiszem, egy ilyen fiatal lapnál ez természetes is. A tervek megvalósulásának egyik biztosítéka, hogy 1990-ben már 16 oldallal bővült a folyóirat terjedelme, a másik, hogy a szerkesztőség saját tevékenységét is nagyon kritikusan értékeli. Bár öszszességében elégedettek a lappal, úgy érzik, elképzeléseiket meg tudták valósítani, mindegyiküknek van valamilyen jobbító ötlete, javaslata. Végh Antal rendszeresebb kritikai rovaton gondolkodik, melyben helyet kapna tv és rádió szemle is. Szakonyi Károly pedig a megjelenő írások időtállóságát tartja szükségesnek fokozni. Gyurkovics Tibor a humor megjelenését szorgalmazza képben és írásban egyaránt. Bertha Bulcsu dinamikusabbá, vibrálóbbá szeretné tenni a lapot, amely jobban reagál a szellemi élet viharaira, változásaira. Az Új Idővel való ismerkedésünket fejezzük be az ő szavaival: „Én jó házikenyérhez hasonlítanám a lapot. Nem hiszem, hogy arra kellene törekednünk, hogy kalács, torta vagy krémes legyen. Maradjon meg friss, jó illatú házikenyérnek, ami arra emlékezteti az embert, hogy te ehhez a néphez tartozol, érte kell dolgoznod, gondolkoznod”. Vértes István