Népszava, 1990. április (118. évfolyam, 77–100. sz.)

1990-04-07 / 82. szám

NÉPSZAVA 199­0. ÁPRILIS 7., SZOMBAT XI. kerületi raktárüzemünkbe munkatársakat felveszünk TŰZRENDÉSZETI-, MUNKAVÉDELMI ELŐADÓNAK. Jelentkezni lehet telefonon, illetve személyesen: ALFA Élelmiszer- és Vegyiáru-kereskedelmi Vállalat, Budapest, Nándorfehérvári út 40. Telefon: 185-2733 vagy 161-2074, munkaügy. A Budapesti Közlekedési Vállalat az alábbi szakmákban keres munkatársakat: - AUTÓSZERELŐ, - ÁLLOMÁS-KARBANTARTÓ, - ELEKTROMŰSZERÉSZ, - GÉPJÁRMŰ SZERELŐ, - JEGYELLENŐR, - JEGYKIADÓ, - KAROSSZÉRIALAKATOS, - LAKATOS, - METRÓ-SEGÉDVEZETŐ TAN. H. - MENETIRÁNYÍTÓ, - PERONŐR, - VILLAMOSJÁRMŰ-SZERELŐ, - VILLANYSZERELŐ, - VONATVEZETŐ (TANULÓ) SZAKMÁKBAN. Ingyenes bérlet a BKV valamennyi járataira önnek és családja részére is. Különböző szociális juttatások. Igény szerint munkás­­szállást is biztosítunk. Érdeklődni lehet: BKV Oktatási Központ, Fehér út 1/C, tel.: 118-8774, 118-7133 232. FŐVÁROSI GÁZMŰVEK Bp. VII., Rákóczi u. 18. sz. alatti telephelyére HÁROM­ MŰSZAKOS TELEFONKEZELŐI MUNKAKÖR BETÖLTÉSÉRE JELENTKEZÉST HIRDET. Érdeklődni lehet: személyesen a gazdasági és munkásellátási osztályon. (Bp. Vill., Köztársaság tér 20.) HATOS LOTTÓ Beszélgetés dr. Makkay János régésszel Kié lesz Pannónia titokzatos ezüstkincse? A római kori ezüst étkészlet 14 darabja jelenleg New Yorkban a sor­sát eldöntő bírósági végzésre vár. Elképzelhető, hogy Magyarországról kicsempésztek egy ilyen nagy terje­delmű és páratlan értékű leletet? Műkincscsempészet Magyarországról Nyugatra működik vagy százötven éve, miért pont most ne működne a válaszolt, indula­tait sem leplezve, kérdésünkre a Régészeti Intézet tu­dományos tanácsadója, Dr. Makkay János régész ma­ga is megpróbált már szembeszállni a csempészháló­zattal, csakhogy ehhez a muzeológusoknak nincsenek meg az eszközeik. — Csempészés zajlik, de egyszerűen nem tudjuk iga­zolni. Szerintem már az is csempészet, ha egy régészeti lelet, tárgy, nem oda kerül, ahová kéne. Törvény mond­ja ki, hogy a föld mélyében, a föld felszíne alatt lévő dol­gok, az olajtól, az ásványok­tól a műkincsekig, az állam tulajdonát képezik. Ezt el­méletileg mindenki tudja, de nagyon kevesen tartják be. Miért nem jelentik be az emberek, ha rábukkannak valamire? Nem lehet, hogy túlságosan keveset fizet a múzeum, hogy anyagilag ér­dekeltté kellene tenni a meg­találókat? — Nem, itt egyszerűen anyagi érdekről van szó. A leletek jelentős része hétköz­napi értelemben abszolút ér­téktelen, cserép, töredék, ezeknek „csak” tudományos értékük van. Véletlen, hogy a talált tárgyak egy kis része aranyból, vagy ezüstből ké­szült, különlegesen megmun­kálták, vagy rávésték a Ba­laton latin nevét, és ekkor már rendkívül értékesek. A múzeum egyébként nem ke­veset, hanem komoly össze­geket ad a megtalálóknak, pedig ez nem lenne köteles­sége. Hiszen azért fizet, ami a törvény értelmében az ál­lam tulajdona! Fel tudná becsülni, hogy milyen értékek rejtőznek még a föld alatt, és hogy a talált tárgyak mekkora ha­ szervezett rablás . A magángyűjtők ellen a muzeológusoknak nincs le­hetőségük eljárni. Hiába tudjuk pontosan, hogy egy tárgyat mikor és hol találtak, a régésznek kellene ezt bizo­nyítani. Aki pedig a tárgyat megszerezte, könnyű helyzet­ben van, csupán azt kell mondania, hogy a nagypapá­tól örökölte. A régész ilyen­kor tehetetlen, hiszen bíró­ság előtt, tanúkkal kellene igazolnia az ellenkezőjét! A régészek gyakran pa­naszkodnak, hogy létezik va­lamiféle magánbegyűjtő, -fel­vásárló hálózat, szervezett rablás folyik. Tudna erre pél­dát mondani? — Ott volt például a híres nadapi kincs, Magyarország legnagyobb bronzkori kincse. Gyerekek találták 1970 nagy­péntekén, virágszedés köz­ben. Zöld bronz lándzsahe­gyeket találtak, seprűnyélre húzták és vívni kezdtek ve­le. Meglátta egy Szűcs neve­zetű bányász, felment a hegy­re, a lelőhelyre, és egy tek­­nőbe összeszedett vagy négy­száz darabot. Utána mások is felmentek, ásni kezdtek, és újabb tárgyak kerültek elő. Szűcs, aki Fehérvárcsurgón dolgozott a bányában, a hús­véti ünnepek után éjszakai műszakban volt, de hajnal­ban mégis eljött a múzeum-nyaka körül illetéktelen ke­zekbe? — Rengeteg kincs lehet még a földben, és a feltárat­lan leletek állaga rohamosan romlik. Éppen ezért lenne fontos, hogy óvjunk min­dent, ami a felszínre kerül. Léteznek egyébként felmé­rések. Kérem, a lelőhelyek­nek csupán minimális szá­zalékáról kapnak hírt a mú­zeumok, ezer megbolygatott lelőhely közül mindössze ha­tot jelentenek be! A véletle­nül talált régiségeknek a fele sem kerül múzeumba. A töb­bit vagy fel sem ismerik és széthajigálják, vagy belföldi magángyűjteménybe kerül, vagy pedig külföldre csem­pészik. Vannak magyar régészeti magángyűjtemények? — Igen, vannak és egyre gazdagabbak. Jórészt illegá­lis módszerekkel gyarapod­nak, hiszen nagy értékű tár­gyak megvásárlásához hiány­zik itt a tőke. Én pedig nem vagyok biztos abban, hogy egy műtárgy jobb helyen van egy elzárt magángyűjte­ményben, mint mondjuk egy külföldi múzeumban, ahol szakszerűen konzerválják, tudományos kutatást végez­nek, a szakembereknek ott mindig rendelkezésére áll. A törvény viszont tulajdonkép­pen belenyugszik abba, hogy egy Békés megyében talált tárgyat mondjuk egy szom­bathelyi magángyűjtemény­ben őriznek, ahol soha senki nem láthatja, ha, egy aktatáskányi bronz­tárggyal. Szerencsére, egész véletlenül, már benn dolgo­zott valaki, aki riasztotta a régészeket. Még aznap dél­előtt kimentünk, és kérem, a maszekok már ott tevékeny­kedtek! Bujtogatták az em­bereket, hogy milyen disznó­­ság, hogy a múzeum begyűj­ti a tárgyakat, tíz-húsz forin­tokért darabját, amikor ők ezret adtak volna érte! A na­­dapiak akkor a régészek mellé álltak, így ma a kincs­nek a 90 százaléka megvan de ez egy sor véletlenen múlt. Megpróbálták kideríteni akkor, hogy kik voltak ezek a maszek felvásárlók? — Látja, ez a baj, ott ólál­kodtak a faluban, de hát én vagy gyűjtöm a tárgyakat, vagy őket üldözöm. Láttam azokat az embereket, akko­riban megpróbáltam nyo­­mozgatni is utánuk. Meg kell mondanom, hogy szakmabe­liek voltak! Hivatásos régészek? — Dehogy. Régész ilyes­mit sehol a világon nem csi­nálhat, ennek megvannak a szigorú etikai szabályai. Ezek múzeumhoz közel álló, kötő­dő emberek voltak. Bizonyí­tékokkal azonban nem ren­delkeztünk ellenük, legtöbb nagy múzeum csat­lakozott, megegyeztek, hogy többet csempészholmit nem vásárolnak. Ezt általában be is tartják, de itt is megoldás lehet a „nagypapa”. A mú­zeum különböző tárgyakat megvesz, mint egy magán­gyűjtő kollekcióját. A mün­cheni Prehistorische Staat­sammlung 1985-ös katalógu­sában például sok az ilyen görög, török, olasz vagy ke­let-európai eredetű tárgy, mind újkeletű vásárlás, és állítólag magán­gyűjtemény­ből származnak. Az utóbbi időben feltűnően megszapo­rodtak a romániai leletek, úgy látszik, onnan is meg­nyíltak a csatornák. A leideni múzeum kis szobra lenne az egyetlen bi­zonyíték, hogy szervezett csempészet folyik? — Ez az egyetlen eset, ame­lyet a vevő fél is egyértel­műen beismert. Gyanús vá­sárlás azonban akad elég. A stuttgarti Württembergisches Landesmuseum például a 70- es évek végén vásárolt egy aranykorongot, erről a kata­lógus megírja, hogy nyugat­magyarországi eredetű. Biz­tos, hogy valamikor a század elején magyarországi gyűj­teményben volt. Nem tudni viszont, hogy mikor került ki, az is lehetséges, hogy már 80 évvel ezelőtt, de az sem Hamis katalógus . Az Euphroniosz festette váza előéletéről a szakiro­dalomban többféle változa­tot is közöltek. Egyszer azt állították, hogy egy európai magángyűjteményből szár­mazik. Valaki később egy zürichi asztalos kertjében (!) látta, majd szerepelt a tör­ténetben egy bejrúti örmény éremgyűjtő is. Az egymillió dollárt érő váza származásá­nak bizonyítására Bejrútban még egy hamis katalógust is nyomattak! Az olaszok vi­szont hiába bizonyították be, hogy a sírrablók mikor és hol ásták ki, mégsem kap­ták vissza a vázát.­­ Látható, a sztereotípiák régóta élnek, a módszerek azonosak, mindig beugrik Svájc, Bejrút, valamilyen közel-keleti kapcsolat. A ma­gyarországi sztereotípiák, persze, kicsiben, hasonlóak a nemzetköziekhez. Csem­pészhálózat Magyarországon működik már vagy 150 éve. De hogyan lehetett itt az elmúlt évtizedekben csem­pészhálózatot fenntartani? — Nézze, nekem a hatva­nas évek elején dunaújváro­si gyűjtők mesélték (neveket nem mondhatok), hogy a du­naújvárosi kelta ezüst érem­kincs darabjaiból szép szám­mal csempésztek ki Bécsbe. Ez nagyon jól fizetett, akko­riban 800 schilling volt egy ilyen kelta érem. Az üzlet akkor állt le, amikor a Vas­műven, ötforintosokból el­kezdték az érmeket önteni. Jól sikerültek a hamisítvá­nyok, Bécsben csak az tűnt fel, hogy túl sok. Ilyen „ap­róságok” kivitelével lehetett, mondjuk, kialakítani ezeket az illegális csatornákat. Ismerünk olyan nagyszabá­sú leletet, amely hiányzik a kizárt, hogy évtizedekig la­pult egy magángyűjtemény­ben, és csak a hetvenes évek­ben vitték ki. Tudományos módszerekkel igazolható, hogy egy tárgyat mikor és hol ástak ki a föld­ből? — Ezt csak valószínűsíte­ni lehet, visszakövetelni azonban akkor is szinte le­hetetlen. Klasszikus történet erre a már említett híres at­héni vörösalakos vázáé, amely a New York-i Metro­politan Múzeum féltett kin­cse, leltárból, tehát tudunk a megtalálásáról, csak éppen nem sikerült begyűjteni? — Ilyen volt például a hí­res avar kori aranykincs Kunbábonyban. Ma ezt nem hangsúlyozzák, de szakmai körökben jól tudjuk, hogy széthúzták, széthordták egy részét. Emlékszem, épp or­­szágggyűlési választások előt­ti időszakban találták. Fülep Ferenc, a Nemzeti Múzeum főigazgatója megkereste eb­ben az ügyben az egyik ak­kori KB-titkárt, hogy közbe kellene avatkozni, el kellene kobozni a széthordott arany­tárgyakat. Pontosan tudták, hogy kiknél, hol rejtőzik az arany. A hivatalos álláspont azonban az volt, hogy válasz­tások előtt nem kell hangu­latot kelteni. A pannóniai ezüstkincs története korántsem egyedül­álló. Szinte ugyanazon forga­tókönyv alapján játszódott le 1981-ben egy hatalmas avar kori lelet elárverezése.­­ Az avar kori aranykin­cset 1979-ben egy gazdag üz­letember ajánlotta fel árve­rezésre a Sotheby’s cégnek. Előadta, hogy a tárgyakat Münchenben vásárolta, és az a gyanúja, hogy 1956-ban Ma­gyarországról csempészték ki. Az Interpol megkérdezte a magyar múzeumokat, és akkor is megelégedett a vá­lasszal, hogy magyar múze­umból nem hiányzik. Ez azonban óriási félreértés, hi­szen attól, hogy nem múze­umból lopták el, attól még lehet magyarországi. Egy avar kori lelet előkerülési helyét márpedig a rómainál pontosabban be lehet hatá­rolni, hiszen az avarok itt éltek! ■ ■ ■ Seprünyélre húzták a lándzsa­­hegyeket - a nadapi kincs né­hány szép darabja A leideni múzeum szobra Ismerünk-e olyan tárgyat, amely valahol külföldön buk­kant fel és bizonyítottan ma­gyarországi eredetű? — Tudomásom szerint egyetlen ilyen tárgy van, a leideni múzeumban egy kő­kori szobor. A leideni mú­zeum egy magyar csempész­től vásárolta, és miután már megvette, kiállította, infor­mációt adott a magyar mú­zeumoknak, hogy tudja, hon­nan származik. Ez a szentesi Ilona-partról való, kis újkő­kori szobor, bizonyára azt is pontosan tudják, hogy kitől vették. Ezt egy múzeum kockázat nélkül beismerheti? — Egyre kevésbé. Kirob­bant néhány nagy nemzetkö­zi botrány, például a bostoni múzeum aranykincsével, vagy az Olaszországból el­emett görög vázával. Az UNESCO már 1970-ben ki­adott egy ajánlást, ehhez a A kunbábonyi leletből hiányzik? ben tehát többszörös csava­rás történt. Egyrészt megem­lítették 1956-ot, a kivételes körülményekkel próbálva igazolni a kincs kivitelét. Felvetették, hogy az egész ügyes hamisítvány. A So­theby’s azután a magyaror­szági eredet lehetőségét tel­jesen elvetette, későbbi ka­talógusok ezt már nem is említik. Én akkor írtam egy cikket az avar kincs törté­netéről, teljesen hiába. Java­soltuk, hogy utazzanak ki szakértők, kezdeményezzünk vizsgálatot, de legalább va­laki vegyen részt az árveré­sen — egyetlen lépés sem történt! Az avar kori aranykincs tehát számunkra örökre elveszett. Vajon véletlen lenne az elképesztő párhuzam a pannóniai ezüstkincs ügyével? Vajon ezúttal sem teszünk határozott hi­vatalos lépéseket az ezüstkincs magyarországi vonatkozásai­nak tisztázására? Elekes Éva A Sotheby’s szakértői ak­kor azt gyanították, hogy a titokzatos lelet az 1902-ben az albániai Vrapon talált aranykincs része. Magyar tu­dósok véleményét azonban nem kérték ki, pedig a ma­gyarok az avar kor világszer­te elismert szakértői, így csupán fényképfelvételeket láthattak a kincsről. Ezek alapján is megállapítható volt, hogy a késő avar kori magyarországi leletekkel le­het rokonságban. De senki nem vizsgálta meg, hogy esetleg nem a kunbábonyi le­let hiányzó darabjairól van-e szó! — Az avar kori kincs ügye­ 11

Next