Népszava, 1990. június (118. évfolyam, 127–152. sz.)
1990-06-09 / 134. szám
NÉPSZAVA 1990. JÚNIUS 9., SZOMBAT Hollók és Hunyadiak Legutóbb váratlan, „sandán ezópusi” gondolatom támadt: vajon arra a kérdésre, hogy mely madárhangot hallana szívesebben — a galambét vagy a hollóét —, ezer ember közül hány szavazna erre, és hány arra? Valami azt súgja: az ábrándos, álmosító és önelégült turbékolás sokkal kedvesebb hang a fülnek a holló károgásánál . . . Hogy juthat ilyesmi az ember eszébe, amikor az országot finoman szólva nem az ornitológiai kérdések zaklatják elsőrendűen? Ez a heves hollószimpátia valahol engem is meglepett. Valami azért indokolja: a Hunyadi Mátyás-kiállítás messziről s mélyről becsillogó — valahol pompás, valahol szomorú — látványossága. Amikor felzárkóztunk — sőt... sis amikor (a történész szavaival) királyunk „megvalósította az osztrák—magyar monarchiát — magyar irányítással. . .!” Amikor nagyok, erősek és gazdagok voltunk! Azt is be kell valljam: mindig utáltam a galambokat. A békemozgalom jelképe, ugye, szintén a galamb. Maga az ember jó szándékot kifejező, szárnyas, hótiszta Apokalipszis. A galamb ilyen is tud lenni — főként a plakátokon, és Picasso jóvoltából. Csakhogy élőben többnyire nem ilyen. Nehéz elképzelni a városainkat elemi csapásként ellepő galambtömegeknél tolakodóbb, kíméletlenebb, falánkabb és veszélyesebb tollas hordát. Milliós károkat okoznak az épületvagyonban, élősdijeik révén veszedelmes járványokat terjesztenek — pontosan azt művelik a tetőkön, tornyokon, párkányokon, erkélyeken, mint a patkányok a csatornákban, pincékben és az alagsorokban. Erre emlékeztet fantasztikus szaporaságuk, igénytelenségük, fészekrakási tehetségtelenségük. Hitvány tákolmányaik mindenütt előfordulnak, s ők maguk is ott hemzsegnek mindenhol, és a szemeik hidegen és kíméletlenül csillognak, mint az üvegszilánk. Lehet, hogy szörnyű, amit mondok, de én még a húsos, bukétás, kitenyésztett díszpéldányokra is görbén nézek, mert — ki tudja, miért — az jut róluk eszembe: vajon hány generáción át nemesítették, puhították ezeket a fajtákat, amíg ilyen tökéletesen látványos korcsokká „finomodtak”? A nagy király címermadarának fészke viszont valóságos mestermű! A hollók nemzedékeken át építik, tatarozzák otthonukat, nemzedékek sokaságát repítve ki belőlük. Százéves hollófészkekről is van tudomásunk. Egyre sűrűbben (a Hunyadi-kiállítás óta különösen), fokozódó rokonszenvvel gondolok a hollókra — de nem Edgar Poe halált és tagadást károgó agyszüleményére, hanem az országból sajnálatos módon kipusztított (és most keserves visszatelepítési kísérletekkel visszahozott) intelligens, vállalkozó szellemű madárra, „akinek” jelenléte fontos és aktuális erdeinkben. A holló „takarít”, kártevőket pusztít, s közben óriási területeket kutat át figyelmesen — és hasznosan! Viszont a hangja ... Valljuk be, nem kelt zenei aszszociációkat. Tárgyilagos, kellemetlen közlésre emlékeztet. A galambok búgásával és burukkolásával összehasonlítva olyan, mintha mondjuk a trubadúrköltészet gyöngyszemeit vetnénk öszsze a hadijelentések és lajstromok irodalmi értékeivel. A múlt vasárnap gyermekeimmel az Állatkertet céloztuk meg, én pedig — magamnak is gyanús érdeklődéssel — hosszan lehorgonyoztam a hollók ketrece előtt. Az egyik odajött. Fejét oldalvást hajtva hosszan vizsgálódott, miközben halk, behízelgően korrogó hangokat hallatott. Közlése valamiképp fontosnak tűnt, és én igen-igen sajnáltam, hogy nem értem. Azóta is füstölgök és fogalmazgatok, és azóta morzsolgatom magamban Rimbaud, hogy is mondjam csak . . . frenetikusan aktuális sorait, a Hollókat. Amelyben a hazáját letipró csaták kietlen térségein kószálva így beszélt a sötét hadnéphez: „Szánjatok százszám — rajta csak!... Legyetek a nagy feladat zengői gyászos madarak!” Baróti Szabolcs Július 1-jétolß Drtttßtibh loss us iAB"(usvo Az Állami Biztosító július 1-jétől felemeli a Casco-díjakat — jelentették be a cég pénteki sajtótájékoztatóján. Miután a kárstatisztikák alapján a biztosító azt állapította meg, hogy Budapesten és Pest megyében lényegesen több az autós baleset, mint az ország más területein, itt 40, a többi 18 megyében pedig egységesen 30 százalékkal emelik a díjat. Ugyancsak július 1-jétől kétszeresére emelik a külföldre utazók kiegészítő Cascójának díjtételeit. Valamivel kisebb mértékben drágul az Európa-Casco , amely elsősorban azok számára gazdaságos, akik egy évben háromnál több alkalommal utaznak külföldre—, mert ennél a konstrukciónál az autó biztosítása ugyan szintén 30, illetve 40 százalékkal kerül majd többe, viszont a betegségre, a pogygyászra és a jogvédelemre vonatkozó díjak nem változnak. Mindeddig nem volt tisztázott az extra tartozékok — dísztárcsák, antennák, tükrök, rádiók, magnók, különleges lökhárítók — biztosításának feltétele. Ezentúl, ugyancsak júliustól, 1,5 százalékkal magasabb díj ellenében az ÁB a Casco alapján ezeknek a tartozékoknak a kárát is megtéríti. Az ÁB egyébként azt tervezi, hogy január 1-jétől újfajta, az igényekhez jobban alkalmazkodó módozatot dolgoz ki. Nagyobb lesz a választék az önrészesedési lehetőségek közül, viszont az állami vállalatok és a magánautósok ugyanazt a fajta Cascót köthetik. Az Állami Biztosító Cascodíjainak emelése csak azokat érinti, akik július 1-jétől, újonnan kötik meg a biztosítást. (MTI) Tamási Áron publicisztikai írásait, színházi tárgyú cikkeit tartalmazó köteteiben sem jelent meg az alábbi, Karády Katalinról szóló írása, amelyet Tamási Áronná jóvoltából adunk közre. Valahogy úgy indultam el, ahogy a nóta mondja. Vettem három szál virágot, de nem tettem a kalapomra. A kezemben Vittem őket, városi illedelemmel. Karom ihintóján néha előre futottak a virágok és gyarapították vidámságomat. A madarak jutottak eszembe, melyeket oly sokszor láttam társtalanul repülni. S emlékezetemben fölébredt az is, hogy olyankor mindig szerettem volna valamit mondani. Most egyszerre nyelvemre szálltak a szavak, amelyeket nem tudtam megfogni azelőtt soha. — Hova repül a madár? Úgy éreztem, nem tudom kedvemnek útját állni, s megkérdezem valakitől, hogy hova repül a madár. Mindenki sietett. Lódulva ment az utcán, az estére hajló őszi időben. Kitől kérdezzem meg? A lánytól, aki a fal mellett állva koldul? A katonától, aki hiányzó féllábával is úgy szalutál, hogy hallod összeütött két bokájának a múltba elfutó koppanását? — Hova repül a madár? Az égre nézek, hátha az ég felel nekem. Szelíden reám mosolyog az égbolt. Kék színébe halványan fehér vegyül. Úgy látszik, alszik s tejről álmodik. Csak a nap él rajta pirosan, de már az is mindjárt átlép a föld küszöbén, az Erzsébethíd csonkjai fölött. A virágok megállnak egy kapu előtt. Majnem előre mennek, mint a gyerekek. Szól a csengő, s Ilona kinyitja az ajtót. Olyan ez az Ilona, hogy az embernek egy legenda jut eszébe a Gondviselésről, amely valamikor széjjeloszlott a földön. — Itthon van a művésznő? — kérdem. Szamár vagyok én is, hogy ilyent kérdezek, hiszen a szerkesztőség illendő módon bejelentett. — Már a mester is volt, a fényképezőgéppel. — Serény ember — mondom. Ilona hang nélkül nevet, miközben a szeme ott jár a világon. Oda is adom neki, s melléje így szólok: — Aztán tíz perc múlva hozza be, s mondja azt a művésznőnek, hogy egy különös ember hozta, aki ez ideig még nem járt itt soha. Látom, Ilona érti a játékot, de értik a virágok is. Bemegyünk a nagy szobába s egy székre ülök. Ilona tovább megy egy következő ajtóhoz, hogy a ház úrnőjének bejelentsem. Úgyis kell, gondolom magamban, dacoljunk a közönséges módival, s tartsuk be az úri formákat. A zsebem felé nyúlok, s előveszem a legfrissebb demokratikus újságot, hogy valamicskét haladjak a világgal, amíg a formák időt engednek. Erős félhomály van a szobában. Nem baj, ha a félhomály mellé egy kicsit gondolkozom, pontosan kitalálom úgyis, hogy mi van az újságban. De a hirtelen találmánynak nem veszem hasznát, mert Karády kilép. Piros nadrág van rajta, s a fehér blúza majdnem világít. Az arcán, ahogy az eleven sejtelemben látom, a két szín haloványan és szeretettel simul egybe. A haja dús, a szemét nem tudom megfogni, akár a dúskáló fán röpködő pillangó testvéreket. S milyen magas ez a hata! Vajon a bajban nőtt meg ennyire, vagy a tapsok között ? — Jöjjjön be! — Köszönöm. Bemegyünk a kisebbik szobába. Hát ilyen fészke van neki! Meleg van benne, majdnem puha fészek, mint egy állandó asszonyé, s majdnem puritán mégis, mint egy jómódú költőé. A telefon ott ül a széles ágykeverő szélén, mint valami házi bagoly, mely ebben a pillanatban, bizonyára az úrnő kedvét keresvén, éppen fekete. A függöny megszűri a fényt, s ez nem lehet nehéz neki, mert odakünn úgy hiszem, most nyugszik a nap. — A tegnap vártam — mondja. — Nem tudtam róla. Csakugyan nem tudtam. Ha nem egyéb, az a huncut telefon a tegnapot kicserélte a mával. Az is megvan zavarodva szegény, egy olyan ostrom után, s meg vagyok én is egy kicsit, egy ilyen haszontalan félreértés után. Mert lám, ahogy ott ül a művésznő a nagy rádió alatt, tisztes távolban tőlem, udvariasságán átszűrődik valami gyöngéd barátságtalanság. S ez elég baj nekem: nemcsak azért, mert érzéseim a barátság melegét áhítanák, hanem azért is, mert mi lesz így az „interjú"-val, melyet a legjobb tanulónak szántunk a „Színház” írás nebulói közé. A vereség szellője surintja meg arcomat. S a szellő nyomában jön mindjárt egy szelíd szemrehányás, hogy a minap egy kis kávéházban nem köszöntem neki. — Igaz — mondom. Bizonykodom, hogy nem ismertem meg. S ez úgy is van. Régen nem láttam őt, s régen is alig néhányszor csupán. Most haragszom magamra eme gyarlóság miatt, ámbár sokszor azzal a fogyatékossággal szereztem hölgyeknek örömet, hogy nem ismertem meg őket. De Karády Katalint még az is szeretné megismerni, aki nem ismeri! De hát mit csináljak, ha oly nagyott változott, amióta láttam. Megnőtt, például. Karcsúbb lett, mint valaha. S mintha a művésznőből hölggyé változott volna valahogy. Komoly, amit mondok. S ami itt történik, percről percre határozottabban, azegyenesen vészes. Mert miképpen lesz ebből művészi arckép, ha azzal töltjük az időt, hogy én egyszer ártatlanul s máskor megérdemelten pironkodjam?! Így jár, lám, aki azt hiszi, hogy könnyű „interjú”-t csinálni, s a fiataloknak meg is akarja mutatni, hogy ezt a „műfajt” miképpen kéne megújítani. Nagy szégyen lesz ebből. — S hogy jutott eszébe, hogy ilyent csináljon? — kérdi Kata. Érzem, s talán értem is, hogy a „műfajra" céloz. Ez nem szép tőle, ilyent mondani, mert a jó gazdának mégis csak kötelessége, hogy gazdaságának értékeit szemügyre vegyes szorgalommal gondozza. Én pedig a „Színház”-nál effélére is vállalkoztam. — Úgy veszem észre — mondom —, hogy nagy a félreértés. Vagy azt gondolja talán, hogy én „interjú”-t akarok magával csinálni? — Dehogy gondolom! — tiltakozik Kata. Most kéne ide a világ. Most! Hadd segítenének nekem, amikor megcsillan végre az első biztató sugár. S íme, az ég és Ilona nem is hagyott el, mert a három szál virággal Ilona megjelenik. Elmondja hamarjában és szépen, hogy a virágot egy különös ember hozta, aki még nem járt itt soha, a mai napig. — Tedd oda le! — mondja Kata. S a virág már meg is bukott, a különös emberrel együtt. Én összehúzom magam a székben, a három virágszál lesújtott apja. Ilona azonban nem tudja elviselni a kudarcot, s reám mutat: — Itt ül az az ember! Abban a percben megfordul a nap, amely már jóformán lenyugodott volt. A virágok nemcsak önmaguknak, hanem Katának is egyszeriben szépek lesznek, sőt az arca is kiderül Katának, s olyan lesz, mint a gyümölcs. A nadrágja ismét pirosan virít, s alig állja a lábán, hogy ne kacagjon. Ragyog a fehér blúz is rajta, s gömbölyű kedvvel feszül meg néha, mintha forró szél kapna belé, mint valami kicsike selyem vitorlába. A fogai is csillognak már Katának; a haja hullámzik, mint a hegyen a szélben a fű; a bokája fehéren nevet a piros nadrág kezes szélén és a szeme világít, mint egy kedvére lobbant nemes ragadozóé. Vagy mindez csak képzelet? A három szál virág előre nyújtja fejét, mintha szót várnának tőlem. Persze, okosak ők és figyelmesek. Nem úgy, mint én, aki gyarló férfi létemre káprázatba estem, megfeledkezvén róluk, akik úgy lengenek ott, mint lelkembe igyekvő három üzenet; s aki elbizakodott író létemre elejtettem az egyezséget, melyet útközben egymással kötöttünk. — Bocsánat! — mondom nekik hangtalan szóval. — Itt az ideje, kezdjétek! És megszólal az első virág, ahogy egyeztünk volt: — Művésznő, beszéljen a szívéről, mely érzelmekkel van tele. És Kata beszél a szívéről. Aztán megszólal a második virág: — Művésznő, beszéljen az életéről, amely művészi gondokkal van tele. És Kata arról beszél. Aztán megszólal a harmadik virág: — Művésznő, beszéljen a lelkéről, mely emberséggel van tele. És Kata a lelkéről beszél. Magam csak ültem és urasan hallgattam, hogy a Virágok miképpen vallatják Karády Katalint. De bezzeg, gondolhatták titkon a virágok, ez a kényuraság is majd meghervad egy kicsit, amikor a szegény virágok basájának a művésznő vallomásait is írásba kell tennie. Tamási Áron Egy látogatás története Karády Katalinnál Katát virágok vallatják ... Bábák háborúja Terjedelmes levélben tiltakozott Kőrössy András, az önálló Hilton Szakszervezet választmányi ügyvezetője a lapunk május 15-i számában megjelent, Három bába a Danubiusnál című cikkünkben foglaltak miatt. Emlékeztetőül: a riportban azt igyekeztünk ecsetelni, hogy noha háromféle szakszervezeti csoportosulás is működik a Danubius Szálloda és Gyógyüdülő Vállalatnál, a tagság egy része kallódik, érdekvédelme nem biztosított. A cikkben mind a Danubius szakszervezeti intézőbizottságának titkára, mind a Vendéglátó és Idegenforgalmi Szakszervezet titkára véleményt mondott, megjegyzést fűzve Kőrössy András korábban tett — és a Danubius üzemi lapjában megjelent — nyilatkozatáról, az őket ért vádakról. A Hilton választmányi ügyvezetője — mint leveléből kiderül —, most azzal vádolja a két nyilatkozót, hogy valótlanságot állítanak, sőt kijelenti, hogy nem tartja hitelesnek a VISZ-t, a következők miatt: „ ... mert saját tagjai sem tartják hitelesnek, mert nem alulról szerveződött, nem demokratikusan megválasztott a vezetősége, mert ugyanazok a vezetői, akik a korábbi SZOT-hoz és KPVDSZ-hez tartozás időszakában is vezetők voltak, mert egymás között döntötték el az átalakulást, mert mitől lettek hirtelen függetlenek és szabadok. Nem hallott a harcokról Kőrössy András azt írja továbbá, hogy a Madarász Sándor SZIB-titkár által állítottak hemzsegnek a valótlanságtól. Madarász korábbi cikkünkben azt mondta a Hilton eladásának Kőrössyék által történt megakadályozása kapcsán: „Kőrössy András elfelejtette, hogy a Hilton dolgozói az „elherdálás” után azonnal 50 százalékos béremelésben részesültek volna.” Az önálló Hilton választmányi ügyvezetője szerint a valóság más. Szemléltetésül egy telexidézetet közöl: „A Daewoo-nak szándékában áll elismerni a szakszervezet képviselőit, mint tárgyalópartnert, és tárgyalni a Hilton dolgozóinak kollektív szerződéséről, ha akarják, de időt kérünk tanulmányozni a jelenleg érvényes szerződést.” Kőrössy András legendaként emlegeti az 50 százalékos béremelést, mert mint írja, a telexben semmitmondó, bárhogy értelmezhető általánosságok szerepelnek. „Madarász Sándor hosszú éves harcaival két bajom is van” — írja a továbbiakban Kőrössy András. — „1989. október 12-én választották meg egyetlen jelöltként a Danubius SZIB-titkárának; a teljes tagság 95 százaléka azt sem tudta, hogy a világon van, annyira nem ismerték. Én nem tudom megítélni, hogy ő vagy elődje hosszú évekig harcolt-e mindazokért a vívmányokért, amelyeket mi már 1989. október 2-a előtt megfogalmaztunk, és jelenleg el is értünk, mert sem én, sem más nem hallott ezekről a harcokról, de ha így volt, örülök neki. Azt viszont tudom, hogy tanúk előtt elismerte: a mi követeléseink és radikalizmusunk adtak nekik muníciót." Kell-e a sztrájk? Vitába száll Kőrössy Andrrás Rédei Alajosnéval, a VISZ titkárával is, már ami a hiltonbeli sztrájkról kialakított véleményét illeti. „Egy szakszervezeti vezető nem vonhatja kétségbe a szakszervezeti mozgalom egyik legfontosabb kényszerítő eszközét, a sztrájkjogot, főleg a tények és a háttér teljes ismerete hiányában.” A cikk megjelentetéséért a Népszavát is vádolja Kőrössy András az írást elfogultnak nevezi, s azt állítja, hogy annak célja az új szakszervezet és képviselőinek lejáratása volt. Azoknak a vezetőknek a lejáratása, akik nem főállásban és nem fizetségért harcolnak dolgozótársaik érdekeiért. Kérése szerint helyt adtunk lapunkban Kőrössy András véleményének, azonban hozzáfűzzük a magunkét is. A VISZ hitelességét kétségbevonó, a vezetőségválasztást megkérdőjelező levélrészlet arra utal, hogy Kőrössy nem tudja: a VISZ- hez jelenleg tartozó 166 alapszervezet 1988-ban, majd a kongresszust megelőzően is írásban kérte csatlakozását a VISZ-hez. A kongresszust megelőzően minden alapszervezetben választások voltak. A kongresszuson a választás titkos szavazással történt, s a VISZ elnöke, Kálmán László, valamint főtitkára, dr. Légmán Imre nem fizetett főállásban, hanem társadalmi munkában végzi tevékenységét. Kérdéses, tudja-e Kőrössy András, hogy a KPVDSZ már rég megszűnt, hogy abból már megszűnése előtt kivált a VISZ, mert nem jól érezte ott magát. Magyarán, ugyanúgy vitte ki onnan tagságát, mint ahogy most a Hilton alapszervezet vitte ki a tagságát a Danubius SZIB-ből. A VISZ véleménye változatlan Meg kívánjuk jegyezni: Madarász Sándor SZIB-titkár változatlanul fenntartja véleményét, hogy a Hilton eladása esetén —a melyet a helyi szakszervezet megakadályozott —, a dolgozók jelentős béremeléshez jutottak volna, kikerülve a kötött bérkategóriából. Madarász Sándor egyébiránt maga volt az, aki kereste az együttműködést az önálló Hilton Szakszervezettel, miután az egységes szakszervezeti fellépés híve. Végül, a VISZ vezetősége továbbra is elítél mindenfajta sztrájkot, nemcsak a Hiltonét. A SZOT által korábban meghirdetett figyelmeztető sztrájkhoz sem csatlakoztak. Szerintük az, hogy Kőrössy András nem ismeri el őket, még nem azt jelenti, hogy a tagság ugyanígyvélekedik. Mi több, ma már a nemzetközi szakszervezeti mozgalom is elismeri a VISZ-t. Ennek tanúbizonysága, hogy a napokban az IUF, a Nemzetközi Szabad Szakszervezetek Szövetségének egyik tagszervezete felvette tagjai sorába. Időközben a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája és a VISZ vezetői találkozón vettek részt, s kicserélték véleményüket. A két szervezet számos kérdésben közeledett egymáshoz. A találkozón a vitázó felek kinyilvánították, hogy a cikk megjelenésével lezártnak tekintik a vitát. Mi is. H. I. 11