Népszava, 1990. július (118. évfolyam, 153–178. sz.)

1990-07-11 / 161. szám

6 Egy arc a naplóból Egy nő, aki szeretni akar, de senki sem kér a szeretetéből. Egy nő, aki elfonnyadt a katonazubbony alatt. Egy nő, aki belemerevedett önnön dogmáiba, vélt igazságaiba. Mészáros Márta filmtrilógiájának hideg szemű börtönparancsnokát, Anna Polony, a krakkói Teatr Story vezető művésze alakította. Pályáját a hatvanas évek első felében, az európai hírű Konrad Swinarsky rendezéseivel kezdte. Azóta fogalommá vált a neve, a legnagyobb lengyel színésznők egyike. (Ő volt például Wajda 1981-es Hamletjének Oféliája.) Filmezni ritkán szokott. A Napló gyermekeimnek cannes-i sikere után Margarette von Trotta nyugatnémet filmrendező hívta. Nem élt a lehetőséggel. Egri Magda után nem akart Rosa Luxemburg lenni. — Keménynek, zárkózottnak, morózusnak hittem, de látom, nem az. — Hát persze, eljátszik az ember egy „moszkovita kádert”, s akkor azt hiszik, az életben is szörnyű és kiállhatatlan. Én, kérem, egy kedves, bájos, bolondos nő vagyok, nézzen csak meg jól! Konrad Swinarsky mondta annak idején, hogy két pólusa van az én színészetemnek. Gyengédség, érzékenység, infantilizmus — ez az egyik pólus, a másik pedig a férfias erő. Az egyéniségemet viszont a kettő között kell keresni. Ezt is ő állította. — A Napló Egri Magdáját hogy fogadta? — Lelkileg is, idegileg is különbözik tőlem ez a nő. Nemhogy idegennek érzem — valósággal viszolygok tőle! Amikor elolvastam a forgatókönyvet, boldog voltam. Bonyolult figura, gondoltam, van néhány sebezhető pontja. Csak ne álltam volna meg a tükör előtt, amikor rám adták az egyenruhát! Megláttam magam, és azt hittem, végem. Ott, abban a pillanatban kialakult bennem egy furcsa érzés, valamiféle belső ellenállás, hogy nem, nem akarok Egri Magda lenni. Az én érzelmi világom, az én magatartásom annyira más, hogy nem leszek képes hiteles alakítást nyújtani. Így tépelődtem, miközben elkezdtük a forgatást, úgyhogy más megoldás nem volt, csak az, hogy leküzdjem magamban a gyűlöletet, amelyet e nő iránt éreztem. A második rész ebből a szempontból már nem volt ilyen nehéz, a Napló apámnak és anyámnak pedig még könynyebb volt, mert tudtam, hogy vége a történetnek. — Rosa Luxemburg szerepét miért nem vállalta el? — Azért, mert úgy éreztem, a Szolidaritás tevékeny tagjaként sokkal többet tehetek az országomért, mint egy Trotta-filmmel. Elég velős a válaszom? — Az. — Akkor még valamit. Tanítok a főiskolán ..., tudja, milyen nehéz egy-egy forgatás miatt otthagynom a Népek tánca Egy szakma, egy hivatás, egy szenvedély dicsérete, hogy az idén is, tizedik alkalommal, hat intézmény szervezésével tegnap megkezdődött a Duna menti folklórfesztivál. Amelynek kezdettől fogva külön érdeme, hogy nem egyetlen, központi helyen zajlanak az események, hanem Kalocsán, Baján, Szekszárdon, sőt falvakban is: Sárpilisen, Őcsényben, Bátán, Alsónyéken és Decsen. A hazai magyar és nemzetiségi néptáncegyüttesek mellett az idén tizennégy ország hagyományőrző csoportjai érkeztek a fesztiválra. Elnevezésétől eltérően már nemcsak a Duna mentén élő népek folklórját élvezhetik az érdeklődők. Mert lesz itt norvég, svéd, szovjet, török, angol, görög együttes is a bolgár, csehszlovák, román együttesek mellett. Itt lesz például a High Spen Blue Diamonds, amelyet Fred Forster northumbriai bányász alapított 1926- ban, s azóta leghűbb őrzője az angliai bányászhagyományoknak. Megismerhetjük a mondragoni Fleur de Rose együttest, amely huszonöt éve működik, s bár egy alig háromezer lelket számláló francia település tartja fenn őket, az igen rangos Charles Cros Akadémi nagydíjának a tulajdonosai. A Duna menti táncokat már ismerő közönség számára meglepő élményt kínál a norvégiai, főként reneszánsz folklórt bemutató Bambie Leikarring együttes produkciója is. Tizenhat pár táncos és három zenész mutatja be — valószínűleg nemcsak a norvég, inkább skandinávnak mondható — meglehetősen kevert, mégis a néplélekkel azonosuló táncokat. Nem akármilyen „felvonulás” lesz tehát a X. Duna menti folklórfesztivál. Mert hát természetesen jelen lesznek és bemutatkoznak a híres bogyiszlói, kalocsai népi együttes tagjai is, valamint a Tolnába települt székely énekesek-táncosok. Európa tizenöt országának több, mint ezer néptáncosa, népzenésze lép közönség elé ezen a három évente megrendezett nemzetközi fesztiválon (sok egyéb rendezvénynyel társítva az eseményt), amely talán egyszer az őt megillető hangját is elnyeri itt e háromezer kilométeres Duna mentén. Mert kíváncsi volnék — úgy átszámítva — jut-e rá annyi pénz, mint amennyi Mondragonában a Fleur de Rose-ra? KJ. A moszkovita káder növendékeimet? Egy hétnél tovább nem is nagyon bírom, haza kell mennem, mert érzem, hogy szükségük van rám. Bár olykor-olykor tartanak tőlem, ezt is bevallották már. Néha túlságosan szigorú vagyok, az lehet a baj, vagy ha dühöngök valamiért nem vigyázok a szavaimra. Igen, ez vagyok én, egy nő a szentség és a pokol között. — Kivételes humorérzékére, temperamentumára építenek-e a színházi rendezők? — A Teatr Story drámai színház, kevés vígjátékkal. Shakespeare, Csehov, Dosztojevszkij, Iwaszkiewicz ..., Hamlet, Három nővér, ördögök, Egy nyár Nohant-ban — ilyen a repertoárunk, Ionescót azért emelem ki, mert ő a válaszom a kérdésére. A Különóra professzorát játszom most már hosszabb ideje, nem túlzok: az első perctől az utolsóig kacagnak-visonganak a nézők. — Wajdával csak a Hamletben dolgozott együtt? — Nem. Ő rendezte nálunk a Dulska asszony erkölcsét is, azt a hétórás előadást, amelyből később nagy sikerű tévésorozat született. Dulska asszony a lengyel kispolgárság megtestesítője, ugyanolyan kegyetlen, mint a Napló Magdája, csak éppen nem annyira értelmes. Az előadás első órájában a húszéves nőt kell megformálnom, a hetedikben viszont már a hatvanöt esztendős öregasszonyt... — A Napló apámnak és anyámnak után miben láthatjuk legközelebb? — Krzysztof Kieslowski alkotásában, amelynek címe: Rövid film a lopásról. Egy iskolaigazgató vagyok benne, aki „eltulajdonítja” saját lánya gyerekét, és nem is akarja visszaadni neki soha. Esküdni mernék, hogy a nézők többsége ezzel a szerepemmel is azonosítani fog. Ha a Napló után keménynek és kegyetlennek hittek, akkor most egyenesen gyűlölni fognak. Szabó G. László Kalászi György felvétele Körkép a Holland Fesztiválról Bábel tornya alatt A rendezők legjobbjai az ötvenes évek derekától kísérleteztek a színházi kifejező eszközök megújításán. Hogy a cselekmény illusztrálása, a szöveg „fölmondása” helyett olyan akciókkal, plasztikus látvánnyal, szuggesztív játékkal, mozgáskompozícióval dúsítsák föl az előadásokat, melyek hatásosabban fejezik ki a szerzői gondolatot, rendezői szándékot. A szent cél: a passzív nézőből aktív szemlélőt nevelni, a közönséget fokozottabb érzelmi-szellemi befogadásra serkenteni. A színház közelítése a mozgásművészethez. Ezt a törekvést szemléletesen példázza a Holland Fesztivál gyakorlata a prózai előadásokon éppúgy, mint a táncszínházak produkcióin. Ahol is a tánc korántsem pusztán a harmonikus mozdulatok művészete, nem önmagáért való szépség, hanem látomások teátrális megidézésére alkalmas gondolathordozó műfaj. Művelői közelebb állnak a rendezéshez, mint a koreográfiához. Legjobbjai között említhetjük Johann Kresniket. Szokatlanul „vad” kompozícióját, a Macbethet, a Brémai Táncszínház előadásában láthattuk. Fassbinder és Zadek hajdani munkatársa nem tagadja meg nemzedékének politikai ihletettségét. Lidércnyomásos látomásában puszta ürügy a Shakespeare-tragédia: a huszadik századi gyilkos rémuralmak persziflázsát nyújtja; az emberkísérletekre vetemedő nácik lágereitől a sztálini koncentrációs táborok rémtetteire egyaránt utal. A fehér kádakból kitámolygó áldozatok táncos „kísértetjárása” éppolyan hátborzongató, mint a hatalomért eszeveszetten öldöklő Macbbeth vérfagyasztó haláltánca, a villogó tőrök között. Vontatottságában kevésbé erőteljesnek bizonyult az amszterdami Cloud II Chamber nemzetközi társulatának „időtlen” témájú produkciója, A Nagy Könyvtár égése. Az atomháborút túlélők egy ásatási telep sivár környezetében újraélik az emberiség történelmének periodikus szakaszait, az alexandriai könyvtár fölgyújtásától a III. világháborúig, a civilizációt pusztító erőszak rémtetteit — Breughel Bábel tornyának jelképes makettjének árnyékában. A konzervativizmussal korántsem vádolható mezőnyben is igazi avantgárd csemegének számított a bázeliek Szophoklész-előadása. Sima, fehér falakkal határait üres játékteret elegánsan ívelő márvány lépcsősor metszi el: a szereplők a mennyezeti, illetve a padlónyíláson át lépnek színbe. A színpad átmenet a valóság és a mitológia, az élet és a művészet, az Olimposz és az alvilág között. Az ovációval fogadott Ajaxtragédia hazájában botrányt váltott ki, valószínűleg az élet vulgaritását, a brutalitást kendőzetlenül kifigurázó, meghökkentő metaforákkal tűzdelt, groteszk játékstílusa miatt. Holott Frank Castors, a fellengzős pátosz ellenében, hatásos abszurd komédiának játszatta az istenek bosszúját bátran kihívó hős tragikus történetét. Muzeális antik színjátékból — anakronizmusok sorozatán át — így lett modern háborús vízió. A tapsok elültek, a színházak kiürültek, a zsibongó fesztiválközönség szétszéledt, de Amszterdam, a festői csatornák, bárka-lakóházak és sétahajók metropolisza — a turistaszezon csúcsán — továbbra is tarkán kavarog. Akárha Bábel tornya lenne. Metz Katalin Denver, az utolsó dinoszaurusz Sok okos gép igyekszik párhuzamba hozni a képet és a hangot, a színész mégis csukott szájjal szólal meg magyarul. Kern Mária szinkronvágó itt betold, ott kivág egy-egy darabkát a filmszalagból, míg a beszéd és szájmozgás végre összhangba kerül. A Magyar Szinkron és Video Vállalat épülete az ötvenes évek ízlése szerint nagyon impozáns. Hosszú lépcsősor vezet a Vörös Hadsereg útjáról a hatalmas, oszlopos előcsarnokba. Minden világos és tágas. Ám az irodák, vágószobák, stúdiók, már igencsak szűkösek. De az építés idejében még az volt a divat, hogy a külső eltakarja a lényeget. Többé-kevésbé ez jellemezte akkoriban a szinkronmunkát is. A technika alkalmasnak bizonyult a politikailag, esztétikailag kifogásolt mondatok, párbeszédek elfedésére, átírására. A szempontok közül már csak az utóbbi folytatja utóvédharcait. A Beverly Hills-i zsaru elsőrészénél a megrendelő kérte, a szinkron fokozatosan szoktassa hozzá a nézőket a bűnözők lelkivilágával azonosuló zsaru stílusához. Egyébként kölcsönzik itt mindenhez a magyar hangot, ha igény van rá, akár szexfilmekhez is. Így érthető, hogy szűkösen vannak, hiszen az első év hat filmje helyett most 1200—1300 mű fordul meg itt. Mi több, nem kizárólag a dialógusokat magyarítják a kópiára. Sajnos gyakori, hogy az eredeti anyaggal az úgynevezett nemzetközi hang sem érkezik meg, vagyis a háttérzörejek. Az egyik szobában nagy tárlóban sorakoznak a magnókazetták, ízelítőül néhány felirat a dobozokról: uszodazsivaj, lépések betonon, lépések hídon, vízcsobogás, vihar. Dr. Hajós András stúdióvezető-helyettes említi, hogy néha az eredeti párbeszéd törlésekor a zenét is pótolni kell, ilyenkor foltozzák a szalagot. Ha ez a film más részeiről nem megy, megveszik a hanglemezt, legutóbb Bach egyik művét. És ezen túl is ezernyi apróságra kell figyelni. A dramaturg, mikor megkapja a filmet és az eredeti szöveget, nem egyszerű fordítást végez, hiszen figyelnie kell a szájmozgást, a beszéd hoszszúságát is. Az Esőemberben Dustin Hoffman mindig csak rövid cors-ot mondott, a nyelvtanilag helyes off cors kifejezés helyett. Ebből született a magyar naná. A dramaturg kezéből a nyers változat a rendezőhöz kerül, ő hívja meg a színészeket. Utána már csak néhány nap, hogy elkészüljön a vágóasztalra kerülő változat. Most nyáron, amikor a színészeket nehéz utolérni, lényegesen kisebb a stúdiók kihasználtsága. Az egyikben Rehonovszky Béla irányításával a Denver, az utolsó dinoszaurusz című rajzfilmsorozat ki tudja hányadik folytatásán dolgoznak. A rendező panaszkodik, az Elsüllyedt világok után, ismét egy végtelenített folyamú művel küzd. Ezek után nem lehet csodálni, ha a vágók, rendezők, szinkronszínészek a moziban, illetve a tévében nem ülnek lelkesen a kész művek előtt. De más munkáit azért végignézik. Igaz, a bőrükből nem tudnak kibújni és a szakma családjukat is megfertőzi. Hajós Andrást minap azzal fogadta a kisfia, hogy nyávog a Tarzan főcímzenéje. Igaza volt. Szabó Z. Levente SZERDA, 1990. JÚLIIUS 11. NÉPSZAVA A rádió mellett CSÜGGEDTEN, A PETŐFIT HALLGATVA Hallgatom az „új” műsort a Petőfi adón, kissé kétkedve, kissé csalódottan. Mi ebben az új ? Itt csupán annyi történt, hogy „átrendezték a bútorokat”, vagyis minden odébb vagy idébb került, de lényegbevágó változás nem történt. Már sokadszor figyelem a Petőfi új típusú műsorrendjét. Utoljára hétfőn. A mozaiktechnika szerint szinte minden fél percben történik valami. Vagy híreket mondanak, vagy zenét közvetítenek, vagy valami riportszerűséget hallunk. Vagyis ugyanazt, amit eddig. Kétségbeesetten próbálom fölfedezni, mi ennek az átalakulásnak az előnye, mi a haszna? Nem akarom a politikai változásokkal közös nevezőre hozni, mert azért adjuk meg a módját annak, ha valami valóban változik. Itt azonban, a Petőfi adón, ezúttal sem tapasztaltam semmi, de semmi falrengetőt. MEG A LEGJOBB: A RÁDIÓMA Ment a Kívánságműsor ugyanúgy, mint mindig (legfeljebb az igényesebb, komolyzenét kérő hallgatók jelentkezésének örülhettünk), aztán elkezdődött, ettől, a Rádióma. A neve is jelzi, hogy a mai, az aktuális rádiózás kerül most sorra. Rádió ma, így is felfoghatjuk a címet. De sem így, sem úgy nem tetszik. Mármint a cím. Pontosabban, hétfőn, amikor is Kristóf Gábor szerkesztette az újfajta adást, mégiscsak fölfedezhettünk némi újdonságot ebben az új programban. Nevezetesen: játékosságot, modern riportázst. Például a fociról ezúttal a tudósító neje mondott véleményt. Knézy Jenő felesége elmondta, hogy ő bizony, a világbajnokság alatt nagytakarított, tapétáztatott. Ezzel a „vallomással” sok hasonlóan gondolkodó hölgy egyetérthetett. Mármint azok, akik nem nagyon szeretik a futballt. Engem ugyan érdekel a foci, de csak egy bizonyos fokig. Ám ha a meccsközvetítések más műsorok rovásáig cseregnek, ha emiatt minden más halasztást szenved, nem örülök, hogy finoman fejezzem ki magam. Most Kristóf Gábor játékának azért örülhettem, mert kiderült, nagyon sok hölgyhallgató gondolkodik hasonlóan, és nem tudja megkülönböztetni a kapufát a Maradonától. .. Aztán volt még a hétfői műsorban másféle, szintén „férfiaknak” szóló riport, a pesti „kukkoldáról”, ahol a lányok bugyiban, vagy bugyi nélkül, ámde nagy munkaintenzitással és munkaszeretettel járják a táncot. A riportok izgalmasak és újszerűek voltak, (több is elhangzott hasonló témákról), majd következett a „Helycsere” című program. Kicsit kimódolt alapötlete szerint elhangzik egy sztori, amelynek több megoldása, folytatása lehetséges — a hallgató kedve és aktív közreműködése szerint. Mint amikor az ovisoknak megrajzol a pszichológus egy kört, és a kicsik rárajzolják a török hasa fejét, meg a hasára a gombokat. . . Ilyen „spontán” vitákat nem egy lap szokott indítani, rendszerint végső témahiányban szenvedve. A rádióban azonban tényleg van spontaneitás, nincs olyan felkérés, felszólítás, amelyre ne érkezne valamilyen válasz .. . A KÖRNYEZETVÉDELMI MAGAZINRÓL Egyre csüggedtebben hallgatom a környezetvédelmi rádiós magazint. Már nemcsak az nem lep meg, hogy miféle és mennyi környezeti ártalommal „gyarapodtunk” az elmúlt adás óta, hanem az is, hogy a rádióhallgató gyerekek és felnőttek természetismerete egyre gyatrább. Már a madárhangokat sem képesek felismerni (mit mondjak, én sem tudnám megkülönböztetni a tücsök ciripelését a fecske hangjától, de azért még szeretem őket), noha a tudós madártankutatók egészen aprólékos tudományos megfigyeléseket tesznek. Aminthogy a növekvő környezeti ártalmakról sem szerez tudomást azonnal az ember, noha látja, hogy a kirándulóhely szemetesebb, mint valaha, és a főút, ahol sétálgat, már nem szolgáltat friss levegőt többé. Tehát a természet védelme előtt meg kellene ismernünk a természetet, hogy tudjuk, mit és mi ellen kell megvédelmeznünk. A kiváló magazin szerkesztője ezúttal is Balogh István volt, feladatát, a „kötelezőkön” is túlteljesítette. Háry Márta A Nemzeti Múzeum új kincsei XI. Ince pápa karosszéke Tegnap délután kiállítást nyitottak a Nemzeti Múzeumban az utóbbi öt esztendőben beszerzett különféle műtárgyakból. A kupolateremben látható bemutatót még rendezés közben volt alkalmunk megtekinteni, dr. Körmöczi Katalin, az újkori osztály vezetőjének kalauzolásával. — A kiállítás — tájékoztat az osztályvezetőnő — mintegy kétszáz régészeti és történeti emléket, illetve újabb kori műtárgyat tartalmaz; ezek mindegyike valamilyen formában kapcsolatban áll nemzeti történelmünkkel. Többségüket vásárlás útján szereztük meg, kisebb részük felajánlások és adományozásuk révén került birtokunkba, illetve van egy szekció, a régészeti emlékek köre, amely a múzeum saját ásatásait reprezentálja. Az ismert gazdasági helyzet következtében, sajnos, évről évre csökken a vásárlásra fordítható pénzkeretünk. Mégis: a vitrinekben elhelyezett anyag igen gazdagnak mondható. A legrégebbi múltat minden bizonnyal azok a 20 ezer esztendős pattintott kőszerszámok képviselik, amelyek a Dunakanyarban, a vízlépcsővel kapcsolatos ásatások során kerültek a felszínre. A honfoglalás korába nyúlnak vissza a Sály környékén feltárt agyagedények, s eleink mindennapi életének egyéb eszközei. A XVII—XVIII. század anyagi és szellemi kultúráját bemutató vitrinekben néhány unikális darab is akad. Ilyen például az a drágakövekkel kivert török díszöv, amely valaha az Esterházykincstár része volt. A hazai gyáripar század végi fejlettségét Fischer Ernő cserépedényei, és egy remekmívű Zsolnay-díszváza reprezentálják. A politika fejleményeiről tudósít Kossuth levele, Peskey József Kazinczyképmása és a magas osztrák kitüntetés, a Lipót-rend lánca, amely egykor egy magyar főrend mellét díszítette. Körmöczi Katalin felhívja a figyelmet egy reneszánsz karosszékre, amit a hagyomány szerint XI. Ince pápa ajándékozott a Budavár ostromában kitűnt Odeschcalchi-családnak, továbbá egy pipatóriumra, amely eredetileg Kisfaludy Sándor tulajdona volt. A kiállított pruszlikot, mint mondja, egykor Jókainé Laborfalvi Róza viselte, a modern vonalú éjjeliszekrény pedig a bútortervező, Kaesz Gyula egyik legelső munkája. A sok érdekességet felvonultató tárlatot az év végéig tekintheti meg a közönség. T. A.