Népszava, 1990. augusztus (118. évfolyam, 179–204. sz.)
1990-08-01 / 179. szám
NÉPSZAVA 1990. AUGUSZTUS 1., SZERDA Prágai tudósításunk jár-e börtön az újságírónak ? Sajtóvita a csehszlovák fővárosban Michael Zantovsky, a köztársasági elnök szóvivője és az elnöki iroda sajtófőnöke az utóbbi időben nemcsak e funkciója miatt szerepel a külföldi és a hazai sajtó hasábjain. Tudni kell róla, hogy a forradalom előtt is Václav Havel közeli harcostársaihoz és barátaihoz tartozott. A Reuter prágai tudósítójaként segített a fontos hírek külföldre juttatásában, és később, mint a Polgári Fórum alapító tagja, először annak volt a szóvivője, majd Havellel, aki elnökké választásakor rögtön őt nevezte ki szóvivőjének, egyszerre kezdte meg várbeli pályafutását. Azóta együtt tanuljuk jól csinálni azt, amit csinálni kell — mondotta néhány hónappal ezelőtt a nekem adott interjújában. Hogy ez nem mindig egyszerű, ezt éppen a legutóbbi napok eseményei bizonyítják. Július elején Prágában Kelet-Nyugat címen a legnevesebb amerikai újságírók, valamint Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, az NDK, Románia és a Szovjetunió demokratikus sajtójának publicistái találkoztak. Részvételükkel a Harvard egyetem Micman-alapítványa és a Külföldi Újságírók Központja védnöksége alatt szemináriumot tartottak a sajtószabadságról.„Kelet-Európában könynyebb a sajtószabadságért harcolni, mint azzal élni" — ezt a címet adta Benjamin C. Bradlee, a Washington Post főszerkesztője a prágai szemináriumról tartott beszámolójának, amelyet az International Herald Tribune is átvett, és amelyet hétfőn a prágai Lidové Novini leközölt. A cikket Václav Havel karikatúrája illusztrálja, fején papírcsákó, egyik kezében levagdosott újságlap, a másikban egy nagy olló. Az amerikai cikkíró nem titkolja fenntartásait Havelnek a szemináriumon az újságíró felelősségével és a szenzációhajhászással kapcsolatban elhangzott eszmefuttatásaival szemben. Ironikus hangnemben kritizálja Michael Zantovskyt is, aki három konkrét példával támasztotta alá, mennyi kárt okozhat, ha az újságíró a korlátlan sajtószabadsággal járó hatalommal visszaél. Egyebek között arra a következtetésre jutott, hogy még a börtönbüntetés sem kizárható államtitkok elárulása, vagy olyan információk felelőtlen szellőztetése esetében, amikor azok kihatásai egész családokat is megsebezhetnek. Végső soron a cikk szerint Zantovsky megkérdőjelezte a korlátlan sajtószabadság létjogosultságát, ami amerikai újságíró szempontjából még a most ébredező demokráciában sem elfogadható. Balul ütött ki tehát Zantovsky olyan irányú igyekezete, hogy a szabadság és a felelősség közötti általános kapcsolatra vonatkozó fejtegetéseit a hallgatóság úgy értelmezte, ahogyan azt ő szerette volna. A szóvivő hétfőn este nyilatkozatot adott ki, amely természetesen a másnapi sajtóban is napvilágot látott, és amelyben őszinte sajnálatát fejezi ki egy korábban a Financial Timesban tévesen interpretált interjúja, és a Kelet—Nyugat szemináriumon elhangzott megjegyzései miatt. Kimerültségével és pillanatnyi depreszsziójával indokolja, hogy olyan kijelentéseket tett, amelyeket utólag átgondolva nem tud vállalni. — A sajtószabadság szükségességéről mint a demokrácia egyik legjobb biztosítékáról meg vagyok győződve . .., ugyanúgy az újságíró felelősségéről saját lelkiismeretével, a közvéleménnyel és szükség esetén hazája törvényeivel szemben. Hiszem, hogy vannak információk, amelyeket nem lenne szabad közölni, de nem hiszem, hogy ebben az országban még a legtitkosabb és legkellemetlenebb, igaz információk közlése miatt szabad lenne valaha is újságírót leültetni — áll a nyilatkozatban. Nem kívánja azonban a szemináriumon elhangzott hibás kijelentéseit megvédeni, ezért kéri a köztársasági elnököt, mentse fel tisztségéből. Václav Havel, aki most kezdte meg kéthetes szabadságát (feleségével elfogadta egy észak-amerikai honfitársnő meghívását, és a Bermudai-szigetekre utazott, még elindulása előtt állást foglalt szóvivője ügyében. Szerinte a szóvivő feladatát jól látja el, de mint mindannyian, néha hibázik, segítsége nélkül azonban saját munkáját sem tudná elképzelni. Zantovsky kérésének ezért nem tesz eleget. Kis Éva Ej, Stasi! Az NDK belügyminisztere szót emelt az olyan követelések ellen, amelyek szerint foglalkoztatási tilalmat (berufsverbót) kellene elrendelni a volt állambiztonsági minisztérium, a Stasi minden volt munkatársával és alkalmazottjával szemben. Peter-Michael Diestel a Des Morgen című berlini lap keddi számában megjelent interjújában egyszerűen „időtlenségnek” nevezte az ilyen követeléseket, amelyek állítólag szociáldemokrata (SPD) körökből származna, bár a miniszter rögtön hozzátette: a maga részéről nem hiszi, hogy tényleg onnan eredne. Mint mondta, ennél a minisztériumnál is — akárcsak bármely más főhatóságnál — dolgoztak például szakácsok, és egyéb, más egyszerű alkalmazottak, akiket nagy igazságtalanság lenne „agyröntgenvizsgálat” alá vetni, velük szemben szellemi terrort és foglalkoztatási korlátozásokat, vagy éppen tilalmat elrendelni. (MTI) hogy az arab testvéreket internacionalista harcostársaknak tekintsük, mi kedvünkre megvethetjük őket, mint ahogy nekik is meglehet rólunk a véleményük. Összeköthet bennünket persze, nem a kötelező szeretet, hanem a megértésen alapuló belátás, ha éppen úgy hozza a sors. Nekünk ez elég lesz. És minket ne riogasson a szerkesztő úr, hogy ott kemény a klíma, hogy nehéz elviselni az éghajlat hozta megpróbáltatásokat, hogy ott folyik a harc, mert mit gondol, nálunk mi van? Afganisztánt járt fiaink, a kínai határháborúban veteránná kent unokáink szenvedéséhez képest mi még féljünk a közel-keleti meggyökeredzést kívánó tetterőtől is? — Professzor úr, járt ön Izraelben? Ahol a gyönyörű lányok furkósbotéherséggel leselkednek az ellenségnek kinevezett arab udvarlóikra, ahol mindenki szívesen mondja, hogy az ország kilencven nyelv és ugyanennyi nép egymásba olvadásából állt össze, szóval, járt-e ott, ahol kipróbálták ezt a kelet-európai konfliktusokon túlmutató sajátos testvériséget? — Uram, nekünk is ki kell próbálni. És ezért többszörös köszönet a magyar nemzetnek, amely nem hagyta magát megfélemlíteni, és nyitva hagyta ezt a kijáratot, amelyet egyébként a mi „szuperhatalmunk” szemérmesen takargat, mint valami szégyenteljes szexnyílást. Jó, hogy itt van Magyarország, jó, hogy itt van Budapest. És annak külön örülünk, hogy a mi exodusunkkal nem sodorjuk veszélybe az önök arab kapcsolatait sem. Zseniálisnak találjuk a magyar megoldást, amely egyszerre emberbarát arabbarát és zsidóbarát. És semmiképpen nem Izraelellenes. Tudja, én arra gondoltam, ezt a három napot Budapesten akár a jég hátán is kibírom. De szerencsére, itt nyáron nincs jég, a ház, amit mi kapaszkodásra kaptunk, az meg sokkal különb, mint a mi ottani mindennapi létalapunk. Újra balti család ül le az asztalhoz, ortodox zsidók. — Három napig éhkoppon is elviseljük a magyar klímát, de azért szeretnénk látni valamit a Szovjetunióban irigyelt „magyar Európából” Nem akarok addig tovább menni, amíg nem fordultam meg a pesti Váci utcában, amíg nem kóstoltam meg a magyar szőlőhegy vegyszermentes levét. Apropó, mennyi is maguknál a dollár árfolyama? Mit, hogy nyolcvan-száz forint? Olyan kevés? Nem téved? Mit kezdjek én akkor itt a dollárjaimmal? — töpreng hangosan a családfő. — De miért itt akar kezdeni valamit? A mediterrán égboltot rendelte önnek a sors. Az öregúr megbékél, és inkább folytatja azt az álmodozást, amit szülőföldjén kezdett, kényszeredetten, kiutat, megoldást keresve. Ott majd nemcsak más lesz, jobb is lesz nekünk. Még akkor is, ha tudjuk, a föld, ahová megyünk, még csak az ígéreté, nem pedig a beteljesedésé. De talán rajtunk is múlik, hogy együtt változtassuk és együtt váljunk hasonlóvá a Kánaánhoz. KRAJCZÁR IMRE Sevardnadze levele A Szovjetunió és Albánia közötti diplomáciai kapcsolatok felújításáról szóló megállapodás aláírása után, hétfő este, Reis Malile albán külügyminiszter fogadta Julij Kvicinszkij szovjet külügyminiszter-helyettest. A Tiranában tartózkodó, szovjet tárgyalóküldöttség vezetője átadta az albán diplomácia vezetőjének Eduard Sevardnadze levelét. Ebben a szovjet külügyminiszter üdvözli a kapcsolatok helyreállítását, és hangsúlyozza, hogy ezzel a gyümölcsöző együttműködés új szakasza kezdődik a két ország kapcsolataiban, ami az egész európai helyzetre kedvező hatást gyakorolhat. Bízzál Istenben, s tartsd tüzelőállásban az ágyút! - mondják a libériai lázadók, akik most már az elnöki palotát lövik nagy hatású fegyvereikkel. Az elnök pedig változatlanul tagadja, hogy sorsa, rendszere végveszélybe került volna TELEFOTÓ: MTI Külföldi Képszerkesztőség Elválaszthatatlan sorsok Amikor öt évvel ezelőtt Európa, az Egyesült Államok és Kanada külügyminiszterei a Finlandia palotában pezsgővel koccintottak egymással, még csak nem is sejtettük azokat a változásokat, amelyek elvezettek az utolsó falak leomlásáig. Igaz, ott akkor azt a helsinki folyamatot ünnepelték, amely óriási kitérőkkel, buktatókkal végül is gyökeresen átformálta az európai viszonyokat. Egykori tudósításaimat olvasva mégis van valami elképesztő abban, mennyire nem látták, nem láthatták előre a diplomácia formálói és mi, a hírvivői azt, ami nem sokkal később bekövetkezett. Mert ha akkor gyökeresnek hittük a változásokat a hidegháború korszakához képest, milyen jelzővel illessük azt a fordulatot, amely azóta bekövetkezett?! Most, amikor az európai biztonsági és együttműködési értekezlet záróokmányá- nak 15. évfordulóján megpróbálunk előrenézni, korábbi látászavarunk óvatosságra int. Hiszen ma sem rendelkezünk azzal a jóstehetséggel, amely megvilágítaná holnapunkat, nem beszélve a holnaputánról. Öt éve nem láttuk a mát, pedig akkor a nemzetközi kapcsolatok, az erőviszonyok a maiaknál összehasonlíthatatlanabbul egyszerűbbeknek és követhetőbbeknek tűntek. Ma nemcsak öt évre előre nem jósolhatunk, hetekre sem. Ami jövőnkről felsejlik, az is elég azonban annak a megállapításnak a megkockáztatására, hogy az elkövetkező néhány esztendőben a politikai viszonyok hatalmas átrendeződésének leszünk a tanúi. Jóstehetség nélkül is látjuk az egységes Németországot, amely politikai és gazdasági óriássá növi ki magát, s Nyugat-Európában nincs többé, aki ellensúlyozhatná meghatározó befolyását. Politikai varázsgömbünk nem mutat ilyen éles kontúrokat, amikor keletebbre tekintünk. A múlt terhétől rogyadozó, a peresztrojka gigantikus feladataival birkózó Szovjetunió holnapja homályos, csak félelmeink és vízióink világosak. Az, hogy ez a katonai nagyhatalom, amely holnap éppúgy birtokában lesz a tömegpusztító fegyvereknek, mint ma, ezernyi gondnak néz elébe. Évtizedek sikeres munkájára van szükség ahhoz, hogy ez a nép ne csak célt, de utat is találjon a demokráciához és a gazdagsághoz. Ezt az utat ma még olyan kitérők keresztezik, amelyek a széthullás, a polgár- háború felé vezethetnek. Függetlenségének megadásával a Baltikum gazdaságilag élet-képessé még nem válik, ehhez éppen annak a Szovjetuniónak a hathatós segítsége kellene, amelyre ma ellenségesen tekint. Ukrajnának, ennek a csendes óriásnak csak egyszer kell megmozdulnia, hogy meginogjon az egész ország. Mi lesz Moldáviával, amely Románia felé néz? S mi lesz az ezer sebből vérző déli köztársaságokkal, ahol az elszabadult indulatok az olajkutakat még nem érték utol, de ahol a fenyegetések,sodrásában kiszámíthatatlanok az aránytévesztések. S végül, mit lesz magával Oroszországgal, amely önmagában is képes a nagyhatalmi szerep betöltésére, feltéve, ha ebben a zűrzavarban a helyére kerülnek a dolgok, s a demokrácia valóban utat tör magának. Keleten áll ez az önmagát formáló, állandó kihívásokkal szembenéző birodalom, s Nyugaton az önbizalmát végképp vissza- nyert Németország, s közéjük szorítva: mi, s közép-európaiak. Legszebb álmunk csak az lehet, hogy a Szovjetunió önmagára ta- sáljon. Mert egy legyengült óriásnál nincs veszélyesebb és kiszámíthatatlanabb. S ha már megerősödött, egyenrangú gazdasági partnere legyen Németországnak, egész Nyugat-Európának. Európa vérkeringése csak így állhat helyre, s ez lehet az igazi segítség Kelet-Európának is. Közép-Európa jövője összeurópai talál- gatások tárgya. Van, aki brilliáns távlatokat vázol fel előttünk, s van, aki a balkanizálódás, sőt a libanonizálódás csapdáival rémisztget. Nem vitás, egyik jóslat sem nélkülözi a realitást. Kétségtelen ugyanis, hogy a nép tehetsége, esze, a politika kul- s turáltsága felemelhet egy kis országot, de csak akkor, ha ehhez gigantikus szomszédai partnerek. Ezeknek a szomszédoknak a sorsa már csak ezért is elválaszthatatlan a miénkétől. öt éve Helsinkiben tele optimizmussal is néztük a tapsoló külügyminisztereket. Vajon öt év múlva ki fog tapsolni és minek? Karabás Péter 1 Alappróba | Lakitelki fotók. Bogrács mögött nagy hasú, bajszos, vigyorgó férfi, kuka mellett | sörösüveget emelő, félmeztelen ember — lám, mindenütti lepusztult világ, s omla- | doznak benne az emberek. — Ez lenne — tessék ráismerni! — az MDF tábora. Csupa másnapos, csupa idétlen, csupa tökkelütött. Ez lenne hát a selleg. Avagy mégsem? Nem lehet, hogy ez ama sokat emlegetett nép? Annak legnalábbis nagy százaléka? A gürcösök, a sáriban taposok, a negyvenesztendei tatárjárásba belerokkantak. A meggyötörtek, a megalázottak sokasága. Ki hagyta itt ezekket az embereket? Melyik hatalom? A fotók azt illusztrálják, amit a naponta megjelenő újságcikkek, amit a televízió egyes műsorai, a sajtó harcol az MDF elllen. Háború van! Az igazság, a szabadságvágy harcol valami reánk szakadt sötét, alattomos, rontó hatalom ellen. De hát a sajtó harcol-e? Avagy annak csak egy része? Az utóbbi hetekben még nem találkoztam állás nélküli újságíróval — egyre többen vannak —, aki a múlt harminc esztendő mesterdalnokai közé tartozott volna, annál inkább találkoztam felmondólevéllel rendelkező írástudókkal, akiket zavaros fejű ellenforradalmárnak, nacionalistának tituláltak a Kádár-korszakban. Éreztük, állás nélküli kollégáikért még nem sok szót ejtett ez a szabadságért harcoló sajtórész. Annál nagyobb a zenebona, amikor, mondjuk, egy élete felét nyugati kiküldetésben töltő — főszerkesztőnek vagy valamely vállalati igazgatónak kell átadnia posztját. Ilyenkor mintha Kossuth Lajos sírját bolygatták volna meg. Holott csak az történik, amiért állítólag a sajtó is harcolt a pártállam idején: változik a rendszer. Nem lehet most aztán tudni: úgy képzelték-e némelyek — éppen a leghangosabbak —, hogy aki vezető volt, mindörökre helyén marad, akkor is, ha példának okáért Aczél György kinevezettje. Elég annyit mondani, hogy szakember. Innen nézvést a kultúrcézár is a helyén maradhatott volna, mert hiszen nem lehet elvitatni, hogy bizonyos dolgokban, ugyebár, szakember volt. A sajtó harcol tehát, avagy annak egy része? És az MDF ellen, valóban ? Negyven esztendeig, de az utóbbi évtizedekben is nem egy, ma pengét csattogtató hűséges házi lantos fogalmazta meg az ítéleteket. A politika kiszolgálóiként kíméletlenül lecsaptak és ostoroztak, mihelyt sorskérdéseink kerültek szóba. Elfojtották mindazt, ami foglalkoztatta volna az országot: 1956-ra még utalni sem lehetett, Erdély nevét leírni felért egy titkos összeesküvéssel, s aki a fogyó lakosságot emlegette, az egyenesen a szocializmus ellensége lett. Aki a magyar érdekek kiáru- sítását kifogásolni merészelte, annak ki- s járt a soviniszta jelző. Megbélyegzésben itt nem volt hiány. A szolgai alázat akkor azt kutatta: „Mi az elvárás?” Ez a szolgálattevő hajlandó- s ság mára átváltozott magabiztossággá; saj-tó-, szólás- és véleményszabadság van. Hála Istennek. A lehetőséggel, persze, mindenekelőtt azok élhetnek, akik a nagy példányszámú lapokban publikálhatnak. Akik birtokon belül maradtak. Lehet támad- ni és fenyegetni. „Mozognak a híd pillé- | rei. . . Majd, ha megbukott a kormány . ..” | stb. A tiszta, nemes szándék itt rögvest le- | sajnálásba, hecckampányba fullad. Gúny, | cinizmus, lejáratás — a legnehezebb hely- | zetben, amikor a földről tápászkodik fel | egy agyba-főbe vert nemzet. Lehet így felállni? Pocskondiázás köze- s pette? Nemcsak a fotósok emelik masinájukat. Némelyik tévéstúdió vallatószobák hangulatát árasztja. Némelyik rádióriporter harapni szeretne érezni az éteren át. Folyik a szabadságharc, az MDF ellen? Nem! A harc terepe más. A negyven esztendeig elnyomott, megbénított nem-zettudat, történelmi tudat életre ébredése váltja ki a dühödt ellenérzéseket. A sajtó egy része a haza, a magyar szó puszta említésétől libabőrös lesz — akadnak, akik ro - vátkákat huzigálnak, hányszor szerepelnek ezek a szavak —, egyszerűen a feltételezést sem kívánja megengedni, hogy nincs itt tisztességes, épkézláb szellemiségű ember, aki ne a magyarság-európaiság kapcsolatrendszerében, a megértés, a tőle- francia szellemében akarna tenni és gondolkodni. Folyik a harc, s egyre inkábib úgy tetszik, hogy nem az MDF, hanem az ország megszenvedett népéért — a kuka mögött söröző lakitelki emberért —, annak sorsáért gyötrődök, annak sorsán gonddal, felelősséggel tenni akarók ellen. „A magyar demokrácia alappróbája lesz, hogy mikorra és hogyan tud azonosulni a nemzettel. Hogy mikor valósul meg, amire Adyék életüket tették, hogy a forradalmi magyarság jelentse a magyarságot, befelé és kifelé egyaránt.” Illyés Gyula írta ezeket a sorokat. A napilapokat felütve arra gondolok, milyen szerencsés, hogy már nem él. KÓSA CSABA 3