Népszava, 1990. augusztus (118. évfolyam, 179–204. sz.)

1990-08-18 / 194. szám

NÉPSZAVA 1 990. AUGUSZTUS 18., SZOMBAT 7 A mayyar katolikus püspöki kar nyilatkozata A hitoktatásról, az egyházi iskolákról és az egyházi ingatlanokról A katolikus egyház küldetése egyetemes, minden kor min­den emberéhez szól, bármi­lyen társadalomban él is. Krisztusi küldetésünket, an­nak változatlan mondaniva­lóját mindig megújult mó­don kell hirdetnünk, hogy így választ adhassunk a vál­tozó korok, változó, idősze­rű kérdéseire. Szavunk nem az egyes kormányzatokhoz, vagy pártokhoz szól. A püs­pöki kar és a papság felelős­sége tudatában kíván véle­ményt nyilvánítani az egész társadalmat érintő kérdések­ben, és így alkotó részévé válni nemzetünk életének. Iránymutatásunkkal segít­jük híveinket, hogy eligazod­hassanak a mai változások között, a társadalom egészé­nek pedig felkínáljuk a ke­reszténység örök értékeit. Világi híveinket pedig ismé­telten arra kérjük, hogy te­vékenyen kapcsolódjanak bele a politikai életbe, és ott is képviseljék az Evangéliu­mot. Ügy látjuk, hogy a mosta­ni történelmi órákban nem­zetünk és egyházunk élete során először elméletben és gyakorlatban egyaránt meg­valósítható az állam és az egyház szétválasztása. így egyházunk minden külső gyámkodás nélkül teljesíthe­ti küldetését. Tevékenységé­ben azonban szüksége van nemcsak a törvényekben biz­tosított szabadságra, hanem megfelelő anyagi biztonság­ra is. így tudja nemzetünket a legmegfelelőbb módon szol­gálni. Krisztus egyházának kül­detéséből fakad, hogy az üd­vösség jó hírét minden em­berhez eljuttassa. Egyházunk a templomon kívül is igényt tart arra, hogy a társadalmi élet minden területén: sajtó­ban, rádióban, televízióban, iskolában az Evangéliumot hirdesse. Tehesse ezt szaba­don, anélkül, hogy az egyhá­zon kívül állóikat lelkiisme­retűkben kényszeríteni kí­vánná. Különös figyelmet kí­ván fordítani az eljövendő felnőtt nemzedék, a mai fia­talok nevelésére. Ennek ér­dekében ragaszkodik az isko­lai hitoktatás lehetőségéhez, nem adva fel a templomi hit­oktatásnak az elmúlt évek során kialakult gyakorlatát sem. Meggyőződésünk, hogy a tanításból megújult élet, a megújult életből pedig ön­zetlen, egyházukat és hazá­jukat szerető és szolgáló em­berek formálódnak, akik fe­lelősséggel alakítják a jövőt. Kérjük híveinket, tegye­nek eleget a keresztelésnél vállalt ígéretüknek, és tart­sák lelkiismereti kötelessé­güknek, hogy gondoskodnak gyermekeik hitoktatásáról. Kérjük továbbá a kormányt és minden felelős politikust, segítsék a hitoktatás munká­ját az ország javára. Tuda­tában vagyunk annak, hogy a hitoktatás feladatának — egyelőre legalábbis — nem tudunk maradéktalanul ele­get tenni. Egyházunk min­den tagjának részt kell vál­lalnia a hit átadásának kö­zös felelősségéből és felada­tából, és — amennyiben mód­jában áll — tevékenyen is részt kell vállalnia abban. Katolikus egyházunk igényt tart arra, hogy — ere­jéhez és lehetőségeihez ké­pest — újjászervezze koráb­bi nagymúltú szerzetes-isko­láit és a többi katolikus is­kolát. Azzal az igénnyel for­dulunk a kormányhoz, hogy ezeknek az egész nemzet számára közhasznú intézmé­nyeknek a létesítéséhez az egyház az állami vagyonból kapja meg a szükséges fede­zetet. A katolikus egyház sem intézményeinek fenntartásá­hoz, sem újak létesítéséhez nem rendelkezik saját va­gyonnal, mivel az államosí­tás az egyházat mindenne­mű anyagi alapjától meg­fosztotta. Az épületingatla­nok visszaszolgáltatása az igazságosság visszaállításá­nak jele, és az egyiház-ál- lam szétválasztásának reális bizonyítéka. Enélkül hosszú távon nem várható az egy­háztól, hogy a közjó, a nem­zet szolgálatára bármit is tegyen, hiszen az anyagiak hiánya egyúttal szabadságát is veszélyezteti, s a minden­kori államhatalom kiszol­gáltatottjává teszi. Ezért ra­gaszkodunk az ingatlanok fo­kozatos visszaadásához — az ország gazdasági erejének szem előtt tartásával —, vagy pedig a megfelelő kártérí­téshez. A püspöki kar nyilatkoza­tával azért fordúl az ország felelős vezetőihez, híveihez, és az egész magyar közvéle­ményhez, mert törvényes biztosítékot akar kapni arra, hogy semmilyen téren ne is­métlődhessenek meg az egy­házellenes demagógiával pá­rosult jogellenes intézkedé­sek. Kérjük katolikus hívein­ket, magyar honfitársainkat, hogy a múlttal való kiengesz- telődés, egymás kölcsönös tisztelete és a jövőért érzett felelősség tudatában mindent tegyünk meg annak érdeké­ben, hogy emberhez méltó, mindenkinek otthont, bizton­ságot és szabadságot nyújtó új magyar társadalom épül­hessen fel. Ehhez kérjük Is­ten áldását egyházunkra és népünkre. A Magyar Katolikus Püspöki Kar Több száz gránát két négyzetméterről Nem a bomba a legveszélyesebb! Mostanában több olyan esetről számolt be a sajtó, amelynek intézését értetlenül fogadtuk. Bombát talál az állampolgár, bejelenti, de a tűzszerészek csak nem jönnek. Kedden egyik laptársunk is beszámolt az esz­tergomi telektulajdonos históriájáról, aki a földből ki­ásott bombát még két hét után is őrizgette, hiába vár­va a szakembereket. Egy dolog azonban kiderült: az eset csak a hármas számú sürgősségi kategóriába tar­tozik, következésképpen az intézkedés határideje har­minc nap. A Magyar Honvédség tűz­szerészzászlóaljának pa­rancsnokát, Láng László al­ezredest arról faggattam, hogy vajon miért nem fontos a bomba? — Szó sincs arról, hogy nem fontos. De azt azért hadd jelezzem, előírások sze­rint dolgozunk, egy kritikus ponthoz közel járó létszám­mal. Nem akarom bírálni a jelenlegi jogszabályokat, de tény, 1945-től öt jogszabály foglalkozott velünk, s ezek között a legfiatalabb 1978- ban látott napvilágot. Ez a mérvadó jogszabály — amelytől az élet egyre gyak­rabban el-eltérít bennünket — három intézkedési kate­góriába sorolja a bejelentett eseteket. A különlegesen sür­gős ügyekhez azonnal kivo­nulunk, mert ott közvetlen veszély fenyegeti az embe­reket. Érzékeltetné példával, mi számít különlegesen sürgős­nek? — Most, szerdán a siklósi rendőrkapitányságra befu­varozott egy polgár az autó­jában egy második világhá­borúból származó aknavető­gránátot. A tűzszerészjárőr lement Budapestről, intézke­dett, csütörtökön hajnalban érkezett vissza, és most újabb ügyön dolgozik. Általános­ságban azt tudnám monda­ni; közterületen, iskolában, óvodában, és minden olyan helyen, ahol a talált robba­nótestet nem lehet biztosíta­ni, ott első fokú intézkedést végzünk. Az esztergomi bomba te­hát azért nem életveszélyes, mert lekeríthető, vagy aho­gyan ön mondja, biztosítha­tó? — Természetesen minden robbanószerkezet életveszé­lyes. Bár megjegyzem, a köz­vélemény téved, ha a bom­bát véli a legveszélyesebb­nek. Vannak olyan kézigrá­nátok, amelyektől jobban kellene félni, ön eseteket kért. 1984-ben egy és ugyan­azon a napon történt, két gyereket megölt Dunaharasz- tiban a világháborús kézi­gránát. Csakhogy innen nem kaptunk bejelentést. Kaptunk viszont a Balaton mellől, ahová azonnal lement a jár­őr intézkedni. Azonos típusú és korú robbanótestek vol­tak. Ezt csak azért mesél­tem el, hogy világossá te­gyem, ha jön a bejelentés Harasztiból, oda is a napi járőrt küldjük. Természete­sen sem az esztergomi, sem a többi állampolgárral nem lehet ilyen ügyben vitázni. Nekik van igazuk. A tűzsze­rész jogszabályi és létszám­érveit nem lehet velük szem­beállítani. Azért valamit kellene ten­ni, nem gondolja? Ám mi­előtt ezt elmondaná, térjen vissza kérem a többi kategó­riára. Mi tartozik a kettesbe és a hármasba? — Háromnapos határidőt szab a jogszabály a kettes­nek, amelybe a szárazföldi és a vízi közlekedési útvonalon vagy annak közelében talált robbanótestek megsemmisí­téséről intézkedik. Ilyen volt például az az eset, amikor a kavicskotrók a Duna éves mélyítésekor kiszedtek a me­derből a markolóval egy 75 kilós bombát. Az elmondot­takból következik, hogy ami nem egyes és nem kettes,- az mind harmadik kategóriás és harminc napon belül kell in­téznünk,. Ebbe a kategóriába tartozott például 1987-ben a táborfalvai bejelentés. Több száz tüzérségi gránátot gyűj­töttünk be két négyzetmé­teres területről. Trianon után kerültek a földbe. Tavaly ta­vasszal gyerekek bejelenté­sére ástunk ki a földből több ezer kézigránátot. Erre a munkára is csak a har­mincnapos határidő kereté­ben tudtunk vállalkozni. Er­re vagyunk képesek. Nagyon sok a bejelentés, aminek a kielégítését újabban a szov­jet katonai objektumok át­vizsgálásának dolgai is hát­ráltatják. Mennyi az a nagyon sok bejelentés? — Ha nekem nem hinne, higgyen a statisztikának. 1979-ben 2406 eset jutott a tudomásunkra, elintéztünk 2398-at, megsemmisítettünk 500 mázsa különböző típusú robbanótestet, és száz hektár területen megszüntettük a veszélyt. Kiugró év volt 1984, mert csaknem ötezer beje­lentéssel kellett foglalkoz­nunk, és 112 ezer darab, súlyban 650 mázsa robbanó­szerkezet megsemmisítését végeztük el. Az idén január­tól 1750 bejelentést regiszt­ráltunk, amelyek közül 210 minősül első kategóriás eset­nek. Azt mondhatom tehát, hogy tízéves átlagban eszten­dőnként 250—350 sürgős, te­hát azonnali munkát igény­lő feladatot végeznek el a tűzszerészek. Az esztergomi úr igazsága mellé én legfel­jebb ezt a tényt tudom ten­ni. Az elmondottakhoz jó lett volna tudni, mennyi a tűz- szerészszaklétszám. Ez elől a kérdés elől azonban a pa­rancsnok elzárkózott. Szol­gálati elöljárójának enge­délye nélkül nem válaszol­hat. — Tudomásul kell venni, hogy a tűzszerészet alapve­tően szolgáltatás és labilis a tervezhetősége. Ha pedig ez így igaz, akkor véleményem szerint ennek az egész rend­szerét át kell gondolni tech­nikájában és szervezetében egyaránt. (szabó) KENYERÜNK JAVA A „Hét krajcár” szegény asszonya azért ke­resgélte az aprót, hogy petróleumot tudjon venni a lámpába, kenyérért akkoriban még nem jártak boltba a falusiak. Móricz Zsig- monnd „boldog embere” nem talált kivetni-, panaszóinivalót az életben, ha tellett ke­nyérre. Már az ókori hatalmasok is tisztában vol­tak vele: kennyeret és cirkuszt kell adni a népnek — akkor bókén marad. A kereszté­nyek pedig hosszú évszázadok óta így imád­koznak a Mindenhatóhoz: „Mindennapi ke­nyerünket add meg nekünk, Uram !”. A ke­nyér: maga az élet. A szó jelentése régóta túlterjedt a gabonalisztből készült — több­nyire kemencében sült — cipón. A megélhe­tést, a biztonságos létet jelenti, átvitt érte­lemben. Aki hűségesen szolgálja „kenyéradó gazdáját”, annak nem kell félnie a jövőtől. Kivéve, ha valami rossz fát tesz a tűzre, és kiakolbólítják, mert akkor „elveszti kenye­rét”. S aki idős kort ér meg, közelebb kerül­vén a síriioz, mint amennyire a bölcsőtől tá­volodott el, arra szép képes beszéddel azt mondjuk: megette kenyere javát. Emlékszem, első nyugati tunistautamon a vendéglátók rendre elcsodálkoztak, hogy sa­ját mértékük szerint akármennyi kenyér­szeletet tálaltak az ebédlőasztalra, a magyar csoport tagjai percék alatt eltüntették. Ide­genvezetőnk nem győzte magyarázni, hogy nékünk bizony a külhonban megszokottnál kétszer, háromszor nagyobb adagot szüksé­ges szervírozni, merthogy a magyar ilyen ke­nyérpusztító nép. Kétségtelen — nagyapáink idejében —, ha nem hiányzott a kenyerünk, már csak egy kevéske szalonna, töpörtyű, mi­egymás kellett hozzá, s kész volt az egysze­rű emberek étkezése. A részes arató búzában kapta járandósága zömét, a munka a határ­ban — dologidőben — virradattól napszáll­táig tartott, s a napszám csekély volt. így a kenyérmag — viszonylag — olcsó. Ha más­ra nem is, kenyérre azért tellett, annak is, aki egyáltalán nem dúskált az anyagi ja­vakban. Afféle néptáplálék volt a pirosra sült cipó. Később — a második világháború után — más világ kerekedett. A mezőgazdasági szor­galom legverejtékesebb műveleteit lassan­ként átvették a gépek. A földékre — hogy termőképességük megmaradjon, sőt fokozód­jék — egyre több műtrágya, gyomirtó szer került. A kenyér mégis nagyon olcsó ma­radt. Mert — ha már senki, se földműves, se munkás, se szellemi dolgozó nem kapott a munkájához méltó fizetségét — legalább a kenyér árát tartották mesterségesen alacso­nyan (dotálták), hogy mindenki megfizet­hesse. Ennek persze egészségtelen következ­ményei támadták. Az asszonyok leszoktak arról, hogy kenyeret dagasszanak, maguk süssenek, a falusi nép is elkezdett az üzlet­be járni a mindennapiért. Létrehozták a nagy kapacitású kenyérgyárakat, amelyek ontot­ták az olykor sületlen, szalomás, rossz ízű, a szállítás során agyonnyomótt, kiszáradt vekniket. (Hiába az áldott magyar búza — melyet egyébként bő hozamú, de gyengébb minőségű szovjet kalászossal vegyítettek —, meg a sütőipari kutatóintézetek. Soha ilyen savanyú kenyerünk nem volt. Nem beszél­ve arról: az olcsó kenyeret felvásárolták ta­karmánynak. Azzal etették a sertéseket, ke­vésbé volt költséges, mint kukoricát venni, pláne termeszteni. A vége az lett, hogy hol kenyérhiány dühöngött, hol megmaradtak tékintélyes mennyiségek a boltosok nyakán. Nyilvánvaló, ez így nem mehetett tovább. Nem vagyunk oly gazdagok, hogy lemond­junk a házi sütésről, és hogy kenyérrel hiz­laljuk a jószágot. S nem lehetünk olyan sze­gények, hogy ne engedjünk meg magunk­nak jobbat a kenyérgyári tömegtápláléknál. Valóban nem vagyunk? Isten tudja. Amióta fokról fokra eltűnt a dotáció a kenyér ára mögül, azóta egyre többet kell fizetnünk, hogy egy-egy karéjhoz jussunk. A szegény ember gyereke már aligha teheti meg, hogy zsíros kenyérrel Iákik jól. Mondhatnánk, ez így is van rendjén. Egyoldalú az a táplál­kozás, amely kellő arányban válogatott zöld­ség, gyümölcs és húsnemű, fehérjében gaz- * dag étkék helyett egyoldalúan és szénhid­rátokra épít. Igen ám, csakhogy ezek a nem szénhidrátok még drágábbak! És mindennapi kenyerünk? Nos, a hatfo- rintos búzából (nem beszélve az egyéb, en­nél olcsóbb adalékanyagokról) most már ti­zenhat forint környékére kúszott a legsilá­nyabb minőségű kenyér ára. Igaz, válogat­hatunk, mert van miből. Negyven és hatvan forint közötti kilónkénti árért francia, ba­jor, hesseni kenyereket kaphatunk, külön­féle egészségóvó magokkal, töltelékekkel, be- szórással dúsítva. Finomat, frisset, ropogó­sát vagy szájban elomlót. Nyolc-kilenc fo­rintért tisztességes nagyságú, a villanyke­mencéből épphogy kiemelt, pirosra sült zsem­lékre is visszamosolyoghatunk. Ha a zsebünk bírja ... A kérdés, hogy mit apríthat a kisnyugdí­jas szerény kávéjába, s főiképpen min fog­nak felcseperedmi a nem busás jövedelmű, de annál bőségesebb gyermekáldásnak ör­vendő munlkásQsaládok, kistisztviselőik gyer­mekei — nos, ez továbbra is kérdés marad. Az új kenyérről való megemlékezés, Szent István, országalapító királyunk napja — ha úgy tetszik — ünnepi kérdése. Vajda János Mindennapi kenyerünk — kiiónként GO forintért Morzsák a piacgazdaságból A Lajtán túl még a kenyér­héj is más.-Nem kell utazással vesződ­nünk ahhoz, hogy megbizo­nyosodjunk erről. Budapes­ten i» immár négy péküzlet árusítja a szezámmagos ke­nyeret, a bajor cipót, a bécsi zsömlét. Egy hajdan Csillag­hegyen élt sváb pékmester — kit a háború után nem a leg­kedvesebb módon telepítettek ki — ma német földről jut­tatja haza eljárását, tőkéjét, s a fővároson kívül rövide­sen Pécsett a második, Deb­recenben az első kenyérbolt­ját nyitja. Hazai Társa — a cégtáblán is nagy t-vel szerepel — a pesti Belvárosban fogad, a közelmúltban megnyílt ke­reskedésben támaszkodunk a márványpultnak. Nincs tu­multus a helyiségben; talán a kánikula miatt, talán az árak okán. A hetvendekás kenyerekért legalább 40 fo­rintot, illetve annál 2—4 fo­rinttal többet kell fizetni, fajtától függően. — Mi az exkluzivitásért, tehát azért, hogy az ilyen ke­nyereket csak mi árulhas­suk Magyarországon, na­gyon sokat fizettünk — közli dr. Oláh Otília, a vegyes vál­lalat ügyvezető igazgatója. nömötki hahótw. A kenyerek, cipók, kif­lik, zsömlék a boltban, kis fémkemencében sül­nek. Ott keményedik egyes kenyérfajták -héjá­ra a jó magyar liszt. Amely nem tetszett egy szabvány- ügyérnek — itthon ugyanis hibának számít a lisztes fe­lület. Odaát viszont, Bajor­országban, ettől csillan fel a vásárlók szeme. Nincs azonban elragadtat­va az igazgatónő a hazai élesztőtől. Romlik a minősé­ge, szaglik is. Még szerencse, hogy — a tejtermékeket ki­véve — a többi adalékanya­got Németországból hozzák. Éppúgy, .mint a technikát: a kemencét is. — Nem a számítógépes ve­zérlést, csak a legegyszerűbb alkatrészt: a sütőlemezt sze­rettem volna itthon megcsi­náltatni — merül -részletekbe az üzletasszony. — Ügy gon­doltam, hogy ez nem nagy dolog. Hát, kérem. Magyar- országon ilyen acélt nem tud­nak előállítani. A sütőipar­ban működő kis- és közép­üzemek gépeit az ipar nem hajlandó gyártani. Amikor Celldömölkön közöltem, mi­lyen kapacitással szeretnék dolgozni, egyszerűen kinevet­tek. Hol élek én! Mondtam: ébredjenek föl! A kis péksé­gek most fognak szaporodni. Leintettek. Ördöynek a pékttéy Az üzletasszony nem mű­szaki ember, de tudja, mit beszél. Élelmiszer-ipari mér­nöki diplomát -szerzett, ál­lamigazgatási munkakörben dolgozott, élelmiszer-ipari ökonómiából doktorált, s már évekkel ezelőtt egy rész­vénytársaságban ismerkedett az üzleti élettel. A mostani német—magyar kft.-be örö­költ vagyonával is beszállt — a szellemi tőkén kívül. „A gyerekeim már nagyok vol­tak, s kihívásnak éreztem a feladatot” — vallja utólag. — Kik azok, akik képesek megfizetni a bajor kenyerek árát? — Évekkel ezelőtt is érez­tem, hogy van egy rétegigény, amely nincs kielégítve — em­lékezik vissza a társtulajdo­nos. — Ez valósnak bizo­nyult. Olyan emberek, akik meg tudják fizetni azt, ami­től nem fognak elhízni. Raj­tuk kívül azonban a társa­dalomnak majdnem minden rétege képviselteti magát üz­leteinkben. Nálunk sort áll­nak az emberek, odaát tele van a bolt kenyérrel, de sen­ki nem megy oda. Még a kis­nyugdíjasok is megjelennek nálunk. — Nincs versenytársuk? — Érezzük a versenyt. S azt is, hogy mi pezsdítőleg hatottunk az állami sütő­iparra. Most már komolyan vesznek. Olyannyira, hogyha egy nekik kicsi, nekünk nagy pékségük munkaerő nélkül marad, be keli, hogy zárják, azt hiszem, szívesebben ad­nák még talán az ördögnek is, mint nekünk. A versenyzésnek ezt a mód­ját már megismerhette a ho­ni társadalom az elmúlt év­tizedekben. Pedig — mint az üzletasszony véli — elférné­nek egymás mellett a jelké­pes nagy asztalon. Az ő áru­juk a sütőiparban „csak a kaviár” .. . — De van-e jövője a ka­viárnak a magyar gazdaság­ban, a honi vásárlóerő vár­ható megcsappanásakor? Enni ettnk hrltl — Jogos a kétely, de én ja­víthatatlan optimista vagyok. Már annak is tudok örülni, ha a vevő visszajön és azt mondja: tudja, kedveském, azért szeretek itt vásárolni, mert maguk még mosolyog­nak is. Ilyen apróság is kell ahhoz, hogy el tudjuk adni a termékünket. Két nyurga srác lép be a boltba: gabonazsömlét kér­nek. Póló, rövidnadrág a szerelésük. Ilyenkor millio­mos is, átlagember is ezt vi­sel, hiszen odakint akkora a hőség, hogy a kenyér meg­sülne az aszfalton. Molnár Pál

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék