Népszava, 1990. október (118. évfolyam, 230–255. sz.)

1990-10-15 / 242. szám

NÉPSZAVA 199­0. OKTÓBER 15., HÉTFŐ Washingtoni tudósításunk Miniszterelnöki nonstop program Alku­ azt hinné, hogy politi­kusok külföldi látogatásai holmi kéjutazások, az ismer­kedjen meg Antall József amerikai látogatásának első napjával, New Yorkban: 8- kor mun­kareggeli egy nagy konszern vezetőivel, utána megbeszélés egy másik óriás­­vállalat elnökével. Látogatás és interjú a The Wall Street Journal, majd a The New York Times szerkesztőségé­ben. Utána előadás a Kül­­ka­pcsolatok Tanácsában, ezt követően megbeszélés ameri­kai zsidó szervezetek veze­tőivel. Délután bankárok kö­vetkeznek, két helyszínen. Este találkozó a magyarság képviselőivel. Mindenütt be­széd, előadás, kérdezz-fele­­lek. A nonstop program négy napon át kora reggel­től késő éjszakáig tart, New York után Washingtonban, végül Los Angelesben. A fontos New Yor­k-i gaz­dasági és politikai találkozók után az út csúcspontja nyil­vánvalóan Washington: a lengyel Tadeusz Mazowiecki, a cseh Václav Havel után bemutatkozik a harmadik új közép-európai demokrácia vezetője. Tanulságos volt, amit e sörök írójának egy vezető fehér házi ember mondott: lehet, hogy a len­gyel, a csehszlovák vezetők személye ismertebb, Magyar­­ország rangját azonban a tény adja, hogy demokrati­kus berendezkedése már szé­les körben kialakult, hogy ez a demokrácia működik, hogy a piacgazdaság — évtizedek reformjaira építve — kiala­kulóban van. Antall Józsefet és kormá­nyának tagjait tehát egy si­keres közép-európai modell képviselőiként üdvözlik Wa­shingtonban. Súlyos nehéz­ségeinket — ebből a világ­politikai távlatból szemlélve — kicsinyítik az eredmé­nyek. A lengyel gazdasági csődből egyelőre nem látszik kiút, a csehszlovák átalakí­tás most kezdődik, Jugoszlá­via robbanásveszélyes, Ro­mánia, Bulgária csupa drá­mai kérdőjel. Amerikai szemmel, hétezer­­kilométer­ről Magyarország, ahol több­párti koalíció kormányoz erős parlamenti ellenzékkel szemben, ahol tekintélyes, Washington­ban is ismert ál­lamfőt választották — máris egyfajta miatta, bárcsak min­denki már legalább itt tar­tana. Mindez hízelgő, bárha vi­szonylagos és félő, hogy gaz­­dasági társadalmi gondjaink mélységét, tartósságát a kül­világ még nem ismeri, vagy nem akarja felismerni. A messzemenő politikai jóindu­lat, az előlegezett elismerés mindenesetre kitűnő alap a tárgyalásokhoz a Fehér Ház­ban s a törvényhozókkal. Antall József Magyaror­szág iránt őszintén érdeklődő elnökre talál a Fehér Ház­ban. Bush tavalyi látogatása előtt a 80-as évek közepén alelnökiként járt már Buda­pesten. Nem frázis, hogy Kö­­zép-Európa sorsát fontosnak tartja, és a helyzetet a leg­apróbb részletekig ismerő szakértői nyilván jól felké­szítik a tárgyalásokra. A ma­gyar kormányfő csütörtökön először négyszemközt tárgyal az elnökkel a Fehér Házban, majd a küldöttségek is be­kapcsolódnak. Utána megbe­szélés és munkaebéd James Baker külügyminiszterrel, tárgyalás a pénzügyminisz­terrel, este fehér házi dísz­vacsora. Azaz, a kormányfő összesen 6-7 órán át tárgyal­hat az amerikai kormány ve­zetőivel. Ez tekinntélyes idő, Washington­ban ilyenkor nem divat a „small talk”, a fecsegés: a tárgyra térnek. Antall másnap sajtóérte­kezletet tart, majd Los An­gelesbe repül: a nyugati part az amerikai gazdasági élet egyik súlypontja, kapcsola­taink eddig ott csekélyek, a lehetőségek nagyok. Vezető kaliforniai üzletemberek mellett az ott élő volt elnök­kel, Ronald Reagannel is találkozik a miniszterelnök — és természetesen itt is a helyi magyarsággal. Mit várhat az ország az út­tól? Azt érdemes tudni, hogy a vezető nyugati hatalom ve­zetőivel találkozni, velük szót érteni a világ valameny­nyi kormányának állandó célja. A tény, hogy az új ma­gyar demokrácia képviselői rövid idő után meghívást kaptak, magában elismerés, több mint udvariassági gesz­tus. Bizonyosnak látszik, hogy kölcsönös lesz a szán­dék a kapcsolatok lehető legszélesebb és leggyorsabb fejlesztésére mindenütt, ahol ez csak lehetséges: politiká­ban, gazdaságban, kultúrá­ban, idegenforgalomban, és a többi. Nagyon kíváncsiak itt arra, hogyan látják Bu­dapesten az európai helyze­tet, a kontinens, térségünk jövőjét. A magyar vélemény­nek — a fentebb említettek fényében — súlya van. A kapcsolatfejlesztés, a politikai jó szándék mellett valami nagyszabású gazdasá­gi támogatásra — sajnos — nem számíthatunk. A felho­zott okok: az amerikai költ­ségvetés százmilliárdos nagy­ságrendű hiánya, amelynek nyomán most kezd kibonta­kozni a gazdasági vissza­esés. És emellett az Öböl­­válság­ költségei jelenleg ha­vi egymilliárd dollárt tesz­nek k­i, és ha háború lesz , naponta kerül majd ennyibe, mondják itt. Valószínű, hogy béke és jobb gazdasági helyzet ese­tén sem mérlegelnének Wa­shington­ban holmi új Mar- Shall-i tervet. Közgazdászaik szerint megannyi pénz sem segíthet, amíg nem alakultak ki a piacgazdaságok. Közép- Kelet-Európának lényegében saját erejéből kell talpra áll­nia, halljuk, miközben Ame­rikában azt remélik, hogy a térség stabilitásában közvet­lenül érdekeltek majd több pénzzel is segítenék, termé­szetesen elsősorban Német­országról van szó. A vitatható washingtoni meggondolások azonban mit sem vonnak le az út jelentő­ségéből. A Magyar Köztár­saság bemutatkozik, képvi­selőit őszinte érdeklődéssel, tisztelettel, nyitottsággal fo­gadják. Sok tekintetben raj­tunk múlik, hogyan kama­toztatjuk ezt az erkölcsi tő­két. Heltai András A szlovák parlament elnöke derűlátó A nemzeti kisebbségek ügyének megoldási lehető­ségeit, valamint a szlovák­­magyar viszony távlatait il­letően derűlátó hangvételű interjút adott a pozsonyi Új Szónak Frantisek Miklosko, a szlovák nemzeti tanács (parlament) elnöke. Miklosko szerint előbb­­utóbbi megegyezés születik majd a nyitott kérdésekben. Ugyanakkor nem hiszi, hogy ezeket egy csapásra megoldaná a szlovák nyelv­törvény elfogadása. Megfigyelők azért tulaj­donítanak jelentőséget a Miklosko-interjúban olvas­ható, együttműködési szel­lemről tanúskodó megálla­pításoknak, mert éppen csak egy nappal korábban jelent meg a Slovensky Dennik című szlovák lap cikke, amely élesen támadta Göncz Árpádot. A magyar köztár­sasági elnök a Felső-Tisza­­vidék regionális együttmű­ködésére tett javaslatot, tör­ténetesen éppen az idén nyá­ron, Pozsonyban. A Slovens­ky Dennik kommentátora szerint az indítvány mögött valójában a történelmi Ma­gyarország újjászervezésé­nek a szándéka rejlik. Leg­alábbis figyelemre méltó, hogy ezután a szlovák par­lamenti elnök kedvezően nyilatkozik Göncznek éppen erről a pozsonyi látogatásá­ról. Václav Klaus szövetségi pénzügyminisztert választot­ták meg szombat este Prá­gában a Polgári Fórum el­nökévé. A PF országos köz­gyűlése ezzel a döntéssel a radikális gazdasági reform építőmesterét állította an­nak a sajátos csehországi képződménynek az élére, amely a „társadalmi mozga­lom” állapotából útban a „politikai párttá” válás fe­lé, most jutott el a „poli­tikai szervezet” alapvető kritériumainak megvalósí­tásához. Lengyelország (i­l.orh­ab­ori) Változatlanul tart a cukorhá­ború Lengyelországban. Je­lenleg sem a tüntető parasz­tok, sem a felháborodott cu­korgyári munkások szakszer­vezete nem tudja, hogy az ország 78 cukorgyárából há­nyat tartanak blokád alatt a magasabb felvásárlási árat követelő cukorrépa-termelők. Több, ostromzár alatt tartott üzemmel ugyanis sikerült megállapodást kötni, más helyen a munkások egysze­rűen kiverték a parasztokat a gyár területéről és munka­gépekkel lökték le a gyárhoz vezető utakat elzáró trakto­rokat az árokba. Ciechanow­­ban a gyárkapukat elzáró mintegy 40 parasztot elker­gették és újrakezdték a mun­kát, de egy óra múlva több­száz fős erősítést kaptak az „ostromlók”, így a munka a gyárban ismét leállt. A mezőgazdasági miniszter kérésére a British Sugar an­gol vállalat vezetői még egy­szer fontolóra veszik, nem tudnák-e mégis megfizetni a parasztok által követelt árat. A gorbacsovi irányvonalat támadja a Komszomolszkaja Pravda Frontális támadást intézett vasárnap a Komszomolszkaja Pravda című napilap a gor­bacsovi irányvonal ellen, „bürokratikus átalakítás­nak” nevezve az 1985-ben kezdett szovjet reformokat. A peresztrojka gyorsítását követelő írás egy nappal az­előtt jelent meg, hogy Mihail Gorbacsov a szovjet parla­mentben előterjeszti a piac­­gazdaságba való átmenet programját, s azt sugallja: az átalakítás nem hozott lényegi változásokat. A peresztrojka indíttatását elemezve a Komszomolszkaja Pravda kétségbe vonja azt, hogy emögött egyes politiku­sok demokrácia iránti elköte­lezettsége húzódna meg. Kö­zülük soknak a demokrácia csak annyira volt jó, ameny­­nyire segítette ellenfeleik el­távolítását, pozícióik megszi­lárdítását az állami, politikai hierarchiájában — olvasható a félreérthetetlenül Gorba­­csovra célzó megállapítás. Az „1985-ben elképzelt bürokra­tikus peresztrojka” célja az ifjúsági lap szerint mindösz­­sze az volt, hogy megpróbál­jon lelket lehelni a lejáratott pártállami struktúrákba. A lap végezetül kitér arra, hogy a peresztrojka hozott kétségtelen eredményeket is, mindenekelőtt a nagypoliti­kában, az egyszerű állampol­gár élete azonban még rosz­­szabbra fordult. Nincs mit enni, nincs mit felvenni, az üzletekben nem kapni sem­mit. Márpedig ez a politika a választásra is kihatással lesz — figyelmeztet a Komszo­molszkaja Pravda. Mihail Gorbacsov, a Szov­jetunió államfője szombaton elnöki rendeletet adott ki a történelmi emlékek, állami jelképek védelmére. Mint a szovjet televízió híradója je­lentette, Gorbacsov nagyobb büntetőjogi és szabálysértési szigort sürgetett a szovjet ál­lam megalapítójának, Lenin­nek, valamint a szovjet törté­nelem más alakjainak emlé­ket állító szobrok megrongá­­lóival, meggyalázóival szem­ben. (MTI) A mentsvár nem elég Nem tehetek róla, mint a Szovjet­unió (1984—88) és az NSZK (1988— 90) volt lakója, e két ország befo­lyását észlelem a magyarokon, ahogy a problé­mákon túllépve a fellendülést kere­sik. Mint Budapest új lakója, át is élem ezt a törté­nelmi átalakulást a magyarok köré­ben, örülök a sikereknek és félek a potenciá­lis balsikerektől. A legtöbb nyugati megfigyelő szerint a ma­gyarok erőssége, hogy kelet-európai szomszé­daik előtt járnak. Készek keményen dolgozni. Büszkék munkájuk gyümölcseire. Már a szo­cializmus éveiben megértették, hogy az egyé­ni kezdeményezés és a siker összefügg egy­mással. Az már a történelem kegyetlen tréfája, hogy az egyének kemény munkája, amely a magyaroknak láthatóan magasabb életszín­vonalat biztosított szocialista szomszédaikhoz képest, egyszerre a legtöbb vesztenivalót is jelenti a piacgazdaságra való fájdalmas és merész áttéréskor. Mégis, az egyéni erő felismerése a magya­rok leghatásosabb fegyvere lehet abban a küzdelemben, hogy jobb nemzetté váljanak. Sajnálatos, hogy ez az elv nem érvényesül kö­vetkezetesen akkor, ha a felelősségről van szó. Feltűnt, hogy miként a Szovjetunióban helytelenül, a felelősség itt is kollektivizált, sok minden mással együtt. Nincs különbség az egyéni magatartás megítélésekor. A szov­jet polgárok szerint a hiánycikkekért, a kör­nyezetszennyezésért és a korrupcióért nem az egyén a felelős, hanem a „rendszer”, a „kor­mány”. Tartok tőle, hogy miközben Magyarország­nak új rendszere és új kormánya van, polgá­rai sok esetben ragaszkodnak ehhez a keleti felelősségszemlélethez. Rendes magyarok ez­rei spekulálnak valutával, vásárolnak fel ár­támogatott élelmiszereket, adnak-vesznek a virágzó feketepiacon, s a vállukat vonogatják arra, hogy kárt okoznak a racionalizálással birkózó gazdaságuknak. Állandóan azt hallom, hogy a szocializmus 40 esztendeje tette tönkre Magyarországot, ez a mentsvár a mai bajokra és a bürokráciára. Igaz, az elnyomás és a rossz gazdálkodás hosszú ideje okolható a problémákért, de ez még nem oldja meg azokat. Nem találkoztam még olyan magyarral, aki teljes jövedelme után adózik. Pedig ha úgy akarnak élni, ahogy a nyugatnémetek, annyi adót kell fizetniök, mint nekik, s ez akár 56 százalék is lehet. Ott illegális gazdaság nincs. A polgárok minden márka után adóznak, ami aztán visszatérül nekik. Ilyen bevétel nélkül a kormány aligha tudná biztosítani a jó iskolá­kat, az új utakat és a korszerű kórházakat, melyeket a németek elvárnak , és a magya­rok irigyelnek. Egy jogászuk azt magyarázta nekem, hogy az adózás alóli kibújás ügyes lépésnek számít egy rossz rendszerrel való szembenállásban. Úgy tűnik nekem, a rendszer változik, de a magyarok attitűdje­­ nem. A mostani választásokon való szerény rész­vétel aggasztó jel: a magyarok úgy érzik, ki­hagyták őket a döntéshozatalból. Ez már nem igaz, és az új kormánynak is fontos, hogy is­merje a választók hangulatát, ha korrekt adó­törvényeket, földreformot, privatizációs ter­veket és intézkedéseket kíván bevezetni, hogy elviselhetővé tegye a munkanélküliség és az infláció csapásait. A kollektív oda nem figyelés másik bajos területe a környezetvédelem. Budapest leve­gője azért fojtogatja polgárait, mert túl sok ember vezet szennyet okádó autókat, amikor pedig sétálhatna, villamosozhatna is. Méltatlan dolog, hogy a magyarok csak Trabantok, Wartburgok és más rosszul meg­konstruált autók közül választhattak a múlt­ban. Méltatlan az is, hogy most azért kell fi­zetniök, hogy korrigálják a mások által oko­zott problémákat. Az azonban realitás, hogy senki más nem tüntetheti el a magyarokat fojtogató szennyet, csak a magyarok. Megle­het, a kormány nem ösztönzi eléggé, hogy túl­lépjenek a régi, népszerűtlen szabványokon. Pedig ezzel felére lehetne csökkenteni a lő­dörgő autók számát és az általános tumultust. És serkenteni lehetne az autótulajdonosokat is, hogy vegyék ki részüket az általuk is elő­idézett probléma megszüntetéséből. A 60-as években valóságos szállóige volt Amerikában, és ez, noha kellemetlen, igaz le­het a magyarokra is, még ha joggal okolnak másokat számos bajukért: „Magad is része vagy a problémának, ha nem vállalsz részt a megoldásban”. CAROL J. WILLIAMS (Los Angeles Times) ­ jövő — talán — nem és less Állandóan mon­dogatják, de tud­juk enélkül is, hogy nagyon el­kelne a nemzeti egység. A gondok mérete, mélysége rég túlnőtt azon, mikor is elegendő lehet egyetlen po­litikai erőre rábíz­ni a megoldáske­resés terheit és terveit. Évtizedek alatt fölhalmozódott használhatatlanságok eltaka­rítása, vadonatúj intézmények kitalálása, fej­lettebb civilizációk viszonyaihoz való illesz­kedés — mind-mind olyan feladat, amelyek folyamatos és sikeres végzése csak akkor le­hetséges, ha a társadalom valamennyi szó­ba jöhető erőforrásával lehet számolni és gazdálkodni. S túl e kihíváson, a nemzeti egységet kényszerítené kívülről a külföldi vá­rakozás is. Csak olyan nép várhat érdemi és hatékony külső segítséget, amely belül képes rendet teremteni és tartani. Elvileg mindenki tisztában van mindeme alapigazságokkal, s mégis azt láthatjuk min­dennap, hogy a konfliktusok élezése, ütköze­tek keltése, élesztése jellemzi az új magyar közéletet. A társadalmi feszültségek érezhe­tően növekednek, s nincs olyan hét, amikor valamely foglalkozás képviselői ne igyekez­nének nyilvánosan is hangot adni — kétség­telenül mind reménytelenebb helyzetükből adódó — elégedetlenségüknek. Az alig másfél éve lábra kapott sokpárt-rendszer pedig eleve termeli azokat a politikai véleménykülönbsé­geket, amelyeknek mindennapi tömegkom­munikációs nyilvánossága sokszorosára na­gyítja — az eredetileg nem túl jelentős — konfliktusokat is. Vártuk a szabadságot, a választásokat, a versengő pártokat, a sokszínű parlamentet, a szabad sajtót — s kaptuk a feldolgozhatatlan mennyiségű vitát, vádaskodást, lejáratást, majd pedig a növekvő méretű állampolgári apátiát. Nem nehéz megjósolni, hogy a csaló­dások szaporodtával mind erősebb igény ke­letkezik annak állandó megfogalmazására, hogy ki is a hibás az új magyar demokrácia félresiklásáért. A kormányzók az ellenzéket hibáztatják, az ellenzék a koalíciót, a parlamentbe be sem ju­tott pártok a parlamentieket, a kívülrekedt állampolgár pedig valamennyi politizáló szer­vezetet, s így együtt mindannyian a fantom­szerű múltat, a bukott rendszer mind nehe­zebben megtalálható képviselőit. Nem nehéz belátni, hogy egy ilyen sok té­nyezős politikai erőtérben egyre kiszámítha­tatlanabb következményekkel járhatnak a va­lóságos konfliktusok is, és mindinkább ki fog­juk szolgáltatni magunkat a véletlenek játé­kainak. Az is könnyen előfordulhat, hogy a növekvő indulatok pont az ellen irányulnak majd, aminek létrejöttét nemrégen még oly sokan kívánták, a több párt által teremtett új politikai közélet intézményei és tarkasága ellen. Ezen belül is az lehet a legkétségbeej­­tőbb fejlemény, ha kialakulhat az a képtelen nosztalgia, melynek jegyében mind számotte­vőbb tömegek fogják azt mondani, hogy a Ká­dár-rendszerben legalább rend volt, nem volt „ekkora” szegénység és bizonytalanság, nem volt ilyen magas infláció és működött még minden ... Nehogy ama — a bevezetőben emlegetett — nemzeti egység éppen a még ki sem formáló­dott újjal szemben jöjjön létre, ezért újra meg újra végig kell gondolni a jelenlegi helyzet alapvető ellentmondásait. Mindenekelőtt azt, hogy a ránk váró gondok tömegének bevallá­sa, a súlyos következmények felmérése — és ezek elosztása —, valamint a reális program felvázolásának feladatai nem rekedhetnek meg a jelenlegi politikai megosztottság kere­tei között. A jelenlegi politikai tagoltság és megosz­tottság egyfelől realitás, amennyiben kifejezi sokak szándékát és gondolkodásmódját. Másfelől azonban nem elegendő, mert nem képes maga mögött tudni a többségi társa­dalmi támogatottságot. Nem a viták nélküli nemzeti egység színlelését sírjuk vissza, ha­nem arra kívánjuk felhívni a figyelmet, hogy még nem veszett el semmi és megteremthető az a rendszer, amelyben nemcsak hivatkozni lehet a nemzet egészére, hanem e nemzet je­len lehet és érvényesülhet a maga sokszínű­ségében is. Mindehhez azonban szükség lenne arra mindenekelőtt, hogy a politikai élet je­lenlegi főszereplői tisztában legyenek önnön korlátaikkal, és ne tekintsék a jelen hatalmi helyzetet véglegesnek és rögzítendőnek. KÉRI LÁSZLÓ ­ Rovatunk minden hétfőn jelentkezik. Neves külföldi és hazai újságírókat, szak­értőket, közéleti embereket kérünk fel, hogy a nyolcadik napon röviden írják meg, mit tartanak fontosnak az elmúlt hét belpolitikai eseményeiből. A cikkek a szerzők és nem a szerkesztőség álláspontját tükrözik.

Next