Népszava, 1990. október (118. évfolyam, 230–255. sz.)
1990-10-15 / 242. szám
NÉPSZAVA 1990. OKTÓBER 15., HÉTFŐ Washingtoni tudósításunk Miniszterelnöki nonstop program Alku azt hinné, hogy politikusok külföldi látogatásai holmi kéjutazások, az ismerkedjen meg Antall József amerikai látogatásának első napjával, New Yorkban: 8- kor munkareggeli egy nagy konszern vezetőivel, utána megbeszélés egy másik óriásvállalat elnökével. Látogatás és interjú a The Wall Street Journal, majd a The New York Times szerkesztőségében. Utána előadás a Külkapcsolatok Tanácsában, ezt követően megbeszélés amerikai zsidó szervezetek vezetőivel. Délután bankárok következnek, két helyszínen. Este találkozó a magyarság képviselőivel. Mindenütt beszéd, előadás, kérdezz-felelek. A nonstop program négy napon át kora reggeltől késő éjszakáig tart, New York után Washingtonban, végül Los Angelesben. A fontos New York-i gazdasági és politikai találkozók után az út csúcspontja nyilvánvalóan Washington: a lengyel Tadeusz Mazowiecki, a cseh Václav Havel után bemutatkozik a harmadik új közép-európai demokrácia vezetője. Tanulságos volt, amit e sörök írójának egy vezető fehér házi ember mondott: lehet, hogy a lengyel, a csehszlovák vezetők személye ismertebb, Magyarország rangját azonban a tény adja, hogy demokratikus berendezkedése már széles körben kialakult, hogy ez a demokrácia működik, hogy a piacgazdaság — évtizedek reformjaira építve — kialakulóban van. Antall Józsefet és kormányának tagjait tehát egy sikeres közép-európai modell képviselőiként üdvözlik Washingtonban. Súlyos nehézségeinket — ebből a világpolitikai távlatból szemlélve — kicsinyítik az eredmények. A lengyel gazdasági csődből egyelőre nem látszik kiút, a csehszlovák átalakítás most kezdődik, Jugoszlávia robbanásveszélyes, Románia, Bulgária csupa drámai kérdőjel. Amerikai szemmel, hétezerkilométerről Magyarország, ahol többpárti koalíció kormányoz erős parlamenti ellenzékkel szemben, ahol tekintélyes, Washingtonban is ismert államfőt választották — máris egyfajta miatta, bárcsak mindenki már legalább itt tartana. Mindez hízelgő, bárha viszonylagos és félő, hogy gazdasági társadalmi gondjaink mélységét, tartósságát a külvilág még nem ismeri, vagy nem akarja felismerni. A messzemenő politikai jóindulat, az előlegezett elismerés mindenesetre kitűnő alap a tárgyalásokhoz a Fehér Házban s a törvényhozókkal. Antall József Magyarország iránt őszintén érdeklődő elnökre talál a Fehér Házban. Bush tavalyi látogatása előtt a 80-as évek közepén alelnökiként járt már Budapesten. Nem frázis, hogy Közép-Európa sorsát fontosnak tartja, és a helyzetet a legapróbb részletekig ismerő szakértői nyilván jól felkészítik a tárgyalásokra. A magyar kormányfő csütörtökön először négyszemközt tárgyal az elnökkel a Fehér Házban, majd a küldöttségek is bekapcsolódnak. Utána megbeszélés és munkaebéd James Baker külügyminiszterrel, tárgyalás a pénzügyminiszterrel, este fehér házi díszvacsora. Azaz, a kormányfő összesen 6-7 órán át tárgyalhat az amerikai kormány vezetőivel. Ez tekinntélyes idő, Washingtonban ilyenkor nem divat a „small talk”, a fecsegés: a tárgyra térnek. Antall másnap sajtóértekezletet tart, majd Los Angelesbe repül: a nyugati part az amerikai gazdasági élet egyik súlypontja, kapcsolataink eddig ott csekélyek, a lehetőségek nagyok. Vezető kaliforniai üzletemberek mellett az ott élő volt elnökkel, Ronald Reagannel is találkozik a miniszterelnök — és természetesen itt is a helyi magyarsággal. Mit várhat az ország az úttól? Azt érdemes tudni, hogy a vezető nyugati hatalom vezetőivel találkozni, velük szót érteni a világ valamenynyi kormányának állandó célja. A tény, hogy az új magyar demokrácia képviselői rövid idő után meghívást kaptak, magában elismerés, több mint udvariassági gesztus. Bizonyosnak látszik, hogy kölcsönös lesz a szándék a kapcsolatok lehető legszélesebb és leggyorsabb fejlesztésére mindenütt, ahol ez csak lehetséges: politikában, gazdaságban, kultúrában, idegenforgalomban, és a többi. Nagyon kíváncsiak itt arra, hogyan látják Budapesten az európai helyzetet, a kontinens, térségünk jövőjét. A magyar véleménynek — a fentebb említettek fényében — súlya van. A kapcsolatfejlesztés, a politikai jó szándék mellett valami nagyszabású gazdasági támogatásra — sajnos — nem számíthatunk. A felhozott okok: az amerikai költségvetés százmilliárdos nagyságrendű hiánya, amelynek nyomán most kezd kibontakozni a gazdasági visszaesés. És emellett az Öbölválság költségei jelenleg havi egymilliárd dollárt tesznek ki, és ha háború lesz , naponta kerül majd ennyibe, mondják itt. Valószínű, hogy béke és jobb gazdasági helyzet esetén sem mérlegelnének Washingtonban holmi új Mar- Shall-i tervet. Közgazdászaik szerint megannyi pénz sem segíthet, amíg nem alakultak ki a piacgazdaságok. Közép- Kelet-Európának lényegében saját erejéből kell talpra állnia, halljuk, miközben Amerikában azt remélik, hogy a térség stabilitásában közvetlenül érdekeltek majd több pénzzel is segítenék, természetesen elsősorban Németországról van szó. A vitatható washingtoni meggondolások azonban mit sem vonnak le az út jelentőségéből. A Magyar Köztársaság bemutatkozik, képviselőit őszinte érdeklődéssel, tisztelettel, nyitottsággal fogadják. Sok tekintetben rajtunk múlik, hogyan kamatoztatjuk ezt az erkölcsi tőkét. Heltai András A szlovák parlament elnöke derűlátó A nemzeti kisebbségek ügyének megoldási lehetőségeit, valamint a szlovákmagyar viszony távlatait illetően derűlátó hangvételű interjút adott a pozsonyi Új Szónak Frantisek Miklosko, a szlovák nemzeti tanács (parlament) elnöke. Miklosko szerint előbbutóbbi megegyezés születik majd a nyitott kérdésekben. Ugyanakkor nem hiszi, hogy ezeket egy csapásra megoldaná a szlovák nyelvtörvény elfogadása. Megfigyelők azért tulajdonítanak jelentőséget a Miklosko-interjúban olvasható, együttműködési szellemről tanúskodó megállapításoknak, mert éppen csak egy nappal korábban jelent meg a Slovensky Dennik című szlovák lap cikke, amely élesen támadta Göncz Árpádot. A magyar köztársasági elnök a Felső-Tiszavidék regionális együttműködésére tett javaslatot, történetesen éppen az idén nyáron, Pozsonyban. A Slovensky Dennik kommentátora szerint az indítvány mögött valójában a történelmi Magyarország újjászervezésének a szándéka rejlik. Legalábbis figyelemre méltó, hogy ezután a szlovák parlamenti elnök kedvezően nyilatkozik Göncznek éppen erről a pozsonyi látogatásáról. Václav Klaus szövetségi pénzügyminisztert választották meg szombat este Prágában a Polgári Fórum elnökévé. A PF országos közgyűlése ezzel a döntéssel a radikális gazdasági reform építőmesterét állította annak a sajátos csehországi képződménynek az élére, amely a „társadalmi mozgalom” állapotából útban a „politikai párttá” válás felé, most jutott el a „politikai szervezet” alapvető kritériumainak megvalósításához. Lengyelország (il.orhabori) Változatlanul tart a cukorháború Lengyelországban. Jelenleg sem a tüntető parasztok, sem a felháborodott cukorgyári munkások szakszervezete nem tudja, hogy az ország 78 cukorgyárából hányat tartanak blokád alatt a magasabb felvásárlási árat követelő cukorrépa-termelők. Több, ostromzár alatt tartott üzemmel ugyanis sikerült megállapodást kötni, más helyen a munkások egyszerűen kiverték a parasztokat a gyár területéről és munkagépekkel lökték le a gyárhoz vezető utakat elzáró traktorokat az árokba. Ciechanowban a gyárkapukat elzáró mintegy 40 parasztot elkergették és újrakezdték a munkát, de egy óra múlva többszáz fős erősítést kaptak az „ostromlók”, így a munka a gyárban ismét leállt. A mezőgazdasági miniszter kérésére a British Sugar angol vállalat vezetői még egyszer fontolóra veszik, nem tudnák-e mégis megfizetni a parasztok által követelt árat. A gorbacsovi irányvonalat támadja a Komszomolszkaja Pravda Frontális támadást intézett vasárnap a Komszomolszkaja Pravda című napilap a gorbacsovi irányvonal ellen, „bürokratikus átalakításnak” nevezve az 1985-ben kezdett szovjet reformokat. A peresztrojka gyorsítását követelő írás egy nappal azelőtt jelent meg, hogy Mihail Gorbacsov a szovjet parlamentben előterjeszti a piacgazdaságba való átmenet programját, s azt sugallja: az átalakítás nem hozott lényegi változásokat. A peresztrojka indíttatását elemezve a Komszomolszkaja Pravda kétségbe vonja azt, hogy emögött egyes politikusok demokrácia iránti elkötelezettsége húzódna meg. Közülük soknak a demokrácia csak annyira volt jó, amenynyire segítette ellenfeleik eltávolítását, pozícióik megszilárdítását az állami, politikai hierarchiájában — olvasható a félreérthetetlenül Gorbacsovra célzó megállapítás. Az „1985-ben elképzelt bürokratikus peresztrojka” célja az ifjúsági lap szerint mindöszsze az volt, hogy megpróbáljon lelket lehelni a lejáratott pártállami struktúrákba. A lap végezetül kitér arra, hogy a peresztrojka hozott kétségtelen eredményeket is, mindenekelőtt a nagypolitikában, az egyszerű állampolgár élete azonban még roszszabbra fordult. Nincs mit enni, nincs mit felvenni, az üzletekben nem kapni semmit. Márpedig ez a politika a választásra is kihatással lesz — figyelmeztet a Komszomolszkaja Pravda. Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió államfője szombaton elnöki rendeletet adott ki a történelmi emlékek, állami jelképek védelmére. Mint a szovjet televízió híradója jelentette, Gorbacsov nagyobb büntetőjogi és szabálysértési szigort sürgetett a szovjet állam megalapítójának, Leninnek, valamint a szovjet történelem más alakjainak emléket állító szobrok megrongálóival, meggyalázóival szemben. (MTI) A mentsvár nem elég Nem tehetek róla, mint a Szovjetunió (1984—88) és az NSZK (1988— 90) volt lakója, e két ország befolyását észlelem a magyarokon, ahogy a problémákon túllépve a fellendülést keresik. Mint Budapest új lakója, át is élem ezt a történelmi átalakulást a magyarok körében, örülök a sikereknek és félek a potenciális balsikerektől. A legtöbb nyugati megfigyelő szerint a magyarok erőssége, hogy kelet-európai szomszédaik előtt járnak. Készek keményen dolgozni. Büszkék munkájuk gyümölcseire. Már a szocializmus éveiben megértették, hogy az egyéni kezdeményezés és a siker összefügg egymással. Az már a történelem kegyetlen tréfája, hogy az egyének kemény munkája, amely a magyaroknak láthatóan magasabb életszínvonalat biztosított szocialista szomszédaikhoz képest, egyszerre a legtöbb vesztenivalót is jelenti a piacgazdaságra való fájdalmas és merész áttéréskor. Mégis, az egyéni erő felismerése a magyarok leghatásosabb fegyvere lehet abban a küzdelemben, hogy jobb nemzetté váljanak. Sajnálatos, hogy ez az elv nem érvényesül következetesen akkor, ha a felelősségről van szó. Feltűnt, hogy miként a Szovjetunióban helytelenül, a felelősség itt is kollektivizált, sok minden mással együtt. Nincs különbség az egyéni magatartás megítélésekor. A szovjet polgárok szerint a hiánycikkekért, a környezetszennyezésért és a korrupcióért nem az egyén a felelős, hanem a „rendszer”, a „kormány”. Tartok tőle, hogy miközben Magyarországnak új rendszere és új kormánya van, polgárai sok esetben ragaszkodnak ehhez a keleti felelősségszemlélethez. Rendes magyarok ezrei spekulálnak valutával, vásárolnak fel ártámogatott élelmiszereket, adnak-vesznek a virágzó feketepiacon, s a vállukat vonogatják arra, hogy kárt okoznak a racionalizálással birkózó gazdaságuknak. Állandóan azt hallom, hogy a szocializmus 40 esztendeje tette tönkre Magyarországot, ez a mentsvár a mai bajokra és a bürokráciára. Igaz, az elnyomás és a rossz gazdálkodás hosszú ideje okolható a problémákért, de ez még nem oldja meg azokat. Nem találkoztam még olyan magyarral, aki teljes jövedelme után adózik. Pedig ha úgy akarnak élni, ahogy a nyugatnémetek, annyi adót kell fizetniök, mint nekik, s ez akár 56 százalék is lehet. Ott illegális gazdaság nincs. A polgárok minden márka után adóznak, ami aztán visszatérül nekik. Ilyen bevétel nélkül a kormány aligha tudná biztosítani a jó iskolákat, az új utakat és a korszerű kórházakat, melyeket a németek elvárnak , és a magyarok irigyelnek. Egy jogászuk azt magyarázta nekem, hogy az adózás alóli kibújás ügyes lépésnek számít egy rossz rendszerrel való szembenállásban. Úgy tűnik nekem, a rendszer változik, de a magyarok attitűdje nem. A mostani választásokon való szerény részvétel aggasztó jel: a magyarok úgy érzik, kihagyták őket a döntéshozatalból. Ez már nem igaz, és az új kormánynak is fontos, hogy ismerje a választók hangulatát, ha korrekt adótörvényeket, földreformot, privatizációs terveket és intézkedéseket kíván bevezetni, hogy elviselhetővé tegye a munkanélküliség és az infláció csapásait. A kollektív oda nem figyelés másik bajos területe a környezetvédelem. Budapest levegője azért fojtogatja polgárait, mert túl sok ember vezet szennyet okádó autókat, amikor pedig sétálhatna, villamosozhatna is. Méltatlan dolog, hogy a magyarok csak Trabantok, Wartburgok és más rosszul megkonstruált autók közül választhattak a múltban. Méltatlan az is, hogy most azért kell fizetniök, hogy korrigálják a mások által okozott problémákat. Az azonban realitás, hogy senki más nem tüntetheti el a magyarokat fojtogató szennyet, csak a magyarok. Meglehet, a kormány nem ösztönzi eléggé, hogy túllépjenek a régi, népszerűtlen szabványokon. Pedig ezzel felére lehetne csökkenteni a lődörgő autók számát és az általános tumultust. És serkenteni lehetne az autótulajdonosokat is, hogy vegyék ki részüket az általuk is előidézett probléma megszüntetéséből. A 60-as években valóságos szállóige volt Amerikában, és ez, noha kellemetlen, igaz lehet a magyarokra is, még ha joggal okolnak másokat számos bajukért: „Magad is része vagy a problémának, ha nem vállalsz részt a megoldásban”. CAROL J. WILLIAMS (Los Angeles Times) jövő — talán — nem és less Állandóan mondogatják, de tudjuk enélkül is, hogy nagyon elkelne a nemzeti egység. A gondok mérete, mélysége rég túlnőtt azon, mikor is elegendő lehet egyetlen politikai erőre rábízni a megoldáskeresés terheit és terveit. Évtizedek alatt fölhalmozódott használhatatlanságok eltakarítása, vadonatúj intézmények kitalálása, fejlettebb civilizációk viszonyaihoz való illeszkedés — mind-mind olyan feladat, amelyek folyamatos és sikeres végzése csak akkor lehetséges, ha a társadalom valamennyi szóba jöhető erőforrásával lehet számolni és gazdálkodni. S túl e kihíváson, a nemzeti egységet kényszerítené kívülről a külföldi várakozás is. Csak olyan nép várhat érdemi és hatékony külső segítséget, amely belül képes rendet teremteni és tartani. Elvileg mindenki tisztában van mindeme alapigazságokkal, s mégis azt láthatjuk mindennap, hogy a konfliktusok élezése, ütközetek keltése, élesztése jellemzi az új magyar közéletet. A társadalmi feszültségek érezhetően növekednek, s nincs olyan hét, amikor valamely foglalkozás képviselői ne igyekeznének nyilvánosan is hangot adni — kétségtelenül mind reménytelenebb helyzetükből adódó — elégedetlenségüknek. Az alig másfél éve lábra kapott sokpárt-rendszer pedig eleve termeli azokat a politikai véleménykülönbségeket, amelyeknek mindennapi tömegkommunikációs nyilvánossága sokszorosára nagyítja — az eredetileg nem túl jelentős — konfliktusokat is. Vártuk a szabadságot, a választásokat, a versengő pártokat, a sokszínű parlamentet, a szabad sajtót — s kaptuk a feldolgozhatatlan mennyiségű vitát, vádaskodást, lejáratást, majd pedig a növekvő méretű állampolgári apátiát. Nem nehéz megjósolni, hogy a csalódások szaporodtával mind erősebb igény keletkezik annak állandó megfogalmazására, hogy ki is a hibás az új magyar demokrácia félresiklásáért. A kormányzók az ellenzéket hibáztatják, az ellenzék a koalíciót, a parlamentbe be sem jutott pártok a parlamentieket, a kívülrekedt állampolgár pedig valamennyi politizáló szervezetet, s így együtt mindannyian a fantomszerű múltat, a bukott rendszer mind nehezebben megtalálható képviselőit. Nem nehéz belátni, hogy egy ilyen sok tényezős politikai erőtérben egyre kiszámíthatatlanabb következményekkel járhatnak a valóságos konfliktusok is, és mindinkább ki fogjuk szolgáltatni magunkat a véletlenek játékainak. Az is könnyen előfordulhat, hogy a növekvő indulatok pont az ellen irányulnak majd, aminek létrejöttét nemrégen még oly sokan kívánták, a több párt által teremtett új politikai közélet intézményei és tarkasága ellen. Ezen belül is az lehet a legkétségbeejtőbb fejlemény, ha kialakulhat az a képtelen nosztalgia, melynek jegyében mind számottevőbb tömegek fogják azt mondani, hogy a Kádár-rendszerben legalább rend volt, nem volt „ekkora” szegénység és bizonytalanság, nem volt ilyen magas infláció és működött még minden ... Nehogy ama — a bevezetőben emlegetett — nemzeti egység éppen a még ki sem formálódott újjal szemben jöjjön létre, ezért újra meg újra végig kell gondolni a jelenlegi helyzet alapvető ellentmondásait. Mindenekelőtt azt, hogy a ránk váró gondok tömegének bevallása, a súlyos következmények felmérése — és ezek elosztása —, valamint a reális program felvázolásának feladatai nem rekedhetnek meg a jelenlegi politikai megosztottság keretei között. A jelenlegi politikai tagoltság és megosztottság egyfelől realitás, amennyiben kifejezi sokak szándékát és gondolkodásmódját. Másfelől azonban nem elegendő, mert nem képes maga mögött tudni a többségi társadalmi támogatottságot. Nem a viták nélküli nemzeti egység színlelését sírjuk vissza, hanem arra kívánjuk felhívni a figyelmet, hogy még nem veszett el semmi és megteremthető az a rendszer, amelyben nemcsak hivatkozni lehet a nemzet egészére, hanem e nemzet jelen lehet és érvényesülhet a maga sokszínűségében is. Mindehhez azonban szükség lenne arra mindenekelőtt, hogy a politikai élet jelenlegi főszereplői tisztában legyenek önnön korlátaikkal, és ne tekintsék a jelen hatalmi helyzetet véglegesnek és rögzítendőnek. KÉRI LÁSZLÓ Rovatunk minden hétfőn jelentkezik. Neves külföldi és hazai újságírókat, szakértőket, közéleti embereket kérünk fel, hogy a nyolcadik napon röviden írják meg, mit tartanak fontosnak az elmúlt hét belpolitikai eseményeiből. A cikkek a szerzők és nem a szerkesztőség álláspontját tükrözik.