Népszava, 1990. november (118. évfolyam, 256–281. sz.)

1990-11-24 / 276. szám

NÉPSZAVA 199­0. NOVEMBER 24., SZOMBAT Cseres Tibor KUVASZOK II. Gabi már szundikált. A lány egy pillanatig visszahőkölt, hogy harmadmagával kell aludnia — adta a szemérmest. Gá­bor ebből értette meg, a fia előtt ő semmit nem tehet, amit a folyosón kívánt — de a lányt levetkőztette azért, az éjjeli­­szekrény világa mellett, és mezítelenül, fia mellé segítette. A kitakart fiút szemügyre vette a nő s kuncogott. Nem olyan lánynak látszott, aki pénzt fogad el ilyesmiért. Gábor visszaballagott a társasághoz. Hajnalban csakugyan dudált a szalóki teherautó, felka­paszkodtak rá az utasok, utolsónak az, akit Sanyi bácsi az öreg számára ideparancsolt. Halkan vetkezett Gábor, nehogy felverje az aluvót, s elol­totta végre az éjjeli lámpácskát. Néhány pillanat múlva a csendben tisztán hallotta fia va­­cogását. — Baj van? Gabi? — Nincs baj. A vacogás megszűnt, aztán újra kezdődött. — Nem volt jó? — De jó volt. — Fázol? — Nem. Nem hiszem. Eztán már csak egy kérdés maradt, a többit nappalra tar­togatta Gábor. — Részeg vagy ? — Igen. Egy kicsit. Nem nagyon. — Hát akkor? Erre csak jóval később válaszolt Gabi. — Az volt a baj, hogy égett a villany. — Legalább láttál is valamit. — Én már láttam ezt. — Mikor? — Nem tudom. — Furcsa. — Igen, elég furcsa. Olyan, mintha egy másik életemben. Eszébe jutott Gábornak, a fiú mostanában kezdett foglal­kozni a keleti filozófiákkal. Jógakönyvet is kért őtőle. S ne­ki nincsen jógakönyve. Elmosolyodott a sötétben. — Talán moziban láttad. — Moziban? — gondolkodott a fiú —, ilyen film nincsen. Van, csak nálunk nem látható — gondolta az apja, aztán elszundikált. Megint vacogásra ébredt. Néhány pillanat múl­hatott el csupán. Még saját mosolygását is érezte. Mulattatta a dolog. De nem mutatta. — Lehet, hogy lélekvándorlás — ásított —, szeretném, ha elmondanád a másik életedet. Emlékszel rá? — Az a baj, hogy még nyitott szemmel is. Gábor felkönyökölt, látta a virradat derengésében, hogy a fiú tenyerével eltakarja szemét. S amint elválasztotta ma­gát így a jelen világtól, mondani is kezdte halkan a másik életét: — Felébredtem, amikor kimentél, de csak aztán vettem ész­re a nőt. Azt mondta, nem kell takaró. Az ember nem is akarja, és csinálni muszáj! Én csak akkor kezdtem látni, amikor már egészen hanyatt feküdt. És most is látom, pedig nem is vagyok ott, és egy nő fekszik hanyatt, és nincs rajta takaró. De nem ezzel kezdődik! Három katona jön be a ház­ba, de nem egyformák, s nekem a padláson kell maradni. Háromnak háromféle sapkája. Egyszerre magam vagyok, s olyan kicsi, mint egy madár a kémény mögött, de nem félek. Látom a takaratlan nőt, ketten lefogják, mintha vallatnák, de a nő nem kiabál és mégis le kell fogni. Egy a kezét, egy a lábát, a harmadik a saját nadrágját tartja, és úgy beszél­nek, mint a nyulak, brummogva. Egy öregember baltával be­veri az ajtót. Aki a nadrágját tartja, megfogja a baltát, va­lahogy a nadrág szíját is megköti — nem csatolja, köti —, aztán egy fegyver is akad a kezébe. Milyen fegyver? Biztosan puska. Vagy géppisztoly. Van más is? Nem látom tisztán. Odakint lövések: pakk, pakk, pakk. Jön be a katona, megint bontja a nadrágot, most sikoltoz kint az udvaron valaki. Nyit­va az ajtó, öregasszony támolyog be, de nem azt támadja meg, aki lövöldözött, hanem a kettőt a kifeszített nő a két vé­gében. Az egyik — sarokkal visszarúgja. A harmadik pedig felnyalábolja az öreg rongyot. Olyan a rúgás után az öreg­asszony, mint egy halom rongy. Kintről megint hallani, pák, pák. Csak kétszer. Most nem jön be a katona, hanem mintha hiába lőtt volna, kiabál, forgolódik. Hallom. Aztán mégis visszajön, még mindig forgolódik, mert két fehér kutya ka­paszkodik belé. Ismerős kutyák. Valahonnan ismerősek. A fegyver (géppisztoly?) kint maradt. A benti két katona elen­gedi a ruhátlan nőt. Egy kecskelábú asztalon a fegyverük. De a kutyák ráforrtak arra az egyre, mintha nem bírnák elen­gedni. Ez a kettő célozni szeretne, de nem meri elsütni a géppisztolyt. Forgolódnak, aztán egyszercsak durr, durr! Két fehér bundahalom a küszöbön. Véres kezét törli az egyik, de hárman egyszerre kiáltanak a nőre. Amért felöltözött! Pedig nem is öltözött, csak takarót vett magára. Falhoz támasztják a fegyvereket és kiabálnak. A nő letérdepel, s úgy beszél ő is, mint a nyúl. Brummog, nyúl módra könyörög, hogy ne bántsák, de csak kiabálnak vele. Egyik a géppisztoly után kap és halkan mond valamit. Erre a nő ellenkezés nélkül le­veti a takarót s le az inget is, szinte önként. A katonák jó­­kedvűek, és egymás után eltakarják a nőt. Még az is, akit a kutyák megtépáztak. A halott kutyákkal senki nem törő­dik. A katonák most már csak néznek. Kettő mindig csak néz, aztán egymás után kimennek. Köszönés nélkül. Átlé­pik a fehér bundákat. Csak a harmadik rúg bele mindkét ku­tyába. Kint még jókedvük van, de távol nagy dörrenés hal­latszik, valamelyikük Rittyent, és elfutnak. A takaratlan nő csak ezután mozdul, s csak jóval később mondja, magyarul: — Istenem, istenem, istenem ... Itt abbahagyja Gabi. Mintha nem volna tovább, vagy nem tudná tovább mondani. Vacogott még, de valahogy máskép­pen, mint az előbb. És ő kérdezte. — Ki volt ez a n­ő? — Ez? A mai? Nem tudom. Sokat ittál. Kis idő múlva megint a fiú kezdte: — És te? Te nem kérdezel semmit? — Nem. Mit is kérdezhetnék? — Akkor jó — mondta Gabi, s mintha megnyugodott vol­na. — Különben nem is ittam sokat. Csak hamar megárt ne­kem. Nem nekem találták ki az italt. Aztán Dédes mégis összeszedte eszét. — Szalókról küldte valaki. Ezt a nőt, ezt a lányt. Valószí­nűleg tévedésből. Valaki az állami gazdaságból, egy pesti fejesnek, aki nő nélkül maradt. Nem mondta meg a nevét? — Nem. A fiú azt sem tudta, merre van Szalók. 8. Okos gyerek volt Gabi, de azért végig hiányzott belőle va­lami. A nem nyilvánvaló dolgok összekapcsolása. De nem le­hetett azért tetten érni. Tudott például nagyszülei sorsáról, mégsem tudta összekapcsolni a látomást később a bangói bal­tával, amelyet visszaköltözésükkor még ott találtak. Egerből Pestre érkezvén még ezt a vékony látomást sem említette többé, pedig apja pedzette vagy kétszer. Mintha el­feledte volna részegségével együtt. Mintha véletlenül meg­nyílt és örökre becsukódott volna fejében egy rekesz. Éppen ezért véletlennek látszott, hogy akkortájt megkérdezte egy­szer: — Mondd, apa, tudott az én anyám idegen nyelvet? — Honnan tudott volna? Egy árva szót sem! Sokkal okosabb persze Dédes Gábor sem tudott lenni, pe­dig neki úgy kellett cselekednie, mintha mindent tudna. A régi párizsi címre, amelyről a gyermekjátékok érkeztek an­nak idején, most légipostával néhány szót küldött: „Tudok mindent és megbocsátok mindent!” Néhány nap múlva táviratilag jött a válasz: ,,NINCS MIT, NINCS MIT!" Léna anyuka nagy nehezen beleegyezett, hogy kutyát tart­sanak. Nem is egyszerű tartás, hanem tenyésztés végett. Na­gyon csodálkozott, hogy Gábor éppen kuvaszokat akar te­nyészteni. Holott tudnivaló — magától Gábortól hallotta, de hányszor! —, hogy az ősi magyar kutyafajták közül a kuvasz a legkevésbé intelligens. Elég könnyen hozzájutottak egy kanhoz. De tisztavérű szu­kát hosszú hónapokig nem tudtak szerezni. Az országban mindössze tizenegy helyen található tiszta tenyészetben a kuvasz. Címről címre vándorolt Gábor az ötszáz forintjával. Az egyesület adta a címeket. Reménytelennek látszott a do­log. Tenyésztő szukától nem válik meg szívesen. Szerencsés véletlen folytán jutott Dédes fülébe a hír a zuglói plébánosról. Akkoriban készült nyugdíjba a zuglói plé­bános, éppen feloszlatta háztartását, s konyhafelszerelése­ken, még egy halom feleslegessé vált egyháztörténeti mű­vön kívül egy Felhő nevű szokáján is túl akart adni. Még aznap, hogy a hírt kapta, Zuglóba utazott Gábor, a plé­bánost eladni való könyvei közt találta — már az utód mi­­sézgetett —, bevallotta, hogy kiselejtezett könyveit olvassa már napok óta. Nem bír megválni tőlük. Gábor egy kicsit meghatódott, de nyomban tárgyra tért. A plébános ezerkétszázra tartotta Felhőt, de roppant nehéz szív­vel mondta ki az árát. De Gábor csak a szokott ötszáz forin­tot tudta felajánlani, s a pap megkönnyebbülten sóhajtott és másra terelte a beszélgetést. Vagy félórát beszélgettek, s anélkül, hogy Gábor még egyszer kérte volna, az öregúr öt­százért odaadta Felhőt, csupán azt kérte, hogy az első alom­ból kaphasson egy kis szukát, egy szukakölyköt. — Ez természetes — ígérte meg Dédes —, de meg kell je­gyeznem, tapasztalatból tudom, néha esztendők elmúlnak, míg a kuvasznőstény meg tud termékenyülni. — Bízzuk istenre — mondta elnézően a plébános, és ki­tárta karját. Benyó Ildikó GALYATETŐN 9­ 6. Egy tanévet Pesten töltöttek, egyet Csabán. Itt a nö­vényvédelmi megbízott eléggé meddő munkáját vé­gezte Dédes. A következő évben hazamentek Bangó­ra. A gyerek a tanyasi iskolába járt, kis csizmában. Főzni a szomszédasszony főzött rájuk (a tehénlegeltető, fonnyadt), s megesett, hogy Gábor a mosatáson túl is ráfanyalodott annyi év után — vagy kétszer, de igen megutálta magát. A gazdál­kodás is nehezen indult. Legszívesebben lovakkal foglalko­zott volna, mert az állattenyésztés volt azért mindene. Két lipicai kancára tett szert, s megérte Bangón csikózásukat is. Akkor jött a termelőcsoport. A föld s a tanya tagosításba esett. Tanyáját, földjét hagyta Gábor, fiát, lovait Pestre te­relte. A lipicaiakkal jó vásárt csinált. A ligeti múzeumban megtalálta a törzskönyveket, s valami ausztrál lovaglóiskola nehéz dollárokat fizetett értük. Még az állammal felezvén is jól járt Gábor. Gabika nem sínylette meg a sok hurcolkodást. Minden ta­nítónőjét meghatotta és megnyerte barátságos lényével, ki­vált, mikor meghallották, hogy... Dédes azonban soha nem kutatott felesége után. Évek múltán mégis fülébe jutott egy és más: Ilona előbb Svájcban, majd Olaszországban, végül a francia fővárosban tengődött, és — most már — boldogul. Találkozások, levelek, üzenetek hozták a tájékoztatást. Egyik sem Gábornak szólt, de bárhonnan az országból, mind­járt feléje törekedett a hír, ha csak egy szó is érkezett Ilo­nától, hiszen sem özvegy, sem elvált nem volt még. Nem maradt kétség: Ilona testével keresi a kenyerét. Egy­behangzanak a híradások, s végre ötvenkettőben, amikor mindenki csomagot kapott, aki kaphatott, érkezett őtőle is egy küldemény, képeskönyvekkel, gyermekjátékszerekkel. Minden darabon átható illatszer szag lett, s Ilona régi szemé­lyes párája azon felül, az öt-hat éves fiúnak való játékok fe­lületén. Csakhogy Gabika tizenkét esztendős volt már! Kese­rűségében néhány éjjel sírt Gábor — a felháborodástól. Vagy kétheti tusakodás után visszaküldte a feladónak a csomagot, még a burkolót sem változtatta meg, miután a vámot lerótta befelé, s kifelé is megharcolta az ártatlan eszközök útját. Nem jött levél a játékokkal, ő sem küldött egyetlen sor írást sem. Nem sokkal aztán beadta a válókeresetet, s fel is mentet­ték simán a házasság alól. Fegyvergyakorlatra hívták be éppen azon a nyáron, elis­mervén végre tartalékos tiszti rendfokozatát. A fiú úttörő­táborban töltötte azt az időt. Egy hétvégén meg is látogatta apja. Az egyenruhától borzalmasan sírni kezdett Gabi. Levetette hát apja a zubbonyt. Még jobban zokogott a gyerek. A nad­rágtól, a csizmától! Egészen fürdőruhára kellett vetkeznie, hogy megbéküljön s abbahagyja a bömbölést. Akkoriban egy Dél-Pest megyei állami gazdaságban agro­­nómuskodott Gábor, s Gabi Kecskemét iskoláit járta. Ilonáról tilos volt a beszéd. 7. A második asszony szőke volt, aprócska-formás, Magdalé­na, és gépírónő a megyei tanácsnál. Röviddel az esküvő után otthon maradt, a tűzhelynek szentelte magát, gyermeket várt. De az első négy esztendőben nem sikerült teherbe esnie. Gabi nagyon megszerette anyukát. S bizalmába is fogadta. Léna anyuka pedig a tilalom ellenére suttogva faggatta az üres lakásban a fiút az első asszony felől. Akit suttogva egy­szerűen csak Ilonának neveztek. Milyen volt Ilona? De a fiú, ha akart volna se tudott sem­mit mondani. Semmire nem emlékezett. Jól mentek Gábor dolgai. Egyedül a lovakkal volt baja. A törzskönyvek között rábukkant a kisbéri híres versenyló, a hetvenes évek híres Kincsem utódainak származási tábláza­tára, s motorkerékpárral lejárta azokat a helyeket, ahol a háború előtt utoljára tartózkodtak az ivadékok, s bizony szo­morú igában, sőt egyet-kettőt éppen a vágóhíd előtt talált — összesen vagy tizenöt telivér kancát sikerült kinyomoz­nia. Potom pénzen felvásárolta az állatokat, s néhány felja­vító hónap múltán az exportvállalatnak ajánlotta fel sorban mindet, igazolt törzskönyvi dicsőségükkel együtt. Ez a tevékenysége spekulációnak és üldözendőnek minő­sült. Jászságba kellett költöznie. Ott egy termelőszövetkezet vállalta a spekulánst. Hívták haza is, kellett volna ott is a mezőgazda. De a tanyát nem akarta látni Dédes — a születés, a halál házát. Gabika szépen végezte a gimnáziumot, simán bejutott a műegyetemre. Apja építészmérnököt akart belőle faragni, kö­ze se legyen a mezőgazdasághoz. Akinek mondta, senki sem értette, miért ez az indulat. Mikor húszéves lett a gyerek, s másodéves egyetemista, csa­k akkor vette észre az apja, hogy a nők iránt roppant csekély az érdeklődése. Internátusban lakott Gabi, albérleti szobát kellett neki szerezni. De a dolog semmit sem javult. Sem olyan érzékeny, sem olyan korlátolt nem volt Dédes, hogy húszéves fiát tapasztalatlansága és mulyasága miatt féltette volna. Néhány napig nyár alkonyatán odahaza időzött Gabi (Jász­ság), de apjának gazdász vándorgyűlésre kellett mennie Egerbe. Hagyhatta otthon? Nem. Léna anyuka iránt a bizal­masság másként fordul az évek múltával. Vitte magával a vándorgyűlésre fiát az apa: az unalomba, a fáradásba, s a záróbankett vigalmába, ivászatba. Ott foglalták össze a tanul­ságokat, természetesen a záróbanketten. Apának s fiának az internátusból készített vendégházban közös szoba jutott. Szép este volt ez az utolsó. Takaros lányok és asszonyok sü­­rögtek a vacsora körül. Meg tudják ma már adni gazdasága­ink a vendéglátás módját, nem úgy, mint néhány éve a rideg­­hideg korszakban. Pörkölt, rántott hús, meg bor, bor, bor. Ga­bi hamarább unt bele a vigalomba, éjféltájt pihenni imboly­goit. De ráunt hamarost Gábor is a köszöntőkre, s a duha­jodó nótázásra. Meglépett. A folyosón, az internátus folyosó­ján egy halovány villanykörte alatt kuporgó lányba botlott. — Hát maga? — Szálakról hoztak. Sanyi bácsi azt mondta, az öregnek nincs nője, el kell gyónni. Örülök, hogy bár vacsorát kap­hattam. Én ugyan fel nem szolgálok! Nincsen pruszlikom. Az öreg meg, úgy látszik, mást gondolt. — Úgy látszik. Az autó? — Az csak hajnalban indul. Hogy ki az öreg, s ki Sanyi bácsi, nem kutatta Gábor. Fel­segítette a lányt ültéből, keble után nyúlt, s néhány mozdu­lattal a szobába támogatta. Elhatározása csak közben ala­kult ki. El nem mulaszthatja ezt az alkalmat — úgy vélte.

Next