Népszava, 1990. december (118. évfolyam, 282–305. sz.)
1990-12-19 / 297. szám
NÉPSZAVA 1990. DECEMBER 19., SZERDA Kiállítási tili-tok Csaknem tízmilliárd dollárnyi befektetésre tettek eleddig ígéretet azok a külföldi bankok és vállalkozók, akik bíznak az 1995-re tervezett világkiállítás budapesti részének sikeres megrendezésében. Igaz, az ígéret még nem pénz, de ha csak kétharmada-fele teljesül a megcsillantott szándékoknak, már az is siker lesz Magyarországnak. Mindenekelőtt persze döntésre van szükség! Ehelyett egyelőre folyik a labdázás a felelősséggel. Afféle megszokott magyar játék ez, nevezhető ezúttal „kiállítási tili-tolinak”. Ismerős a múltból és a közelmúltból is e játék, amelyből teljességgel elege van a közvéleménynek. A kormány nem óhajt dönteni a fővárosi közgyűlés jóváhagyása nélkül a világkiállítás megrendezéséről — ami helyes, hiszen demokrácia van. A fővárosi közgyűlés pedig — amint azt a főpolgármestert adó SZDSZ minapi sajtótájékoztatóján kiderült , nincs abban a helyzetben, hogy képes legyen dönteni, mert hiányosak az információi. Bíz’ Isten, nem tudom, hogy (jogilag) kinek kellene és lehetne vállalni a felelősséget, de azt tudom, hogy a szabad választások eredményeként országosan és helyben győztes pártok és személyek nemcsak jogot, hanem megbízást is kaptak a választóktól döntéshozásra! Kötelességük is, hogy állást foglaljanak, s képtelenség, hogy egymásra mutogatva halogassanak egy ilyen súlyú elhatározást. Buzek úr, a világkiállítás bécsi főintendánsa bízik abban, hogy a magyar döntés pozitív lesz, Bécsnek ugyanis szüksége van partnerre, s ha lehet, éppen Budapestre. Vajon milyen megfontolás alapján optimista Buzek úr? S milyen meggondolások alapján ajánlanak a bankok, üzletemberek, vállalkozók a korábbi 7,5 milliárd mellé újabb 2,3 milliárd dollárt a budapesti világkiállítás megrendezésére? Bizonnyal vetettek egy pillantást Európa térképére, s mérlegelték a kelet—nyugati, egyszersmind észak—déli kapcsolatok fejlődésének perspektíváit — földrajzi és gazdasági-politikai értelemben. Talán azt mondták: itt van Európa közepén egy ország, amely szerény költséggel innen is, onnan is jól megközelíthetővé tehető, és lakói alkalmasint felkészíthetők a nagy vendégjárásra. Igaz, a távközlési hálózatot is a külföldinek kell megépíteni, de ez is megtérül majd, mert a hálózat megmarad, s a világkiállítás bizonyára lendületet ad a magyar üzleti élet fejlődésének, ezen keresztül pedig a kelet—nyugati kapcsolatok bővülésének. A világkiállítás kapu lesz keletre. Kelet új piacainak meghódításában pedig azok élveznek majd előnyt, akik vállalják, hogy kezdetben e piacok működőképessége érdekében áldozatot hoznak. Érdemes tehát ezt az alkalmat megragadni a befektetésre, mert 1995- ben mindenki Magyarországra (s persze Bécsre) figyel majd! Mindent összevetve a költségek szinte biztosan megtérülnek, részben már rövid távon is, de koncessziókkal még inkább hosszú távon. Felteszem, mindazok, akik felajánlották pénzüket, valahogy ekként gondolkodtak. Ezt látszik igazolni a budapesti világkiállításban nagy lehetőséget látó külföldi üzletemberek nem egy nyilatkozata. Dőreség lenne persze tagadni, hogy kockázata is van a dolognak, s minél nagyobb egy vállalkozás, annál nagyobb lehet a bukás. A döntéshez kell az alapos megfontolás. Számottevő saját forrásaink nincsenek, ezért csak akkor mondhatunk igent, ha biztosak vagyunk — a szerződésekkel is megalapozott — kölcsönösen előnyös külföldi befektetésekben. S tudomásul kell vennünk, hogy nem kaphatunk mindent külországi forrásokból. Már a világkiállítási iroda működése is többe kerül majd, mint amennyit a költségvetési terv előirányoz, s akadhatnak váratlan, korábban nem tervezett kiadások. Annyi azonban bizonyos: a hazai kiadások eltörpülnek a remélhető külföldi beruházások mellett. S ha most mégis azt mondjuk: „nem", az már bukás! Akkor becsöngettünk egy ajtón, majd elszaladtunk, mint a vásott utcakölykök. Kiállítottunk egy bizonyítványt magunkról, miszerint az utolsó pillanatban megriadtunk a kockázattól, s bevallottuk: törpék vagyunk, csak a szánk volt nagy. Magyarország továbbra is érdektelen pötty marad Európa térképén, amely kellemes hely ugyan (főként jópénzű turistáknak), de ahol az infrastruktúra hiánya miatt kevés a hoszszú távon megtérülő jó befektetési lehetőség, ahol hiányzik a megfontolt, egyszersmind bátor válalkozó szellem. Így a külföldi tőke továbbra is csak csordogál majd, s a nemzetközi közvélemény érdeklődését Magyarország ügyeit illetően alighanem csak az kelti majd fel — ha felkelti —, hogy a szociális feszültség milyen (a taxisbotrányra emlékeztető) sajátos kirobbanási és levezetési formákat talál. Próbáljunk meg végre Európa, sőt a nagyvilág léptékében — legalább — gondolkodni! E mérce szerint a világkiállítás magyarországi összberuházásainak értéke a várható minimális üzleti forgalomhoz, a szerénynek becsült 30 millió látogató számához, s elsősorban a külföldi befektetők költségviselő képességéhez viszonyítva elenyésző. Ami viszont a világkiállításhoz kötődve megépül, az megmarad, a befektetők és Magyarország együttes hasznára. Tudnunk kell: ezek olyan létesítmények lesznek, amelyekre — bármennyire szükségesek is — a világkiállítás nélkül belátható évtizedeken belül nem lenne pénzünk. Ámde mielőb dönteni kell — s igent mondani —, nincs már vesztegetni való idő. A jó előkészítés adhat garanciát a rendezvény sikerére. Adyval mondom: „Csak akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mertek!'' Lovász Péter SZAKSZERVEZETI HÍRSZOLGÁLAT A Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezetének Budapesti Műszaki Egyetemi Intézőbizottsága, mint a műszaki értelmiséget képző legnagyobb felsőoktatási intézmény, érdekvédelmi szervezete hangsúlyozza, hogy a világkiállítást a vállalkozásélénkítés egyik legfőbb eszközének tekinti a következő években, amely alapvetően meghatározza a munkahelyteremtő lehetőségeket. Az FDSZ BME Intézőbizottsága kéri a főváros közgyűlését, hogy támogassa a világotAz MSZOSZ választott tisztségviselőinek és a szövetséget alkotó egyes szakszervezetek vezetőinek a Népszavában, december 17-én közzétett, ,,A munkavállalók érdekvédelmének megerősítését szolgáló teendőkről” című nyilatkozatát egyetértőleg támogatják. dr. Dugár Árpád (a Szakszervezetek Országos Nyugdíjas Választmányának titkára), állítás Bécsben és Budapesten történő megrendezését. Az FDSZBME tiltakozik az ellen, hogy a világkiállítást politikai kérdésként kezeljék, mert véleményünk szerint az alapvetően gazdasági és munkahelyteremtő kérdés. Ennélfogva támogatjuk a világkiállítás vállalkozói alapon történő megrendezését. FDSZ BME Intézőbizottsága nevében dr. Kis Papp László, egyetemi docens, az FDSZ BME titkára Széles Sándor (a Szakszervezeti Ifjúsági Szövetség titkára), Varga Gyuláné (az MSZOSZ Női Választmány titkára), Pék Zsolt (a Kommunális Dolgozók Szakszervezete titkára), Lepies György (a Sajtószakszervezet titkára), Papp Pál (a Vasutasok Szakszervezetének elnöke). * Bogát Péter: Józsi bácsi a V . században avagy: hogyan ment a munkásosztály, szó szerint, a mennyben? 4. Lassan telnek, az immár szabad évek. Közeledik a nyugdíj ideje. Közben a lányok fölnőnek, s élik a maguk életét. Ida tisztviselő (mind a mai napig ugyanazon a helyen), szolid, magába forduló lány. Alinka viszont éli világát, s apja zsörtölődik, hogy festi magát, pedig még csak 21 éves (!). Feleségét, Jefroszinát megviselték a megpróbáltatások és mind betegesebb. A hajdani József, aki bátran üzente anyjának haza, hogy nem kell őt félteni, mindenütt feltalálja magát, lábát fájlalaló, visszahúzódó félszeg emberré öregszik. „Én nem vagyok beteg, de egészségesnek sem mondhatom magamat. Kezeim remegnek, nem találom a helyemet, egyik sarokból a másikba megyek, üldögélek. Senkinek sincs szüksége rám, úgy érzem én, mert hasznára már nem lehetek senkinek sem .. . Iduska pihen a tenger partján, Jefroszina dolgozik, Alinka is, én meg itthon üldögélek, szégyenlem magamat, hogy olyan hamar elkopott az életem." 1958-at írtak, s ő éppen hatvanéves. Az olvasó tetszés szerint megrendül, vagy felkiált: még ő az, aki szégyenli magát?! De hát, valakinek csak kell, nemde? Mindazonáltal ne temessük korán. Még akkor sem, ha a következő hoszabb levélben pontosabb leltárt készít életéről és diagnózist önmagáról. A dátum 1960. október 31.: „Négy hónapig voltam a tenger partján. Hosszú sétákat tettem, időnként halászok horoggal, este megyek hazafelé, és ez így megy nap-nap után. Ahol laktam, tudják, hogy mechanikus vagyok, értek a varrógép javításához, a tejszeparátort is megjavítom. Az ilyenfajta munkát szeretem és örömmel teszem. Azután jött a szőlőpermetezés ideje, ezzel is segítettem a gazdámnak. És segítettem a szomszédnak az új épületét fémlemezzel befedni és így napról napra pihenek és dolgozgatok. Nem a fizetésért, csak jóakaratból és hogy az idő unalmasan ne teljen. Csak a minimális olcsó étkezésre fordítom az anyagi kiadást. Dohányzásra, szeszes italra máskor sem költöttem, más szórakozásra nincs óhajom, így békés életmódban töltöttem el a nyarat. (...) Kedves Margit, joggal kérdezheted tőlem, hogy miért tudtam megint távol lenni a családomtól? Úgy próbálom megmagyarázni az okot erre, hogy visszaemlékezem. Négy évtizeddel ezelőtt, amikor még boldog Édes Anyánk mellett éltem, volt olyanféle ok, ami kergetett otthonról. Kóboroltam az utcán, rossz, goromba időben is. Nagyon nehezemre esett Édes Anyánk kesergését, sóhajait hallani. Az akkori nehéz anyagi helyzetet és az ezzel járó kesergő élet, elkergetett engem otthonról azután egészen is. És most az anyagi életben jól megvagyunk, de összetörődött szívemre nehezemre esik leányaim szóváltásait és a mamájuk sóhajait hallani. A mamájuk azt mondja, hogy az én itthonlétemmel valami megmagyarázhatatlan módon — erős szóváltások, nem megértés történik közöttük. És én is megfigyeltem, hogy bárhol, ahol tartózkodom, énvelem mindig nem megértést kelt jelenlétem (lehet, hogy ezt beképzelem magamnak). Leányaim és mamájuk idegei nagyon megviseltek és ez is tény. Ilyen képen magyarázhatom, hogy különc élet adatott nekem, így hát iparkodom úgy eltölteni a napjaimat, hogy senkit se háborgasson a jelenlétem.” Az önfénykép elkészült, a távdiagnózis az olvasóra bízatik; nincs nehéz dolga, csak gondoljon erősen ama tizennyolc esztendőre. Józsi bácsi viszont — még mindig korai volna feladni őt — egy évvel Ida lánya sikeres felderítő útja nyomán, 1968-ban mégis és végre, megjelenik Budapesten. Nem is megy vissza egyhamar.★ Csak látogatóba készült. 1968. augusztus 12., Moszkva: „Nehéz szívvel közlöm veletek, hogy feleségem, gyermekeim Édes Anyja meghalt. Keserű időket éltünk át gyermekeimmel. Kérlek szépen titeket, ha nem leszünk terhetekre, küldjétek részünkre oroszul és magyarul megírt meghívást. Iduska és én szeretnénk együtt elmenni oda hozzátok. Mi mindent megteszünk, hogy ne legyünk terhetekre. Két hónapra kérjétek a meghívást." A két hónapból azután nyolc esztendő lett. Gitta néni férje akkor még élt, így hát Józsi bácsi beköltözött a szomszédba, Juliska húgához. A magyar hatóságok minden gond nélkül időről időre meghosszabbították a tartózkodási engedélyét, s hajlékonyabbak lettek addigra a szovjet hivatalok is. Nyugdíját folyamatosan átutalták, s 6 forintban fölvehette. A pénz egy részével hozzájárult a háztartáshoz. Mi több, a megmaradt hajdani barátok figyelmeztették: egykor a francia nyugdíjintézetnek is tagja volt, s a befizetett biztosítás a világnak azon a táján nem évül el. S lám, mivel sikerült igazolnia jogosultságát, attól kezdve negyedévenként külön is bekopogtatott a postás: megérkezett a francia nyugdíj. No persze, forintban az is. Mint látjuk, maradtak barátok. L. a futballvezér, aki a párizsi csapatban még maga is a bőrt rúgta és mások. Legtöbbjük később különböző gazdasági-társadalmi posztokhoz is jutott. Például L., a hajdani moszkvai szobatárs, aki inkább a hazatérést választotta, egy vállalat igazgatójaként látogatott el hozzá, amikor hírét vette, hogy Józsi bácsi elő-, s hazakerült. Sírva borultak egymás nyakába, de amiről beszéltek, az köztük maradt. Ekkoriban ismertem meg én is Józsi bácsit, s óvatosan faggattam az apróka, vékony, kedves öregurat: hogyan, s mint volt? Nem tért ki egyenesen a válasz elől, de — elővigyázatból-e, vagy természetéből fakadóan, ez eldönthetetlen — csak a napos oldalra volt hajlandó emlékezni. Előadása szerint főként ezermester tudományának köszönhette, hogy túljutott a nehézségeken. Akárhová került, előbb-utóbb kiderült, mi mindenhez ért, s a foglalkoztatás már maga kedvezmény volt, egérút az életben maradáshoz. Az elbeszélését hallgató hajlamossá lesz hozzágondolni, hogy ha nincs körülötte szögesdrót kerítés és a kapuban nem áll őrség, talán észre sem veszi, hogy fogoly. Ami persze merő félreértés, de az kétségtelen, ügyes keze, szép énekhangja, s végtelen szelídsége nélkül e törékeny emberke, akit anya, anyós, feleség hiába próbáltak felhizlalni, aligha éli túl a gulágot. A ,,csak" száműzetésben eltöltött esztendőkre pedig szinte nosztalgiával emlékezett vissza. Máskülönben csendesen élt. Segített a húgának a háztartásban, takarított és piacra járt, s persze ment a meccsekre is: vitték az öreg barátok, kiknek neve, címe rendre gyűlt egy könyvben, hová gondosan beírta, összegyűjtötte őket. Oly nesztelenül futottak az évek, mintha meg sem akarnának állni a kerepesi nagy kapuig, amin túl már nem érdemes számlálni őket. De nem. Mint mondani szokás, a hely, s idő még nem érkezett el. Hátra volt még egy forduló. Hiszen a lányai, akik ekkor másfél ezer kilométerre éltek tőle, mégis a legközelebb állottak hozzá. Alina ugyan időközben férjhez ment, Ida azonban egy Moszkva belvárosi óriás bérházban lakott, többszörös társbérletben. Mint hajdanában, frissen nősült ifjú apjának, neki is, évtizedekkel később egy szoba jutott a „közös háztartásban". Azt is zsúfolásig töltötte a reménykedve megvásárolt bútor az egyre ígért, de hiába várt saját lakás számára. (Valami igazság lehet abban, hogy a moszkvai térképeket megtévesztési célzattal eleve hibásan rajzolták, mert ottjártamkor a főposta mögötti kis utcát majd fél óráig kerestük egyhelyben kerengve, a gyéren világított estében a taxisofőrrel, noha a térkép szerint ott kellett annak lennie — valahol.) Mint annyiszor, ezúttal is, a lakás, korunk — vagy rendszerünk? — e főértéke, sorsmeghatározóvá lett. Utolsó reményként, hogy hozzájuthasson. Idának csupán az a lehetőség maradt érvvül: ketten szoronganak immár a szűk szobában. S mivel férjhez menni nem szándékozott (nem is ment soha), maradt egyedüli lehetőségként a papa. És Józsi bácsi — boldogan, vagy engedelmesen, készséggel, vagy beletörődve: egyre megy — még egyszer visszatért Moszkvába, hogy hasznára legyen gyermekének, ha már oly sokszor és sokáig hasztalanul elhagyta őt. 1976- ban Józsi bácsi összecsomagolt, visszautaltatta nyugdíját és haza (?) utazott Moszkvába. Kevés holmival érkezett, s nem ment el többet sem. A könyvet, a barátok névsorával, húgánál hagyta; neki arra ott, nem volt szüksége. Nem utazott hiába. Lánya új kérvényt írt és hamarosan megkapta a harmincegynéhány négyzetméteres, olyannyira vágyottsaját lakást a város széli lakótelepen, ahonnan egy óra utazás a munkahelyéig, s vissza ugyanannyi. Két esztendő telt el ismét. S akkor útrakelt az utolsó levél. Idegen kézírás, nyilván azé, aki baráti szívességből Ida üzenetét lefordította. Mivel a lányok sosem tanultak meg magyarul. (Ha akartak volna is, bármily hihetetlen, máig sincs hol, se iskola, se kurzus hozzá.) „Kérlek, ne haragudjatok, hogy oly régóta nem írtunk. Bocsássatok meg, de egyedül vagyok és nagyon fáradt vagyok a sok munkától, sok gondtól és „kedes" szomszédaimtól. Apuka alig volt beteg. Az utóbbi időben elég jól érezte magát. Igaz, hogy áprilisban tüdőgyulladása volt, magas láza volt, majdnem három hétig volt beteg, de utána rendbe jött és egészen jól érezte magát. Át akartuk vinni apukát a nyaralóba, és hirtelen a kocsiban meghalt, pedig nem is érezte rosszul magát Nagyon nehéz erről írni. Július 3-án halt meg, a születésnapján, Anyuka mellé temettük el. Most teljesen egyedül maradtunk. Csak ti maradtatok nekünk, akik a legközelebb állnak hozzánk! (. ..) Augusztusban megyek szabadságra. Talán menjek el hozzátok látogatóba? Nem is tudom.” A lányok — ha megkapták az engedélyt — azután is elöljártak a két nagynénihez. Afféle támaszpontok lettek ők, ahonnan el lehetett indulni a Nagykörút és a Rákóczi út üzletparadicsomába, ő sóvárgott Kánaánba. Pénzük volt elég, noha a francia nyugdíjjal megjárták. Józsi bácsi úgy gondolta, jó lesz az a lányainak, ha Pestre jönnek. Ám az egyik kotnyeles szomszéd elszólta magát a kézbesítő előtt: „A Józsi, az visszament Moszkvába!", és a postás többé nem hagyta Juliskánál a pénzt. Azóta hiába minden igyekezet, igazolás innen is, onnan is — s talán a megfáradt Ida sem elég szívós, ügyes már hozzá —, a pénz máig ott fekszik a bankban. Ha ugyanonnan is el nem lopták azok, akik megtették néhány hasonló gazdátlannak tűnő, kézbesítetten letéttel — ki tudja? Lassan mindegy is már. Hiszen, ha lopást emlegetünk történetünkben, amelynek egyetlen hibája, hogy megtörtént — alighanem ez benne a legkisebb számonkéretlen tétel. S még valami. Ha valaki el akarná játszani a hiábavalóság örök játékát, mi lett volna, ha? Nos, mi lett volna, ha a futballista kevésbé idealista is egyben, s megelégszik az alkalmi látogató szerepével? S visszatér, mint Dezső öccse tette, szépen Párizsba ? Persze, nem tudhatjuk Miként viszont azt sem tudjuk, hol, s hogyan végezte ő is. Dezső ugyanis a háború után többé nem adott hírt, életjelet magáról. Más, kóbor magyarok tudósítása szerint, német bomba döntötte rá a házat, harmincéves ha múlt éppen. Józsi bácsi ellenben viszszajött a táborból s a nyolcvanadik születésnapján halt meg úgy, ahogyan élt: csendben és észrevétlenül. ő meg így járt, a huszadik századdal. (Vége) Az Üdülésiraigazgataság és a Népssava szolgáltatásaitól van még szabad beutaló? Az üdülési Főigazgatósággal közös szolgáltatás keretében rendszeresen közzétesszük: hol, melyik üdülőben van még hely. Célunk, hogy az üdülők valamennyi helyét egész éven át vegye igénybe a tagság, ne maradjanak kihasználatlanul a lehetőségek. Az itt felajánlott beutalókat az olvasók — aktív dolgozók és nyugdíjasok — igényelhetik a felajánló szakszervezetektől. (Az olvasók rendelkezésére áll még az Üdülővendégszolgálati Iroda, amelyet hétfőn, szerdán, pénteken, 9—12 óra között, személyesen is felkereshetnek. Címe: Budapest VI., Dózsa György út 84 b., IV. emelet 33. ajtó.) MAGASLATI, gyógy, és balatoni, januári indulású beutalójegyek igényelhetők a HVDSZ- nél. Ügyelet munkanapokon 8— 18 óráig, telefonszám: 1215-201. cím: Budapest VI., Benczúr u. 43. MAGASLATI és gyógy-. , januári indulású beutalójegyek igényelhetők a közlekedési szakszervezetnél. ügyelet munkanapokon 8.30—15 óráig. telefonszám: 1138-466 137. cím: Budapest VIII., Köztársaság tér 3. MAGASLATI és gyógy-. január 3-i indulású beutalójegyek igényelhetők a vasutas-szakszervezetnél. ügyelet munkanapokon 8—15 óráig, telefonszám: 1221-895 165, cím: Budapest VI., Benczúr u. 41. Ezenkívül januári, kedvezményes üdülési lehetőségért a szakszervezeti szövetségekhez — mint például a bányász, építők, Édosz, vasas, vegyész stb. — is lehet fordulni. Idő hiányában személyesen, és nem levélben kell jelentkezni. BOGLARLELLE. szanatóriumi beutaló. I. o.. 21 napos, január 8—28-ig. 10 db. A beutaló térítési dija 3780 Ft. BALATONFÖLDVÁR: Park Szanatórium. I. o. 21 napos, január 8—28-ig, 10 db. A beutaló térítési dija 3780 Ft. SIÓFOK, Móló Szanatórium, II. o., 21 napos, január 10—30-ig, 10 db. A beutaló térítési dija 3150 Ft. Igényelhetők az OVSZI- nél, az 1-532-900-as telefonon. SIÓFOK, Ezüstpart, IV. ép., XII. 19—27-ig (9 napos), házaspári beutalójegy, db. Térítési díj 2574 Ft. A beutalóigényelhető az ÜVSZI-nél, az 1-532-900-as telefonon. Tájékoztatjuk az olvasókat, hogy 1991. januári, balatoni, kéthetes beutalókért és háromhetes üdülőszanatóriumi jegyekért lehet érdeklődni minden decemberi munkanapon, 9—13 óra között az Üdülő vendég-szolgálati Irodán, Bp. VI., Dózsa György út 84 b., IV. em. A térítési díj 30 százalékkal magasabb, mint ebben az esztendőben, de még így is csak a költségek egyötödét fizetik meg a beutaló ellenértékével a vendégek. 7