Népszava, 1990. december (118. évfolyam, 282–305. sz.)

1990-12-19 / 297. szám

NÉPSZAVA 199­0. DECEMBER 19., SZERDA Kiállítási tili-tok­ Csaknem tízmilliárd dollárnyi befektetésre tettek eleddig ígé­retet azok a külföldi bankok és vállalkozók, akik bíznak az 1995-re tervezett világkiállítás budapesti részének sikeres megrendezésében. Igaz, az ígéret még nem pénz, de ha csak kétharmada-fele teljesül a megcsillantott szándékoknak, már az is siker lesz Magyarországnak. Mindenekelőtt persze döntésre van szükség! Ehelyett egye­lőre folyik a labdázás a felelősséggel. Afféle megszokott ma­gyar játék ez, nevezhető ezúttal „kiállítási tili-tolinak”. Is­merős a múltból és a közelmúltból is e játék, amelyből teljes­séggel elege van a közvéleménynek. A kormány nem óhajt dönteni a fővárosi közgyűlés jóváhagyása nélkül a világkiál­lítás megrendezéséről — ami helyes, hiszen demokrácia van. A fővárosi közgyűlés pedig — amint azt a főpolgármestert adó SZDSZ minapi sajtótájékoztatóján kiderült , nincs ab­ban a helyzetben, hogy képes legyen dönteni, mert hiányosak az információi. Bíz’ Isten, nem tudom, hogy (jogilag) kinek kellene és le­hetne vállalni a felelősséget, de azt tudom, hogy a szabad választások eredményeként országosan és helyben győztes pártok és személyek nemcsak jogot, hanem megbízást is kap­tak a választóktól döntéshozásra! Kötelességük is, hogy ál­lást foglaljanak, s­ képtelenség, hogy egymásra mutogatva ha­logassanak egy ilyen súlyú elhatározást. Buzek úr, a világkiállítás bécsi főintendánsa bízik abban, hogy a magyar döntés pozitív lesz, Bécsnek ugyanis szüksé­ge van partnerre, s ha lehet, éppen Budapestre. Vajon mi­lyen megfontolás alapján optimista Buzek úr? S milyen meg­gondolások alapján ajánlanak a bankok, üzletemberek, vál­lalkozók a korábbi 7,5 milliárd mellé újabb 2,3 milliárd dol­lárt a budapesti világkiállítás megrendezésére? Bizonnyal vetettek egy pillantást Európa térképére, s mér­legelték a kelet—nyugati, egyszersmind észak—déli kapcso­latok fejlődésének perspektíváit — földrajzi és gazdasági-po­litikai értelemben. Talán azt mondták: itt van Európa köze­pén egy ország, amely szerény költséggel innen is, onnan is jól megközelíthetővé tehető, és lakói alkalmasint felkészít­­hetők­ a nagy vendégjárásra. Igaz, a távközlési hálózatot is a külföldinek kell megépíteni, de ez is megtérül majd, mert a hálózat megmarad, s a világkiállítás bizonyára lendületet ad a magyar üzleti élet fejlődésének, ezen keresztül pedig a ke­let—nyugati kapcsolatok bővülésének. A világkiállítás kapu lesz keletre. Kelet új piacainak meghódításában pedig azok élveznek majd előnyt, akik vállalják, hogy kezdetben e pia­cok működőképessége érdekében áldozatot hoznak. Érdemes tehát ezt az alkalmat megragadni a befektetésre, mert 1995- ben mindenki Magyarországra (s persze Bécsre) figyel majd! Mindent összevetve a költségek szinte biztosan megtérül­nek, részben már rövid távon is, de koncessziókkal még in­kább hosszú távon. Felteszem, mindazok, akik felajánlották pénzüket, valahogy ekként gondolkodtak. Ezt látszik igazol­ni a budapesti világkiállításban nagy lehetőséget látó külföl­di üzletemberek nem egy nyilatkozata. Dőreség lenne persze tagadni, hogy kockázata is van a do­lognak, s minél nagyobb egy vállalkozás, annál nagyobb le­het a bukás. A döntéshez kell az alapos megfontolás. Számot­tevő saját forrásaink nincsenek, ezért csak akkor mondha­tunk igent, ha biztosak vagyunk — a szerződésekkel is meg­alapozott — kölcsönösen előnyös külföldi befektetésekben. S tudomásul kell vennünk, hogy nem kaphatunk mindent kül­országi forrásokból. Már a világkiállítási iroda működése is többe kerül majd, mint amennyit a költségvetési terv elő­irányoz, s akadhatnak váratlan, korábban nem tervezett ki­adások. Annyi azonban bizonyos: a hazai kiadások eltörpül­nek a remélhető külföldi beruházások mellett. S ha most mégis azt mondjuk: „nem", az már bukás! Ak­kor becsöngettünk egy ajtón, majd elszaladtunk, mint a vá­sott utcakölykök. Kiállítottunk egy bizonyítványt magunkról, miszerint az utolsó pillanatban megriadtunk a kockázattól, s bevallottuk: törpék vagyunk, csak a szánk volt nagy. Magyarország továbbra is érdektelen pötty marad Európa térképén, amely kellemes hely ugyan (főként jópénzű turis­táknak), de ahol az infrastruktúra hiánya miatt kevés a hosz­­szú távon megtérülő jó befektetési lehetőség, ahol hiányzik a megfontolt, egyszersmind bátor válalkozó szellem. Így a külföldi tőke továbbra is csak csordogál majd, s a nemzet­közi közvélemény érdeklődését Magyarország ügyeit illetően alighanem csak az kelti majd fel — ha felkelti —, hogy a szo­ciális feszültség milyen (a taxisbotrányra emlékeztető) sa­játos kirobbanási és levezetési formákat talál. Próbáljunk meg végre Európa, sőt a nagyvilág léptéké­ben — legalább — gondolkodni! E mérce szerint a világki­állítás magyarországi összberuházásainak értéke a várható minimális üzleti forgalomhoz, a szerénynek becsült 30 millió látogató számához, s elsősorban a külföldi befektetők költség­­viselő képességéhez viszonyítva elenyésző. Ami viszont a világkiállításhoz kötődve megépül, az megmarad, a befek­tetők és Magyarország együttes hasznára. Tudnunk kell: ezek olyan létesítmények lesznek, amelyekre — bármennyire szükségesek is — a világkiállítás nélkül belátható évtizede­ken belül nem lenne pénzünk. Ámde mielőb dönteni kell — s igent mondani —, nincs már vesztegetni való idő. A jó előkészítés adhat garanciát a rendezvény sikerére. Adyval mondom: „Csak akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mertek!'' Lovász Péter SZAKSZERVEZETI HÍRSZOLGÁLAT A Felsőoktatási Dolgozók Szak­­szervezetének Budapesti Műsza­ki Egyetemi Intézőbizottsága, mint a műszaki értelmiséget képző legnagyobb felsőoktatási intézmény, érdekvédelmi szerve­zete hangsúlyozza, hogy a világ­­kiállítást a vállalkozásélénkítés egyik legfőbb eszközének tekin­ti a következő években, amely alapvetően meghatározza a munkahelyteremtő lehetősége­ket. Az FDSZ BME Intézőbizott­sága kéri a főváros közgyűlé­sét, hogy támogassa a világot­Az MSZOSZ választott tiszt­ségviselőinek és a szövetséget alkotó egyes szakszervezetek ve­zetőinek a Népszavában, decem­ber 17-én közzétett, ,,A munka­­vállalók érdekvédelmének meg­erősítését szolgáló teendőkről” című nyilatkozatát egyetértőleg támogatják. dr. Dugár Árpád (a Szakszer­vezetek Országos Nyugdíjas Vá­lasztmányának titkára), állítás Bécsben és Budapesten történő megrendezését. Az FDSZ­­BME tiltakozik az ellen, hogy a világkiállítást po­litikai kérdésként kezeljék, mert véleményünk szerint az alapve­tően gazdasági és munkahelyte­remtő kérdés. Ennélfogva tá­mogatjuk a világkiállítás vál­lalkozói alapon történő megren­dezését. FDSZ BME Intézőbizottsága nevében dr. Kis Papp László, egyetemi docens, az FDSZ BME titkára Széles Sándor (a Szakszerve­zeti Ifjúsági Szövetség titkára), Varga Gyuláné (az MSZOSZ Női Választmány titkára), Pék Zsolt (a Kommunális Dol­gozók Szakszervezete titkára), Lepies György (a Sajtószak­szervezet titkára), Papp Pál (a Vasutasok Szak­szervezetének elnöke). * Bogát­ Péter: Józsi bácsi a V . században avagy: hogyan ment a munkásosztály, szó szerint, a mennyben? 4. Lassan telnek, az immár szabad évek. Közeledik a nyugdíj ideje. Közben a lá­nyok fölnőnek, s élik a ma­guk életét. Ida tisztviselő (mind a mai napig ugyan­azon a helyen), szolid, magá­ba forduló lány. Alinka vi­szont éli világát, s apja zsör­tölődik, hogy festi magát, pe­dig még csak 21 éves (!). Fe­leségét, Jefroszinát megvi­selték a megpróbáltatások és mind betegesebb. A hajdani József, aki bátran üzente anyjának haza, hogy nem kell őt félteni, mindenütt feltalálja magát, lábát fájla­­laló, visszahúzódó félszeg emberré öregszik. „Én nem vagyok beteg, de egészséges­nek sem mondhatom maga­mat. Kezeim remegnek, nem találom a helyemet, egyik sarokból a másikba megyek, üldögélek. Senkinek sincs szüksége rám, úgy érzem én, mert hasznára már nem le­hetek senkinek sem .. . Idus­­ka pihen a tenger partján, Jefroszina dolgozik, Alinka is, én meg itthon üldögélek, szégyenlem magamat, hogy olyan hamar elkopott az éle­tem." 1958-at írtak, s ő éppen hatvanéves. Az olvasó tetszés szerint megrendül, vagy felkiált: még ő az, aki szégyenli ma­gát?! De hát, valakinek csak kell, nemde? Mindazonáltal ne temessük korán. Még akkor sem, ha a következő hoszabb levélben pontosabb leltárt készít éle­téről és diagnózist önmagá­ról. A dátum 1960. október 31.: „Négy hónapig voltam a tenger partján. Hosszú sétá­kat tettem, időnként halászok horoggal, este megyek haza­felé, és ez így megy nap-nap után. Ahol laktam, tudják, hogy mechanikus vagyok, ér­tek a varrógép javításához, a tejszeparátort is megjaví­tom. Az ilyenfajta munkát szeretem és örömmel teszem. Azután jött a szőlőpermete­zés ideje, ezzel is segítettem a gazdámnak. És segítettem a szomszédnak az új épületét fémlemezzel befedni és így napról napra pihenek és dol­gozgatok. Nem a fizetésért, csak jóakaratból és hogy az idő unalmasan ne teljen. Csak a minimális olcsó étke­zésre fordítom az anyagi ki­adást. Dohányzásra, szeszes italra máskor sem költöttem, más szórakozásra nincs óha­jom, így békés életmódban töltöttem el a nyarat. (...) Kedves Margit, joggal kér­dezheted tőlem, hogy miért tudtam megint távol lenni a családomtól? Úgy próbálom megmagyarázni az okot erre, hogy visszaemlékezem. Négy évtizeddel ezelőtt, amikor még boldog Édes Anyánk mellett éltem, volt olyanféle ok, ami kergetett otthonról. Kóboroltam az utcán, rossz, goromba időben is. Nagyon nehezemre esett Édes Anyánk kesergését, sóhajait hallani. Az akkori nehéz anyagi helyzetet és az ezzel járó kesergő élet, elkergetett engem otthonról azután egé­szen is. És most az anyagi életben jól megvagyunk, de összetörődött szívemre nehe­zemre esik leányaim szóvál­tásait és a mamájuk sóhajait hallani. A mamájuk azt mondja, hogy az én itthonlétemmel valami megmagyarázhatat­lan módon — erős szóváltá­sok, nem megértés történik közöttük. És én is megfigyel­tem, hogy bárhol, ahol tar­tózkodom, énvelem mindig nem megértést kelt jelenlétem (lehet, hogy ezt beképzelem magamnak). Leányaim és mamájuk idegei nagyon megviseltek és ez is tény. Ilyen képen magyarázhatom, hogy különc élet adatott ne­kem, így hát iparkodom úgy eltölteni a napjaimat, hogy senkit se háborgasson a je­lenlétem.” Az önfénykép elkészült, a távdiagnózis az olvasóra bí­­zatik; nincs nehéz dolga, csak gondoljon erősen ama tizennyolc esztendőre. Józsi bácsi viszont — még mindig korai volna feladni őt — egy évvel Ida lánya sikeres felderítő útja nyo­mán, 1968-ban mégis és vég­re, megjelenik Budapesten. Nem is megy vissza egyha­mar.★ Csak látogatóba készült. 1968. augusztus 12., Moszkva: „Nehéz szívvel közlöm ve­letek, hogy feleségem, gyer­mekeim Édes Anyja meg­halt. Keserű időket éltünk át gyermekeimmel. Kérlek szépen titeket, ha nem le­szünk terhetekre, küldjétek részünkre oroszul és magya­rul megírt meghívást. Idus­ka és én szeretnénk együtt elmenni oda hozzátok. Mi mindent megteszünk, hogy ne legyünk terhetekre. Két hónapra kérjétek a meghí­vást." A két hónapból azután nyolc esztendő lett. Gitta né­ni férje akkor még élt, így hát Józsi bácsi beköltözött a szomszédba, Juliska húgá­hoz. A magyar hatóságok minden gond nélkül időről időre meghosszabbították a tartózkodási engedélyét, s hajlékonyabbak lettek ad­digra a szovjet hivatalok is. Nyugdíját folyamatosan át­utalták, s 6 forintban fölve­­hette. A pénz egy részével hozzájárult a háztartáshoz. Mi több, a megmaradt haj­dani barátok figyelmeztet­ték: egykor a francia nyug­díjintézetnek is tagja volt, s a befizetett biztosítás a vi­lágnak azon a táján nem évül el. S lám, mivel sike­rült igazolnia jogosultságát, attól kezdve negyedéven­ként külön is bekopogtatott a postás: megérkezett a francia nyugdíj. No persze, forintban az is. Mint látjuk, maradtak ba­rátok. L. a futballvezér, aki a párizsi csapatban még ma­ga is a bőrt rúgta és mások. Legtöbbjük később különbö­ző gazdasági-társadalmi posztokhoz is jutott. Például L., a hajdani moszkvai szo­batárs, aki­ inkább a hazaté­rést választotta, egy vállalat igazgatójaként látogatott el hozzá, amikor hírét vette, hogy Józsi bácsi elő-, s haza­került. Sírva borultak egy­más nyakába, de amiről be­széltek, az köztük maradt. Ekkoriban ismertem meg én is Józsi bácsit, s óvatosan faggattam az apróka, vékony, kedves öregurat: hogyan, s mint volt? Nem tért ki egye­nesen a válasz elől, de — elővigyázatból-e, vagy ter­mészetéből fakadóan, ez el­dönthetetlen — csak a napos oldalra volt hajlandó emlé­kezni. Előadása szerint fő­ként ezermester tudományá­nak köszönhette, hogy túlju­tott a nehézségeken. Akár­­hová került, előbb-utóbb ki­derült, mi mindenhez ért, s a foglalkoztatás már maga kedvezmény volt, egérút az életben maradáshoz. Az el­beszélését hallgató hajla­mossá lesz hozzágondolni, hogy ha nincs körülötte szö­gesdrót kerítés és a kapuban nem áll őrség, talán észre sem veszi, hogy fogoly. Ami persze merő félreértés, de az kétségtelen, ügyes keze, szép énekhangja, s végtelen sze­lídsége nélkül e törékeny emberke, akit anya, anyós, feleség hiába próbáltak fel­hizlalni, aligha éli túl a gu­­lágot. A ,,csak" száműzetés­ben eltöltött esztendőkre pe­dig szinte nosztalgiával em­lékezett vissza. Máskülönben csendesen élt. Segített a húgának a ház­tartásban, takarított és piac­ra járt, s persze ment a meccsekre is: vitték az öreg barátok, kiknek neve, címe rendre gyűlt egy könyvben, hová gondosan beírta, össze­gyűjtötte őket. Oly nesztele­nül futottak az évek, mintha meg sem akarnának állni a kerepesi nagy kapuig, amin túl már nem érdemes szám­lálni őket. De nem. Mint mondani szokás, a hely, s idő még nem érkezett el. Hátra volt még egy forduló. Hiszen a lányai, akik ekkor másfél ezer kilo­méterre éltek tőle, mégis a legközelebb állottak hozzá. Alina ugyan időközben férj­hez ment, Ida azonban egy Moszkva belvárosi óriás bér­házban lakott, többszörös társbérletben. Mint hajdaná­ban, frissen nősült ifjú apjá­nak, neki is, évtizedekkel ké­sőbb egy szoba jutott a „kö­zös háztartásban". Azt is zsúfolásig töltötte a remény­kedve megvásárolt bútor az egyre ígért, de hiába várt sa­ját lakás számára. (Valami igazság lehet abban, hogy a moszkvai térképeket megté­vesztési célzattal eleve hibá­san rajzolták, mert ottjár­­tamkor a főposta mögötti kis utcát majd fél óráig keres­tük egyhelyben kerengve, a gyéren világított estében a taxisofőrrel, noha a térkép szerint ott kellett annak len­nie — valahol.) Mint annyiszor, ezúttal is, a lakás, korunk — vagy rendszerünk? — e főértéke, sorsmeghatározóvá lett. Utolsó reményként, hogy hozzájuthasson. Idának csu­pán az a lehetőség maradt érvvül: ketten szoronganak immár a szűk szobában. S mi­vel férjhez menni nem szán­dékozott (nem is ment soha), maradt egyedüli lehetőség­ként a papa. És Józsi bácsi — boldogan, vagy engedelmesen, készség­gel, vagy beletörődve: egyre megy — még egyszer vissza­tért Moszkvába, hogy hasz­nára legyen gyermekének, ha már oly sokszor és sokáig hasztalanul elhagyta őt. 1976- ban Józsi bácsi összecsoma­golt, visszautaltatta nyugdí­ját és haza (?) utazott Moszkvába. Kevés holmival érkezett, s nem ment el töb­bet sem. A könyvet, a bará­tok névsorával, húgánál hagyta; neki arra ott, nem volt szüksége. Nem utazott hiába. Lánya ú­j kérvényt írt és hamaro­san megkapta a harminc­­egynéhány négyzetméteres, olyannyira vágyott­­saját la­kást a város széli lakótele­pen, ahonnan egy óra utazás a munkahelyéig, s vissza ugyanannyi. Két esztendő telt el ismét. S akkor útrakelt az utolsó le­vél. Idegen kézírás, nyilván azé, aki baráti szívességből Ida üzenetét lefordította. Mivel a lányok sosem tanul­tak meg magyarul. (Ha akar­tak volna is, bármily hihe­tetlen, máig sincs hol, se is­kola, se kurzus hozzá.) „Kérlek, ne haragudjatok, hogy oly régóta nem írtunk. Bocsássatok meg, de egyedül vagyok és nagyon fáradt va­gyok a sok munkától, sok gondtól és „kedes" szomszé­daimtól. Apuka alig volt be­teg. Az utóbbi időben elég jól érezte magát. Igaz, hogy áprilisban tüdőgyulladása volt, magas láza volt, majd­nem három hétig volt beteg, de utána rendbe jött és egé­szen jól érezte magát. Át akartuk vinni apukát a nya­ralóba, és hirtelen a kocsi­ban meghalt, pedig nem is érezte rosszul magát Na­gyon nehéz erről írni. Július 3-án halt meg, a születés­napján, Anyuka mellé te­mettük el. Most teljesen egyedül ma­radtunk. Csak ti maradtatok nekünk, akik a legközelebb állnak hozzánk! (. ..) Augusztusban megyek sza­badságra. Talán menjek el hozzátok látogatóba? Nem is tudom.” A lányok — ha megkapták az engedélyt — azután is el­öljártak a két­ nagynénihez. Afféle támaszpontok lettek ők, ahonnan el lehetett in­dulni a Nagykörút és a Rá­kóczi út üzletparadicsomá­ba, ő sóvárgott Kánaánba. Pénzük volt elég, noha a francia nyugdíjjal megjár­ták. Józsi bácsi úgy gondol­ta, jó lesz az a lányainak, ha Pestre jönnek. Ám az egyik kotnyeles szomszéd elszólta magát a kézbesítő előtt: „A Józsi, az visszament Moszk­vába!", és a postás többé nem hagyta Juliskánál a pénzt. Azóta hiába minden igyekezet, igazolás innen is, onnan is — s talán a megfá­radt Ida sem elég szívós, ügyes már hozzá —, a pénz máig ott fekszik a bankban. Ha ugyan­onnan is el nem lopták azok, akik megtették néhány hasonló gazdátlan­nak tűnő, kézbesítetten letét­tel — ki tudja? Lassan mindegy is már. Hiszen, ha lopást emlege­tünk történetünkben, amely­nek egyetlen hibája, hogy megtörtént — alighanem ez benne a legkisebb számon­­kéretlen tétel. S még valami. Ha valaki el akarná játszani a hiábava­lóság örök játékát, mi lett volna, ha? Nos, mi lett vol­na, ha a futballista kevésbé idealista is egyben, s meg­elégszik az alkalmi látogató szerepével? S visszatér, mint Dezső öccse tette, szépen Pá­rizsba ? Persze, nem tudhatjuk Miként viszont azt sem tud­juk, hol, s hogyan végezte ő is. Dezső ugyanis a háború után többé nem adott hírt, életjelet magáról. Más, kó­bor magyarok tudósítása sze­rint, német bomba döntötte rá a házat, harmincéves ha múlt éppen. Józsi bácsi ellenben visz­­szajött a táborból s a nyolc­vanadik születésnapján halt meg úgy, ahogyan élt: csend­ben és észrevétlenül. ő meg így járt, a huszadik századdal. (Vége) Az Üdülési­­r­aigazga­taság és a Népssava szolgáltatása­itól van még szabad beutaló? Az üdülési Főigazgatósággal közös szolgáltatás keretében rendszere­sen közzétesszük: hol, melyik üdülőben van még hely. Célunk, hogy az üdülők valamennyi helyét egész éven át vegye igénybe a tagság, ne maradjanak kihasználatlanul a lehetőségek. Az itt felajánlott be­utalókat az olvasók — aktív dolgozók és nyugdíjasok — igényelhe­tik a felajánló szakszervezetektől. (Az olvasók rendelkezésére áll még az Üdülővendégszolgálati Iro­da, amelyet hétfőn, szerdán, pénteken, 9—12 óra között, személyesen is felkereshetnek. Címe: Budapest VI., Dózsa György út 84 b., IV. emelet 33. ajtó.) MAGASLATI, gyógy, és bala­toni, januári indulású beutaló­­jegyek igényelhetők a HVDSZ- nél. Ügyelet munkanapokon 8— 18 óráig, telefonszám: 1215-201. cím: Budapest VI., Benczúr u. 43. MAGASLATI és gyógy-. , ja­nuári indulású beutalójegyek igényelhetők a közlekedési szak­­szervezetnél. ügyelet munkana­pokon 8.30—15 óráig. telefon­szám: 1138-466 137. cím: Buda­pest VIII., Köztársaság tér 3. MAGASLATI és gyógy-. ja­nuár 3-i indulású beutalójegyek igényelhetők a vasutas-szak­szervezetnél. ügyelet munkana­pokon 8—15 óráig, telefonszám: 1221-895 165, cím: Budapest VI., Benczúr u. 41. Ezenkívül januári, kedvezmé­nyes üdülési lehetőségért a szakszervezeti szövetségekhez — mint például a bányász, építők, Édosz, vasas, vegyész stb. — is lehet fordulni. Idő hiányában személyesen, és nem levélben kell jelentkezni. BOGLARLELLE. szanatóriumi beutaló. I. o.. 21 napos, január 8—28-ig. 10 db. A beutaló térí­tési dija 3780 Ft. BALATONFÖLDVÁR: Park Szanatórium. I. o­. 21 napos, ja­nuár 8—28-ig, 10 db. A beutaló térítési dija 3780 Ft. SIÓFOK, Móló Szanatórium, II. o., 21 napos, január 10—30-ig, 10 db. A beutaló térítési dija 3150 Ft. Igényelhetők az OVSZI- nél, az 1-532-900-as telefonon. SIÓFOK, Ezüstpart, I­V. ép., XII. 19—27-ig (9 napos), házas­­pári beutalójegy,­­ db. Térítési díj 2574 Ft. A beutaló­­igényelhe­tő az ÜVSZ­I-nél, az 1-532-900-as telefonon. Tájékoztatjuk az olvasókat, hogy 1991. januári, balatoni, két­hetes beutalókért és háromhetes üdülőszanatóriumi jegyekért le­het érdeklődni minden decemberi munkanapon, 9—13 óra között az Üdülő vendég-­szol­gála­ti Irodán, Bp. VI., Dózsa György út 84 b., IV. em. A térítési díj 30 száza­lékkal magasabb, mint ebben az esztendőben­, de még így is csak a költségek egyötödét fi­zetik meg a beutaló ellenértéké­vel a vendégek. 7

Next