Népszava, 1990. december (118. évfolyam, 282–305. sz.)

1990-12-19 / 297. szám

NÉPSZAVA 199­0. DECEMBER 19., SZERDA 9 Világpanoráma Munkatársunk jelenti az Egyesült Államokból 170 millió dollár sok ratst­ kérés­t Vajon kiállításra érdemes-e az egyneműek szerelmének művészi ábrázolása. Bemu­tatható-e nyilvánosan egy olyan fotó, melynek tárgya egy meztelen fenék, vagy egy vizeletben ázó feszület. Robert Mapplethorp és And­reas Serrano híres-hírhedt fotókiállítása már sok vihart kavart az Egyesült Államok­ban. Nemrégiben Cincinnati város bírósága került nehéz döntés elé, vajon engedélyez­­heti-e a sokak szerint obsz­­cén és szentségtörő fotók be­mutatását. A tárlat ellen til­takozók keresetét végül — tiszteletben tartva a művé­szi szabadságot — elutasí­tották. Az amerikai művészeti élet kiválóságainak egyhangú felháborodását váltotta ki tavaly az őskonzervatív Jessy Helms, szenátor javaslata hogy vonják meg az állami támogatást az ilyen megbot­ránkoztató alkotóktól. A két fotóművész tárlatát ugyanis a Nemzeti Művészeti Alapít­vány (NEA) támogatásával rendezték meg. A szenátor kongresszusi állásfoglalást követelt a művészeti vitá­ban. A képviselőház azonban nem állt kötélnek, még napi­rendre sem volt hajlandó tűzni a javaslatot. A két ház ugyanakkor különbizottságot állított fel, hogy megvizsgál­ják, kiknek és milyen alapon fizet a művészeti alap. A művészek érthetően fel­zúdultak. Ezután az állam e pénzekért cserében beleszól­hat az alkotók belügyeibe? Netán joga lenne cenzúrázni? „Megölik a kreativitást e fe­nyegetésekkel” — tiltakozott egy színházigazgató. Figyel­meztetve, hogy sokan máris öncenzúrát alkalmaznak, a támogatások elvesztésétől félve. A kultúra, a művészetek felvirágoztatására az Egye­sült Államokban jelentős összegeket fordítanak. A tu­risták nem tudják eléggé ér­tékelni, hogy a világ sok más fővárosával ellentétben Wa­shingtonban ingyenesen láto­gatható minden állami mú­zeum. Képtárak, galériák, természettudományos gyűj­temények, könyvtárak állnak zavarbaejtően gazdag kíná­lattal az érdeklődők rendel­kezésére. Sok múzeumban nem kötelező, csak adható belépődíj, a látogató művé­szetpártoló lelkesedése és pénztárcája szerint. Az első szövetségi művé­szeti alapítványt egyébként még a harmincas években hozták létre, majd 1939-ben azért fúrták meg, mert állí­tólag „szocialista propagan­dára” költöttek állami pén­zeket. A szövetségi támoga­tások kérdése csak 1965-ben került ismét terítékre. A kongresszus akkor döntött a Nemzeti Művészeti Alapít­vány felállításáról. Az első társulat, amelyet megmentettek a csődtől, az Amerikai Balett Színház volt. Az eltelt negyedszázad alatt több mint 85 ezer művész és produkció érdemelte ki az el­ismert alkotókból, professzo­rokból álló igaz, időnként túlzott elitizmussal vádolt bí­rálóbizottság bizalmát. For­mabontó új színházi kísérle­tek, reményt keltő író- és festőpalánták, operatársula­tok, de még iskolai, egyetemi művészeti közösségek is kap­tak több-kevesebb segítséget. Népi fafaragók, mesemon­dók, csipkeverők és tojásfes­tők, egy cowboy költő, har­lemi fekete táncosok, nyug­díjas színészek szerepelnek a támogatottak listáján. A NER finanszírozásával indult vi­lághódító útjára a Chorus Line musical. Az alapítvány bírálóbizott­ságának döntését eddig még csak néhány esetben vitatták, nem mindig jogosan. Még a kongresszusban is sokan el­lenezték például, az ugyan­csak alapítványi pénzek fel­­használásával elkészült Viet­nami emlékfal felállítását. Ma viszont ez Washington város egyik leglátogatottabb létesítménye. Az állami támogatás maxi­mális összege legfeljebb 50 ezer dollár lehet. Fontos sza­bály, hogy egy-egy produk­ció költségeinek maximum a felét fedezheti. A másik felét magánszponzoroktól, városi, helyi költségvetési források­ból kell összeszedni. A „Fund- Raising", azaz adománygyűj­tő összejövetel az amerikai politikai és kulturális életben egyaránt megszokott. Az ál­lami juttatások mellett a könyvtárak, múzeumok kü­lönböző beléptidíjas előadá­sok, fizetővacsorák bevételei­ből tartják fenn magukat. A költségvetési deficit le­faragásának tervei, a takaré­kossági programok, félő, hogy érzékenyen érintik majd a kultúrát, az oktatást. A taná­rok országszerte pánikban vannak az oktatási költségek visszafogása miatt. Számos fontos nevelési program ke­rült máris veszélybe, például a felnőttoktatás, vagy a nem angol anyanyelvűek angolta­nítása. A helyi közigazgatá­sok is nadrágszíjmeghúzásra kényszerülnek. Az egyik vá­ros népszerű állatkertjét kénytelen bezárni a közeljö­vőben, a másik nemzetközi hírű operakurzusának mond búcsút. Vajon sok-e vagy kevés az állami támogatás? Kevésnek látszik a Nemzeti Művészeti Alapítvány programjaira el­különített évi mintegy 170 millió dollár, ha azzal hason­lítjuk össze, hogy a franciák évi 5 milliárdot, a legambi­­ciózusabb japánok pedig évi 40 milliárd dollárt áldoznak a kultúra szent ügyére. Sok művész viszont szívesebben venné, ha kevesebb lenne az állami, több a magántámoga­tás. Egyesek pedig azon a vé­leményen vannak, hogy ma­gára valamit adó, igazán füg­getlen, szuverén művész egy­általán nem is fogadhat el ál­lami adományokat. „Ilyen alapon akár azt is mondhatjuk, hogy a világon a legboldogabb egy elismert szovjet művész, aki állami dácsát és egész életére ellá­tást kap. Valóban ezt akar­juk mi is?” — nyilatkozta a vitában a világhíres író, John Updike. Persze, neki már könnyű, nyilván nincsenek megélhetési gondjai. Massachussetts állam, Hyannis Elekes Éva Az, hogy egy fiatal film­rendező pénzt kapjon terve­zett filmjéhez Olaszország­ban, Európa valaha első filmgyártó országában, ma szinte ugyanolyan nehéz, mint otthon nálunk. A 34 éves Giuseppe Tornatore, aki a cannes-i fesztivál nagydíját kapta tavaly, csak e díj ré­vén kapott újabb filmre le­hetőséget. Ami a színházat illeti (a prózai és zenés színházakat együtt), egy nézőre Francia­­országban 25 ezer lírát ad az állam, az NSZK-ban 33 ezret, az osztrákoknál 49 ezret, míg Olaszországban ez a támoga­tási összeg 20 ezer líra alatt marad. Ezzel együtt egy szín­házjegy árához az adott tá­mogatás (magán és állami együtt) magasabb, mint ma­ga a jegy ára. (1987-ben 726 színtársulat működött Olaszországban, ez évben már csak 591. 360 fil­harmóniai társulat, hangver­senyrendező van jelenleg. Az állami kulturális alapból minden előadás, hangverseny, kulturális rendezvény jogo­sult hozzájárulásra, függet­lenül attól, hogy a közönség és a kritika hogyan fogadta a produkciót. Ez a válogatás nélküli támogatás sem jó, noha kétségkívül sokkal rosszabb az a helyzet, amikor az állam megválogatja, mi­lyen színielőadásra ad pénzt, és milyenre nem. Ez utóbbit ismerjük. Ám az olasz rend­szer sem igazán a művészi színvonal emelője .. . A legtöbbe az operaházak kerülnek. 13 működik belő­lük, a milánói Scala évi 64 milliárdba kerül az állam­nak. Utána következnek az állandó színházak (a geno­vai, a római „Argentína” és a trieszti Szlovén Színház kerülnek a legtöbbe.) Ugyan­akkor azok az állandó szín­házak, amelyek saját zse­bükre gazdálkodnak, és nem a városi tanács felügyeli őket, sokkal kevesebb pénz­ből is megélnek, és ugyan­olyan szintű produkciókra képesek — mutatja a tapasz­talat. Egyesek szerint az állam­nak csak kevés színházat és társulatot kellene eltartania, de azok a legmagasabb mű­vészi színvonalat képviseljék. Mások szerint ez idealizmus, és aligha valósítható meg. A magáncégek, vállalatok, szponzorok, alapítványok tá­mogatása nélkülözhetetlen, de önmagában szintén nem csodaszer, és hordozza a ma­ga veszélyeit. A filmgyártást a „gyűlölt” televízió menthe­ti meg egyedül a maga rek­lámbevételeivel — ez ma már nyilvánvaló. S szintén olyan igazság, amely keserűen hangzik a nagy olasz film­rendezők fülében. A könyv­kiadást szinte semmivel sem támogatják, az írókat viszont számtalan díj és alapítvány útján. A kultúra túl sokáig tá­maszkodott az államra, és most kiderül: már nem is tud a saját lábán járni — ér­tékelte összefoglalóan a hely­zetet a minap az Expresso hetilap. Magyar Péter Ki fizeti a kultúrát? Mindenki másképp csinálja. Van, ahol jobb, van, ahol rosszabb a helyzet. De azért sehol nem mon­danak le a kultúra támogatásáról. A formák vál­tozóak, van ötlet elég — érdemes odafigyelni. Római tudósításunk Tözmegmésszárlás készül Az olasz színházak már tud­ják: rossz idény elé néznek jövőre. A kormány az 1991-es költségvetési évben alaposan megkurtította a kultúrára szánt kiadásokat. A csökken­tés nemcsak a színházakat érinti, hanem a zenekarokat, operákat, filmeseket, múzeu­mokat is. „Valóságos tömeg­mészárlás készül a kultúra világában" — fakadt ki Carlo Maria Badini, a milánói Sca­la volt főigazgatója, aki most a Színház- és Filmművész Szövetség elnöke. Giorgio Strehler, a legismertebb olasz színházrendező (aki melles­leg szenátor a kommunista párt listáján) „általános kul­­túrsztrájkot” javasol tiltako­zásul. Az igazság az, hogy az ál­lam fokozatosan vonul vissza a kultúra eltartásától már, évek óta, s ha az új költség­­vetés nagyobb érvágást je­lent is, mint az előzőek, a csökkentések már korábban elkezdődtek. 1987-ben még 1954 milliárd lírát költöttek az egyes tárcák kulturális cé­lokra. 1989-ben már csak 1014 milliárdot, s az idén még kevesebbet. Sok-e ez vagy kevés? A hetvenes években sem jutott az összes állami kiadás 1 százaléka a kultúra támo­gatására. Ma pedig már a fél százalékhoz közelít az arány (0,63%). Felére csökkent például a páratlan műemlékkincs fenn­tartására, őrzésére, helyreál­lítására fordított összeg. A világ Unesco által számon tartott közös kultúrkincsének 40 százaléka található Olasz­országban. S világos, hogy mindennek fenntartása, res­taurálása az olasz állam ere­jét meghaladó felelősség és feladat. Egyre inkább részt vállalnak ezért belőle a nagy­­vállalatok, bankok, egyéb szponzorok. A velencei Pa­lazzo Grassit például a FIAT állította helyre, hogy kultu­rális központot rendezzen be. Több firenzei műemléket az Olivetti hozatott rendbe. A torinói modern művészeti múzeumot teljes egészében helyi bankok, vállalatok tartják fenn. De még a kül­földiek előtt is szabad az út a Sixtusi kápolna páratlan freskóit japán vállalkozók pénzén restaurálták tündök­lő új színeiben. Az állam kivonulása pél­dául a színházi életből jól cseng ma, amikor a privati­zálás a fő varázsszó Olaszor­szágban is. A kultúra hiva­tásosai és szerelmesei azon­ban jól látják, hogy az „álla­mi színháztulajdonost” alig­ha válthatja fel más. Leg­alábbis nem igényes, művé­szi értékű produkciók remé­nyében. A szponzorálás a színházi életben is egyre in­kább utat tört azért. A parlament kulturális bi­zottságának elnöke — mi­után kiharcolta, hogy 100 milliárddal növeljék a kor­mány előirányzatait az elfo­gadott költségvetésben — így érvelt: „Eddig válogatás nél­kül minden produkciót eltar­tott az állam, jót és közepe­set egyaránt. Most itt az idő arra, hogy a színházak, zene­karok maguk is törődjenek a bevétellel, illetve szigorúb­ban válogassunk.” Igen, de ki válogasson? — Itt az első nehézség. Ha pe­dig a közönség válogat, a „kulturális piac”, akkor menthetetlenül az olcsó és igénytelen produkciók felé tolódik el a kínálat. Ettől fél legalábbis az olasz kulturális élet számos komoly és fajsú­lyos személyisége. Marcello Mastroianni, a népszerű színész llem­i jelentésünk .Ilis Hor­dák közpénzekből Németország számára az Egyesült Államok nem pél­dakép a kultúra finanszíro­zásában. Mint Jürgen Grab­­be, a német városokat egye­sítő szervezet kölni referen­se e sorok írójával közölte, „az amerikai kulturális in­tézmények túlságosan sok energiát fecsérelnek el, amíg felhajtanak olyan magáncé­get, magánszemélyt, amely hajlandó finanszírozni vala­milyen kulturális vállalko­zást. „Persze — mondja Grabbe —, az Egyesült Ál­lamokban is végül is közpén­zekből finanszírozzák a kul­túrát — kerülő úton. A ma­gáncégek, magánszemélyek levonhatják adójukból a kul­turális mecenatúrára szánt pénzt.” Németországban ezzel szemben nyíltan vállalják a kultúra támogatását közpén­zekből. A tízmilliárd márkás kulturális költségvetésből mindössze 400 millió márkát tesz ki a privátpénz, cégek jobbára kiegészítésként ada­koznak, illetve vonják le az összeget adójukból. Erre volt példa a novemberi düs­seldorfi kelet—nyugati iro­dalmi fórum, amely az idén a német—magyar irodalmi kapcsolatokat, a magyar iro­dalmat és írókat választotta témájául. A rendezvényt Észak-Rajna-Vesztfália tar­tomány kulturális miniszté­riuma és a bonni külügymi­nisztérium pénzelte, de szponzorként harmadikként beszállt a Schwarzkopf koz­metikai cég is. A tízmilliárd márkás kul­turális költségvetés több mint harminc százalékát te­remtik elő a tartományok, a városok, a helyi közösségek, de ők a kulturális élet moz­gatórugói. Ez felel meg a szövetségi köztársaság föde­ratív felépítésének. A modell nyugatnémet, és a keletné­met területeken is ezt hono­sítják meg most, az egyesü­lés után. A bund, a szövet­ség, azaz a „központ”, az ál­lami szint az alkotmány sze­repét betöltő alaptörvény ér­telmében a kultúra támoga­tásának általános feladatait tartja meg magának, illetve összállami, reprezentatívnak minősülő vállalkozásokat tá­mogat. Ilyennek minősült a düsseldorfi német—magyar irodalmi rendezvény, össz­állami feladat lehet például, ha a tartomány a német kul­túrát és művészetet átfogóan képviselő vállalkozásba fog, régiókon túlmutató, nemzet­közileg jelentős kulturális és művészeti rendezvénybe vág­ja bele a fejszéjét. Ilyenkor a bund hajlandó pénzt adni és koordinálni. A bund támogat számos össznémet alapot, például az 1980-ban létrejött német iro­dalmi alapot, amely ,,az igé­nyes német irodalom kelet­kezésén és terjesztésén” fá­radozik, ösztöndíjakat hirdet meg, hozzájárul a nyomtatá­si költségekhez. Az irodalmi alapba csupán 1988 óta ki­lencmillió márka csörgött be szövetségi forrásokból. A bund számos össznémet intézményt tart fenn és el, például a koblenzi szövetsé­gi levéltárat, vagy a frank­furti német könyvtárat, mindkettő egyébként a bel­ügyminisztériumhoz tarto­zik. A belügyminiszter fel­adata a filmművészet, a mo­zikultúra fejlődésének elő­segítése is. Wolfgang Schäuble belügyminiszter, még mielőtt rálőttek volna Oppenauban, az idén is dí­jazta a kiemelkedő német filmeket, és pénzt utalt ki a sikeresnek ígérkező filmes elképzelésekhez. Rangsorol­ják és támogatják azonban azokat a mozikat is, amelyek nívós programokkal csalo­gatják be a közönséget. A filmművészet, a mozikultúra fejlesztéséről törvény van. Míg a belügyminiszter díja­kat oszt, a gazdasági minisz­térium begyűjti az azokhoz szükséges pénzt. Adóznak a mozik, a videokölcsönzők, az úgynevezett filmkultúra-fej­lesztési intézetnek, a nem magán tv-társaságok — az ARD és a ZDF — önkéntes adománnyal gyarapítják a kasszát. Évente körülbelül 30-35 millió márka gyűlik össze, amiből hatvan száza­lék jut filmek gyártására, tíz a forgalmazóknak és húsz százalék a filmszínházaknak. Sarkad! Kovács Ferenc Modern festészet régi stílusban Nyugat-európai biennálé

Next