Népszava, 1990. december (118. évfolyam, 282–305. sz.)
1990-12-19 / 297. szám
NÉPSZAVA 1990. DECEMBER 19., SZERDA 9 Világpanoráma Munkatársunk jelenti az Egyesült Államokból 170 millió dollár sok ratst kérést Vajon kiállításra érdemes-e az egyneműek szerelmének művészi ábrázolása. Bemutatható-e nyilvánosan egy olyan fotó, melynek tárgya egy meztelen fenék, vagy egy vizeletben ázó feszület. Robert Mapplethorp és Andreas Serrano híres-hírhedt fotókiállítása már sok vihart kavart az Egyesült Államokban. Nemrégiben Cincinnati város bírósága került nehéz döntés elé, vajon engedélyezheti-e a sokak szerint obszcén és szentségtörő fotók bemutatását. A tárlat ellen tiltakozók keresetét végül — tiszteletben tartva a művészi szabadságot — elutasították. Az amerikai művészeti élet kiválóságainak egyhangú felháborodását váltotta ki tavaly az őskonzervatív Jessy Helms, szenátor javaslata hogy vonják meg az állami támogatást az ilyen megbotránkoztató alkotóktól. A két fotóművész tárlatát ugyanis a Nemzeti Művészeti Alapítvány (NEA) támogatásával rendezték meg. A szenátor kongresszusi állásfoglalást követelt a művészeti vitában. A képviselőház azonban nem állt kötélnek, még napirendre sem volt hajlandó tűzni a javaslatot. A két ház ugyanakkor különbizottságot állított fel, hogy megvizsgálják, kiknek és milyen alapon fizet a művészeti alap. A művészek érthetően felzúdultak. Ezután az állam e pénzekért cserében beleszólhat az alkotók belügyeibe? Netán joga lenne cenzúrázni? „Megölik a kreativitást e fenyegetésekkel” — tiltakozott egy színházigazgató. Figyelmeztetve, hogy sokan máris öncenzúrát alkalmaznak, a támogatások elvesztésétől félve. A kultúra, a művészetek felvirágoztatására az Egyesült Államokban jelentős összegeket fordítanak. A turisták nem tudják eléggé értékelni, hogy a világ sok más fővárosával ellentétben Washingtonban ingyenesen látogatható minden állami múzeum. Képtárak, galériák, természettudományos gyűjtemények, könyvtárak állnak zavarbaejtően gazdag kínálattal az érdeklődők rendelkezésére. Sok múzeumban nem kötelező, csak adható belépődíj, a látogató művészetpártoló lelkesedése és pénztárcája szerint. Az első szövetségi művészeti alapítványt egyébként még a harmincas években hozták létre, majd 1939-ben azért fúrták meg, mert állítólag „szocialista propagandára” költöttek állami pénzeket. A szövetségi támogatások kérdése csak 1965-ben került ismét terítékre. A kongresszus akkor döntött a Nemzeti Művészeti Alapítvány felállításáról. Az első társulat, amelyet megmentettek a csődtől, az Amerikai Balett Színház volt. Az eltelt negyedszázad alatt több mint 85 ezer művész és produkció érdemelte ki az elismert alkotókból, professzorokból álló igaz, időnként túlzott elitizmussal vádolt bírálóbizottság bizalmát. Formabontó új színházi kísérletek, reményt keltő író- és festőpalánták, operatársulatok, de még iskolai, egyetemi művészeti közösségek is kaptak több-kevesebb segítséget. Népi fafaragók, mesemondók, csipkeverők és tojásfestők, egy cowboy költő, harlemi fekete táncosok, nyugdíjas színészek szerepelnek a támogatottak listáján. A NER finanszírozásával indult világhódító útjára a Chorus Line musical. Az alapítvány bírálóbizottságának döntését eddig még csak néhány esetben vitatták, nem mindig jogosan. Még a kongresszusban is sokan ellenezték például, az ugyancsak alapítványi pénzek felhasználásával elkészült Vietnami emlékfal felállítását. Ma viszont ez Washington város egyik leglátogatottabb létesítménye. Az állami támogatás maximális összege legfeljebb 50 ezer dollár lehet. Fontos szabály, hogy egy-egy produkció költségeinek maximum a felét fedezheti. A másik felét magánszponzoroktól, városi, helyi költségvetési forrásokból kell összeszedni. A „Fund- Raising", azaz adománygyűjtő összejövetel az amerikai politikai és kulturális életben egyaránt megszokott. Az állami juttatások mellett a könyvtárak, múzeumok különböző beléptidíjas előadások, fizetővacsorák bevételeiből tartják fenn magukat. A költségvetési deficit lefaragásának tervei, a takarékossági programok, félő, hogy érzékenyen érintik majd a kultúrát, az oktatást. A tanárok országszerte pánikban vannak az oktatási költségek visszafogása miatt. Számos fontos nevelési program került máris veszélybe, például a felnőttoktatás, vagy a nem angol anyanyelvűek angoltanítása. A helyi közigazgatások is nadrágszíjmeghúzásra kényszerülnek. Az egyik város népszerű állatkertjét kénytelen bezárni a közeljövőben, a másik nemzetközi hírű operakurzusának mond búcsút. Vajon sok-e vagy kevés az állami támogatás? Kevésnek látszik a Nemzeti Művészeti Alapítvány programjaira elkülönített évi mintegy 170 millió dollár, ha azzal hasonlítjuk össze, hogy a franciák évi 5 milliárdot, a legambiciózusabb japánok pedig évi 40 milliárd dollárt áldoznak a kultúra szent ügyére. Sok művész viszont szívesebben venné, ha kevesebb lenne az állami, több a magántámogatás. Egyesek pedig azon a véleményen vannak, hogy magára valamit adó, igazán független, szuverén művész egyáltalán nem is fogadhat el állami adományokat. „Ilyen alapon akár azt is mondhatjuk, hogy a világon a legboldogabb egy elismert szovjet művész, aki állami dácsát és egész életére ellátást kap. Valóban ezt akarjuk mi is?” — nyilatkozta a vitában a világhíres író, John Updike. Persze, neki már könnyű, nyilván nincsenek megélhetési gondjai. Massachussetts állam, Hyannis Elekes Éva Az, hogy egy fiatal filmrendező pénzt kapjon tervezett filmjéhez Olaszországban, Európa valaha első filmgyártó országában, ma szinte ugyanolyan nehéz, mint otthon nálunk. A 34 éves Giuseppe Tornatore, aki a cannes-i fesztivál nagydíját kapta tavaly, csak e díj révén kapott újabb filmre lehetőséget. Ami a színházat illeti (a prózai és zenés színházakat együtt), egy nézőre Franciaországban 25 ezer lírát ad az állam, az NSZK-ban 33 ezret, az osztrákoknál 49 ezret, míg Olaszországban ez a támogatási összeg 20 ezer líra alatt marad. Ezzel együtt egy színházjegy árához az adott támogatás (magán és állami együtt) magasabb, mint maga a jegy ára. (1987-ben 726 színtársulat működött Olaszországban, ez évben már csak 591. 360 filharmóniai társulat, hangversenyrendező van jelenleg. Az állami kulturális alapból minden előadás, hangverseny, kulturális rendezvény jogosult hozzájárulásra, függetlenül attól, hogy a közönség és a kritika hogyan fogadta a produkciót. Ez a válogatás nélküli támogatás sem jó, noha kétségkívül sokkal rosszabb az a helyzet, amikor az állam megválogatja, milyen színielőadásra ad pénzt, és milyenre nem. Ez utóbbit ismerjük. Ám az olasz rendszer sem igazán a művészi színvonal emelője .. . A legtöbbe az operaházak kerülnek. 13 működik belőlük, a milánói Scala évi 64 milliárdba kerül az államnak. Utána következnek az állandó színházak (a genovai, a római „Argentína” és a trieszti Szlovén Színház kerülnek a legtöbbe.) Ugyanakkor azok az állandó színházak, amelyek saját zsebükre gazdálkodnak, és nem a városi tanács felügyeli őket, sokkal kevesebb pénzből is megélnek, és ugyanolyan szintű produkciókra képesek — mutatja a tapasztalat. Egyesek szerint az államnak csak kevés színházat és társulatot kellene eltartania, de azok a legmagasabb művészi színvonalat képviseljék. Mások szerint ez idealizmus, és aligha valósítható meg. A magáncégek, vállalatok, szponzorok, alapítványok támogatása nélkülözhetetlen, de önmagában szintén nem csodaszer, és hordozza a maga veszélyeit. A filmgyártást a „gyűlölt” televízió mentheti meg egyedül a maga reklámbevételeivel — ez ma már nyilvánvaló. S szintén olyan igazság, amely keserűen hangzik a nagy olasz filmrendezők fülében. A könyvkiadást szinte semmivel sem támogatják, az írókat viszont számtalan díj és alapítvány útján. A kultúra túl sokáig támaszkodott az államra, és most kiderül: már nem is tud a saját lábán járni — értékelte összefoglalóan a helyzetet a minap az Expresso hetilap. Magyar Péter Ki fizeti a kultúrát? Mindenki másképp csinálja. Van, ahol jobb, van, ahol rosszabb a helyzet. De azért sehol nem mondanak le a kultúra támogatásáról. A formák változóak, van ötlet elég — érdemes odafigyelni. Római tudósításunk Tözmegmésszárlás készül Az olasz színházak már tudják: rossz idény elé néznek jövőre. A kormány az 1991-es költségvetési évben alaposan megkurtította a kultúrára szánt kiadásokat. A csökkentés nemcsak a színházakat érinti, hanem a zenekarokat, operákat, filmeseket, múzeumokat is. „Valóságos tömegmészárlás készül a kultúra világában" — fakadt ki Carlo Maria Badini, a milánói Scala volt főigazgatója, aki most a Színház- és Filmművész Szövetség elnöke. Giorgio Strehler, a legismertebb olasz színházrendező (aki mellesleg szenátor a kommunista párt listáján) „általános kultúrsztrájkot” javasol tiltakozásul. Az igazság az, hogy az állam fokozatosan vonul vissza a kultúra eltartásától már, évek óta, s ha az új költségvetés nagyobb érvágást jelent is, mint az előzőek, a csökkentések már korábban elkezdődtek. 1987-ben még 1954 milliárd lírát költöttek az egyes tárcák kulturális célokra. 1989-ben már csak 1014 milliárdot, s az idén még kevesebbet. Sok-e ez vagy kevés? A hetvenes években sem jutott az összes állami kiadás 1 százaléka a kultúra támogatására. Ma pedig már a fél százalékhoz közelít az arány (0,63%). Felére csökkent például a páratlan műemlékkincs fenntartására, őrzésére, helyreállítására fordított összeg. A világ Unesco által számon tartott közös kultúrkincsének 40 százaléka található Olaszországban. S világos, hogy mindennek fenntartása, restaurálása az olasz állam erejét meghaladó felelősség és feladat. Egyre inkább részt vállalnak ezért belőle a nagyvállalatok, bankok, egyéb szponzorok. A velencei Palazzo Grassit például a FIAT állította helyre, hogy kulturális központot rendezzen be. Több firenzei műemléket az Olivetti hozatott rendbe. A torinói modern művészeti múzeumot teljes egészében helyi bankok, vállalatok tartják fenn. De még a külföldiek előtt is szabad az út a Sixtusi kápolna páratlan freskóit japán vállalkozók pénzén restaurálták tündöklő új színeiben. Az állam kivonulása például a színházi életből jól cseng ma, amikor a privatizálás a fő varázsszó Olaszországban is. A kultúra hivatásosai és szerelmesei azonban jól látják, hogy az „állami színháztulajdonost” aligha válthatja fel más. Legalábbis nem igényes, művészi értékű produkciók reményében. A szponzorálás a színházi életben is egyre inkább utat tört azért. A parlament kulturális bizottságának elnöke — miután kiharcolta, hogy 100 milliárddal növeljék a kormány előirányzatait az elfogadott költségvetésben — így érvelt: „Eddig válogatás nélkül minden produkciót eltartott az állam, jót és közepeset egyaránt. Most itt az idő arra, hogy a színházak, zenekarok maguk is törődjenek a bevétellel, illetve szigorúbban válogassunk.” Igen, de ki válogasson? — Itt az első nehézség. Ha pedig a közönség válogat, a „kulturális piac”, akkor menthetetlenül az olcsó és igénytelen produkciók felé tolódik el a kínálat. Ettől fél legalábbis az olasz kulturális élet számos komoly és fajsúlyos személyisége. Marcello Mastroianni, a népszerű színész llemi jelentésünk .Ilis Hordák közpénzekből Németország számára az Egyesült Államok nem példakép a kultúra finanszírozásában. Mint Jürgen Grabbe, a német városokat egyesítő szervezet kölni referense e sorok írójával közölte, „az amerikai kulturális intézmények túlságosan sok energiát fecsérelnek el, amíg felhajtanak olyan magáncéget, magánszemélyt, amely hajlandó finanszírozni valamilyen kulturális vállalkozást. „Persze — mondja Grabbe —, az Egyesült Államokban is végül is közpénzekből finanszírozzák a kultúrát — kerülő úton. A magáncégek, magánszemélyek levonhatják adójukból a kulturális mecenatúrára szánt pénzt.” Németországban ezzel szemben nyíltan vállalják a kultúra támogatását közpénzekből. A tízmilliárd márkás kulturális költségvetésből mindössze 400 millió márkát tesz ki a privátpénz, cégek jobbára kiegészítésként adakoznak, illetve vonják le az összeget adójukból. Erre volt példa a novemberi düsseldorfi kelet—nyugati irodalmi fórum, amely az idén a német—magyar irodalmi kapcsolatokat, a magyar irodalmat és írókat választotta témájául. A rendezvényt Észak-Rajna-Vesztfália tartomány kulturális minisztériuma és a bonni külügyminisztérium pénzelte, de szponzorként harmadikként beszállt a Schwarzkopf kozmetikai cég is. A tízmilliárd márkás kulturális költségvetés több mint harminc százalékát teremtik elő a tartományok, a városok, a helyi közösségek, de ők a kulturális élet mozgatórugói. Ez felel meg a szövetségi köztársaság föderatív felépítésének. A modell nyugatnémet, és a keletnémet területeken is ezt honosítják meg most, az egyesülés után. A bund, a szövetség, azaz a „központ”, az állami szint az alkotmány szerepét betöltő alaptörvény értelmében a kultúra támogatásának általános feladatait tartja meg magának, illetve összállami, reprezentatívnak minősülő vállalkozásokat támogat. Ilyennek minősült a düsseldorfi német—magyar irodalmi rendezvény, összállami feladat lehet például, ha a tartomány a német kultúrát és művészetet átfogóan képviselő vállalkozásba fog, régiókon túlmutató, nemzetközileg jelentős kulturális és művészeti rendezvénybe vágja bele a fejszéjét. Ilyenkor a bund hajlandó pénzt adni és koordinálni. A bund támogat számos össznémet alapot, például az 1980-ban létrejött német irodalmi alapot, amely ,,az igényes német irodalom keletkezésén és terjesztésén” fáradozik, ösztöndíjakat hirdet meg, hozzájárul a nyomtatási költségekhez. Az irodalmi alapba csupán 1988 óta kilencmillió márka csörgött be szövetségi forrásokból. A bund számos össznémet intézményt tart fenn és el, például a koblenzi szövetségi levéltárat, vagy a frankfurti német könyvtárat, mindkettő egyébként a belügyminisztériumhoz tartozik. A belügyminiszter feladata a filmművészet, a mozikultúra fejlődésének elősegítése is. Wolfgang Schäuble belügyminiszter, még mielőtt rálőttek volna Oppenauban, az idén is díjazta a kiemelkedő német filmeket, és pénzt utalt ki a sikeresnek ígérkező filmes elképzelésekhez. Rangsorolják és támogatják azonban azokat a mozikat is, amelyek nívós programokkal csalogatják be a közönséget. A filmművészet, a mozikultúra fejlesztéséről törvény van. Míg a belügyminiszter díjakat oszt, a gazdasági minisztérium begyűjti az azokhoz szükséges pénzt. Adóznak a mozik, a videokölcsönzők, az úgynevezett filmkultúra-fejlesztési intézetnek, a nem magán tv-társaságok — az ARD és a ZDF — önkéntes adománnyal gyarapítják a kasszát. Évente körülbelül 30-35 millió márka gyűlik össze, amiből hatvan százalék jut filmek gyártására, tíz a forgalmazóknak és húsz százalék a filmszínházaknak. Sarkad! Kovács Ferenc Modern festészet régi stílusban Nyugat-európai biennálé