Népszava, 1990. december (118. évfolyam, 282–305. sz.)

1990-12-23 / 301. szám

8 Sokszor elsiratta már Elveszett paradicsomok Ha Nagy Istvánéknak leltárt kellene készíteni életükről, talán csak annyit írnának a papírra: kétszer mentünk tönkre. És egyszer, rövid ideig, nagyon boldogok voltunk, leszkeresztes fiókaként Tusi néni, a 81 éves matróna azonban nincs betűvető kedvében. Egyáltalán, semmilyen kedvében nincs. Megáll az ablaknál, s nézi az Eötvös utcai, vedlett vakolatú bérház komor udvarán ad semmit. Nyolcvanhárom éves férjét épp az imént vitte kórházba. Nem egyszerű bajjal. A diagnózis: agyérszűkület. Na, azért nem kell annyira félteni az öregurat. Ahogy a kórházba ért, már kereste a telefont. — Hazaértél, baj nélkül? A metróval ugye nem volt gond? — tudakolta aggódva, s csak amikor ismertté vált előtte felesége hazatérésének minden részlete, akkor dőlt végig kórházi ágyán. Nagy Istvánné Bagosi Etelka most szárnyaszegetten téblábol a lakásban. Nyomában — akár egy hű eb — krúkolva tipeg Lajos, a négyéves, acélkék tollú parlagi galamb. — Háziállat lett — mosolyodik el az asszony, s odatartja ujját a galambfinak, hadd csipdesse. — Fészkéből kihullott fióka volt, amikor rátaláltam. Hazahoztam és felneveltem. Fésztkeresztett fióka volt Bagosi Etelka, a korán elhalt szalontai szülők kis árvája is, amikor nagynénje felemelte, és magával vitte a Hajdú-Bihar megyei Komádiba. Itt cseperedett fel aztán a kis erdélyi lány, s itt talált rá Nagy István, a komádi legény. Száraz szemmel mesél az idős asszony a felhőtlen évekről. Talán azért, mert már sokszor elsiratta a komádi, elveszett paradicsomot. Az emlékek is szárazzá, szikárakká váltak. Együtt dolgozott — hajnaltól napestig — a fiatal Istvánnal. Szorgalmuk saját földet, jószágot termett. Veszekedni sem idejük, sem kedvük nem volt. Pici lányuk elvesztése után már csak egymásnak éltek. Meg a dolognak. — Aztán odalett minden — mondja tán már ezredszer a panaszt Nagy Istvánná. — Kulákok lettünk .. . Tisztelet után a megvetés tárgyai. Jaj... az internálásról már nem tudok beszélni. A férjem valahogy elviselte. Nagyon tartotta magát. De az apósom, az belepusztult. Nem, nem ott. Ott ő is kitartott, keményen. Akkor tört össze, amikor hazatért az internálásból. A lelke pusztult bele, hogy folyton jelentkeznie kellett a rendőrségen, mint egy bűnözőnek. Szörnyű világ volt. Az idegei felmondták a szolgálatot, öngyilkos lett. Nagy István és Bagosi Etelka, a falu szorgalmas gazdálkodópárja egy szál ruhában, kisemmizve, egymás kezét szorosabban fogva, mint eddig bármikor, nekilódult Pestnek, egy reménytelen és ismeretlen új életnek. Ez lakbérre, ez villanyra... — István szivattyúnyomató lett a Kismotor- és Gépgyárban, én meg elmentem a Minta Ktsz-be, szabónőnek. Nem is keresgéltünk tovább, megmaradtunk ezeken a helyeken. Innen is mentünk nyugdíjba. Hogy mennyivel, nem érdemes firtatni, azok a parányi számok már alig mondanak valamit a mai fiataloknak, de még a középkorúaknak se sokat. A mai rideg tény viszont az, hogy a koszlott, ütött-kopott hatodik kerületi bérház első emeleti lakásába havonta kettejüknek nem egészen 11 ezer forint nyugdíjat visz a postás. Úristen, mire elég ez? Még szerencse, hogy a pesti munkásévek alatt bútort, szőnyeget, ruhát, edényt vettek. Még dísztárgyat is kerítettek, mert időnként valamiben gyönyörködni is kell a szegény ember fiának. Egyszóval, leröppentek a „semmi ágáról”, s újra fészket raktak, mégpedig ott, ahol azt hitték, már semmi ki nem csírázhat, ami élethez lenne hasonlatos. Az idős pár a nyugdíjas kor kezdetén — immáron húsz esztendeje — már apró terveket is szőtt. Megint! Az életösztön még moziba is elcsalta Nagyékat, színházjegyet is szereztek, meg hévízi beutalót! Türelmesen szortírozták az igen lapos bankjegykötegeket. Ez lakbérre, ez OTP-re, ez villanyra, ez újságra, ez . .. . Szegényebbek, mint valaha Egyszer csak rádöbbentek, hogy hiába rakosgatják a pénzt az asztal egyik sarkáról a másikra, az bizony nem lesz több. Megkezdődött az életleltár második fejezete. A második tönkremenés. Nem oly kegyetlen és drasztikus módon, mint legelőször. Ennek lassúsága, csontig ható, gonosz és alattomos munkálkodása a fájdalmas. — A drágasággal már nem tudunk lépést tartani. Először a mozit, a nyaralást hagytuk el, aztán lemondtuk az újságot. Már sehova se megyünk, már semmit sem veszünk. Csak ennivalót. Nem akarok túlozni. Még nem éheztünk. Még nem! Tusi néni e ponton mégiscsak kiprésel egy könnycseppet. — Ez elviselhetetlen. Hogy már csak gyógyszerre meg ennivalóra futja. Arra is alig. Feláll, kölesért indul, hogy megetesse Lajos galambot. Közben ezt mormolja: — Nincs tovább. A szegények ma szegényebbek, mint azelőtt... A szomszédok azt mondják, Nagyék az elmúlt egy év alatt öregedtek meg. Horváth Ildikó A nyomor bugyrai Gy. Balázs Béla felvétele |§gyÖN KIVEL BÉKÜLNE MEG?|p ÖN KIVEL BÉKÜLNE MEG KÓNYA IMRE Általános békére van szükség Én mindenkivel szeretnék békülni, ugyanis hitem szerint most erre az általános békére van szüksége az országnak. Meglehet, vannak, s lesznek olyanok Magyarországon, akikkel én soha nem fogok parolázni, s akik szerintem bűnösek az ország jelenlegi állapotáért. Ám egy valamit a régi rendszer híveiről, a szívük mélyén, avagy nyíltan balos, ortodox sztálinistákról is el kell ismernünk: fegyverből nem lőttek ránk a rendszerváltás egyetlen pillanatában sem, pedig bizonnyal megtehették volna. S bárha nyilván ellenezték a történéseket, nem alkalmazván erőszakot, ha passzívan is, de részesei lettek annak, hogy most megvan a lehetőség egy szabad és gazdagodó ország felépítésére. Persze, éppenséggel nincs bennem hajlandóság, hogy lemondjak a Justitia-terv igazságtételéről, csakhogy ennek nem most van itt az ideje. Ismétlem: kívánom a megbékélést mindenkivel. POZSGAY IMRE Személyes indulatok nélkül Személyes indulataim személyekkel szemben nekem nincsenek, s remélhetem, nem lesznek az új esztendőben sem. Azokra sem haragszom, akiket „percemberkéknek” neveztem, s akik politikai cselekvéseimet nemegyszer izgalom nélkül kritizálták, sőt személyemet besározták. Tiszta lélekkel mondhatom, hogy bocsánatomat bírják mindazok, akik indokolatlanul és alaptalanul támadtak a politikai küzdelemben. Vélhetőleg, elég büntetés számukra, ha emiatt kénytelenek volnának lelkifurdalást érezni. Ha ilyesmi nem kínozza őket, bizonnyal annál jobb — nekik. Engem pedig nemigen foglalkoztatnak, hacsak annyira nem, hogy — ha ennek szükségét látják — rendezhetik velem viszonyukat, ennek én nem leszek akadályozója. VASÁRNAP, 1990. DECEMBER 23. NÉPSZAVA Tizennégy négyzetméteren Találkozás egy boldog házaspárral A Rákoskerti út a Nagy-Budapest-térképen közvetlenül a főváros határát jelző piros vonal mellett van. A 19 éves Szűcs Kati azt mondja, könnyű lesz megtalálnom a házukat, nincs még egy ilyen kicsi az utcában. Gyereket szeretnének Kati és Zsolt, a nem egészen 21 éves férj, vendégvárásra rendezkedtek be. A szobában az ágyon és a könyvespolcon meg a tévén kívül már nem fér el ülőalkalmatosság — hűvös is van, hiszen egy szál hősugárzóval melegítik —, így a körülbelül 3 négyzetméteres étkezőben ülünk le, a linóleummal leterített asztalhoz. Kati a hokedlira, én a lócára, a férj álldogál. A 14 négyzetméter alapterületű lakáshoz tartozik még egy pici, alacsony mennyezetű, utólag hozzáragasztott konyha. A polcon gyönyörű rendben sorakoznak a lábasok, itt áll az olcsó mosógép, a centrifuga és a frizsider, amit Szücsék a fiatal házasok kölcsönéből vettek. Kati közelebb húzódik a kis szénfűtéses kályhához: — Tudja, mi meg vagyunk elégedve, hiszen most szeptemberben házasodtunk össze, és nagyon jól tudjuk, ennél többet egy fiatal házaspár manapság nem kívánhat. A szüleim Békásmegyeren laknak, oda nem férnénk, Zsoltiékhoz sem. Anyámék még a hetvenes években vették ezt a házikót, ez volt a nyaralónk. Ezt kaptuk nászajándékba, most gyűjtünk az illetékre. Kati és Zsolt gyerekeket szeretnének, sokat, ahány születik, annyit, hiszen szeretik egymást és tudják, nincs mire várniuk, nekik már esélyük sem lehet tanácsi lakásra, mint valaha szüleiknek, akik sokévi várakozás és kuporgatás után némi tanácson rendezett cirkusz árán mégiscsak hozzájutottak egy összkomfortos panellakáshoz. — Egyetlen dolog nagyon hiányzik: a fürdőszoba — folytatja Kati. — Most úgy oldjuk meg a mosdást, hogy mindketten lezuhanyozunk a munkahelyünkön, hétvégén hazajárunk fürödni. Itt ugyanis a vízcsap a kert végében van, a vécé is, egy mosás vízhordással együtt négy óra. Persze, Zsolti hordja be a kannákat. A férj arról beszél, ők nem élnek szegényen, megítélése szerint olyan középszerűen. — Táviratkihordó vagyok, igaz, nagyon alacsony az alapfizetésem, 7800 forint, mert ez borravalós szakma, a nagy névnapok hónapjában havi 3 ezer forint is összejön, ha sikerül délutános beosztásba kerülnöm, mert akkor otthon vannak az emberek. Szeretem ezt a foglalkozást, imádok motorozni, persze a motor a postáé. A posta fix hely Kati is a postánál dolgozik, képernyős számítógépre írja a táviratok szövegét: — Postaforgalmi szakközépbe jártam, de második után át kellett mennem levelezőre, mert otthon kellett a pénz, nem bírták tovább a taníttatásomat, pedig anyu másodállásban takarít is. Elvégzem a munkámat becsületesen, mégis jobb, mint az utcasöprés, de az igazi vágyam az lett volna, hogy tanárképző főiskolára, magyar—történelem szakra menjek. De hát nem lehetett. Itt a postán fix helyem van, jövőre talán beiskoláznak, a Győri Műszaki Főiskolára. Nem ehhez lenne kedvem, de hát más sem, azt csinálja, amit szeretne, és ami a legfontosabb: a munkahelyem nagyon rendes, 200 ezer forintos kölcsönt ígért a házépítéshez. Nekünk most ez minden vágyunk, hiszen az OTP csak úgy ad kölcsönt, ha a ház már 40 százalékig felépült, de nekünk nincs egy fillérünk sem, és a szüleink sem tudnak többet segíteni. Kati és Zsolt szavai minden kérdésem után azonnal az építkezéshez kanyarodnak vissza. Zsolt munkahelye is ígért kölcsönt, így belevágnak és bíznak abban, hogy valahogy majd csak bírják az összességében több mint egymilliós kölcsön kamatait fizetni, és a házasságuk sem megy tönkre — miben is? Hát az életben, ami egyenlő az építkezéssel. Már most is szigorúan és takarékosan élnek. Többnyire mindketten délutánosok, s mivel az utazás a munkahelyre másfél óra, már délben elindulnak. Este 10 óra tájban randevúznak a Deák téri metróállomáson, késő este már ritkábban jár a 97-es, így éjfélre érnek haza. Tévét nem tudnak nézni, csak hétvégén, szórakozni nem járnak. Délelőttönként kicsit pihennek, aztán együtt végzik el a háztartási munkákat. A Mai Napot szokták megvásárolni, hogy tájékozódjanak. Bár a politika inkább távolról érdekli őket. Egyetlen mint mondják, ők nem a pártok, a maguk jövőjét építik. — Próbáltam itt, a rákosligeti postán elhelyezkedni — meséli Kati —, mert ez csak 20 percre van innen, de 1300 forinttal kevesebbet tudnának csak fizetni, s ami a lényeg: nem tudnának munkahelyi kölcsönt adni az építkezéshez, ha pedig azt nem kapjuk meg, nem tudom mi lesz, hiszen a tető nádpallóból van, már többször beszakadt. Faggatom őket, mire vágyódnának, hiszen csak alig három hónapos házasok. A felépítendő házon kívül nem tudnak semmit említeni. Végül Kati a maga 19 évével és egyszersmind egy százéves öregasszony bölcsességével mondja: Megkésett nászút — Szeptember végén kaptunk egy postás-szakszervezeti beutalót Balatonfenyvesre. Tulajdonképpen ez volt a nászútunk, én életemben másodszor voltam a Balatonon. Utazni jó. Hiába szép emlék, azért meddig fogjuk nyögni azt a sok pénzt, amit ott kiadtunk ... Bár, ha az építkezésbe belekezdünk, ilyen üdülés úgy sem fog nekünk összejönni többé. A nagy költekezés, mint elmondták három tételből állt: egy ismerős házaspár kocsiján voltak kirándulni, megnéztek egy kastélyt, és beszálltak a benzinköltségbe; többször fagylaltoztak, sőt kóláztak is. Török Katalin A BKV tisztában van azzal, hogy a viteldíjak további emelése egyre nehezebben viselhető el a lakosság számára, ezért a fővárost területi egységekre osztaná, s aki csak egy egységben utazna, olcsóbban jönne ki, mint aki kettőben, az összvonalas bérlet lenne a legdrágább. A magam részéről nagyon örülök a BKV reformjának. A szabad választási lehetőséget az élelmiszerboltokban már nagyon demokratikusan kialakították: éhségtől függetlenül, a vásárló vásárolhat két liter tejet, egyet, fejet vagy semmit. Fél kiló kenyeret, negyedet, sőt talán egy szeletet is. Itt az ideje, hogy a lakosság választhasson: túllépi-e egy megállóval a szektorhatárt vagy sem. Fogadni mernék, hogy a lakosság többsége nem akarja túllépni, ahogy most már nem akar vonattal utazni, moziba a habtak menni, könyvet venni, kolbászt és húst enni. Fölösleges is ilyen luxuscikkekre pénzt költeni, mint ahogy nem kell annyit fickándozni, és csak úgy minden cél és értelem nélkül bebuszozni, mondjuk, a Belvárosba. (Mert a lakosság — a magyarországi — ott vásárolni, étkezni úgysem tud, legföljebb bámulná a kirakatokat.) Kis gondban vagyok, mi lesz a lakosság azon részével, amelyik a szektorhatáron túl dolgozik egy megállóval? Javasolnám, hogy a határnál szálljon le és gyalogoljon a munkahelyéig, lakást és munkahelyet — ha van neki — úgysem választhat. Később be lehetne vezetni az aszfaltkoptatási díjat, így a lakosság szabadon választhatna, sétál-e a pénzéért az utcán, vagy otthon marad. (Feltéve, hogy ebben a fázisban még mindig van a lakosságnak otthona.) Lehet, persze, hogy ebben az időszakban a lakosság már önként és magától felismeri, hogy nincs szüksége lakásra, egy alacsony bérletű cellában fog álldogálni, ismét csak szabad választás alapján. A cellában a lakosság nyugodtan fog álldogálni, szórakozás-, sport- és művelődésképpen kinéz majd az ablakon. Ekkor célszerű lenne az ablakkinézési díjat bevezetni (majd megmagyarázzák nekünk, hogy ez a fejlett demokráciákban régóta elfogadott módszer, nyilván olcsóbban jönne ki a lakosságnak az a része, amelyik azt a megoldást választaná, hogy ablakát befalaztatja. Éljen a vakablak! T. K.