Népszava, 1990. december (118. évfolyam, 282–305. sz.)

1990-12-23 / 301. szám

22 Sport Karácsonyi jegyzet Soma bácsi és a szent ünnep A sportoló gyakran észre sem veszi, hogy ünnepnapot írnak. Az edzésterv nem ismer kegyelmet, mindig hajtani kell, hiszen az ellenfél sosem pihen, mindenki mindenkit le akar győzni. A leendő bajnok a gyötrő edzések során, amikor már üvölteni tudna a fájdalomtól, s gyötri a kín, nagyon is sokszor gondol a legfőbb riválisokra. Amikor elérkezik a holtpont, az utolsó tartalékokat éppen az akaraterő mozgósítja. A karácsony valóban szent, a legbensőségesebb ünnep. Legalább egyszer évente találkozik a család, a néhány óra átlényegülés, megtisztulás mellett azért a meditáció sem marad el szenteste. A sportoló elalvás előtt még egyszer felidézi magában, mit vétkezett aznap, esetleg túlságosan sokat evett vagy éppen ivott, többnyire nem bír önmagával, reggel a szokásosnál korábban kel fel, fut egy jókorát a friss hóban, a kristálytiszta levegő hamar kijózanítja. Magam is évekig sportoltam, és a karácsonyt mindig a családommal töltöttem, sosem a sporttársaimmal. Ilyenkor a néhány nap magány még jól is esik. Már-már befejeztem pályafutásom, amikor a sors összehozott dr. Somóczy Lóránttal és a MAFC-cal. Levezetésnek szántam még néhány évet, és a műegyetemi klubban vízilabdáztam. Talán olvasóink közül is ismerték néhányan dr. Somóczy Lórántot, a rettenthetetlen játékvezetőt, a sziklaszilárd jellemű sportembert, aki megannyi meghurcoltatása ellenére szociális alkatú ember volt, sosem hátrált meg. Valójában a közösségnek élt, a csapatért, a MAFC-ért, a magyar vízilabdáért. Noha nehéz korban született, politikailag is feddhetetlen maradt. Ezúttal elégedjenek meg annyival, elérkezett a pillanat, amikor még Rákosi személyes kérésének sem tett eleget, miután ügyész volt, szerették volna egy-két politikai ügyben felhasználni, s nemcsak feddhetetlenségét, hanem tudását is igénybe venni. A néhai Soma bácsi nemet mondott, távozásakor saját emberei tartóztatták le. A recski „edzőtáborba” vitték, éveket töltött el a munkatáborban, sokat szenvedett, de sosem tört meg. Ilyen előzmények után azt vártam, hogy úgymond reakciós lesz, a szocializmus eszméi ellen nevel bennünket, de nem így tett. Kereste helyét a társadalomban, és egymásra találtak a vízilabdával. Soma bácsi fogalom volt az uszodák világában. Ha vele mentünk külföldre, valamelyikünknek fel kellett készülnie művészettörténetből, s előadást tartani a múzeumokban. Olykor derültem magamban, mi szükség van ilyesmire, mosolyogtam, de ma már tudom, csak úgy érdemes élni, ahogy ő tette. Hamar dühbe gurult, ha rosszul csináltunk egy-egy gyakorlatot, de az edzés végén már sosem emlékezett rá, kivel kiabált. Közelgett karácsony, vacogjunk a Császár uszoda ütött-kopott nyitott medencéjében, és egyszer csak ellentmondást nem tűrő hangon közötte: minden játékos köteles ajándékot venni, közösen ünnepeljük a karácsonyt. Így is történt. Feldíszített karácsonyfával, ünnepi öltözékben várt bennünket, kakaó, briós, félhomály, s átvettük egymás ajándékait, ő beszélt a múltról, a tradícióról, a MAFC-ról, a vízilabdáról, a Bibliáról, a szeretesről, a rá nagyon is jellemző hűségről. Általában szűkszavúan fogalmazott, de minden szavának értelme, foganatja volt. Ott, azon a délutánon éreztem meg igazán, mennyire szeretjük ezt az olykor különcnek tűnő, különös embert, aki sportágát, szolgálta haláláig. Ma is rá gondolunk!... Riskó Géza Németh Pál tartja benne a lelket A szombathelyi ezüstember Ha valaki arra vállalkozna, eldöntse, melyik ezüstérem okozta a nagyobb meglepetést az augusztusi, spliti atlétikai Európa-bajnokságon, annak nem lenne könnyű a dolga. A tízpróbázó Szabó Dezső ugyanúgy leszorulhatott volna a dobogóról, mint a kalapácsvető Gécsek Tibor. Bizonyos szempontból talán Gécsek neve kívánkozik előbbre, hiszen elvégre neki három, abszolút esélyes szovjet riválisa is indult, többek között... — Asztropovics, Nyikulin és Abduvaliev egyaránt jóval előttem jár, az előbbi kettőnek 84 méter fölötti eredménye is van ebben az évben, de Abduvalievnek sem kell szégyenkeznie, hiszen 1989-ben 82,84 méterrel vezette a világranglistát — sorolta beszélgetésünk elején a 26 éves szombathelyi ezüstember, Gécsek Tibor. — Persze, hogy van előttem tekintélyük, de ez nem azt jelenti, hogy eleve feladnám a versenyt, ha ők megjelennek a dobókörben. Éppen ellenkezőleg, egy amolyan csakazértis hangulatba tudom magamat hergelni, miként ez Splitben is megtörtént. Az utolsó sorozatban úgy vettem a kezembe a szert, hogy miért is ne dobhatnék én most 80 métert? Hála Istennek, bejött, mert 80,14-ig repült a kalapács, ami végül is ezüstérmet hozott számomra. Az út a spliti dobogó második fokáig ugyancsak hoszszú volt, amit a dobóatléták között könnyűsúlyúnak számító, leginkább 100 kiló alatt mérlegelő Gécseknek meg kellett tennie. Miután a Savaria Szakközépiskolában minden edzés nélkül is kitűnt gerelyvetésben társai közül, 1980. május 14-én először vezetett az útja a Haladás atlétikai edzésére. — Pontosan emlékszem a napra, azonnal megtaláltam első, és mindmáig egyetlen edzőmet, Németh Pált. Mivel ő súlylökőkkel, diszkoszvetőkkel és kalapácsvetőkkel foglalkozott, a gerelyvetéshez szükséges külön pálya pedig nem állt rendelkezésre, így átállított a kalapácsvetésre. Még az év őszén részt vettem az első országos egyéni bajnokságomon, a serdülő A-korosztályban, öt kilós szerrel 46,32 métert dobtam, s ez a bronzéremhez volt elég. Amennyire naprakészen idézte fel a legelső eseményeket pályafutásával kapcsolatban Gécsek Tibor, anynyira összemosódtak emlékezetében a későbbi történések. Arra persze nagyon jól emlékszik, hogy az első felnőtt országos bajnoki címet 1986- ban nyerte, s hogy azóta ötször, megszakítás nélkül a dobogó legfelső fokára állhatott a bajnoki eredményhirdetéskor. — Alighanem mindenkinek az olimpia jelenti a legmarkánsabb élményt, nálam ez mindenesetre többszörösen is így van — emlékezett a számára végül 6. helyet hozó szöuli napokra a szombathelyiek büszkesége. — Még ma is beleremegek, ha arra gondolok, hogy mindössze egy percen múlt, hogy nem zártak ki az olimpiai döntőből. Az történt ugyanis, hogy az olimpiai faluból induló menetrendszerű járatra egyszerűen nem fértünk fel, a kisegítő busz pilótája pedig eltévedt, a máskor 8 perces buszozás végül 54 percig tartott. Márpedig 50 perccel a döntő kezdete előtt lehetett utoljára jelentkezni, ellenkező esetben törlés következett volna. A parkolóból Vida Józsi vágtatott leggyorsabban, ő egy perccel a zárás előtt esett be az ajtón. A másik maradandó élmény egészen más jellegű és 1989-ből való. Ekkor ugyanis Németh Pál, aki a lelket tartja benne, egy évig pihenni akart. Az akkori sportvezetés viszont végleg nyugdíjazni szerette volna. Sporttársával, Fábián Zoltánnal hónapokig harcoltak, míg megnyugodtak a kedélyek Pali bácsi körül. — Azt a szakmailag és emberileg egyedülálló hátteret, amit ő jelent számomra, nem tudnám elveszíteni. Szerencsére minden a régi, s ez is benne van a spliti ezüstéremben. Ezt a nyugalmat szeretném átmenteni a számunkra csak néhány órás karácsonyi ünnepekre is. Előveszem a Bibliát is ilyenkor, meg elballagunk a templomba, meglátogatjuk feleségeim szüleit, az én családomat is Szentgotthárdon, s egy jót beszélgetünk. Ilyenkor különös lelki béke száll meg, hogy azután másnap folytassam az edzéseket a következő nagy cél, a tokiói világbajnokság felé vezető úton. Johha Károly A világ legjobbjai A UPI hírügynökség közzétette a világ idei legjobb férfi sportolóinak listáját. Az első tíz helyen — a szavazatok alapján —, a következő versenyzők végeztek: 1. Stefan Edberg (svéd, teniszező) 92, 2. Lothar Matthäus (német, labdarúgó) 85, 3. Ayrton Senna (brazil, autóversenyző) 63. 4. Greg Lemond (amerikai, kerékpározó) 41. 5. Nick Faldo (brit, golfozó) 40. 6. Pirmia Zurbriggen (svájci,, síző) és Steve Backley (brit, atléta) 35—35. 8. Gianni Bugno (olasz, kerékpározó) 28. 9. Leroy Burrell (amerikai, atléta) 20. 10. Salvatore Schillaci (olasz, labdarúgó) 18. Égimeszelő járja Európát Jabbar, a rekordok kosarasa Minden sportágnak megvannak a maga hősei. Kareem Abdul Jabbar a kosárlabdázók szemében az, mint Pelé a futballszurkolók, vagy Muhammad Ali az ökölvívók világában. A tehetség és a tudás tökéletes megtestesítője a sportkedvelők mindig csodára váró tekintetében. Az ő mítosza, a népszerűsége nem ismer határokat, csodálják a föld minden részén, ahol a kosárlabdát ismerik. Negyvenkét éves korában vonult vissza, s aztán elindult búcsúzni híveitől, csodáiéitól. Most érkezett Európába ... Amerre jár, ünnepük és ajándékokkal halmozzák el, olvasom a Corriere dello Sportban a ma már kopasz óriásról. A néger dzsesszmuzsika legszebb zenedarabjaitól egészen a legmodernebb Harley Davidsott-motorkölteményig mindennel elhalmozzák. S hogy valóban a sportága legnagyobbja volt, azt bizonyítja egy vitathatatlan tény is: csapata, a Lakers ma már a középmezőnyben szerepel, bukdácsol... A pályafutását rekordok jellemzik: 40 éven felül egyetlen kosársztárról tud a világ — Bob Causy —, aki azonban akkor vissza is vonult, Jabbar nem, 1560 mérkőzésen lépett pályára, 38 387 pontot dobott, 57 446 percet játszott, 15 837 akciót kosárral fejezett be, 3189 horgot biggyesztett „csont" nélkül az ellenfelek kosarába. S ami még idetartozik: 217 cm-es magassága ellenére a lepattanó labdák tekintetében „csak" harmadik. Wilt Chamberlain és Bill Russel mögött. Huszonnégy évet töltött a világ élvonalában a kosarak tövében, s ez alatt mind az NCA, mind az NBA bajnokságaiban kilenc ízben bajnokcsapat tagja volt. A leghíresebb dobásait , amikor 1 méterrel a kétméteresek feje fölé emelkedett, és úgymond, a mennyezetről hullajtotta a kosárba a labdát — máig is „égi manna" megnevezéssel emlegetik. Jabbar azonban nem csak, mint kosárlabdázó volt kimagasló egyéniség, hanem emberként is. Misztikus légkör övezte fiatal korától, s a vallási meggyőződését akár harcnak is nevezhetnénk a hite mellett. A lelki krízise mélypontján, 1971-ben megváltoztatta nevét, és Lew Alcindor helyett megszületett Kareem Abdul Jabbar, a muzulmán óriás, „Allah nagylelkű és hatalmas fia”. Ír papok tanították, ugyanabban az iskolában, ahol Arthur Kennedyt oktatták annak idején. Fiatal korától az emberi megkülönböztetés ellen küzdött, s az 1968-as, mexikói olimpián való részvételt, az amerikai válogatottságot a fajüldözés elleni tiltakozásul lemondta. Nem könnyítette életét a rosszul sikerült házassága sem, első felesége elhagyta. Nem sokkal később kigyulladt Los Angeles-i villája, ahol dollármilliókat érő kincsek, többek között — talán — a világ legértékesebb dzsesszlemez-gyűjteménye semmisült meg. Nem volt sikere a pénzzel sem: menedzsere megszökött minden készpénzével és értékpapírjaival! De őt ez sem törte meg, mert a hite erőt adott neki, hogy mindent újra megszerezzen. Játszott és nyert, hívei pedig újra megküldték mindazt, ami a lányok martaléka lett. Talán ezért sem hagyta abba, ezért is játszott a legvégsőkig, amíg csak hírnevét nem kockáztatta. Nem rombolta le! » Most itt van Európában, s ahogy olvasom —, boldog! „Mindig elsőként érkeztem a csarnokba, és utolsóként távoztam, s így több időt adtam arra, hogy az emberek megismerhessenek.” Jabbar járja a világot, s ki tudja, talán egy nap nálunk is felbukkan — kopasz égimeszelőként... Vándor Kálmán VASÁRNAP, 1990. DECEMBER 23. NÉPSZAVA Úszónadrág helyett nyakkendő A sportcsodákból egyáltalán nem biztos, hogy csodálatos sportvezetők lesznek. Igaz, a kivétel mindig erősítheti a szabályt. Hogy mi lesz Vlagyimir Szalnyikovból a vezetői székben, azt ma még nem tudjuk. Az viszont tény, hogy a szovjet sport egyik csodájaként hasította évtizedeken át az uszodákban a vizet. S néhány nap múlva először vesz részt olyan világversenyen (az ausztráliai Úszó- és Vízilabda-világbajnokságon), amelyen nem úszónadrágban, hanem öltönyösen-nyakkendősen képviseli a szovjet színeket. Vlagyimir Szálnyikon még csak (már!) 30 éves, ami az úszásban veterán kornak számít. Éremgyűjteményében a legkülönbözőbb világversenyek legváltozatosabb színű medáljait őrzi. De gyűjti azokat az újságkivágásokat is, amelyekben a hullámvölgy esztendejeiről írtak a kollégák. A legnagyobb becsben — érthetően — a szöuli olimpián 1500 méteres gyorsúszásában nyert aranyérem áll. A világ Szöulban kicsit szánakozva és furcsán nézett Szalnyikovra, aki aztán mindenkinek megmutatta, mi az, felállni a padlóról, mi az, felállni az olimpiai dobogó legfelső szintjére. Aztán nem sokkal Szöuli után azon sajnálkozott a világ, hogy a veterán úszó bejelentette: befejezi pályafutását. Sokáig nem is hittek neki, hiszen Szalnyikov néhányszor döntött már így, s aztán mégis elkezdte az edzéseket, a mostani elhatározás azonban véglegesnek tűnik, így aztán, ha lehet, még a korábbinál is nehezebb utolérni Moszkvában Szalnyikovot, akit a családja ma is ritka vendégként köszönt otthon. — Korábban legalább én irányítottam az edzéseit — sóhajt a felesége, Marina a telefonba —, s így több időt voltunk együtt. De most! — szinte látom, ahogy megadóan legyint, és átadja a kagylót férjének. — Az ősszel még nem panaszkodott ennyit a felesége, Vologya! Mi történt, amióta nem beszélgettünk? — Ősszel még az úszószövetség választásai előtt kérdezett, s bár addig is rengeteg elfoglaltságom volt, ha lehet, még egy lapáttal rátettem. A szövetségben, amely nemcsak papíromn hirdeti a megújulást, alelnökké választottak, de ezzel párhuzamosan a CSZKA Moszkvában is folytatom — társadalmi munkában — a korábbi tevékenységemet. — Az alelnöknek elsősorban mi a feladata? — A nemzetközi kapcsolatok tartása jut rám, a rengeteg papírmunka mellett, sok telefonnal és sok utazással. Őszintén szólva, ez utóbbi meglehetősen terhes a számomra, hiszen versenyzőként is több száz órát töltöttem el az utazgatással. De élő kapcsolatok nélkül ezt a munkát nem lehet becsületesen elvégezni. A jövőben tervezzük, hogy a magyarokkal új alapokra helyezzük a kapcsolatokat, kár lenne szakítani a régi hagyományokkal. — Nem gondolt még arra, hogy a hivatalnoki munka helyett inkább az edzősködést választja? — Hivatalnoki munka helyett biztos azt választanám, de én nem érzem magam csinovnyiknak. Ellenkezőleg, azt gondolom, hogy nagy szükség lenne jól képzett menedzserekre, akik a sportból jönnek, s akik azért tisztában vannak minden belső problémával. Ugyanakkor azt sem tagadom, hogy a menedzserséghez tanulnom kell, új kapcsolatokat kell létesítenem, s ez ma még plusz energiát visz el. Egyébként nem vagyok kimondottan edző típus, mint ahogy szerintem nem feltétlenül válik jó edző egy jó versenyzőből. Pillanatnyilag azt hiszem, a családban elég egy tréner is (Marina), de távlatokban nem zárom ki ezt a lehetőséget sem. — Utazásai során az Egyesült Államokban találkozott Mark Spitzcel is. Mit szól a barcelonai visszatérés gondolatához? — Valóban összefutottunk a nyáron, s tényleg mesélt az olimpiai tervekről. De azóta nem hallottam felőle friss híreket. — Hisz a nagy visszatérésben? — Én „csak” 28 éves voltam, amikor beütöttem a szöuli célba. Mark Barcelonában már 42 lenne! De embere válogatja, hogy honnan szedi elő az erőtartalékokat. Meg országa is válogatja! Mondjuk, amerikai színvonalon még én is megpróbálkoznék. Talán. — Foglalkoztatja Barcelona? — Kizárólag, mint vezetőt. Tavaly nagyon komolyan úgy döntöttem, hogy abbahagyom a versenyzést, s emellett kitartok. — Nem hiányzik a versenyzés? — Egy csöppet sem! — És az úszás? — Az sem, mert hetenként kétszer-háromszor medencébe ereszkedem. — Mi a véleménye a doppingbotrányokról? Nem fenyegeti a Szovjetuniót egy NDK-hoz hasonló leleplezési hullám? — Gyűlölöm a doppingot, s ez nem puszta frázis. Nagyon csalódom mindenkiben, és nem csupán a sztárokban, akikről kiderül, hogy tiltott szemeket szedtek. Hasonló érzéseim lennének, ha a mi versenyzőinkről derülnének ki disznóságok. — Perthbe „tiszta” csapat utazik? Egyáltalán, milyen ez a csapat? — A legteljesebb mértékben tiszták leszünk! A harkovi Szovjet Kupát követően lehetnek apró változások, de az biztos, hogy hat női és 16 férfi indul a vb-n. — Hány érmet jósol? — Nem vagyok jós, de Andrej Kornyev, a szövetségi kapitány elégedett lenne két-három arannyal. — Szóval az ünnepek alatt ismét távol lesz a családtól... — Na látja, azért a vezetői feladatokban is van valami jó. Bár a csapat már 30-án útnak indul Ausztráliába, de én csak január 3-án csatlakozom hozzájuk, így végre együtt szilveszterezhetünk a családdal, a kis Vologyával és Marinával. Csak nehogy közbejöjjön valami ! Szerdahelyi Csaba