Népszava, 1991. január (119. évfolyam, 1–26. sz.)
1991-01-02 / 1. szám
NÉPSZAVA 1991. JANUÁR 2., SZERDA incs áram, nincs élelmiszer, nincs rendszerváltás Mongólia magára marad? Ha nem is fényárban és díszkivilágításban, de legalább áramkorlátozás nélkül ünnepelték az újév beköszöntét Ulánbátorban. A városi hatóságok úgy döntöttek, hogy december 31-én és január 1-jén ideiglenesen nem szüneteltetik az áramszolgáltatást, de szerdától ismét arra számíthatnak a lakosok, hogy délutánonként három órára villany nélkül maradnak — kapta a tájékoztatást Ulánbátori diplomáciai körökből a Népszava munkatársa. A kemény hidegben a távhőszolgáltatás aránylag zavartalanul üzemel, bár előrejelzések szerint január végétől a sorházakban lakó százezrek felkészülhetnek arra, hogy estétől reggelig hidegek maradnak a fűtőtestek. A mongol fővárosban — bármennyire is furcsa — a jurtákban élők most viszonylag jobb körülmények között vannak, mint az állami lakásokban élők. De a helyzet a jurtavárosban is rohamosan rosszabbodhat, ahogy a főváros tüzelőanyag-készlete csökken. A térség elemzői és a mongol ellenzéki pártok véleménye szerint a szovjet csapatok Mongóliából történő kivonásával összefüggésben és azzal arányosan csökken a szovjet érdekeltség az ázsiai országban. Míg az ellenzék korábban örömmel fogadta ezt, mára be kellett látnia: az ország az utóbbi évtizedekben annyira szoros köldökzsinórral kapcsolódott a Szovjetunióhoz, hogy ennek mostani átvágását Mongólia csak kínkeservesen élheti túl. A jelenlegi tél a lehető legnagyobb erőpróba elé állítja Mongóliát. Míg korábban legalább a külföldiek számára biztosítottak az átlagosnál valamivel jobb áruellátást, addig mára a speciális üzletek is kiürültek. Az ellenzék vezetői szerint a kormány számíthat rá, hogy a lakosság már akár a közeli hetekben újabb tömegmegmozdulásokon fejezi ki elégedetlenségét. Ez nemcsak annak tulajdonítható, hogy nincs mit enni és nincs mivel fűteni, de a demokratikusnak mondott tavalyi választások után a politika színpadán is változatlan a helyzet. Többpárti választásokat rendeztek, ám az ellenzéknek nem adtak időt a normális felkészülésre. És a régi félelmek és reflexek is szerepet játszhattak abban, hogy a korábbi állampárt hatalmas előnnyel futott be. De az ígéretekből eddig alig tudott valamit teljesíteni. Sokan azt remélték, hogy a Nyugat csak arra vár, hogy a Szovjetunió kivonuljon Mongóliából. Az eddigi tárgyalások azonban azt mutatják, hogy az amerikai és japán tőke visszakozott, s legfeljebb Kínában bízhat a magára maradó állam. Érdekes módon éppen az eddig legkonzervatívabbnak tartott vidéki településeken kezd megerősödni az ellenzék — a városiak mintha kicsit belefáradtak volna a kilátástalan küzdelembe. Sz. Cs. Belháború Szomáliában Az elnök egy bunkerből irányít Sziád Barré Szomáliai elnök a főváros repülőterének közeléből, egy bunkerből irányítja a kormánycsapatok hadmozdulatait az Egyesített Szomália Kongresszusa (USC) elnevezésű szervezet felkelőivel szemben. Ezt egy, a helyszínen tartózkodó olasz diplomata mondta el keddre virradóra a RAI 2 olasz tévének. A felkelők vasárnap délben indítottak összevont támadást a kormányerők ellen Mogadishuban, a Szomáliai fővárosban. A diplomata értesülése ellentmond azoknak a korábbi jelentéseknek, amelyek szerint Sziád Barré a repülőtéren tartózkodik, menekülési lehetőségre várva. A kedden is folytatódó heves harcok áldozatainak pontos száma egyelőre nemismert. Az olasz rádió beszámolója szerint több száz ember vesztette életét a harcokban. A helyzet meglehetősen áttekinthetetlen. Az elnöki palota füstölgő romokban áll, miután a lázadók nehézfegyverrel támadták az épületet. A felkelők ellenőrzésük alatt tartják az állami rádiót és a tévét. A lázadó erők, az Egyesített Szomália Kongresszusa csapatai ellenőrzik Mogadishu valamennyi utcáját, és körbezárták a katonai repülőteret is, ott tartózkodik jelenleg Sziád Barré államfő — adta hírül a szervezet kedden Londonban nyilvánosságra hozott közleménye. A USC közlése szerint a szervezet egységei megakadályozták, hogy az államfő elmeneküljön Líbiába. Az olasz és az egyiptomi kormány is megerősítette hétfőn, hogy továbbra is készek a közvetítésre a Szomáliai belháború befejezése érdekében. Már decemberire Kairóba hívták a Szomáliai polgárháborús felek képviselőit, de a tanácskozás akkor nem jött létre. (Reuter) Szovjet dezertőr Németországban Vitte a rakétákat is... Tamássy Sándor, az MTI tudósítója jelenti: 145 szovjet katona dezertált idén a Németországban állomásozó szovjet hadseregcsoport egységeiből — jelentette az Izvesztyija. Anatolij Korotkovra, a szovjet katonai főügyészség vizsgálati főosztályának vezetőjére hivatkozva. Korotkov megerősítette azokat az értesüléseket, hogy november végén megszökött az egyik ezredparancsnok, családtagjaival és egyik beosztottjával, egy századossal együtt. Kolesznyikov alezredes a volt NSZK területére egy légvédelmi rakétát, egy távirányítható rakétát és három, a legkorszerűbb szovjet harckocsihoz rendszeresített lőszert is magával vitt. A katonai ügyészség képviselője hangsúlyozta, hogy értékelése szerint a szökésnek nincsenek politikai indítékai, sokkal inkább egyszerű anyagi érdekek bújnak meg az alezredes dezertálása mögött. Az üzletelgető Kolesznyikov ugyanis röpke egy évi szolgálat után már egy Mercedes és egy Volga személygépkocsit is vásárolni tudott, miközben teljesen felbomlott a fegyelem egységénél. A parancsnokság ezért leváltotta, és hazatérésre utasítota Kolesznyikovot. Korotkov nyilatkozata szerint a Kolesznyikov-ügy kapcsán a szovjet nyugati hadseregcsoport négy vezető beosztású tábornokát váltották le — köztük a hadseregcsoport parancsnokát, Sznyetkov hadseregtábornokot —, s több más parancsnok is büntetést kapott. Albánia halálos emberi jogokat ígér Az új albán alkotmány garantálni kívánja az alapvető emberi jogokat, egyebek közt a lelkiismereti és vallásszabadságot, a magántulajdonnak és a pártok alakításának jogát, a szabad utazásra való jogot. Az új alaptörvény tervezetét a napokbantették közzé Tiranában. Közben további ötszáz, zömében görög nemzetiségű albán lépte át illegálisan az albán—görög határt. A menekültek közlése szerint még további százak várnak délalbániai falvakban, hogy átszökhessenek a szomszéd országba, miután olyan híresztelések terjedtek el Albániában, hogy Athén az új évtől le akarja zárni határait. A görög kormány szóvivője cáfolta ezt, és közölte, hogy Konsztantin Micotakisz görög kormányfő január 13-án kétnapos hivatalos látogatásra Albániába utazik. Személyében először jár majd görög miniszterelnök Tiranában. Antonisz Szamarasz görög külügyminiszter felszólította a görög nemzetiségű albánokat, hogy maradjanak otthon, és inkább segítsék a reformok megvalósítását. A tiszta látási viszonyokat és a teliholdat kihasználva, háromezer albán menekült érkezett gyalogosan Görögországba újév napjára virradóra — közölte a görög rendőrség. Ilyen méretű menekült, hullámra hosszú évek óta nemvolt példa albán—görög viszonylatban. Jellemző a folyamat felerősödésére, hogy decemberben az egész hónap folyamán kétezer menekült lépte át a határt. Szemtanúk beszámolói szerint a határőrök szemet hunynak a tömeges kivándorlás fölött. Több ezren vettek részt az Albánia délkeleti részében fekvő Korcéban azon az ellenzéki nagygyűlésen, amelyen felszólították a hatóságokat, hogy halasszák el a február 10-re kiírt parlamenti választásokat, és engedjék szabadon a politikai foglyokat. (Reuter) Izrael Özönlenek a bevándorlók A tavalyi adatokat rögzítő számítógépes nyilvántartás szerint az óév utolsó napján megérkezett a kétszázezredik bevándorló Izraelbe. A huszonöt éves szovjet Igor Goldfarb mérnök az Urálon túlról jött. A tavaly Izraelben letelepültek zöme, mintegy 184 ezren a Szovjetunióból érkeztek. Előző évben mindössze 25 ezren vándoroltak be Izraelbe, és közülük alig 13 ezer érkezett a Szovjetunióból. Izraelben arra számítanak, hogy az idén és jövőre további nyolcszázezer ember választja Izraelt új otthonául. Ha ez megvalósul, akkor Izrael lakossága három év alatt húsz százalékkal fog megnövekedni. (Reuter) Kulturális főváros Dublin átvette a stafétabotot Dublin kedden átvette ez évre a skóciai Glasgow-tól Európa „kulturális fővárosának" funkcióját, ami nagyszabású kulturális események megrendezésének kötelezettségét rója az ír fővárosra. 1985-ben kezdeményezte Melina Mercouri világhírű színésznő, akkori görög kulturális miniszter, hogy évről évre vállalja magára egy-egy európai város ezt a kultúrmissziót, és hogy az Európai Közösség támogassa anyagilag a rendezvénysorozatokat. A dublini eseménysorozat a pénzhiány miatt várhatólag fakóbb lesz, mint bármelyik korábbi. Az ír kormány ugyanis viszonylag kevés pénzt, hárommillió ír fontot tudott kiszorítani erre a célra kulturális költségvetéséből. Az Európai Közösség hozzájárulása pedig szinte csak jelképes, 170 ezer dollár. SZÁZADVÉG | „Vadulj, gyászos elme!, megújul a világ, | S előbb, mint e század végső pontjára hág.” Kereken kétszáz évvel ezelőtt e jóslattal | kezdte, s fejezte be A, látó című emlékezetes versét Batsányi János, ki honfitársai | vigyázó szemeit Párizsra kívánta irányítani. Ama forradalmi városra és ama dicső nemzetre, mely — a lelkes, derűlátó magyar költő reménye szerint — „a két világnak megváltója”, szabadság és egyenlőség, igazság és ész elterjesztője lészen. Egy év múlva azonban, 1792-ben ugyanő már szomorúan kérdezte: felébred-e végre a világ halálos álmából, avagy a XVIII. század „örökös csúfjára” ledől a szabadság imént emelt oltára? 1795-ben Csokonai „jámbor magyarként’’ már a huszadik századot képzelte azon időnek, amikor — talán — boldogabb nap virrad fel valahára a magyar hazára. Nos, a huszadik századvég megkezdődött, s ki-ki eldöntheti, valóra váltak-e szerinte a kétszáz éves jóslatok s remények .. . Európa keleti fele most csendes, újra csendes — elzúgtak 1989—1990 vértelen és véres forradalmai, mondhatjuk Petőfit parafrazálva. De miképpen a francia forradalom kétszáz éve végeredményben nem tudta megvalósítani a két csodálatos jelszó: „Szabadság és Egyenlőség" testvériségét, azonképpen a „létezett szocializmust” felváltó új politikai rendszerekről sem tudni még: megteremtik-e a valódi politikai és gazdasági szabadságot, valamint a társadalmi igazságosságot, esélyegyenlőséget, mielőtt e század végső pontjára hág? „A kétes csillag mily sorsot küld le hazánkra?” — kérdjük ezen az évnyitón Vörösmartyval, reményt keltő jóslatra, biztosan beváltandó ígéretre, vagy egysze- rrűen csak néhány jó szóra és — Simone Weil szavaival — jeges tumultus helyett meleg csendre várva és vágyva. Feltételezhető, érthető is, hogy mindenki inkább önmagára, családjára, szűkebb környezetére gondol aggódva és szorongva, mintsem a hazára, s aligha válaszol így a Szózat költőjével: „ha erős akarat fűz láncot honfiszivekből, És soha nem fordult arccal az ügyre tekint, Aggodalom nélkül mehetünk a sorsnak elébe , Élni fog a nemzet s állni szilárdan a hon.” Annak ellenére hiányzik ez a válasz, hogy régi közhely, a társadalomban az egyén egyedül nem válhat szabaddá. Ahogy például Bálint György írta: „az egyéni szabadsághoz a tömegszabadságon át visz az út. Előbb a toll megnek, mint tömegnek kell felszabadulni mia a politikai, szociális és szellemi elnyomás alól, hogy azután az egyéniségek gátl lástalanul kibontakozhassanak. Az egyén csak akkor lehet igazán szabad, ha mindenki szabad.” Igen ám, csakhgoy a XIX. század individualizmusa, a személyes szabadság szentsége után a XX. század kollektivizmusa, a mindentudó és mindenható, minden egyénről gondoskodó állam mítosza is szertefoszlott. Vajon a XXI. század melyik nagy eszme, társadalomformáló paradigma százada lesz? Beválik-e századunk egyik legkülönösebb és legcsodálatosabb gondolkodójának, Simone Weilnek ama a jóslata, miszerint a két nagy tévedés — az individualitás és a kollektivitás — után az emberi lét csak akkor térhet ki a kollektivitás vonzása elől, túlsúlya alól, ha a személyes fölébe emelkedik, hogy a személytelenbe hatoljon. Mert szerinte nem az emberi sze-mélyiség szent, hanem ami emberi lényünkben személytelen, vagyis általános emberi. Mert szerinte sem a személyiségeknél, sem a pártoknál soha nem lelhet meghallgatásra sem az igazság, sem a sze frencsétlenség. Ezért száműzni kell erköl- | cseinkből és intézményeinkből mindazt, ami a személyes kiváltság, illetve a pártszellem bélyegét viseli, és szigorúan korlátozni a tömeges hazugság, az ideológia és a propaganda burjánzását. Van-e, lesz-e lehetőség megvédeni az egyént, mind a tömeges magány (elidegene-dettség, elszigeteltség), mind a magányos tömeg (a demokrácia, azaz a mindenkori statisztikai többség hatalma) ellen? Van-e, lesz-e ész, erő és akarat védelmezni a társadalmi igazságosságot, vagyis megakadáá lyozni a rossz elkövetését, s ha mégis rossz történik valakivel, akkor vajon lesznek-e egyesek, akik gyámolítást és segítséget nyújtanak a szerencsétleneknek? Talán a jövő század, s már a mi századvégünk legnagyobb kérdése lesz, hogy lehetséges-e politikai szabadság gazdasági jólét nélkül? Hogy mit érnek az emberi és polgári szabadságjogok, a megalázónak és megszomorítottak, a létminimum alatt tengődők számára? Lehet-e szabadságot és demokráciát építeni azokban az országokban, ahol „éhe kenyérnek hajtja” az emberek többségét? Lehet-e Európa politikai egységét megteremteni, ha a kontinensünk két felét több mint négy évtizeden át megosztó, egymástól elszigetelő vasfüggöny helyére kolbászból fon, kerítés kerül, s a kapuban — az Édenkertet lángpallossal vigyázó kerubhoz hasonlóan — szigorú útlevél- és vámellenőrök állják útját a kelet-ről áramló szegénynép-vándorlásnak? Mit tegyen az a szegény közép- és kelet-európai polgár, akit nem fűt és nem lakat jól faltázunk és éhezünk, de szabadok vagyünk” romantikus pátosza? Aki attól fél, hogy hiába veti vigyázó szemeit Nyugatra, | valami delejes erő nem arra, hanem Dél | felé húzza erőtlen lábait. Lehet, hogy a | „létezett szocializmus” második világából | Közép- és Kelet-Európa a harmadik világ | ba csúszik, züllik le, s a következő évszá- | zadot már nem Kelet—Nyugat, hanem | Észak—Dél mélyülő ellentéte jellemzi majd? ... Kereken száz évvel ezelőtt jelent meg a tragikus sorsú Oscar Wilde Dorian Gray arcképe című regénye, amelynek főhőse a I fin de siecle — századvég — helyett a világvégét kívánta, mondván, hogy az élet „nagy-nagy csalódás”. Egy világ valóban véget ért azon és ezen a századvégen is. Hogy milyen lesz az új? Aki megéri, meglátja. Addig is — József Attila szavaival — „nyisson ajtót nekünk a reménység!”. Faggyas Sándor Göncz Árpád újévi köszöntőjéből legtöbbet önmagunktól ■ várhatunk Honfitársaim! Alig néhány perce, hogy elbúcsúztattuk a magunk mögött hagyott sorsfordító évet, most hadd kívánjak én, innét, hazánk minden polgárának, s hazánk határain túl minden magyarnak az új esztendőre erőt, egészséget. Könnyű évet magunknak aligha kívánhatok, mert ha nem is mindenkinek, de nagyon sokunknak igencsak nehéz esztendeje ígérkezik. Ne áltassuk magunkat, amiben eddig éltünk, s amit sokan, jó ideig, egy igazságosabb társadalom ígéretének véltek, reménytelenül összeomlott. Látszólagos létbiztonságunkért, szerény jólétünkért most kell megfizetnünk, mégpedig drágán. Visszaút nincs. A tavalyi év jócskán hozott számunkra meglepetést: kiderült, hogy nem elég jogszabályokból, törvényekből, parlamentarizmusból felhúznunk a demokrácia intézményfalait, attól az épület még nem válik lakályossá. Ha azt kívánjuk, hogy meghitt és lakható legyen, be is kell rendeznünk, az pedig gazdasági kérdés. De ameddig idáig eljutunk — márpedig biztos, hogy eljutunk —, meg kell tanulnunk békességben együtt élni ebben a szegényes hajlékban is. Sült galambot senkitől nem várhatunk. A kormánytól is csak egyvalamit: világosan vessen számot a helyzettel, szabja meg a tenni-valók sorrendjét, tárja az ország gondolkodó,s mint több ízben bebizonyította, felnőtt és felelős népe elé, hogy miért és mekkora áldozatot kell vállalni a tulajdon jövője érdekében. S kinek mekkorát. Mert ha az ország a jövőjéért lemond a tisztes szegénység egyenlőségéről, azt joggal kívánja, hogy elviselhetetlen teher senkire ne háruljon, s az átmenet árát ki-ki a teherbírása arányában, igazságosan fizesse. Mert a nép nem statisztikai adat, a nemzet megmaradása nemcsak szellem, de betevő falat kérdése is. Sok mindenről le kell majdmondanunk, sok olyasmiről, amit pótolnunk évekbe telik. De emberekről lemondanunk nem szabad, s ez nem csupán szociálpolitika, hanem, mindenekelőtt tudatos és minden politikai döntést átható értékválasztás kérdése. A Nyugattól csak egyet várhatunk: döbbenjen rá végre, hogy önmagán segít, ha Közép-Kelet-Európa keserves jelenén könnyít. De legtöbbet önmagunktól várhatunk és kell is elvárnunk: társadalmi méretű együttérzést és együttműködést. Háborút, ostromot, forradalmat, árvizet ésföldindulást, sőt szegénységet is csak társadalmi együttérzés, kölcsönös segítőszándék segít átvészelni. A társadalmat ilyenkor a módosabbak önként vállalt lemondása, a szorosra fűzött családok, a jószomszédság, a sok-sok kisközösség, az egymást el nem engedő kezek sokasága tartja össze. Nézzék el, hogy nem mondom el mindazt, amit manapság mondani illik — nem beszélek a múlt bűneiről, a hibákról, amiket elkövettünk — igenis mi, mindannyian, még ha a bűnökben, hibákban nem is egyaránt osztoztunk, hiszen féltünkben magunk is eltűrtük, tudomásul vettük, ami történt, mert emberek vagyunk, esendők, a történelmet nem mi csináljuk, hanem a történelem formál mibennünket, s mert a történelem jégverése ellen nem kötöttünk biztosítást. Azt hiszem, ami volt, az végérvényesen elmúlt, legfeljebb a csökevénye él már mindannyiunkban, a gondolkozásunkban, a cselekedeteinkben, s ideje már, hogy végre előre tekintsünk,é s magunk vállaljuk a sorsunkért a felelősséget. S kérem, ne higygyék, hogy ha nehéz évet ígérek, borúlátó vagyok, derűs csak az lehet, aki számot vet a valósággal. Hadd mondjam meg: én már átéltem ebben az országban két csodát, negyvenötben és ötvenhatban. Ismerem az országot, tudom, hogy a türelmetlenség színe alatt most is tettvágy feszül, mint akkor, ráadásul most nem romokból kell az országot felépítenünk, s nem világhatalmakkal állunk szemben. Igen, 1991 embert próbáló és emberséget próbáló, társadalomkovácsoló esztendő lesz, történelemformáló esztendő — s hiszem, hogy nem közös szégyenünk, hanem mindannyiunk közös büszkesége. (MTI) 3