Népszava, 1991. április (119. évfolyam, 76–100. sz.)

1991-04-02 / 76. szám

2 Ingatag a nyugalom Horvátországban (Folytatás az 1. oldalról) tegnapra virradóra vonultak be a jugoszláv hadsereg pán­célos alakulatai, amelyek Slunj irányából érkeztek. Az eddig közzétett hivatalos adatok szerint a vasárnap hajnali szerb-horvát össze­csapásnak 12 sebesültje van, ketten vesztették életüket. Egyikük Josip Jovic, a hor­­vát különleges alakulatok tagja, akinek haláláról már vasárnap beszámoltak, s most újra megerősítették ezt a hírt, a másik halott Rajko Vukadinovics, a knini rend­őrosztag, vagyis a szerb fegy­veresek tagja volt. A sérül­teket főként a zágrábi trau­matológián ápolják, állapo­tuk nagyon súlyos. Stipe Mesic szövetségi al­­elnök, az államelnökség hor­­vát tagja az államelnökség vasárnap este megtartott ülé­séről elmondta, hogy szükség­telennek tartotta az ülést, a hadsereg felvonultatását, mi­vel a rend már helyreállt. Ellene szavaztam — mondot­ta Mesic —, de mindez nem jelenti azt, hogy emiatt le­mondanék tisztségemről. A horvát belügyminisztérium és az ötödik katonai körzet között kisebb nyilatkozathá­ború alakult ki: a Horvátor­szágban és Szlovéniában le­vő körzet illetékesei előbb közölték, hogy a horvát rendőrség akciójáról nem volt tudomásuk, csak négy heli­koptert bocsátottak az inci­dens idején az illetékesek rendelkezésére, hogy időben elszállíthassák a sebesülteket. A horvát belügyminisztérium korábban azt állította, hogy a hadsereg együttműködött a horvát belügyi alakulatokkal, különösképp a sebesültek el­szállításának megszervezésé­nél. Az ötödik katonai kör­zet ezt hevesen cáfolta, mire a horvát belügyminisztérium újfent bejelentette, hogy Jo­sip Boljkovac belügyminisz­ter igenis konzultált Konrad Kolsak tábornokkal, a körzet parancsnokával és munkatár­saival. Tegnapra virradó éjjel két újabb horvátországi szerb város jelentette be elszaka­dását Horvátországtól — kö­zölte az osztrák APA hír­­ügynökség hétfőn. A köztársasági fővárostól, Zágrábtól délre fekvő Glina és Kostajnica csatlakozott az alkotmányellenesen létrejött horvátországi Szerb Autonóm Területhez. Szünetel a teljes vasúti közlekedés Belgrád és az Ad­riai-tengeri kikötő, Split kö­zött. A jugoszláv néphadsereg konvoja .Vl­yoh exmeln­­ih is jelen volt Tbilisziben a függetlenségre szavaztak Richard Nixon, az Egyesült Államok volt elnöke nem megfigyelőként, hanem érdeklődő politikusként vett részt vasárnap Tbilisziben a népszavazáson. Ennek eredménye egyébként korábban sem volt kétséges: a grúzok elsöprő többsége arra szavazott, hogy a jövőben a Szovjetunióból kiválva, függetlenül éljenek — nyilat­kozta a Népszavának telefonon hétfő délben a grúz parlament szóvivője, Kudza Khundadze. 0 EXKLUZÍ — Várták, hogy ilyen nagy lesz a részvételi arány? — Természetesen! A grú­zok mindig is érzékenyek voltak a politikára, amit az is mutat, hogy a múltban sok kiváló személyiséget adtunk az országnak. Most még egyértelműbb volt, hogy aki él és mozog, az a sza­vazóurnákhoz járuljon, hi­szen a független Grúziára kimondott igen az egyik tör­vényes feltétele annak, hogy a jövőben is élni és mozog­ni tudjunk. — Az autonóm területeken ugye nem rendeztek népsza­vazást? — Abházia egyes körzetei­ben szavazhattak az emberek, de Dél-Oszétiában valóban lehetetlenné tették a proce­dúrát a helybéli vezetők. Ez már csak azért is törvény­telen, és a grúzokat sértő magatartás, mert jelenleg a grúz parlament felfüggesz­tette a Dél-Oszétiának adott alkotmányjogokat. Úgy lát­szik, az oszétok a Kremlben erős támogatókra akadtak, ezért március 17-én az össz­­szövetségi népszavazáson — szégyenletes módon —, 50 ez­ren mentek el voksolni. Azt hiszik, tőlünk jobban kell félniük, mint a birodalomtól, csupán azt felejtik el, hogy Dél-Oszétia ősi grúz föld és a Szovjetunióhoz ugyanúgy erőszakkal csatolták, mint annak idején Grúziát. — Gorbacsov úgy nyilat­kozott, hogy aki akar, mehet a Szovjetunióból. Mit szólnak hozzá? — Azt, hogy Gorbacsov egyetlen hivatalos szovjet fórumon nem tett ilyen nyi­latkozatot. Mégiscsak furcsa, ha egy német újságnak adott interjúból kellene megtud­nunk a szándékát. Nem titok, hogy Grúziában a tömegek csalódtak Gorbacsovban, s akkor még mértéktartóan fo­galmaztam! Továbbra is a leghatározottabban állítjuk, hogy komoly veszélye van egy katonai hatalomátvétel­nek, vagy egy olyan konzer­vatív diktatúrának, amelynek élére Gorbacsov állhat. S ezért mi változatlanul azt hangoztatju­k, ha kell, fegy­verrel is megőrizzük ősi föl­dünket. De mondja kérem, miért hiszik, hogy a gorba­­csovi politika a jó irányba vezet? Az a politika, amelyik már Moszkvában is katonák­kal és rendőrökkel bástyázza körül magát! — Milyen kapcsolatokat keres Tbiliszi? — Bízunk benne, hogy a világot nem lehet becsapni, és egyre több politikus rá­jön, minek köszönhető a Szovjetunióban ez a sok el­szakadási kísérlet. Ezért örü­lünk annak, hogy Richard Nixon jelenlétével megtisz­telte a népszavazásunkat. Így első kézből kaphatott in­formációkat és nem a moszkvai „mandineren” ke­resztül. Országunk nyitott, ugyanúgy vállaljuk az együttműködést más köztár­saságokkal, mint külföldi or­szágokkal. Csupán egyetlen kikötésünk van: a független­ségünk elismerése és tiszte­letben tartása! Szerdahelyi Csaba xXIbi­n­iu szekere Nagyot rándult vasárnap Al­bánia szekere Európa poros országútja felé. Bár az első szabad és többpárti válasz­tás után még távolról sem eldöntött, milyen „közleke­dési eszközt” választanak a kis ország lakói a felzárkó­záshoz, az biztosnak látszik, hogy a csatlakozás nem lesz gyors. Munkapárt vidéken megőriz­heti elsőségét, míg legfeljebb Tirana és néhány nagyváros léphet ellenzéki sikerekkel az igazi demokrácia és a parla­ment felé. Bár ki tudja, ho­gyan is fogalmazzunk a Bal­kán csücskén, 1991 tavaszán a demokráciáról? Hiszen, az eleve győzelemnek számít, hogy sor kerülhetett erre a választásra. (Enver Hodzsa most talán­ forog a sírjá­ban ...) Igaz, az utóbbi más­fél évben hozzászokhattunk Közép- és Kelet-Európában a politikai csodákhoz, ám kevesen adtak volna akár egy rongyos leket is azért, hogy Albániában rövid há­rom hónap alatt egy semmi­ből megszületett ellenzéki párt képes lesz igazi konku­rensként csatasorba állni. Hiszen az évtizedek bezárt­sága, a kénytelen-kelletlen elfeledtetett Európa még ne­gyedéve is messzebbnek tűnt, mint a csillagos ég. Ha pontos végeredmény még nincs is, a pártok joggal éltetik magukat. De nem tudni, hogy a nép öröme fel­hőtlen lehet-e? Hogy vasár­nap elindult valami, az bi­zonyos, de konkrét progra­mok hiányában (de ismerős a kép!), felelőtlen ígérgete­­tésekkel csatát lehet nyerni, ám a háború vesztésre ítél­tetett. Hiszen az albánok most valami olyasmibe kós­toltak bele, amiről nagyon nehéz lenne ismét leszoktat­ni őket. Albániáról roppant keveset tudunk, ám gyanít­hatóan az utolsó hetekben már csak a rojtosra gyűrt eszme utol­só kötelei tartot­ták össze az országot. S íme: elérkeztt a nagy politikai csomóátvágás! És ezt kö­vetnie kell, kellene a gazda­sági és szociális problémák végleges kibogozásának is. Szóval, kátyúból kifelé ka­paszkodhat az a bizonyos szekér. Ugyanúgy, ahogy ta­lán még ezekben az órák­ban is Tirana felé zötyög egy-egy igazi szekér — vok­­sokat cipelve sokat tűrt há­tán. A szekér, persze, lassan halad. Ám elképzelhető, hogy mégis gyorsabban, mint a nem is olyan régen az ol£­ sz kikötők felé menekülő roz­zant hajók, vagy a jugoszláv határon átosonó, mezítelen lábak. Hogy ki, mikor, ho­vá ér, vagy netalán fordul vissza, arra ma nem érde­mes választ adni. Mint ahogy az is nagy kérdés, hogy Al­­bánia ösvényét valóban ma­gába fogadja-e Európa or­szágútja. Mert ez az út kín­keservesen nehéz járást kényszerít a rajta taposóra. Főleg azért, amiért az út a Balkántól indulva Közép- Európán át vezet az áhított Nyugat felé .. . (szerdahelyi) Ú­j parlamenti szerv terve Háromnapos tanácskozást kezdtek hétfőn Madridban az Európai Biztonsági és Együtt­működési Értekezlet (EBEÉ) részt vevő államai. A 32 euró­pai ország, az Egyesült Álla­mok és Kanada mintegy 400 képviselője az EBEÉ új par­lamenti szervének létrehozá­sával kapcsolatos terveket vitatja meg. Felix Pons, a spanyol kép­viselőház elnöke sajtótájé­koztatóján elmondta, hogy a novemberi EBEÉ-csúcsérte­­kezleten elfogadott Párizsi Charta értelmében az új par­lamenti szerv nem kívánja átvenni sem az Európai Par­lament, sem az Európa Ta­nács szerepkörét, sokkal in­kább fórumot kíván biztosí­tani az EBEÉ-folyamat részt vevő államainak a biztonsá­gukat és együttműködésüket érintő témák megvitatásához. Észak-Korea Atombomba készül? Amerikai műholdfelvételek azt mutatják, hogy a KNDK évekkel korábban képes lehet atomfegyver előállítására, mint eddig gondolták. A The Washington Times hétfői je­lentése szerint jövőre, Kim Ir Szen elnök 80. születésnapjá­ra befejeződhet egy Phenjan környéki atomreaktor bővíté­se, és Észak-Korea évi 217 atomfegyvert lesz képes elő­állítani. Ismét „vendég” az űrben A bajkonuri szovjet űrrepü­lőtérről felbocsátották az „Almaz—1" jelzésű automa­tikus űrállomást. Vele foly­tatják a Föld felszín és a világóceán távszondázási rá­­diólokációs módszerrel vég­zett vizsgálatát, amelyet 1987-ben a „Kozmosz—1870” jelzésű műholddal kezdtek meg. A vizsgálatok eredmé­nyeit hasznosíthatja majd a geológia, a térképészet, az óceánkutatás, a környezetvé­delem, a mezőgazdaság. (MTI) KEDD, 1991. ÁPRILIS 2. NÉPSZAVA. Dől a torony A híres pisai ferde torony egyre jobban dől. A legutóbbi mérések szerint az utóbbi három hónap alatt ismét 1 milliméterrel távolodott a függőleges vonaltól, szemben a korábbi egész évi 1,8 milliméteres átlaggal. Jcl A pisai egyetem két professzora szerint, akik pénte­ken a méréseket végezték, túlzott aggodalomra jelenleg m­ég nincsen ok: a dőlés hasonló mértékű gyorsulását és lassulását többször tapasztalták már 1918 óta, amikor a mérések megkezdődtek. Ha a torony, amelynek teteje jelenleg a függőlegestől mintegy négy méterrel tér el, a szokásos mértékben dől tovább, a szakemberek szerint legalább még száz évig nem kell a ledőlésével számolni. Az olasz kulturális és a közmunkaügyi minisztérium által létrehozott bizottság hamarosan elkészíti jelenté­sét arról, hogyan lehetne a toszkán építészet eme re­mekművét megmenteni. Az 54 méter magas tornyot 1173-ban kezdte építeni Ron­ano Pisano, majd Tomasso d’Andrea fejezte be 1360 és 1370 között. A torony 1990 januárja óta zárva van a látogatók előtt, a kereskedők őszinte bánatára. Szerintük ugyanis azóta csökkent a várost felkereső tu­risták száma. Jó szomszédok Hamarosan új jószomszé­di és együttműködési szer­ződést ír alá Románia és Törökország, felváltva ez­zel a még 1933-ban kötött egyezményt. Az új doku­mentumot Turgut Özal török államfő közelgő ro­mániai látogatásán látja el kézjegyével a két or­szág elnöke — közölték hétfőn Bukarestben a ro­mán—török külügymi­niszteri eszmecsere után. távozó kubaiak A kubai Fegyveres Erők Minisztériuma közle­ményben jelentette be Szombaton, hogy Kuba , megállapodott Kongóval az afrikai országban 1977 óta állomásozó csapatai­nak kivonásáról. GYILKOS SCUD Telibe találta az afgán felkelők egyik, a pakisz­táni határhoz közeli bá­zisát egy Scud rakéta,­­ amelyet a kormánycsapa­tok lőttek ki Kabulból — közölték a felkelők. A becsapódó rakéta leg­alább 80 ember életét ki­oltotta. MEDDŐ TÁRGYALÁS Eredmény nélkül ért vé­get Nelson Mandela, az Afrikai Nemzeti Kong­resszus (ANC) alelnöke, és Mangosotho Buthelezi, a rivális Inkatha Szabadság­párt vezetője között a dél­­afrikai Durbanban lezajl­­­lott ötórás tárgyalás. A­­ két politikus megpróbált véget vetni a két tábor­ok közötti véres összecsapá­soknak, amelyek öt év alatt közel 5000 életet kö­veteltek. Gyorsan vonultak ki az amerikaiak Irakban tovább dúl a belháború Palesztinok pellengéren Iraki hivatalos közlés sze­rint a kormányerők tegnap visszafoglaltak egy katonai szempontból fontos várost Kurdisztánban, Irak északi részén. Mint az INA iraki hírügynökség jelentette, a közvetlenül a török határ kö­zelében lévő Zaraho városból a kurd felkelők elmenekül­tek. A város a Szaddám Hu­­szein-ellenes kurd felkelés egyik fontos központja volt a harcok első napjaiban. A vá­rost ellenőrzése alatt tartó két kurd felkelővezér később délebbre, Dohuk városába húzódott, amely azonban már vasárnap a kormányerők ke­zére került. A kurd felkelők egyik szó­vivője hétfőn Damaszkusz­­ban úgy nyilatkozott, hogy a kurd gerillák azért ürítik ki sorra a nagyobb városokat, hogy elejét vegyék további vérontásnak a polgári lakos­ság körében. Az amerikai hadsereg két héten belül húszezer katoná­ját vonja ki Dél-Irakból — közölte meg nem nevezett amerikai katonai vezetőkre hivatkozva a The New York Times hétfői száma. Az amerikai hadvezetés naponta átlag háromezer ka­tonát von ki a körzetből, és ezt az ütemet tartani szeret­né az állandó tűzszünet el­éréséig, amelyet talán már ezen a héten sikerül tető alá hozni. Április elsejéig 400 000 alá, vagyis több mint egyne­gyedével csökkent az eredeti­leg 540 000 fős amerikai kon­tingens létszáma. A haderőkivonás valószí­nűleg csökkenteni fogja a ha­talma megtartásáért küzdő Szaddám Huszeinre gyakorolt nyomást, bár az akciónak nem ez a célja — hangoztat­ták meg nem nevezett ameri­kai parancsnokok. Az Egye­sült Államok nyilvánvalóan nem akarja megismételni a Vietnamban elkövetett hibá­kat, és ezért semmi szín alatt sem kíván beavatkozni az iraki polgárháborúba. Háfez Asszad szíriai elnök tegnap befejezte Hoszni Mu­barak egyiptomi államfőnél tett kétnapos, előre be nem jelentett látogatását. A kairói csúcstalálkozón, amely az öböl-háború óta az első volt az Irak-ellenes koa­líció két arab csúcsországa között, a térség háború utáni jövőjéről, a regionális biz­tonság kérdéseiről, az arab— izraeli viszály rendezésének lehetőségeiről — nemzetközi, illetve regionális értekezlet összehívásáról tárgyaltak. Séták a tengerparton Állok a tengerparton, behu­nyom a szemem, a Kerepesi utat látom, rajta végtelen autófolyam, reménytelen haj­nali szmog gomolyog, zöröm­­bölnek a SJÉV-szerelvények. Álmos reggelt látok, szürke panelkockákat, a lakótelep szélén véletlenül ottfeledett kis templom tornyát. Kinyitom a szemem, előt­tem a végtelen óceán, csípős szél vág az arcomba, a hul­lámok rendíthetetlenül gör­getik a homokfövényre a tö­rött kagylóhéjakat. Megint behunyom a sze­mem, a „Szerelmesfilm’’ pár­ja játszotta annak idején ezt az ábrándjátékot, ők vala­hol a napégette francia Ri­viérán — én meg itt állok a térkép szélén, az Atlanti­óceánba nyúló csupa zöld fél­szigeten, Cape Codón. Azon veszem észre magam, hogy éppen átmegyek a Kerepesi úton, dühös vagyok, mert az autósok szokás szerint nem engednek át a zebránál, pe­dig láthatnák, hogy sietünk. Idegesen szorongatom a gye­rek kezét, naná, hogy el­megy az orrunk előtt a busz. Azután kinyitom a sze­mem, tovább bámulom az óceánt, a „szárazföldi” em­berek áhítatával. Kis csalá­dom gyalog trappolt le ide a tengerpartra, már megint szembehelyezkedtünk a helyi szokásokkal. Jöhettünk volna autóval is, mint mindenki más, hiszen, az amerikai ösz­töndíjnak köszönhetően, éle­tünkben először, néhány hó­napra mi is kocsitulajdono­sok lettünk. Igaz, rozoga már a szerzeményünk, tízéves ócs­kaság. Elképesztően olcsón vettük, ennél olcsóbban talán nem is árulnak kocsit Cape Cod egyetlen kereskedőjénél sem. Többe került a mini­mális kötelező biztosítás, mint maga az autó! Ezért persze, csak magunkra vet­hetünk, friss jogosítvánnyal nem bíznak bennünk a gya­nakvó biztosítók, a legmaga­sabb díjtételt számítják fel. Otthon, Pesten, megenged­­hetjük magunknak azt a „lu­xust”, hogy ne legyen autónk, ott lakunk a metró sarkánál, ha a külvárosban is, húsz perc alatt bárhová eljutunk — ezzel szoktuk győzködni magunkat. Miért kellene hát beállnunk a szmoggyarapítók táborába? Most, ha hazaér­kezünk, már nehéz lesz hin­nünk az önáltatásban. Ám, ha eddig nem akartunk, ez­után gyaníthatólag nem tu­dunk majd otthon autót tar­tani. Cape Codon persze, csak akkor kezdődik majd az iga­zi szezon, amikor mi már ott­hon leszünk. A moteltulajdo­nosok a tavasz beköszöntével kezdik el házaik csinosítását, a halászok kirakják hálóikat, a rákcsapdákat, újra vízre kerülnek a szárazdokkból a vitorlások, megtelnek ven­déggel a hyannisi kikötőre néző barátságos kisvendég­lők, a „Captain’s Chair”, és a „Captain’s Table” teraszai. Elcsodálkoztunk sokszor a millió gonddal küszködő Massachusetts szomorkás de­kadenciáján, megtapasztal­hattuk, hogy a keleti parton most tényleg rossz idők jár­nak. De nem váltak be a jós­latok az új angliaiak hagyo­mányos zárkózottságáról. A Cape Cod-iak befogadtak bennünket maguk közé, meg­nyitották otthonaikat, megin­vitáltak ünnepeikre, beszél­tek bánatukról és örömeik­ről. Felejthetetlen hónapokat töltöttünk itt, hála mindenek­előtt William Breiskynek, a helyi lap, a Cape Cod Times főszerkesztőjének, aki önként és dalolva vállalkozott rá, hogy az amerikai kormány újságíró-csereprogramja ke-

Next