Népszava, 1991. július (119. évfolyam, 152–178. sz.)
1991-07-02 / 153. szám
NÉPSZAVA 1 99 1. J 0 L I U S 2., K E D D Az ártatlanság vélelme a, masszírozót is megilleti Bordélyház vagy masszázsszalon? Elavult a Btk. üzletszerű kéjelgéssel foglalkozó szakasza. Az egészségügyi szexmasszázs minden bizonnyal hatásos és főleg bő hasznot hozó, gyümölcsöző vállalkozás. Az, hogy ez a szolgáltatás mennyire egészségügyi, megítélés kérdése. De tény, hogy eléggé nagy az érdeklődés az ilyen speciális szalonok iránt, hiszen valahol „társadalmi igényt” elégítenek ki, amit az is igazol, hogy tulajdonosaik valószínűleg nem ráfizetésből tartják fenn a „műintézeteket”. Az országban több tucat szexmasszázsszalon vagy -klub működik, de mennyi „üzemel” a fővárosban? — kérdeztük Bárdos Ferenc alezredestől, a Budapesti Rendőr-főkapitányság erkölcsrendészeti csoportvezetőjétől. — Ismereteink szerint húsz... — A rendőrség nem ismeri pontosan a szexklubokat? — Miért kellene ismernünk? — Gondolom, az erkölcsrendészet ellenőrzése alatt állnak. — El kell oszlatnom a tévhitet. Igaz ugyan, hogy a csoportunk neve erkölcsrendészet, de ez az elnevezés téves, hiszen egyáltalán nincsenek rendészeti jogosítványaink. Nem rendészek vagyunk, hanem a bűnüldöző szervezet része. Tehát fel sem merülhet olyan követelmény, hogy a szexklubokat ellenőrizzük. Közismert, hogy a bűnözés melegágya a prostitúció. Amenyiben emberölés, rablás vagy egyéb bűncselekmény elkövetői kapcsolatba hozhatók az ősi mesterséget űző lányokkal, akkor kapcsolódunk a nyomozásba, hiszen ezen a területen mégiscsak „otthon" vagyunk. — Milyen engedélyek alapján működnek a masszázsszalonok? — Vállalkozások, amelyek a cégbírósági bejegyzésükkor felsorolják az általuk végzendő tevékenységeket. Ezek között található a „személyi szolgáltatás". Nos, hát ebbe már sok minden belefér, például az egészségügyi szexmasszázs is. Ez a szolgáltatás statisztikai számot is kapott. — Ellenőrizheti valamilyen szervezet, hogy nem lépik-e túl a megjelölt tevékenységüket? — Az adóhivatal a könyvelésüket, tehát, hogy a bevételnek megfelelően fizetik-e az adót. Az önkormányzat szakapparátusa pedig azt vizsgálhatja, hogy a jogosítványnak megfelelően működnek-e. Általában nincs ellenőrzés. Ha felmerül a bűncselekmény gyanúja, akkor lép közbe a rendőrség. — A közelmúltban a rendőrség által leállított maszszázsszalonok, mint a „Nudi- Rudi", valamint a „Sheila and Cats” tulajdonosai és alkalmazottai ellen tehát nem a prostitúcióval kapcsolatban indult büntetőeljárás? — Más bűncselekmény gyanújával kezdődött a nyomozás, miközben kiderült, hogy a szalonokban üzletszerű kéjelgés, illetve ennek elősegítése is folyik. — A naiv kívülálló, ha szexmasszázst nyújtó szalonokról hall, feltehetően, mindjárt arra gondol, hogy főleg igazi szexről van szó. — Ez téves megközelítés. A magyar büntetőjogban privilegizált helyzetben van az „ártatlanság védelme". Tehát, ha egy vállalkozó tevékenységi körébe masszázsjellegű szolgáltatást jegyzett be, nem szabad mindjárt arra gondolni, hogy működése során eleve bűncselekményeket követ el. Ameddig annak az ellenkezője nem bizonyosodik be, el kell hinni, hogy tényleg „csak" masszíroznak. — Készséggel elhiszem, hogy a szalonok a jogosítványuk szerint működnek, ennek ellenére, úgy tűnik, hogy helyenként túllépik a „kompetenciájukat”. Miután vitathatatlanul igény van a kimondottan szexuális szolgáltatásokra, nem lenne egyszerűbb, ha jogilag is rendet teremtenének ezen a sikamlós területen? A Bordélyház fenntartására nincs jogi lehetőség. Az 1950. március 21-én hatályba lépett New York-i nemzetközi egyezményhez csatlakozó tagországok vállalták, hogy büntető törvényeikkel üldözik az emberkereskedést és a prostitúciót. Az egyezményhez való csatlakozásunkat 1955 decemberében hozták nyilvánosságra, de már néhány hónappal korábban, júliusban, nálunk is megszüntették a nyilvánosházakat. — Azóta nincs Magyarországos prostitúció? — De van. Bőven ... Tudomásom szerint alig akad, olyan jogállam a világon, amelyik ne csatlakozott volna az egyezményhez, ennek ellenére igen virágzó iparágnak számít a prostitúció, még a körülöttünk levő országokban is. — Valóban ez a helyzet, másutt nem szankcionálják a prostituáltakat. Viszont azokat büntetik, akik az egyezmény kifejezésével élve „elnyomják”, tehát kihasználják őket. A magyar Btk. 1955 óta büntetni rendeli az üzletszerű kéjelgést; azokat, akik anyagi ellenszolgáltatásért közösülnek vagy fajtalankodnak. Korábban, amikor még jogilag rendezett volt a prostitúció, a rendelet megszegőit szabálysértés miatt vonták felelősségre. — Ezek szerint elavult a Btk.-nak az üzletszerű kéjelgéssel foglalkozó szakasza? — Legalábbis nem korszerű. Magyar specialitás. Jobban ki vannak téve a prostituáltak az elősegítőknek, a rábíróknak, tehát a striciknek, és a szobáztatóknak is. A prostituáltakat kihasználók sokkal több hasznot húznak, mint a szolgáltatók, akik szó szerint vásárra viszik a bőrüket. Schmidt Attila „Ha a kommunisták végül megbuknak — ami nagyon kívánatos —, a kapitalisták példátlan elszemtelenedése következik.” Faludy György (1987) Jelentős politikai erők fogtak össze Magyarországon a klasszikus értelemben vett, tehát tagsági támogatással és tagdíjbevételből működő szakszervezetek megsemmisítéséért. Mi az oka ennek? Kiknek az érdekeit szolgálná, ha Magyarországon nem lennének szakszervezetek, vagy csak igen-igen korlátozott taglétszámú és mozgásterű, megosztott erejű szakszervezetek működnének? E kérdések tisztázatlanok a közvélemény előtt, amely lassacskán hitelt ad a szakszervezetek „konzervativizmusáról”, legitimitási zavarairól, egymás közötti, „megoldhatatlan”-nak kikiáltott vitáiról szóló, és szinte naponta, mesterségesen felizzított híreszteléseknek, hazugságoknak. Az sem világos a munkavállalók előtt, hogy alapvető jogaikat, munkavállalói érdekeiket egyedül és kizárólag a nemzetközi megállapodásokkal és jogi normákkal körülbástyázott szakszervezetek képesek védeni. Ma sokan nem tudják — miközben az utcára kerülnek, vagy munkáltatói fenyegetések közepette élik mindennapjaikat —, hogy a szakszervezet jogi, szakértői és az összefogás erejéből fakadó gyakorlati védelmet nyújthat, s hogy ezért manapság különösképpen „luxus” nem szakszervezeti tagnak lenni! A történelem rendszerváltoztatási eséllyel kínálta meg országunkat. Erre legalább háromféle válasz formálódott meg Magyarországon. Az első szerint meg kellene teremteni a totális-liberális piacgazdaságot, azaz — értelmezésem szerint — kaput kellene nyitni a szabadversenyes kapitalizmusnak. Ennek egyik legfőbb akadályai az erős szakszervezetek. A második azt ajánlja: térjünk vissza a 30-as évek keresztény-feudális kurzusához. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha a szakszervezetek törvényekkel és titkos paktumokkal megreguláztattak. Már készül a „szakszervezeti” törvény, az új munka törvénykönyvéből a kormányzat kigyomlálná a vétójogot, korlátozná a kollektív alkut. A harmadik lehetőségre, a történelmi-társadalmi-politikai és gazdasági tények összetett elemzésére, a működő szakszervezetekkel folyamatos tárgyalások során együtt megformált kivezető út megalkotására gondolnak a legkevesebben. Most, amikor a politikai pártok közötti küzdelem még nem dőlt el, egy kérdésben teljes az egyetértés. Akár az egyik, akár a másik út diadalmaskodik, mindkettőnek útjában állnak az erős, a közvélemény szimpátiáját birtokló, a munkavállalók által tömegesen támogatott szakszervezetek. Miért? Mert e szervezetek „akadályozzák” a privatizációt, például tiltakoznak az állami vagyon elkótyavetyélése ellen, ellenzik a munkanélküliség tömegessé válását, követelésekkel lépnek fel a foglalkoztatási biztonság megteremtéséért, a bérek és munkakörülmények javításáért, a kollektív alkuért és az európai szociális, munkaügyi normák megtartásáért. Mindezt veszélyesnek ítélik meg a pártok, az opponálást nem viselik el, amiből „természetesen” következik a közös jelszó: Le a szakszervezetekkel! Hogyan valósítható meg e program? Erről (is) szól e magyarországi rendszerváltoztatási kísérlet első éve. Először ugyanis egy legitimitási vitát robbantottak ki a szakszervezetek között. Az „oszd meg és uralkodj” elve valósággá vált, amikor a pártok, és részben bizonyos kormánykörök, szétválasztották a szakszervezeteket „régi, állampárti” és „új, szabad, független” szerveződésekre. Ezenközben ideigóráig el lehetett feledtetni a közvéleménnyel, hogy a valódi szakszervezeteknek csak és kizárólag a tagsági támogatottság, a tagdíjfizetésben megnyilvánuló bizalom adja erejüket és legitimitásukat. A jelszó (Le a szakszervezetekkel !) megvalósításának következő fázisában a közvéleménnyel meg „kellett” vizsgáltatni a szakszervezetek politikai vonzódásait — az esetleges vazallus-viszonyok megszellőztetése nélkül. S így a párt- és politikasemleges szakszervezeti szövetségeket — melyekből egyre több alakult — meg sem kellett említeni. Végül e folyamatban el kellett érni, hogy a közvélemény ne arra figyeljen, melyik szakszervezeti szövetség mit képvisel, merre tart választott útján, hanem arra csupán, hogy honnan jött. Ezért nem derült ki sokáig az újságolvasók számára, hogy például a 2,5 millió munkavállalót képviselő MSZOSZ többségében a piaci, a versenyszféra, a mintegy 350 ezer főt tömörítő Autonóm Szövetség elsősorban a közszolgáltatás (közlekedés, energiaszektor, vízellátás), míg a 700 ezer szakszervezeti tagot képviselő Szakszervezetek Együttműködési Fóruma a közszolgálat, a költségvetési intézményekben dolgozók, az oktatás, az igazgatás, az egészségügy, a művelődés, a szociális ellátás, a társadalombiztosítás és az e szolgáltatásokat igénybe vevők érdekeit védi. Mindebből következett az az „ötlet”, hogy legyen a szakszervezetek között is egy — parlamenti elrendelésű — szimpátiaválasztás (üzemitanács-választás címmel), s ez „döntsön” a vitás kérdésekben. Ennek 4-5 évenkénti megismétlésével biztosítható a „munkahelyi demokrácia” — egyes politikai erők és egy-két szakszervezeti szövetség szerint. Igaz, hogy mindez ellenkezik a nemzetközi normákkal (a parlamentek nem szólhatnak bele a szakszervezetek ügyeibe), és a józan ésszel is — hiszen a szakszervezetek nem pártok, melyeknek ■ elég a 4-5 évenkénti megmérettetés, a szakszervezetek naponta vizsgáznak tagságuk előtt, ezért nem pártosíthatóak! — de jól szolgálja az alapgondolatot: a szakszervezetek megsemmisítését. Itt az ideje, hogy a közvélemény előtt is világossá váljék: a tőkés—munkavállaló ellentét nem marxista találmány, hanem történelmi tény. S ebből következően csak és kizárólag akkor van esélye a munkavállalóknak e küzdelemben, ha erős és akcióképes, anyagilag is független. Itt az ideje a szakszervezetek és szövetségeik támogatásának! Hasznos lenne, ha a demokratikus jogállamiság gondolata diadalmaskodhatna Magyarországon is, s megkezdhetnénk végre azt a párbeszédet állam és állampolgár, tőkés és a munkavállaló között, amely a közös gazdagodás útját keresi. Ameddig ezt a kiegyensúlyozottságot és bizonyosságot sugalló tárgyalást meg nem kezdhetjük , nincs remény. Vadász János (Népművelő-szociológus, a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezetének országos titkára) iilatított és uralkodjo. Kiknek az érdekében? Aczél Gábor: Budapest Jó hídfa lehetne A főépítész felállt és átült Rendezetlennek találta a Városháza helyzetét a városrendező. Ezért fölállt székéből Budapest főépítésze, s átült a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium főosztályvezetői pozíciójába. A 44 éves Aczél Gábor, Ybldíjas építész, ma a településrendezés gazdája a budai, Fő utcai székházban. — Miért fontos a főépítész? — Nagyvárosokban ,a főépítész, nevével ellentétben, főként városrendezéssel foglalkozik, s kevéssé egyes épületekkel. Budapesten az lenne a feladata, hogy a legfontosabb városrendezési akciókat koordinálja. Kell egy átfogó koncepció, amely választ ad felmerülő szakmai és egyéb konfliktusokra. — Van ilyen koncepció Budapesten? — Mindig is volt a városnak átfogó rendezési terve. A most létező általános terv nem korszerű, tehát sürgősen újat kellene készíteni. Folyik ilyenmunka. 1989-ben, amikor szóig állatba álltam a fővárosnál,szorgalmazni kezdtem az akkor még friss rendezési terv felülvizsgálatát. A nagy ellenállás közepette is a munka elkezdődött. Most a dél-budapesti térségre készül az új általános rendezési terv, a Vátinál. — A Városházáról azonban eláramlottak a szakemberek. Politikai okból vagy a vezetők felelőtlensége miatt? — Én nem azért jöttem el, mert személyemben valaki bántott volna. Úgy éreztem, hogy a több tényező miatt kialakult helyzet hozzám nem méltó. A frissen fölálló önkormányzat jóhiszemű nekibuzdulása „túlbuzdulás” lett. Politikusként kerültek a Városházára, ám nagyon konkrét szakmai ügyekbe is belebonyolódnak. Emellett általában bizalmatlanok voltak az ott talált szakemberekkel. — A politikába belefeledkező városvezetőség mennyire örülhetett olyan főépítésznek, aki a politikai kérdéssé emelt világkiállításdilemmában, a fővárossal ellentétben, támogatta az Expo megrendezését? — Szerintem örülnie kellett volna ilyen főépítésznek. Sokkal előrébb tartanánk, ha a hogyan kérdésével komolyan foglalkozott volna a főváros az igen vagy a nem kérdése helyett. Az Expótól függetlenül: meg kellene becsülni azokat a szakértőket is, akik szakmai ellenvéleményeket fogalmaznak meg politikai törekvésekkel szemben. — Ön szakmai indokkal támogatja a világkiállítást? — Egyrészt állampolgárként érzem úgy, hogy nekünk az jó lenne. Másrészt jól illeszkedik bele a Budapestre vonatkozó elképzeléseimbe is. Fontos, hogy Budapest része legyen az európai metropolishálózatnak. Valamint töltse be e régió központjának szerepét. Mind a két célt jól szolgálná a világkiállítás, ezért támogatom. — Lendítene-e valójában az ország gazdaságán egy hat hónapos akció? — Nem a hat hónapos akció, hanem az ehhez kapcsolódó infrastruktúra-fejlesztési csomag volna fontos! Az autópálya-építéstől a vasúti fejlesztésen át a csepeli térségfejlesztésig sok minden kellene Expo nélkül is. Hozzáteszem : önmagában az Expóért nem érdemes építeni semmit. A világkiállítást kell beilleszteni a távlati fejlesztési koncepcióba. Dél- Budapesten erre adva van a lehetőség. — Ma, minisztériumi emberként az országban körülnézve, lát-e kihívásokat a vidéki területrendezők előtt? — Budapest fejlesztése közvetve a vidék fejlődésének is lökést ad. Ma, amikor az országhatárok nyitottak, a Budapestről elriasztott fejlesztés nem vidéken fog helyetkeresni magának, hanem egy másik ország nagyvárosában. Az európai metropolishálózatba bekapcsolódó nagyváros szétsugározza saját gazdaságát a környezetére. Például Strasbourg lüktetéséből a határ menti német települések is hasznot húznak, nemcsak a franciák. Ha Budapest a külföldi tőkének, a világhálózattal rendelkező monopóliumoknak hídfőjelehetne, akkor ennek hasznát az egész ország látná. Molnár Pál Híd a jelenbe Toroczlay Csaba felvétele SZAKSZERVEZETI HÍRSZOLGÁLAT Göncz Árpád köztársasági elnök és az Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülés elnöksége kezdeményezésére az akadémiai, az állami és az ágazati kutatások, valamint a felsőoktatás gondjairól és jövőjéről megbeszélést folytattak a kormány (Pénzügyminisztérium, Művelődési és Közoktatási Minisztérium, Földművelésügyi Minisztérium, Ipari és Kereskedelmi Minisztérium), a tudományos és szakmai szervezetek (MTA, OMFB, TPB, MTESZ, AIOSZ, Innovációs Kamara, Rektori Konferencia), valamint az ÉSZT és TDDSZ képviselői. Az Országházban megtartott fórumon az alábbi nyilatkozatot fogadták el a résztvevők: NYILATKOZAT 1. A köztársasági elnök által az akadémiai, az állami és az ágazati kutatások, valamint a felsőoktatás gondjairól és jövőjéről összehívott megbeszélés résztvevői kijelentik, hogy a politikai rendszerváltást követően a gazdasági rendszerváltáshoz elengedhetetlen a magyar értelmiség képességeinek és munkájának hasznosítása a fontos célok konkrét rögzítésében, továbbá ezen célok megvalósításában. Mindezek elengedhetetlen és fundamentális része a kutatás és a felsőoktatás. Ezek feltételrendszerét döntően az államnak kell szavatolnia. A végrehajtásban dolgozó intézmények ugyanakkor vállalják a kutatási és oktatási feladatok nemzetközileg elvárható szintű "elvégzését. 7. A kutatás és a felsőoktatás munkájára a kormányzat igényt tart. Az 1992. évi költségvetési törvény megalkotása során szakterületenként (felügyeleti szervként pl. MTA, minisztériumok, stb.) meg kell határozni az állam által teljeskörűen vagy részlegesen finanszírozott kutatási intézmények körét, ezen intézmények állami feladatait, továbbá a feladatok ellátásához rendelkezésre bocsátott anyagi támogatást. 3. A kutatás racionalizálásának csak a szakmailag indokolt és védhető határig szabad terjednie, vagyis csak olyan intézkedések hozhatók, amelyek bizonyíthatóan a kutatás és a felsőoktatás hatékonyságának növelését szolgálják. Az intézkedéseknek nem lehet egyetlen és fő szempontjuk a költségvetési támogatás mindenáron történő csökkentése. 4. A kutatás megítélése nem függhet attól, hogy az milyen intézményben folyik, mindig annak eredménye lehet csak meghatározó. Ez annál inkább indokolt, mivel bármilyen, a kutatóhelyeknek nem az eredmények figyelembevételével történő rangsorolása nem az egészséges versenyszellemet, hanem a különböző intézmények szembeállítását eredményezné. 5. A megbeszélés résztvevői javasolják, hogy az Országgyűlés hozza létre azt a bizottságot, amely a kutatás és az oktatás ügyeivel foglalkozik. Ugyancsak szükséges lenne olyan konzultatív testület létrehozására, amely a kormány, a tudományos irányító intézmények és az érdekvédelmi szervezetek képviselőinek bevonásával rendszeresen megtárgyalja a tudományos kutatás és a felsőoktatás helyzetét. A fórum résztvevői ★ FELHÍVÁS a Magyar Köztársaság parlamentjéhez. Tisztelt Országgyűlés ! Magyarország legrégibb, folyamatosan és jogfolytonosan működő társadalmi szervezete, a 129 éves Nyomdász Szakszervezet fordul önökhöz. E szervezet történelme során számtalan kritikus pillanatot élt meg, de mindannyiszor saját tagságának ereje átsegítette a legkeményebb akadályokon is. 1914—19 között, majd 1944—45 között, 1949-ben, 1989-ben is volt ereje megújulni. A szakszervezetnek ma csak olyan tagja van, akik 1990 januárjában újólag megerősítették a szervezethez való tartozásukat. Az ő nevükben kérem, mérlegeljék, mi fontosabb ma, rendezni az állásukat vesztők helyzetét, végkielégítést nyújtva nekik, vagy elvenni, zárolni azokat az eszköözöket, amelyekrévén szakszervezetünk maga is hozzájárul ugyanehhez. A Nyomdász Szakszervezet vagyona egyszer már áldozatul esett a hatalom önkényének, 1949 és 1952 között. Bízunk benne, hogy döntésüket nem szélsőséges, bár olykor talán magyarázható politikai indulatok fogják vezérelni, hanem átérzik, hogy hiba, mi több, politikai bűn lenne a demokrácia nevében, a demokrácia eszközeit felhasználva, tönkretenni, megsemmisíteni az alkotmány szellemében működő szakszervezeteket. Fogadják el, hogy az állampolgár nemcsak a szabad parlamenti választásokon volt képes jól dönteni, hanem megteszi ezt jogszabályi nyomás nélkül is, amikor egy szakszervezet tagja lesz vagy marad, vagy netán kilép abból. A szakszervezetek vagyonát nem elvenni, netán újra elosztani kellene, hanem megtalálni a lehetőséget, nekik is visszaadni mindazt, amit egy, nevében ,,munkás”-hatalom éppen a munkásoktól vett el. Bízunk abban, hogy önök bölcsen fognak dönteni: rábízzák az állampolgárokra, a szakszervezeti tagokra, hogy maguk döntsenek. Ehhez azonban nincs szükség a szakszervezetek tevékenységét korlátozó törvényekre. Budapest, 1991. július 111. Tisztelettel: Bársony András, a Nyomdaipari Dolgozók Szakszervezetének elnöke 7