Népszava, 1991. július (119. évfolyam, 152–178. sz.)

1991-07-08 / 158. szám

6 HETFORDITÓ Hová léphetnék — ki!? Már nem tudom, hol, mikor, melyik lapban olvastam a fenti, kissé keserű-töprengő kérdést. Csak azt tudom, hogy napjában többször „eldúdolom” — mint valaminő, a fülben megtelepedett, könynyed kis dalocskát — a fenti mondat „dallamát”. Hová léphetnék — ki!? Persze ahhoz, hogy „kilépjek” — be is kellene lépnem valahová. Hát ez az! Nézem a televíziót. Olvasom az újságokat. Meghallgatom az ilyen-olyan pártpolitikusok nyilatkozatait, s a felhördülő indulatok, a kizárólagosságra törekvő, gőgös szövegelés, politizálás láttán, hallatán kétségbeesetten arra gondolok: hol az igazi „csapat", amely mellé teljes szívvel odaállhatnék? Pedig 1989-ben úgy tetszett, csupa tiszta, okos ember szorgalmazza a rendszerváltást. Hol van az egykori független jogász, Kónya Imre bátorsága? (A mai Kónya legfeljebb abban jeleskedik, hogy minden rossz döntést „megmagyaráz”.) Vagy Pető Iván, Kis János tiszteletre méltó okossága, józansága? Néha keserűen tapasztalom, hogy már a Fidesz padsoraiba is betelepedett a kissé gőgös, taktikázó politizálás. Legalábbis olykor azon kapom magam, hogy mint régen, a szöveg mögöttes „üzeneteit” (a paktumok és az összekacsintások) lényegét kutatom. De olykor az is megfordul a fejemben, hogy nincs erősebb érzés, elsöprőbb szenvedély a hatalomvágynál. Már megint ott tartunk, ahol korábban. Ül néhány „nagyokos” a parlamentben, a kormányzóasztaloknál, s a pártpolitikusi székekben is már megint azt hirdetik: „mi tudjuk egyedül, mi kell ennek az országnak .. Persze tudom, más a hatalomért folytatott harc —, és megint más a ténylegesen birtokolt hatalom... De Kéri László politológus már 1990 januárjában arra figyelmeztetett, hogy: „nem történhet tragikusabb dolog, mint az, ha egy-két párt 20— 30 politikusa leül a nyilvánosság kizárásával megtárgyalni azt, hogy ők milyen jövőt szánnak az országnak, s közben elfelejtik a 10 és fél milliós népet erről értesíteni ... Ha ezen alkuk a színfalak mögött köttetnek meg ... akkor nem kell csodálkozni azon, hogy a nép nem fogja komolyan venni önnön választásának eredményeit.” Hát most itt tartunk. A nép —, az istenadta, akire folyton-folyvást hivatkoznak Alku a színfalaik mögött — egyelőre hallgat. Vagy eljutott odáig — mint az én telepi barátnőm, a Bözsi —, hogy azt mondja: „Már az sem izgat, hogy nem köszönnek vissza a boltban. Köszönéssel, vagy anélkül, most már 35 forintot fizetek egy kiló kenyérért.” Természetesen ezzel a „Bözsi-dologgal” még véletlenül sem akarnám leegyszerűsíteni Kéri László okos, következetes tanulmányát, amely a Juss című, kitűnő hódmezővásárhelyi folyóiratban olvasható. (Csupán házi használatú közvélemény-kutatásommal, vagyis Bözsi véleményével is próbáltam „igazolni” a politológus állításait.) Mert akárhogy is van, az „egyszerű” ember már csak közönyösen legyint, ha azt A hatalom vágya látja például a televízióban, hogy a politikusok sokkal nagyobb energiát pocsékolnak lényegtelen kérdésekre (avagy pártos harcokra), mint a társadalom számára ezerszer fontosabb dolgokra, törvényekre. Mindenesetre cseppet sem érzem túlzónak, amikor Kéri László egyértelműen kimondja: „a pártosodás megfojtani látszik az új magyar parlamentet”. ... Mintha mindig kollektív párttaggyűléseket látnánk, ahol a presztízsharc a legfontosabb. De ami a legnagyobb baj: a fölhalmozó- Fölhalmozódó gyűlöletek hott gyűlöletek, kölcsönös utálatok, úgy tetszik, jó időre elodázták annak lehetőségét, hogy az újkori magyar progresszió kialakuljon. S, ha nincs progresszió, ki állíthatja meg Torgyánékat, a hunniásokat vagy Thürmeréket?! Cyrano és a nyaktiló De abban is igaza van a politológusnak, hogy világosan látja: a mostani kormány nem az MDF-é vagy a koalíciós pártoké, hanem egyedül Antall Józsefé. (Aminthogy magam is feltételezem — az MDF-en belüli konfliktusok, kizárások alapján —, hogy miniszterelnökünk nemcsak a kormányát, hanem saját pártját is vaskézzel tartja a markában.) De a parlament is Antall Józsefé és az MDF-é. Ez még önmagában nem lenne baj. Minden párt, ha megnyeri a választást, természetes, hogy kamatoztatja parlamenti többségét. Csakhogy — mondom Kéri Lászlóval együtt — az Antallkormány legtöbbször — „saját kiúttalanságának, programtalanságának eltakarása végett fordul parlamenti többségéhez”. (Néha azt álmodom — mert vannak rettenetes álmaim —, hogy a fél ország lenyakazását is megszavazza a parlamenti szavazógép.) De ne menjünk ilyen messzire ... Illetve ezen a héten, vasárnap — július 14-én — nagyszabású televíziós ünnepség idézi 1789-et, a francia forradalmat. Ezen a napon lesz elő- és utókép. Ellesett mai pillanatképek Párizsból, és jövőrajz a kétezredik esztendő Franciaországáról. Ráadásként pedig Cyrano de Bergerac-film, a kitűnő Gérard Depardieu-vel. Meg Bastillonpanoráma. Erről aztán eszembe jut, hogy valaki egyszer azt mondta, a hajdani párizsi forradalmárok ugyan lerombolták a szörnyűséges börtönt, de azután rögtön felépítették a maguk Bastillejét. Mert akárhogy is van, a Szabadság és Egyenlőség szép jelszava — csak jelszó maradt. Ha úgy tetszik, a francia forradalom sem tudta megvalósítani, egyesíteni az európai politikai civilizáció eme két szép alapeszményét. Ellenben minden kisvárosi téren felállították a guillotine-t. Magyarul: a nyaktilat. Gantner Ilona Huszonháromból csak tizenhat hét éve volt a csúcs, amikor huszonhárom nyári egyetemet szerveztek az országban. Az idei tájékoztatófüzetben már csak tizenhét cím szerepel, de Piróth Eszter, TIT-igazgató tájékoztatása szerint ebből is elmaradt Szolnokon a Gasztronómiai nyári egyetem. Az okokat kutatva, szinte kizárólag mindenütt a pénz hiánya a legnagyobb gond. Azonban nem lehet mindent kizárólag a pénzre fogni, hiszen már a csúcsévben is éreztette hatását a keleteurópai országokból érkező ösztöndíjasok elmaradása. Szinte mindenütt a Nyugatról érkezők és a hazai résztvevőik aránya emelkedett. Ahol eleve kis létszámra építettek, mint a zalaegerszegi népművészeti egyetem esetében, ott most sincs ingadozás. A negyvenötven résztvevő többsége már is akadszorra jön el hazánkba. Fontos a témaválasztás is, hiszen ennek köszönheti sikerét a mindössze néhány éves múltra visszatekintő gödöllői rendezvény, a Családóvó nyári egyetem, vagy a szombathelyi urbanisztikai találkozó, ahol már 1988-ban a falusi települések fejlesztési lehetőségeit elemezték, és napjainkban is az a téma került előtérbe. A társadalmi változásokkal összefüggésben, megszűnt azonban a Balatoni nyári egyetem vonzása, hiszen ezt, a németek afféle szórakoztatónak tekintették. Ahogy az új önkormányzatok sem mindenütt kezdték munkájukat a testvérvárosi kapcsolatok rendszerével, így Pécsett idén nem lesz Népek barátsága nyári egyetem. Sz. Z. L. Egy perc Magyar Attilával Az ember, ha bemutatkozik, önkéntelenül is szebbik arcát, jobbik énjét helyezi előtérbe. Még akkor is, ha amúgy tisztában van önmagával. Magyar Attila frissen végzett színész. A Vígszínház tagja. Semmit sem szépít, amikor beszélgetünk. — Debrecenben nőttem fel és gyermekkoromban eszem ágában sem volt színészetről gondolkodni. Vásott kölyök voltam, és több időt töltöttem az iskola mellett, mint benne. Ha csak tehettem, így aztán estin érettségiztem, s nem nappali tagozaton. Hogy mit szóltak ehhez a szüleim? No, nem örültek. Apám a számaik embere, anyám műszaki rajzoló, nővérem diplomás közgazdász. Szóval kiríttam a családiból. — Mégis csak helyrehozta, hisz ma már ön is diplomás. — Vargabetűvel ugyan, de sikerült. Dolgoztam segédmunkásként hidegburkolók mellett, voltam büfés és plakátragasztó. Közben nyitott szemmel és füllel jártam a világban. A debreceni Csokonai Színházba is eljutottam, persze még nem színészként. Ott szerettem bele ebbe a kegyetlen-gyönyörű színészéletbe. Elsőre felvettek a főiskolára. Utolsó évesen a Fekete Péterben, néma figurát játszottam. Szerepemről versbe szedve, ábrákkal illusztrált dolgozatot írtam. Majd elfelejtettem, festeni, rajzolni is nagyon szeretek. No,meg filmezni. Szerencsém volt, már kipróbálhattam a játékot a felvevőgép előtt. Gothár Péter Melodrámájdiban játszottam. Remélem, még sokszor lesz alkalmam a bemutatkozásra, filmen, színpadon, mikrofon előtt egyaránt. (várhegyi) Toroczkay Csaba felvétele Magyarán szólva — ezredszer A népszerű nyelvművelő műsor szignálja 1972 tavaszán hangzott el először. Az indulásra a tv-ből is jól ismert nyelvész, Grétsy László emlékezik: — Már az első adásnál is ott voltam, Szüts Lászlóval együtt. Időről időre találtuk ki az újabb rovatokat, mint például a Nyelvőrködés, a Szópárbaj, vagy a Mikrofon előtt címűt. Ez utóbbiban mindig egy-egy közéleti ember szólal meg. Olyasvalaki, aki nem kenyere az élőbeszéd. Szívesen emlékszem a Ki ne mondja című egyperces blokkra, amelyben verset olvastunk fel a nyelvről. Persze, mindig mást, mindig más tollából. — Miben különbözik a július 13-i, ezredik adás a többitől és a következőtől? — Ez a jubileumi műsor már szalagon van, stílusában hasonló a többihez, szerkesztésében is. A tartalom természetesen új. A többi között egy skrimiízű cím az adásból: Hullatetem a depóraktárban. Hogy milyen lesz a következő Magyarán szólva? Magyarán szólva, még nem tudom, a továbbélés gondolata foglalkoztat bennünket is, mint a Rádió többi műsorszerkesztőjét, V. A. Japánnal Japánba utazik a Budapest Gyermekkórus huszonhét tagja. Nem szokatlan esemény ez a Botka Valéria és Csányi László vezette együttes életében, hiszen a lányok szinte kivétel nélkül ugyanazoknál a családoknál vendégeskednek majd, mint már korábban. De a programba most beleilleszkedik a Hamamatsuban rendezendő Gyerekkórus Világfesztivál is, ahová a japán város polgármestere hívta meg a magyarokat. Valószínűleg nagy szerepe van ebben a korábbi évek sikerének, például annak, hogy a lányok musical részleteket is énekelnek, amihez magaik készítettek koreográfiát. A világfesztiválon kívül még egy fogadás vár rájuk, Osamu Suzuki úrnál. Halálra ítélt börtönigazgató Pizzaro civilben Sólyom-Nagy Sándor, Operaházunk jeles baritonistája a váci börtönben töltött néhány napot. Ott forgatták ugyanis — több helyszín mellett — Beethoven Fidelio című operájának tévéváltozatát, Szinetár Miklós rendezésében. Az opera az erőszak, a zsarnokság, a hatalom drámája. A téma tehát kortalan, a filmváltozat mennyire aktualizált? — A remekművek „sorsa”, hogy továbbgondolkodásra késztetnek — mondja Sólyom-Nagy Sándor. — A rendező és az operatőr „átfogalmazásának” a zene sugárzó ereje adta a lehetőséget. Valójában nem is tudom, minek nevezzem: az opera tévéváltozatának, újszerű operafilmnek, vagy az emberekben zajló lélektani drámának? Rám erős hatással volt, mert az opera történésének fele különös belső monológként jelenik meg, gyakorlott filmszínészi játékot követelve. Félelmetes volt, ahogyan át kellett élnem Pizzaro, a börtönigazgató gyűlölködését a foglyok iránt. — A megjelenítés mikéntjére mondana példát? — Pizzaro bosszúáriája különleges lelki helyzetet ábrázol. Miközben megszólaltatom, a képek átúsznak családi környezetébe: a mintaszerű feleség horgol, a kislány hegedül, a fiúcska hintalovagol. A történés egy előadás keretében zajlik, amelyben mi, a szereplők is végignézhetjük önmagunk játékát. Mai környezetben, korabeli ruhákban ... Szinte minden összemosódik. Ily módon aktualizáltnak is nevezhetjük ezt a Fideliót. — A tévéváltozatban Pizzarót kivégzik, holott az eredeti műben ez nem történik meg? — Kivégzése hasonlatos egy közelmúltbeli eseményhez. A forgatókönyv szerint: á la Causescu, de az átgondolt rendezői koncepcióba ez beleillik. Erőszakoltságot nem érzek benne, mert minden a zene szellemében történik, amelyet Erdélyi Miklós vezényletével már előre felvettünk. Nekünk az egyszerű és letisztult játékra kellett koncentrálnunk. Az operatőr, Gurbán Miklós pedig a szemekre, a szájakra, az arckifejezésekre helyezte a hangsúlyt, szinte a gondolatainkba hatolva. — Vége a felvételeknek, vége az operai évadnak. A Művészeti Tanács elnökeként, igazgatóhelyettesi funkcióit is betöltve, összefoglalná tapasztalatait? — Az idő rövidsége és a megbízatás komolysága miatt nehéz erről felelősségteljesen szólni. Jól ismerve az énekesi pálya lelki és fizikai nehézségeit, csak anynyit mondhatok: minden mindennel összefügg, az is, amiről azt gondoljuk, nem művészeti kérdés. Egy pontatlanul illesztett díszlet, egy hibás jelmez épp úgy befolyásolja az összképet, mint az énekesek produkciója. Semmi sem függetleníthető a napi stresszhatásoktól. A művészek kvalifikálásáért kell vállalnom a felelősséget, ebben elsősorban az előbbre jutást támogatom. Megpróbálom reálisan felmérni a teljesítmények esetében a külső körülmények hatását. Feladatom nem túl népszerű, mert a hibákat sem hagyhatom szó nélkül. Tapasztalataimat megpróbálom az új évadban átgondoltan hasznosítani és hozzájárulni az igazgatói döntések lehető legjobbjához. Ám a legjobban átgondolt és fegyelmezett színház is tele van buktatókkal. Mátai Györgyi Sólyom-Nagy Sándor Pizzaro jelmezében Inkey Alice felvétele A Álarc nélkül Az elmúlt évtizedekben a magyar irodalomtörténet néhány nevet kiejtett a rostán. ítészek úgy tettek, mintha az illető soha nem élt volna. Lényegében ez történt a harmincas évek közkedvelt újságíró-írójával, Bozzay Margittal is. Egészen mostanáig. A minap a könyvstandoikon feltűnt egy új kötet, amelynek címlapjáról fiatal arc néz farkasszemet az olvasóval. Mozzay Margit, az írónő unokája. A kötet címe: Álarc nélkül. Budapest, Terézváros, Bajza utca 8. Ugyanaz a ház, ugyanaz a lakás, mint ahol egykor a nagymama élt és alkotott. — Hogyan született újjá Bozzay Margit írónő? — Valójában akkor kezdődött, amikor megszülettem, és ugyanezt a nevet kaptam, mint ő. Ezzel a ténnyel diákkoromban nem volt könnyű együtt élni. Az iskolában, ahová jártam, akadt két ember, az igazgatóm, és a magyar tanárom, aki ismerte a nagymama regényeit, írásait, ezért tőlem mindig többet vártak. Később, az érettségi után olvastam el műveit. Sok gondomra kaptam tőle tanácsot, eligazítást. Az életem nem fonódott össze az irodalommal. Manöken voltam és kereskedő a MÓDI-nál. Tavaly ősszel kerestek meg különböző könyvkiadók azzal, hogy jelentessük meg nagyanyám műveit. — Igaz is, decemberben és januárban, napvilágot látott az első trilógia, a három életrajzi kötet. — Igen, de nem az én kiadásomban és nem egészen az én elképzelésem szerint. A Tizenötéves feleség, a Kenyér és szerelem, és A lecke vége, nem olyan kiadásban jelent meg, mint gondoltam. Nem beszélve arról, az „apróságról”, hogy Londonban élő nagybátyám, aki szintén örökös, a jogdíjiból még egy fillért sem látott, a kiadó „jóvoltából”. Döntöttem, egy éjszakai gyötrődés után, ismét megalapítom az édesapám hajdani kiadóját, a Napkeletet és sorra megjelentetem nagyanyám írásait. Természetesen hitelt vettem fel és az első ízlésem szerinti könyv, az Álarc nélkül. A következő kötet a Bécsi randevú, majd az Árnyék lesz. Várhegyi Andrea