Népszava, 1991. július (119. évfolyam, 152–178. sz.)

1991-07-23 / 171. szám

6 Gyurkovics Tibor színházi levele Széles, kőkorlétos lépcsőföl­­járat vezet a ház bejáratá­hoz, mint valami úri kas­télyban. Rézveretes zárak, nagy, mesébe illő kilincsek. Az egyik szobában baldachi­­nos, finom ágy, fehér és ró­zsaszín tüli fogja körbe, mint egy fenséges menyasz­­szonyt. A másik szobában hosszú-hosszú asztal, me­lyen akár tizenhat vendégre is lehet damasztot, ezüstne­műt, porcelán, csilingelő tá­nyért rakni, megteríteni a nagyétkűeknek. ördöngös cigányasszony­­forma áll a szoba közepén, kormos karján, hadonászó fakanalán látszik, most ér­kezett a kertből, ahol a bog­rács fölé hajolva dél óta kós­­tolgatta-fűszerezgette, ízlel­gette enyves húsoktól roska­­dó főztjét, az erős fűszerek és elolvadt babok társaságá­ban rágható babgulyássá változtatván az étket. — A kenyér! Hohó! Hol van a kenyér? — rohan ki a konyha kellemes zűrzavará­ba, hogy puha harmonika­ként összenyomható lenma­gos kenyérszeletekkel vissza­térvén nekiláthasson a ven­dég a kanalazásnak. — Morgás — állapíttatik meg, miután az erők mor­­morgó élvezeti hangjukat nem tudják visszatartani, újból és újból merítvén a sű­rű anyagból. Az asszony, a vajákos asz­­szony — közben — egy ka­nál, egy falás, egy szájtörlés — mesél. A színészet olyan fokon, amit a színpadon ta­lán nem is láthatna. Mert itt belső dráma folyik, itt nincs rendező, nincs szöveg, nincs díszlet, itt egyetlen maga­s­­ságos úristen sincsen, csak a vajákos asszony, a színész­­vajákos, aki egyben szerző és mutatványos. Valami ti­tokzatos módon az életét mutatja meg anélkül, hogy kiterítené. Fölér egy Iones­­co-darabbal, abszurd és rop­pant reális. A kormos kéz hadonászik, a régi sztepp­táncra termett láb, amelyik már tizenöt éves korban színpadra perdült, egy-egy elegáns félbicsaklással em­bereket, hangulatokat jel­lemez­­ őspantomimesek is tanulhatnának belőle. Va­rázslat születik, itt keletke­zik minden íziben, ahogy még próbákon sem, csak az ismétel­hetetlen belső szín­padon. A különös lélekben. — Itt... itt — bök rá az asztalra, mely jelen esetben Európa tér­képét jelenti —, itt, fiacskám, itt megyek Né­metországban azok közt a dög nagy autók közt, Merce­desek, BMW-k között, egy kis pont vagyok, és egyedül és nem találom az „Aus­­fahrt”-ot, nem találom, tu­dod ... azt a lekanyarodást, a kijáratot, fiacskám! Mert mindig jön egy kamion, min­dig. Megyek, megyek, és bá­mulom a Göttingába vezető kijáratot, de nincs! Mert a kamion jön, jön, nem tudok lemaradni, mert nyomnak a dög nagy autók, és nincs ki­járat! Mindegy. — Kanál, ke­nyértépés, rágcsa, morgás, törlés, szöveg. — Igen. És ott vagyok egyszeriben a le­­kanyarodásban egy kis falu­ban. Tiszta, persze. Nem is falu. Talán már város. Ek­kora — fölemeli az üres tá­nyért —, ekkora a főtér. Négy ház. Megállok a főté­ren. Leállítom a kocsit. Vá­rok. Senki. Tudom, hogy ott vannak a disznók a függö­nyök mögött, a csipkefüg­göny hasadékában. Nem jönnek elő. Lesnek. Kiszállok — kiszáll, csípőre teszi a ke­zét, körbenéz. — Tudom, hogy ott vannak a függöny mögött. Várok. Semmi. Tu­dod, hogy jól beszélek né­metül. De nincs senki, aki­hez beszélnék. Senki háza. Ez a Senkiháza. Senkiföld, sen­kiháza. Itt, Európa közepén. Néznek. Le­snek. Tudod, hogy ott vannak a piszkok, nem jönnek ki. — Elordítom ma­gam: „Hilfe!” Semmi. „Hil­fe!” Körülnézel. Semmi. Na, megálljatok. Odamegyek — odalopakodik a szobaszín­padon is, a kapubejárathoz — a kapubejárathoz. Nyo­mom a csöngőt. Kicsit. Nem jönnek ki. Tudod, hogy ott vannak a függöny mögött, szombat délután van, nem vagyok betörő, sem fojtoga­tó — nem jönnek ki. Néz­nek. „Hilfe!” Megint. „Hil­fe!” A vajákos asszony, egy szál ruhában, csapzott, bog­rácsos hajjal áll Budán a szoba közepén és sikítva kia­bál: „Hilfe!” — Igen. Ilyenek. Egyedül a világban. Benne. És aztán jön egy ringatózó idős há­zaspár, azokkal aztán „edits" meg „links”, meg behajtani, meg sínek, meg följáró, meg 150 kilométer, hogy eljuss a testvéredhez, eljuss Göttin­gába, egyedül, a senkiföld­jén, Európában. Végre az autobahnon vagy. De jön a kamion. Takar. És minden kezdődik elölről. Hilfe. — De nem baj. — Oda­megy a baldachin melletti falhoz, ahol Jézus Krisztus függ gyöngéden a kereszten. Megsimogatja. — Nem va­gyok egyedül, hidd el. Mindig segít. Ő az egyetlen, aki min­dig itt van. Segít. Ugye, Jé­­zuskám, kicsi aranyom? Nézd meg az arcom. Látsz valamit? Pedig a jobb sze­memet nemrég műtötték szürke hályoggal. Nemsoká­ra a balt is kell. De megva­gyok. Jézuskám mindig se­gít. És Tábori Nóra leül és morgósan eszi velünk a bab­gulyást. Nevet, mintha csak mutatvány volna az egész. Barna szemében mosoly úszik. Hilfe, Jézus Krisztus magánsztár Tengerparti csetepaté/ Különös premierre készül a kisvárdai Várszínház. Az al­kalmi társulat augusztus má­sodikén mutatja be Goldoni A tengerparti csetepaté című vígjátékát. — Vajon mitől különleges ez az előadás? — kérdeztük Beke Sándor rendezőtől, a Komárnéi Jókai Színház igazgatójától. — Hiszen ez esetben legfeljebb csak a cím új ... — Igen. A chioggiai csete­patét ismeri a magyar közön­ség. Csak az olasz helység­nevet nemigen tudják kiej­teni és mivel a tengerparton játszódik a történet, úgy gondoltam, A tengerparti csetepatéra magyarítom a cí­met. A játékot vagy tíz évvel ezelőtt már megrendeztem Kecskeméten. Most azon tör­tem a fejem, hogyan lehetne egy színpadon játszatni az azonos, magyar anyanyelvet beszélő, más-más országban élő művészeket. Csakis egy jó hangulatú nyári produkció ad erre lehetőséget. És az va­lóban „különleges”, hogy a két család víg meséjét komá­romi, kolozsvári, szatmárné­meti, nagyváradi, marosvá­sárhelyi, szabadkai és kassai magyar színészek játsszák. Az előadásnak mediterrán vi­lágot és szeretetet kell su­­gallnia a nézőnek. Meggyő­ződésem, hogy az utóbbinak amúgy is híján vagyunk. — Hogyan tudnak össze­szokni az augusztusi premie­rig? — Két hétig Komáromban próbáltunk. Együtt ettünk, felváltva főztünk, nagyszerű hangulatban dolgoztunk és jóízűeket beszélgettünk a szünetekben. Most Kisvárás­ra megyünk, és a bemutató előtt néhány napig ott pró­bálunk. A díszletet és a jelmezt az Erdélyből áttelepült művész­házaspár, Kemény Árpád és Papp Judit tervezte. V. A. Fényes Kató újra Pestem Tico­tico A körúti Royal Színház 1936 karácsonya előtt mutatta be Ábrahám Pál 3:1 a szerelem javára című operettjét. Hogy miről is szól ez a kellemes, felüdítő darab? Mondja el Rátonyi Róbert: „Hősei a Londonban túrá­zó magyar vízipólócsapat tagjai, akikhez hirtelen be­toppan Sam Cheswicknek, a paradicsommártás-gy­árosnak leánya, aki megszökött az es­küvőjéről, egyrészt azért, mert nem szereti a­ vőlegé­nyét, akihez hozzá akarják kényszeríteni, másrészt nem akar táncolni azzal a renge­teg jelentkezővel, akik a menyasszonytánc ürügyén megforgatnák. A fiúk védel­mükbe veszik a lányt és ez­zel elkezdődnek a bonyodal­mak, melyek során a lány el­kerül a fiúkkal Badacsonyba, majd Pestre is, és a finálé előtt természetesen a csapat legjobb képű tagjához felesé­gül is megy.” A bemutatón egyébként a fontosabb szerepeket Bár­sony Rózsi, Dénes Oszkár, Feleki Kamill, Kazal László, Somogyi Nusi, Sulyok Mária, Gárdonyi Lajos, Solthy György és Fényes Kató ala­kította. A siker leírhatatlan volt, a hazai operettkedve­lőknek ilyen szép karácsonyi ajándék nem minden évben jutott osztályrészül. Fényes Kató csillaga ekkor fénylett fel, de túlságosan sokáig nem tündökölhetett: zsidó származású apja miatt a háborús években hamar „lependerítették” a színpad­ról. Megpróbálta ugyan ki­cselezni a hatóságok ébersé­gét, Károlyi Kató álnéven jelentette meg újabb leme­zét, de hamar rájöttek a tur­pisságra, így aztán Fényes Kató igazából csak a háború után bontakozhatott ki, le­mezeit vették, mint a cuk­rot, az Anikó, a Csupa könny a szobám, a Tico-Tico és még jó néhány népszerű sláger bájos előadásával a szívünk­be énekelte magát. Az ame­rikai dzsesszzene is igen „jól állt” neki, a műfaj egyik leg­felkapottabb előadóművészé­vé vált hamarost. Aztán — mivel Fejér Györggyel és Magyar Györggyel a Szövetségi El­lenőrző Bizottság rendezvé­nyein és fogadásain is gyak­ran fellépett — „gyanússá” vált ő is, olyannyira, hogy 1947-ben szinte menekülnie kellett az országból. Sokáig Svájcban élt, közben Bel­giumban és Amerikában is fel-fellépett, a hatvanas években Münchenbe költö­zött, ma is ott lakik, de már rég nem énekel: egy lelki ta­nácsadó szolgálatnál tevé­kenykedik, mint pszicholó­gus. Várhelyi Mártonról, a Ko­dály Zoltán hanglemezbolt és a Zenei Antikvárium ve­zetőjéről már évekkel ezelőtt kiderült, hogy nem csupán ügyes kereskedő, de komoly szaktudósa is a hangrögzítés történetének: ajánló műsorai a rádióban, az általa szer­kesztett lemezek a boltokban méltán tették megbecsültté a nevét a „fekete korongok” kedvelőinek körében. Ezúttal — Aliquander Viktor és a sa­ját archívumára támaszkod­va — Fényes Kató slágerei­ből adott közre egy kitűnő válogatást. Egy őszhajú asz­­szony — ez a címe. A Radio­­ton­-lemeznek minden bi­zonnyal nagy sikere lesz, hisz örökzöld slágerekkel örven­dezteti meg a nosztalgiázás­ra manapság oly könnyen kapható közönséget. És még valami: aki dedikáltatni kí­vánja a lemezt magával Fé­nyes Katóval, az megteheti augusztus 12-én fél 4-kor a Múzeum körúti Kodály Zol­tán hanglemezboltban. Ezen a napon ugyanis — Várhelyi Márton meghívására — a művésznő felkeresi a boltot, egyenesen Münchenből ér­kezvén, hogy a vásárlók ren­delkezésére álljon. Azt hiszem, ez a lemez is megérdemli, hogy a szokott­nál kicsit ünnepibb legyen a fogadtatása. Baranyi Ferenc Békességet A közelgő pápalátogatás kap­csán Fejedelmeddé a békes­séget teszem címmel repre­zentatív kiállítás nyílik jú­lius 26-án a Budapesti Tör­téneti Múzeumban a hazai egyházművészeti gyűjtemé­nyek legértékesebb kincsei­ből. A kiállítást Csoóri Sán­dor Kossuth-díjas költő és Rónay László irodalomtörté­nész nyitja meg. KEDD, 199­1. JÚLIUS 23. NÉPSZAVA TELE­VIZIÓINK Lezuhant a szó Ahogyan mély, reszkető hangján énekelte a verssorokat, a magyar fülnek ropogós szláv nyelv lágyan simult a dallam­hoz. Vagy talán i a mélységes fájdalom a lefojtott szavakban! A fájdalom, amely már túl van minden konkrét szenvedésen és benne telik el­­az élet. Anna Ahmatova költő volt. Meg kellett érintenie a szép­ségnek és az örömnek. „Pedig... forró zümmögésű nyár van, / s mintha ünnep. Derűs nap ragyog. / S most a szó... Bolyongok puszta házban. / Tudtam: egyszer erre virradok." Ilyen „fájdalom-hercegnőnek" mutatta a költőnőt az a rövid — és igen vázlatos — francia—szovjet film, s bár udvarias szűkszavúsággal bánt élete „adataival”, maga Ahmatova az ő tompa mély hangján arról a soha nem szűnő fájdalomról beszélt, hogy a szó, a vers puszta ház. Modigliani szerint — emlékezett Ahmatova — a művész alkotó erejét két dolog élteti: a nagyon erős boldogság vagy a feneketlen fájdalom. A költőnő verseinek nagyobbik ré­sze vallomás arról, hogy őt az utóbbi inspirálta. És egy szót sem szólt arról, hogy ez megkönnyítette-e számára sorsának elviselését. Férjét agyonlőtték. Egyetlen fiát bebörtönözték. Őt magát több mint harminc évre kizárták a szovjet irodalmi életből. Mindezek után a kopott amatőrfilmen ott áll a fehér hajú, de még mindig szép öregasszony, nem mondja, énekli a ver­sét (talán a filmben nem is ezt, de mindegy is): „A lapot, meg a vadcsalánt szeretem, / s legjobban egy ezüstfűzfát a kertben.” És ne gondoljuk, hogy ez olyan idillikus költői kép, mert az ezüstfűzfát kivágták, helyébe új fákat ültettek: „Nyelvük nem értem, ők sem értenek ... / Hát hallgatok ...” Ahogy késő éjszaka a film után kezembe veszem Ahmato­va verseit, éppen a film miatt mindent megértő hangulatban, azt gondolom, az a bizonyára betegesen rögeszmés Zsdanov nem is lehetett olyan hülye. Talán ezek a fájdalmas versek mélyen felkavarták, és megrémült attól az ellentmondástól, amely emberi és hivatali lénye között feszült, ezért egyetlen megoldást talált: minél bensőségesebb egy költészet, annál veszélyesebben közelít az egyébként diadalmas optimizmus­ra hangolt emberi lélekhez. Tudnia kellett, hogy az az ezüst­tűz, amelynek csak a tönkje világít, Oroszország. De a filmben számomra az volt a legdöbbenetesebb, hogy fia, a történész Lev Gumiljov milyen kétségbeejtően keveset tud mondani­­az édesanyjáról. Nem tudom, hányban készült ez a portré, nem működött-e még benne a vétlenül meggyö­tört ember egzisztenciális vágya: elindulni végre a legali­zált világba és elfelejtetni a hatalommal, milyen családba született. Ezért volt egyszerre megrázó és hiányos ez a film, mert még mindig, ma is a hiányt demonstrálta. Remélem, hogy a francia részvétel — hiszen Anna Ah­matova ifjúságának­­Párizs fontos élménye volt — túllép majd ezen az udvarias óvatosságon. Sajnos, nem így történt. Bár, ha jól meggondolom, ez nem is csoda. Hiszen határaink­tól Nyugatra a művészet művészet, kellemes része az életnek, és nem elismerésre vagy üldöztetésre méltó cselekmény. Ki­nek jutna eszébe — mondjuk Pompidou-nak vagy Malraux­­nak —, hogy a költészet politikailag veszélyes? Elterjedt anekdota, hogy a nagy magyar író Nyugatról be­hozott autójának horribilis összegű vámkedvezményéért alá­zatosan folyamodott a magyarországi Zsdanovhoz, aki nagy­lelkűen elintézte, hogy az egész összeget elengedjék. Mire L. Gy. marxista filozófus szomorúan megjegyezte: „Szegény X. lábon kelt el.” És most már egyáltalán nem tudom halálos biztonsággal eldönteni, hogy annak volt-e igaza, aki „lábon kelt el”, de műveiben nem alkudott meg, vagy annak, aki, mint Ahma­tova, esélyt se látott a megalkuvásra. Nem is olyan egyszerű kérdés ez, mint gondoljuk. Hiszen a mai „hősök” hősiessé­gét lerontja az a puszta tény, hogy így vagy úgy, de a túl­élésre játszottak. De ha nem ezt teszik, akkor ma itt állnánk kifosztva, besározatlan, csupa­ tiszta halott szellemekkel. Valahogy ide jutottam ezzel az Ahmatova-filmmel. Nem­csak mi, de a fiaink sem vétlenek. Hisz oly felháborítóan büszkék tudatlanságukban. Kovács Júlia b­ye, bye, Birdie A művelődési ház emeleti tükrös balett-terméből zene hallatszik ki. Gyakorlóruhá­ban fiatal táncosok próbál­nak. — A Bye, bye, Birdie rock­balett háromfelvonásos tör­ténetét egy éjszaka álmod­tam meg — mondta Borbély György koreográfus, a ba­lettmester, díszlet- és jelmez­­tervező egy személyben. — Mi az oka a gyors mun­kának? — Eredetileg Bizet—Scsed­­rin Carmenjét vagy Goldoni Mirandolináját szerettem volna táncszínházi produk­cióként előadni. De nem ta­láltam megfelelő férfi táncost. A pénz is hiányzott. Szóval a kényszer nagy úr, addig tör­tem a fejem, míg összeállt a kép, s megszületett bennem ez a Kaliforniában, a tenger­parton játszódó történet. Itt, az Ady Endre Művelődési Központban irányításommal évek óta működik az Ikarus Jazzbalett Színház. Növendé­keimmel készítem elő a be­mutatót. A főszereplő, Topo­­lánszky Tamás profi, most végzett a Táncművészeti Fő­iskolán. — Ön annak idején ott, Amerikában is táncolt? — Több évig volt szerző­désem a New York-i Broad­­wayen és Bécsben is. Való­jában az amerikai sztárokért való őrjöngő lelkesedés paró­diája ez a táncjáték. A főhős, Conrad Birdie, a tinédzser­­nemzedék körülrajongott csil­laga. A lányok szerelmesek belé. Ezt a fiú ki is használ­ja. Csak egyvalakinek nem sikerül Conrad szívéhez kö­zel kerülnie, Susannak, a táncpartnernek. A lány me­rész tervet eszel ki, de a töb­bit nem árulom el. — Ki a darab zeneszerző­je? — Sokan vannak, ugyanis világslágerekből, klasszikus zeneszámokból, dzsessz-rock muzsikából válogattam az anyagot, összesen hatvankét zeneszám van benne. Az elő­adás specialitása, hogy aszta­lok mellett ülő nézők előtt táncolnak a szereplők, a szü­netben pedig ételt, italt is felszolgálnak a vendégeknek. A bemutató július 31-én lesz, és néhány előadás után ősz­szel folytatjuk a sorozatot. Terveink szerint országos turnéra indulunk a Bye, bye, Birdie-vel. (várhegyi) Gy. Balázs Béla felvétele

Next