Népszava, 1991. augusztus (119. évfolyam, 179–204. sz.)
1991-08-01 / 179. szám
NÉPSZAVA 1991. AUGUSZTUS 1. CSÜTÖRTÖK Hét halott Súlyos incidens a litván—belorusz határon Gorbacsov és Bush reagálása Ismeretlen fegyveresek szerdára virradóra géppisztollyal agyonlőttek hét litván határőrt, illetve vámtisztviselőt a litván—belorusz határ menti Medininkainál. A támadásnak, amelynek nyomait odaérkező turisták fedezték fel, a litván rádió és televízió jelentése szerint két sebesült áldozata is volt. A TASZSZ hírügynökség a tragikus incidens hírét és az áldozatok számát megerősítette, és beszámolt arról is, hogy szerda hajnalban Vilniusban robbanás volt a szovjet belügyi csapatok laktanyájánál. Áldozatokról nem érkezett jelentés. A hírügynökségi összefoglalók szerint a szerda hajnali volt a legsúlyosabb támadás, amelyet litván vámposztok ellen az utóbbi időszakban végrehajtottak. Emlékeztetnek arra, hogy az utóbbi hónapokban a különleges belügyi csapatok több ízben rajtaütöttek az illegálisnak minősített balti vámposzton. Feldúlták az épületeket, zaklatták az ott szolgálatot teljesítőket, de halálos áldozatot e rajtaütések eddig nem követeltek. A szovjet belügyminisztérium Litvániában állomásozó különleges rendeltetésű rendőri egységeinek (OMON) vezetője szerdán Vilniusban kijelentette: az egységhez tartozó katonáknak semmi közük sincs ahhoz a támadáshoz, amelyet éjszaka követtek el a balti köztársaság mechannkai határőrposztja ellen. A litvániai határőrállomás megtámadása miatt sajnálkozását, az áldozatok családtagjainak pedig együttérzését fejezte ki Mihail Gorbacsov szovjet elnök — jelentette Moszkvából a Reuter brit hírügynökség. A TASZSZ jelentése szerint Bush amerikai elnök elmondta: tudom, hogy Gorbacsov elnök azonnal foglalkozott a kérdéssel, s megkezdte az ügy kivizsgálását. Reméljük, hogy ebben Litvánia és Belorusszia együttműködik. Nem vághatunk azonban elébe az eset megítélésének — mondotta az elnök. Az AFP francia hírügynökség jelentése szerint Borisz Jelcin orosz elnök szerdán erélyesen megbélyegezte a határőrállomás megtámadását, és kiállt azért, hogy vonják ki a különleges belügyi egységeket a balti államból. (MTI) Horvátország Tüzérségi és gyalogsági összecsapás, rakétatámadás repülőkről . Az eszéki rádió híradása szerint heves lövöldözés volt szerdára virradóra Eszék (Osijek) környékén. A tüzérségi és gyalogsági fegyverekből mintegy negyven percen át érkező lövések a rádió szerint az öt kilométernyire fekvő Ténye (Tenja) irányából jöttek. A város egyik lakónegyedébe nyolc gránát csapódott be. Áldozatokról egyelőre nem érkeztek jelentések, és azt sem tudni, ki adta le az első lövéseket. A Tanjug emlékeztet arra, hogy a térségben jelen vannak a horvát nemzeti gárda katonái, a szerb kisebbségű falvak fegyveresei és a jugoszlávközponti hadsereg egységei egyaránt. A Reuter szerdai összefoglalója szerint a Konstajnica horvát faluban történt incidens során jugoszláv repülőgépek rakétákkal lőtték a település iskoláját, orvosi rendelőjét és egyik lakóépületét. A rakétatámadásnak egy halottja és hat sebesült áldozata volt. A belgrádi rádió azt jelentette, hogy a pilóták azért nyitottak tüzet, mert horvát rendőrök és nemzeti gárdisták előzőleg rálőttek a repülőgépekre. Gazdasági együttműködésről írt alá megállapodást Horvátország és Albánia. A dokumentumot az egynapos látogatáson Zágrábban járt Ylli Cabiri albán külkereskedelmi miniszter látta el kézjegyével. A TASZSZ beszámolója szerint a mostani volt a második hivatalos találkozó zágrábi és tiranai illetékesek között azóta, hogy Horvátország bejelentette függetlenségét. A dokumentum szerint Albánia Horvátországnak elektromos energiát ad el, míg a viszonttétel élelmiszerből áll. (MTI) Nukleáris berendezések Irak újabb eltitkoló manőverei Irak újból megpróbálta eltitkolni nukleáris berendezéseit és atomprogramjának részleteit az ENSZ-megbízásból a helyszínen vizsgálatot végző Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (IAEA) küldöttsége elől — áll az ENSZ Biztonsági Tanácsának elküldött jelentésében, melyet Hans Blix, a bécsi székhelyű IAEA igazgatója készített. Az AFP hírügynökség szerint Blix megjegyezte: bár Irak több hajlandóságot mutat az ENSZ-vizsgálóbizottsággal való együttműködésre, még nem fedte fel az öszszes urándúsító berendezés telephelyét. Az AP hírügynökség idézte, a szaúd-arábiai védelmi miniszternek, Szultán bin Abdel-Aziz hercegnek a Rijád közelében levő katonai akadémián tett kijelentését: az ENSZ Biztonsági Tanácsától függ, hogy katonai megtorló akciót kezdeményez-e Irak ellen, ha Bagdad továbbra is eltitkolja atomprogramjának részleteit. (Az ENSZ BT 687. számú határozata, amely az öböl-háború befejezését jelentette, előírja az iraki nukleáris, biológiai és vegyi fegyverek, valamint a ballisztikus rakéták megsemmisítését.) Az iraki nukleáris berendezések vizsgálatára jelenleg már a negyedik ENSZ-küldöttség tartózkodik az arab országban. Ezenkívül eddig egy-egy, a vegyi fegyverek és ballisztikus rakéták megsemmisítését ellenőrző ENSZ-delegáció járt Irakban. Az AP értesülései szerint még további 10 ENSZ-vizsgálatot terveznek az országban — augusztusban például két küldöttség a vegyi fegyverek, egy harmadik a biológiai fegyverek, egy negyedik pedig a ballisztikus rakéták megsemmisítését ellenőrzi majd a helyszínen. (MTI) Svájc titka Sok ország van a Földön, ahol a nemzeti ünnepek nagy csinnadrattával, pazar költekezéssel párosulnak. Máshol, leginkább a világ szegényebbik felén, takarékosságból fogják vissza magukat. Svájc, mint annyi mindenben, ebben is kilóg a sorból. A sokak által hegyvidéki paradicsomnak nevezett, fél magyarországnyi Svájc ma ünnepli államalapításának 700. évfordulóját. Bár a történészek a tőlük megszokott ünneprontó módon kétségbe vonják az 1291-es szövetségi szerződés államalapító jellegét, az ország vezetőit ez nem zavarja. Már csak azért sem szorulnak magyarázkodásra, mivel a leggazdagabbakra jellemző szerénységgel emlékeznek meg őseik jó választásáról. Az egész évre elnyújtott jubileum egyetlen színfoltja a Zürich melletti szuperkiállítás, ahol néhány órába sűrítve ismerkedhetünk meg a 700 év érdekességeivel. Ez a kiállítás a csúcsa költségekben is az idei ünnepi esztendőnek. Hihetetlen, de nem lesznek drága, több ezer fős fogadások, milliókat felemésztő mulatozások... A munkaszüneti nap lehetősége sem merül fel, de vannak olyan kantonok, ahol még hivatalos szinten sem vesznek tudomást az évfordulóról. Pedig a pénzből telne sok mindenre. Nem rázná meg például Zürich költségvetését egy világraszóló karnevál, már csak azért sem, mivel a város minden nyolcadik lakosa, beleértve a csecsemőket is, milliomos. De igaz ez Bernre, Luganóra és még inkább Genfre. De hát ilyenek ezek a hegyi svájciak, akiket kevesen tartanak bájosaknak, de annál többen tiszteletre méltóaknak. A világ azon része, amely ismeri Svájcot, felnéz erre az országra. A nemzetközi statisztika szerint földünk pénzügyi központját több turista keresi fel minden évben, mint az idegenforgalomból élő, népszerű tengerparti államokat. Sokan üzletet kötni jönnek a hegyek közé, mások azért, hogy pillantást vessenek a csodára. Arra, amit a semmiből a szellemi tőkére támaszkodva hoztak létre Európa szívében. Aztán néhány nap elteltével az idegenek többsége értetlenül tárja szét karját, tanácstalanul kérdezve: Miből? Hogyan? És azután úgy utaznak el, hogy nem értik meg a lényeget. Pedig a titok nyitja nem a trezorok mélyén rejlik, hanem az utcán sétál. Igen, azokról az egyszerű svájciakról van szó, akiknek csak a hibátlan munka számít értéknek, és a pontosság az alaptörvényük. Az olyan időrabló dolgokkal, mint a politika, alig foglalkoznak. A kantonok vezetői ugyan elvitatkoznak egymással néha évekig is, de a munka az sosem áll, így aztán nem véletlen, hogy sokszor kihaltnak tűnnek a nagyvárosok utcái és zavarja a csend a turistákat. Arra a kérdésere pedig, amit a meglepett turista ilyenkor ösztönösen feltesz, hogy hol vannak a svájciak, magától értetődő a válasz. „Hogyhogy hol, hát dolgoznak. Miért, nálatok , nem szokás?" Kiss Andrej Bős tiltakozni készül Jozef Vavrousek miniszter, a csehszlovák szövetségi környezetvédelmi bizottság elnöke ismételten hangoztatta azt az álláspontját, hogy Bős-Nagyimaros kérdésében az eddig kinyilvánított hajthatatlanság hosszú időre megronthatja Csehszlovákia kapcsolatait Magyarországgal. Szerdán délelőtt a Csölösztőnél tüntetők napja csendesebbnek ígérkezett. A blokád ellenére is kijutott az építővállalat telephelyéről néhány teherautó, de a jelek szerint szerdán reggel nem álltak munkába, vélhetően azért, mert kiderült: az építőik jogtalanul tartózkodnak a vállalat csölösztői telephelyén. A környezetvédők akciója várhatóan a hét végére ismét felerősödik. Ekkor nemcsak Csölösztőn, de közvetlenül Bősön a helyi lakosság is tiltakozni készül. (MTI) NAPRÓL NAPRA Szerdahelyi Csaba !égy lábon, de nem nagy lábon Ha lassan és kissé bátortalanul is, de azért egyre nyilvánvalóbban változik a kép. Amíg néhány hónappal korábban a kormány sorban adta fel a magas labdákat az ellenzéknek — s erről a sajtó rendre tudósított is —, amelyeket az kegyetlenül le is csapott, addig mára a kormány, élén a csapatkapitánnyal, taktikát változtatott. Bár a kabinetet sok esetben változatlanul védekezésre kényszerítik, ám ettől függetlenül, vagy azért, mind többször támad, gondolván: a támadás a legjobb védekezés. A legutóbbi példát a sajátos nemzeti játszadozásra az a kétnapos tanácskozás szolgáltatta, amelyen nagyköveteinknek elemezték a magyar külpolitika sajátosságait és változásait. A tanácskozáson kétségkívül Antall József előadása iránt nyilvánult meg a legnagyobb figyelem, s egyáltalán nem csak a személyes tisztelet megnyilvánulása miatt. Talán az újságíró is másként értékelné a miniszterelnöki beszédet, ha Antall megállta volna, hogy gunyoros, pökhendi módon ne oktassa ki újfent az ellenzéket és a sajtót, de a miniszterelnök, szokásához híven, kellőképp csattogtatta most is az ostort. Hogy mennyire diplomatikus ez éppen a diplomáciai élet vezetői előtt? A lehető legdiplomatikusabb, hiszen a jelenlévők a magyar kormányt képviselik állomáshelyükön, és ennek a magyar kormánynak a magyar miniszterelnöke Antall József, aki köztudottan kedveli a külpolitika útvesztőiben való eligazodást is. Akinek esetleg nem tetszik a jelenlegi (kül)kurzus, vagy nem osztja a miniszterelnök álláspontját, az kereshet magának másik állást, ami teljesen rendjén való dolog. Ha majd az ellenzék jut hatalomra, akkor jöhetnek az ellenzéki külügyérek, az általuk helyesnek tartott kurzus, s azok a nagykövetek, akikben a leendő kormányosok megbíznak. (Kivételek persze manapság is akadnak, például a kisgazdák, az azóta zavarosan helyretett árnyékkormányukkal és saját miniszterjelöltjeikkel. A tanácskozást követően célországukba visszautazók, az Antall-beszéddel a tarsolyukban, végre reálisabban értékelhetik országunk belső és külső helyzetét, mert a sajtónak tulajdonított torzításoktól mentes képet kaphattak. Ha valaki esetleg közülük ez idáig nem tudta, hát most megtudhatta, hogy a külügyi pályán is elsősorban a szakértelem az elsődleges, a pártállást különösebbképpen nem firtatják — ha nagyon nemszükséges. Kisebb hibák természetesen becsúszhatnak, a legolajozottabban működőgépek fogaskerekei sem mindig simulnak egymásba, hát még az egyéves magyar berendezésé. A bakik természetesen kínosabbak, ha úgynevezett bizalmi állások betöltőinél fordulnak elő, mint például Washingtonban, de kicsire sokat ne adjunk! Még akkor sem, ha mostanra egyértelművé vált: elsősorban az Egyesült Államok és Kanada került a magyar külpolitika fókuszába. Ez igen lényeges elem, mert végre csattanós választ kaptak a kételkedők, akik német, nyugat-európai, meg fene tudja, milyen orientációval vádolták meg a korábban nehezen döntő Antall-kormányt. A prioritás ma már ismert, de szerencsére az elsőbbségek élvezete mellett gondolunk másra és másokra is. (Reméljük, ők is gondolnak ránk ...) Többet nem gyalogolunk be az egyoldalú, erőltetett prioritások zsákutcájába (lásd függőség a szovjet birodalomtól), mert külpolitikánk több lábra állt, ha jól számolom, legkevesebb négy lábra, és nagy szerencsére nem nagy lábra. Mert az előbb említett „láb” mellett természetesen nem feledkezünk meg Európa nyugati feléről éppúgy, mint középső és keleti részéről, s legfőképp nem a Távol-Keletről. Ott is Japánra koncentrálunk, hiszen az Amerikai barátságtól függetlenül egyelőre a japán bankárok kezében vagyunk. A több lábon állás (és nem ingás) ismeretében különös figyelmet kell szentelnünk ama Antall-ítéletnek, miszerint hazaárulással ér fel, ha valakik (naná, hogy az ellenzék és a sajtó) azt fürdetik fennhangon: a kormány elrontotta a magyar—szovjet, illetve a szomszédos országokhoz fűződő kapcsolatokat. Szokás szerint a „hazaárulók” nevükön nem neveztettek meg, így minden „bűnös" bizonytalanságban bujdoshat szégyenében. Mert, mint jól tudjuk, a Szovjetunióval és a szomszédos országokkal kiválóak a kapcsolataink. Éppen e témával összefüggésben kapta az ellenzék a soros döfést és figyelmeztetést Antalltól: jó, ha tudják — a retorikai fordulatokban, de csak azokban — nagyrabecsült ellenzéki politikusok, hogy bizony Moszkva nincs nagy véleménnyel róluk, mert a Kremlben változatlanul a kiszámítható politikusokat szeretik. (Ez különösen megnyugtató napjaink kiszámíthatatlan szovjet belpolitikai zűrzavaraiban.) Az ellenzék talán még ezt a békát is lenyeli, ám nem úgy az MSZMP, amely köztudottan a legélesebben bírálta Antallék szovjetpolitikáját. Gondolom, Thürmer Gyula MSZMP-elnök most magába roskadva ül, és váltig azon töpreng, miért fogadta őt Mihail Gorbacsov annak idején előbb, mint a magyar külügyminisztert. Ám még ennél is fogósabb kérdés, miként értékeljük az elmúlt évet a szomszédokkal való kapcsolattartásban? Ne dugjuk homokba a fejünket, mondjuk ki: a magyarság helyzetének kérdése — törvényszerűen — ma minden korábbinál élesebben vetődik fel. A nagypolitika látványos eredményeket ért el északi szomszédunkkal, ám a „mélyben” elképesztő gyűlölethullámok tarajosodnak a magasba. Az is elgondolkodtató, hogy meddig lehet még a „Romániával majd akkor tárgyalunk, ha érdemi eredmények várhatók” ördögkörbe zárt politizálását folytatni? S ugye, azon végképp el kell tűnődni, hogy a magyar fegyverbotrány után miért kell csupán Washington számára nem félreértett kijelentéseket tenni a Vajdaság történelmével kapcsolatban. Bár Antall József leszögezte, hogy eredményes évet zárt a magyar külpolitika , s ez nagyon sok kérdésben valós eredményekre, tényekre támaszkodó kijelentés —, azért, mint oly sok kérdésben, e téren is hiányzik a kellő önkritika, a mérsékeltebb hang és bizonyos fokig a diplomatikus szerénység. Mindettől függetlenül meggyőződésem, hogy a nagykövetek kellő optimizmussal és önbizalommal csomagolnak majd össze a rendes évi eligazítás után. S hogy az ellenzék most kicsit elégedetlen és morgolódik? Na és? Az kit érdekel?! Az már belpolitika... Víz- vagy Sarkas törvény# Hordót a bornak! A gabonaválság újra felszínre hozta a kérdést: mit és mennyit fermáljon a mezőgazdaság? A válasz látszólag egyszerű: amit és amenynyit a piac igényel. Csak azt nem veszi senki figyelembe, hogy ez a piac ma még nem igazán működik. Átmeneti korszakban élünk. Azt mondják: indokolatlanul sír a paraszt. Sírásnak tekinthető-e a józan előrelátás, amire nem figyelnek fel idejében? Tavasszal például itt volt a tejválság: a gazdák előre jelezték, hogy baj lesz, de nem hittek nekik. Csak akkor, amikor jelképesen a csatornába öntöttek belőle a sokak számára megfizethetetlenné vált életerő-egészségből. A folyamatosan működő piacgazdaságokban kvótarendszer szabályoz, a gazdák nem termelhetnek többet, mint amennyi az adott időszakban szükséges. Korlátozva engednek be külföldi cikket is abból, amiből túltermelés van. Iti most a ló, (illetve a marha) másik oldalára esünk. Annyi jószágot kiirtatnak, hogy amikor majd kellene a több tej, tejtermék — és akadna is rá vásárlóerő —, nem lesz a parasztnak annyi pénzes, hogy megújítsa az állományát. Vajon meddig tartható a jelenlegi állapot, amikor a városi emberek körében balkáni szintre süllyedt a tejfogyasztás? A tej után jött a sertésmizéria, a sok kövér disznó, amelyek eladhatatlanságuk következtében akkorára nőttek, hogy az országban öszszesen három nagy vágóhíd volt csak képes feldolgozni őket. Akkor azthittük, hogy ez lesz az év legnagyobb agrártermelési válsága, pedig az eladatlan gabona már a magtárak falait nyomta. Ezután jön majd a szőlő- és a borválság. Szeptember mindjárt itt lesz, s akkor ugyan hová fogunk kapkodni hordóért? (Szónoklásra mindig akad alkalmas hordó, de a hegy levére lesz-e elegendő?) Fölmerül az emberben: magunk ellen dolgozunk, hogy ennyi mindent hagyunk tönkre menni? Valami nagyméretű szabotázs áldozatai vagyunk, vagy csupán az agrárkormányzat szakmai dilettantizmusának, erőtlenségének, netán politikai zűrzavarainak? Szabad erre az időpontra összpontosítani az állami segítség „kivonulását” a termelésből? A szövetkezetek igen nagy részében kimérték az egyének földjét, de most egymás után érkeznek a levelek: ragaszkodnak ugyan tulajdonukhoz — és igazuk is van —, de vegye tőlük bérbe a szövetkezet a földet, gazdálkodjon rajta. A szövetkezet pedig azt kérdi: miből vegyen műtrágyát, vessen-e egyáltalán az ősszel, telepítsen-e szőlőt vagy gyümölcsöst, amikor a rendezetlen viszonyok miatt nincs partner, nincs piac?! A diktatúra nehéz évtizedei alatt büszkék voltunk rá, hogy hazánkban mindig volt ennivaló, s a falvak népe gyarapodott. Tavalyi és idei — igaz, megtorpanó —, export eredményeink is nagyrészt az élelmiszer-gazdaság munkáját dicsérik. Lehet, hogy mindezt maga alá temeti az agrárválság lavinája? Egyáltalán, szabad ilyen alapvető kérdéseket a vidéki ügynek kezelni? Elképzelhető-e, hogy magas ez az ország a mezőgazdaság nélkül? A piacgazdaság vastörvényeire korai hivatkozni, mert még nincs piac, csak átmenet, ahol inkább a farkastörvények kezdenek érvényesülni. Lendvai Vera 3