Népszava, 1991. augusztus (119. évfolyam, 179–204. sz.)

1991-08-24 / 198. szám

8 Búcsú Tádéktól Szomorú, hogy most Tádékról kell írnom. Tadeuszról, aki föld volt és ég, Szikkadt sár és tünde kékség, Gyötretett sorsú örömélet. Tadeusz Nowakról, aki mindenekfelett és előtt költő volt. És lengyel. És emberi ember. Volt. Mert meghalt, augusztus tizedikén, hatvanegy évesen. Költőnek talán már öregként, de írónak és embernek még fiatalon. Akik ismerték, és ismerhették közülünk, hiszen több regénye és egy verseskönyve is megjelent magyarul, nemcsak a nagy lengyel költőt, a vajákos képzeletű, boszorkánypille nyelvű írót zárhatták a szívükbe. A magyarok és a magyar költészet hív barátját és igaz igehirdetőjét, Nagy László, Juhász Ferenc, Csoóri Sándor fordítóját, aki rajtuk kívül „lengyellé tévé” Adyt, Vörösmartyt, Aranyt is, többek között Arany Toldiját. Vajh, befejezte-e? Befejezhette-e? önző fájdalommal is remélem: igen. Hogy holtában minket is éltet, oly múlhatatlanul, amilyenek az ő — immár örökéletű — szavai, versei. B. I. Az istálló zsoltára Harmadik hete fekszik jászolban a szomszéd nyomorék kisfia Nem evilági már az az ország hol neki kell most királykodnia Fekszik Anyaszült pucéron a szénán az ökrök zúzmarás ajka alatt És egérálomnál fehérebb kezével áldást oszt: megáldja az egérfiakat Aranyalmácska szundít a magban mit hordoz néki az egérnemzetség hogy megválthassa édes szüleit kik feje lágyát ököllel verték Hét hete fekszik az istállóban a szomszéd nyomorék fiacskája a jégcsapról rácsordul a hajnal világgá mennek a szentestei nyájak És nem lehet kivenni többé a jászolból bár öt sebből vérzik fölötte a zsúpba lyukat rág az ökör s a bebámuló eget nézi A Hallgatás Zsoltára Év évre egy nőstény farkassal élek az erdő mély vadonéban , mintha csak nővérem volna én mintha volnék kicsi bátyja Vackunkról és éjre mindketten istengyilkolni elvillámlunk Frisstej-illatú hajnal csobban ha elfekszünk a leölt bárányon S mikor a dzsidás isten megjó álmunk durunggal megzajdítja vállára vesz a nőstényfarkas s a sűrűbe rohan velem vonítva Futván a haragvó isteni sebeinket nyaldosva egyszercsak megérezzük hogy meghal bennünk a Káin-farkas s a Káin-ember Elszundít s az Arkangyalt elhozza az Angyali üdvözletből nékem S én vinnyogok farkasörömben és ember szemét nézve nézem Farkasfejét ha álmában sóhajt • térdemről ellököm ezért és a dárdát isten kezéből kivéve közelszem hozzá s az Isten néma BELLA ISTVÁN fordításai íme, az ember! Kamarás István könyvérái A magyar oktatásügy egyik súlyos hiányossága volt, hogy évtizedekre kiszorult belőle az emberrel való foglalatoskodás, az antropológia. Ennek keserves következményeit napjainkban élhetjük meg. Képtelenek vagyunk értelmezni létünket, nem tudunk mit kezdeni a világgal, hiszen kérdezni sem tudunk jelenségeire, mit sem tudunk kezdeni önmagunkkal, hiszen hiányoznak belőlünk azok az ismeretek, amelyek alkalmasak volnának arra, hogy emberségünket magyarázzuk, s rendeltetésünket értelmezzük. Megintcsak egy tragikus csapda: szeretnénk tudni, mi az igazság, de csak homályosan látjuk, ingadozó léptekkel próbálunk feléje haladni. A kiváló vallásszociológus, Kamarás István könyve olyan támaszték, amely könnyebbé teheti a járást. Gyakorlatias könyv, tehát voltaképp a legnehezebben megírható könyv, hiszen a szerzőnek kisujjában kell lennie a kérdés nem éppen áttekinthető elméletének (nálunk ugyan vajmi kevés használható antropológia született az elmúlt 40 esztendőben, a jelek szerint ugyanis a marxizmusnak vagy nem volt antropológiája vagy nem kívánt foglalkozni vele), s azt úgy kell átadnia, hogy ne lássék elméletnek, hanem megvalósítható és megélhető gondolatok tárházának. Ezeket a készségeket szeretné megismertetni velünk, s magatartásunk szerves részévé tenni Kamarás István. Célja elérésére újraélesztette a platóni dialógust, beszélgetéseinek szereplői azonban nem bölcselők, nem is a bölcsesség által felvértezettek, hanem hús-vér emberek, különféle típusok képviselői, akiket az hozott össze, hogy szeretnék megismerni önmagukat, szeretnék tudni, mit jelent itt és most embernek lenni. A könyv használhatóságát fokozza a pontos alcímezés, bárkit léte bármelyik összetevője foglalkoztat,különösebb nehézség nélkül rálelhet arra a részletre, amely talán feleletet adhat nyitott kérdéseire. A fejezetek végén kérdések és feladatok találhatók. No, ne szeppenjünk meg, nem megoldhatatlanul nehéz feladatok ezek, de bizony meg kell oldanunk őket, vagy legalábbis el kell gondolkodnunk fölöttük, ha teljesebb, hitelesebb, értelmesebben élő személyiségek akarunk lenni. (Oktatáskutató Intézet, Edukáció kiadó) Rónay László SZOMBAT, 1991. AUGUSZTUS 24. NÉPSZAVA Képzőművészet a könyvtárban A téma kulcsembere Lipták Pál, aki először mint könyvtárfejlesztő, könyvtárépítő igazgató vált ismertté a magyar kulturális közéletben és aki e tevékenységének elismeréseként Kossuth-díjat is kapott. Lipták Pált bemutatva szólnunk kell néprajzi gyűjtőtevékenységéről és festőművészi alkotómunkájáról is. Etnográfusi tájékozottsággal gyűjtötte megyéje népművészeti értékeit, majd később — nem tudva ellenállni művész barátai kérésének — a gyűjtemény egy részét kisplasztikákra cserélte. Festői pályája következetesen ívelt a korábbi, a kisvárosi létet gyöngéd iróniával ecsetvégre tűző művektől az oldott festőiség és az elvontság irányába. Ezzel a festőművészi alkotói tevékenységgel is összefüggésben áll munkásságának az a része, melyről most a békéscsabai Megyei Könyvtárban rendezett 50. kiállítás kapcsán szólni kívánok. Mint a Megyei Könyvtár igazgatója, képzőművészeti étoszát sugároztatta átmunkahelyi tevékenységébe akkor, amikor kezdeményezte és megvalósította a könyvtárban az Artotéka részleget. (A kifejezés az artóművészet és a bibliotékai könyvtár tömörítő összevonásából jött létre.) A csabai Artotéka öt éve módot ad arra, hogy tevékenységét áttekintsük, értékeljük és szélesebb körben is megismertessük. A képzőművészet a klaszszikus könyvtári formációban két módon van jelen: egyrészt nyomtatott formában a könyvekben, albumokban a polcokon, másrészt, az igényesebb intézményekben eredeti műveket, illetőleg más helyeken nyomatokat vagy posztereket találhatunk a dolgozószobákban és az olvasótermekben. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy nyolc és fél ezerképzőművészeti könyv, album — köztük a legkitűnőbb és legdrágább külföldi kiadványok és 15 kisplasztika — e téren is az elsők közé sorolják a csabai könyvtárat.) Az Artotéka, amelyik a II. világháború után honosodott meg először a nyugat-európai könyvtárakban, ennél jóval szélesebb tevékenységi kört foglal magában. Foglalkozik kiállítások bemutatásával, önálló képzőművészeti gyűjtemény létesítésével, saját kiadványai megjelentetésével, sőt képzőművészeti alkotások kölcsönzését is feladatának tekinti. A képzőművészeti alkotások a könyvtárban — némi sarkítással — „csempészáruként” szerepelnek, mert oda elsősorban könyvet kölcsönözni, illetve olvasni járnak a látogatók, eltérően a múzeumoktól, galériáktól, ahova a kiállított műtárgyak orientálják a betérőket. Ennek az akarva-akaratlan találkozásnak a hatása az olvasók jó részétkitevő tanulóifjúságra nemlebecsülendő. öt év alatt a csabai Artotéka eddig 49 kiállítást rendezett, ami a nyári szünetet figyelembe véve havonként egy tárlatot jelent. A kiállítások túlsúlyát a grafikák képezik. Ha figyelembe veszszük, hogy a kiállításhoz egyegy mű megvásárlása is kapcsolódott, és a könyvtár pénzügyi kereteiről sem feledkezünk meg, akkor világos a grafikák előtérbe kerülése. Kezdetben minisztériumi adományokból, később és máig tervszerű saját gyarapításból közel félezer darabos grafikai gyűjteményt mondhat magáénak a csabai könyvtár. A művek igazán jó kvalitásérzékkel válogatva kerültek a könyvtár falára és belőlük egy-egy darab a gyűjteménybe. A kiállítók között megtaláljuk elhunyt és élő klasszikusaink mellett a magyar grafika fiatal alkotóinak legjobbjait is. Az előbbiekre Kondor, Csohány, Reich, Szalay, az utóbbiakra Bak, Bukta El Kazovszkij, Barabás, Baranyai és társai szolgálnak meggyőző példával. Vannak köztük, akik néhány éve még csak szárnyukat bontogatták, és bemutatásuk a felfedezés örömével hatott, mára viszont művészeti életünk általánosan ismert egyéniségeivé váltak. Az egy-egy művel való találkozás elmélyültebbé tétele érdekében a tévé és a Magyar Nemzeti Galéria példája nyomán rendszeresítették a Hónap Műtárgya bemutatókat is. A kiállítások teljesebb befogadói élménye érdekében színvonalas, szöveges és reprodukciós katalógusokat is készítettek. Még a Hónap Műtárgyához is adtak kisebb, röplapnyi kézfogót. Mindezt a nem nagy, de igen korszerű nyomda tette lehetővé. Kiemelten kell szólnunk arról a két kiadványsorozatról, amellyel országos hírnévre tettszert a csabai Artotéka, és amelyeka technikai felszereltség korszerűségén túl a nyomdai dolgozók ügyszeretetét, szakmai tudását dicsérik. Az egyik sorozat a Poesia Hungarica, melynek keretében költői műveket bocsájtottak útjukra. Ezek sorában találjuk Illyés Gyula Táviratok című kötetét, továbbá Csoóri Sándor és Orosz János lírai képzőművészeti albumát, valamint Czipri Éva és Erdélyi Attila verset és illusztrációt egyesítő kötetét. A sorozat legnagyobb szenzációját azonban Illyés Gyuláné József Attila utolsó hónapjairól írt visszaemlékezése jelentette. Ez megjelenése után nem sokkal könyvészeti ritkasággá vált. A másik sorozat a Graphica Hungarica, amely a műfaj legjobbjait publikálta. A már említett klasszikusokon kívül Würtz, Kass, Feledy albumai gazdagították a sorozatot. Az Artotéka fent vázolt sokoldalú, eredményes tevékenysége miatt ünneprontás nélkül szólhatunk arról, hogy a műtárgykölcsönzésben nem jártak sikerrel. Az ok abban található, hogy a kölcsönzők három-hat hónap alatt megszerették a kölcsönzött műveket és meg akarták vásárolni. Erre azonban, lévén azok leltározott közgyűjteményi tárgyak, nem volt lehetőség. Ez a kezdeményezés tehát, minden nemes közművelői és környezetesztétikai célja ellenére, csendben kimúlt. Az Artotéka széles ívű, szép és sikeres tevékenysége nem kis szellemi és anyagi ráfordítás eredményeként országos jelentőségűvé vált. Mégis tartozunk az igazságnak azzal, hogy elmondjuk: Lipták Pál képzőművészeti irányultsága ellenére sem feledkezett meg a tágabban értelmezett művészet másik területéről, a könyvtár zenei részlegének fejlesztéséről sem. Ezt egyetlen szám is jól mutatja: 12 ezret meghaladta a hanglemezek száma. Végezetül: mit kívánhatnánk a jubiláló Artotékának jobban, az 50. kiállítás alkalmából, mint hogy lelkes, hozzáértő elmék és szorgos kezek gondozásában, „jó egészségben” érje meg a 100. kiállítást ill. Dömötör János Durkó Gábor ÁLARCOSOK Életem egy nagyon rövid szakaszát kivéve adós maradt sorsom azzal a lehetőséggel, hogy kipróbáljam: milyen vezető lennék? Most már, túl a hatvanon, el is enyészett ennek a valószínűsége. Egyetlen vezetői beosztás, amire még számíthatok, a családfői rang, amit azonban szintén eloroz előlem lassan az idő, mert vérségi alárendeltjeim végtelenül tapintatos, de félreérthetetlen elszólásaiból kihallatszik, hogy szellemileg leépülőben lévőnek tekintenek, akit már nem lehet mindenben komolyan venni. Minthogy szeretem őket és irtózom a perpatvaroktól, hagyom, hogy legyen az ő hitük szerint. Visszatérve azonban a mából a tegnapba: azért fájlalom vezetői képességeim tartós kipróbálásának elmaradását, mert meggyőződésem, hogy igen jó vezetője lehettem volna másoknak, akár nagyon sokaknak. Ezt éppen az említett, rövid időszaknak a tapasztalataira alapozom, arra, amikor ideiglenesen irányítója voltam egy öt főből álló csoportnak. Ha viccesen akarnám akkori önmagamat jellemezni, azt mondhatnám: ahogy én vezettem, nem vezet úgy senki... Csakhogy komolyabban illik a dologról beszélni. Tőlem ugyanis mi sem volt idegenebb, mint a parancsosztogatás mámora. Nem voltam rideg, nem voltam nyegle és nem voltam gőgös. Nem voltak udvaroncaim és nem voltak fekete bárányaim. Noha keményen dolgoztunk, ez vállat a vállnak, vetve zajlott. Vezetővoltom csak annyit jelentett, hogy első voltam az egyenlők között,, méghozzá beosztottjaim által elismerten. Mindez annál figyelemre érdemesebb, mert olyan korban éltem le életem nagy részét, amelyben az államközpontúság, az egypártiság, valamint az ezekből következő egész torz társadalmi együttélés keresztül-kasul szövődött feudális jellegű alá-fölérendeltségi viszonyokkal, s úgyszólván minden karrierista fatuskó felkapaszkodhatott, miközben engem eltávolítottak csöppnyi vezető beosztásomból. Esti sétáim egyikén merengtem mindezen, amikor váratlanul vállon ütött és harsányan a nevemen szólított valaki. Nem ismertem fel azonnal, de annál hevesebb örömérzet öntött el, amikor felvilágosított, hogy ő volt egyik munkatársam abban a daliás, jó harminc évvel korábbi időben, amelyről éppen az imént füstölögtem. Természetesen azonnal a legközelebbi borkimérés, a legmárkásabb kisfröccs, közben pedig zajoskodás arról, hogy ki, hogy van az ismerősök közül? Mivel amúgy is idegeimben volt, szóba hoztam közös múltunknak azt a szakaszát, amikor együtt dolgoztunk és rettentően becsültük egymást. Hosszasan a poharába nézett, majd azt mondta: hiszi, hogy harag nélkül tudomásul veszem, ha ő harag nélkül megvallja, hogy mind az öten utáltak, mert nyegle, gőgös, nagyképű és ostoba voltam. Akkoriban kockázatos lett volna ezt a szemembe mondani, de most, hogy mindketten a sír szája felé közeledtünk, hát reméli, nem ébreszt bennem ellenérzést. Nem ébresztett. Mindamellett a harmadik fröccs után sürgős teendőre hivatkozva elköszöntem, aztán hazafelé menet nem tudtam, hogy sírjak-e, vagy nevessek? Józanul tudomásul vettem, amit mondott és nem támadt bennem harag iránta, miközben azért mégis kétségbeejtett. Jobban tette volna talán, ha azt a megfontolást követi, amely szerint legbölcsebb az igazságot nem kimondani. Annál inkább, mert lehet, hogy nem az igazságot mondta, csak a saját véleményét. Ámbár, ha többedmaga nevében nyilatkozott, akkor talán van igazság abban, hogy mégsem lehettem én olyan jó vezető. De hát akkor mások sem bizonyosan olyan jó vezetők, vagy egyszerűen jó emberek, mint gondolják. Vagyis mindannyiunknak sokat kell még tanulnunk, amíg eljutunk oda, hogy jól értsük egymást és önmagunkat. Ez a gondolat aztán annyira megvigasztalt, hogy újra hittem a múltamban. Csák Gyula Fogyatkozó múlt , » P -ry. . . ■ LEVÉL ! írassék a levél... mostani, s leendő barátoinak, kor- és szellemtársnak, a másikat egyezéssel keresőnek, akik a felbolydult világban közös ünnepnapjainkra zúduló híráradatban is veszik a fáradságot, hogy tudassák egymást magánközlendőiket túllépő gondolataikról, örömükről, ha örömet kiváltó alkalom adódik; egy-egy sikeredett írásmű, szobor, festmény, zenemű, netalán politikai megnyilatkozás késztet köszönő-köszöntő sorokra ... És írassék azoknak is, akiknek van (kelle- ne hogy legyen) becsülő szavuk egymáshoz, de restségből, vagy más okból halogatják kimondásukat. Az igazzat megvallva, magam is közéjük tartozom, így az elmarasztalást elsőül magamnak szánom. Igen-igen sokszor mozdult bennem a szándék ... aztán hagytam, hogy az események ráülepedjenek, ötven esztendőmet meghaladóan most már igencsak keveslem a szándék mozdulását... Az idő sürgetése nélkül is érzem: parancsolóak a példák! Mennél többet olvasom őket, annál parancsolóbbak. Lenyűgöző, ahogy és amilyen gazdagítóan eleink művelték. Az utólérhetetlenség kétsége gyötör mindannyiunkat Cicero olvastán, Voltaire szellemességével kápráztat el, Goethe— Schiller leveleit irigységgel forgatjuk, Mikes Kelemen kitalálását se betűzzük különbül, Kazinczyban a gazdag figyelmesség késztet ámulatra, Petőfi—Arany üzenetváltásában a baráti hűség, Babits—Kosztolányi— Juhász Gyula köztévé-elezésében a korlátos és a hónapról-hónapra gazdagodó művészeti érzékenység, Veres Péter melegítő levlapjaival lepte meg pályatársait, Jászi Oszkár történelmi szemhordozásában a helykereső időszerűség nyűgöz le. A gazdagításon túl, csak a vakult ítélkezés nem látja, a levélirodalom a történelmen belüli történelmet rajzolja az időre, esetenként sokszorta hitelesebb a hatalom kívánalmára összegzett munkáknál! írassék tehát a levél ... minden arra érdemesről — legigazabb hitünkkel! T. M. iLmmmmm !