Népszava, 1991. szeptember (119. évfolyam, 205–229. sz.)
1991-09-12 / 214. szám
NÉPSZAVA 1991. SZEPTEMBER 12., CSÜTÖRTÖK Az MSZOSZ konstruktivitásra törekszik A Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségének ebben a kérdésben soha nem volt szélsőséges az álláspontja, soha nem állította, hogy bárki is van a kormányrúdnál, az objektív gazdasági, szociális feszültségeket egyik napra a másikra, játszi könynyedséggel meg tudja oldani, de mindig is állította, hogy nagyobb szociális érzékenységgel, a munkavállalók millióinak problémáira történő reagálással igenis lehet másként is válaszolni az élet által feltett kérdésekre. Mert például nem kellene ilyen mértékben késlekedni a privatizációval kapcsolatos alapvető törvények, törvényi garanciák megteremtésében. Nem kellene ilyen kategorikusan elzárkózni a dolgozói tulajdonlás lehetőségeitől. Elképzelhető lenne például egy jóval racionálisabb és takarékosabb államigazgatás ebben az országban. Nem kellett volna olyan kárpótlási törvényt elfogadni, amely a bérből és fizetésből élők terheit még tovább növeli. Nem kellene ilyen tétlenül nézni, hogy a személyi jövedelemadó bevételek 2,7 százalékát fizetik a vállalkozók és az összes többit a bérből és fizetésből élők. És sorolhatnám tovább! Ezek arra példák, hogy igenis, lenne hol keresni a megoldásokat, de nem ott keresik a megoldásokat, ahol a munkavállalók millióit érintően azt lehetne, hanem más irányokban. Sajnálatos módon, ha valaki ezeket a gondokat megfogalmazza, akkor válaszként rendszerint mindenekelőtt politikai reagálások születnek. A Központi Statisztikai Hivatal számai pontosan mutatják, hogy 10 százalékos nagyságrendű differencia van a nettó nominál keresetek és az árindex alakulása között, tehát ilyen mértékű reálbércsökkenésnek vagyunk a tanúi. Ezért került a középpontba egy közteherviselés szempontjából alapvető jelentőségű adórendszer kérdéskörének a felvetése, és hozzáteszem, nemcsak a személyi jövedelemadó, hanem például az általános forgalmi adó. Tisztelt Kollégák! Szeretném megemlíteni, a tegnapi tanácskozásunkon az is elhangzott, hogy az állásfoglalásban foglaltakat konkrétabbabban kellene kifejteni. Erre nézve két vagy három rövid megjegyzést szeretnék tenni. Teljességgel jogos az az igény, hogy ha egy szakszervezetnek egy kérdésről van álláspontja, akkor az ne csak elutasító, ne csak nem tetsző, hanem egyúttal konstruktív is legyen. Azt is mondja meg, hogy szerinte mit, hogyan kell csinálni. Azt 7 Országos szakszervezeti tanácskozás 1991. szeptember 4. (részletek a konferencia anyagából) Országos tanácskozást tartottak a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségébe tömörült szakszervezetek és szakszervezeti szövetségek szeptember 1-én Budapesten. A résztvevők megvitatták a munkanélküliség megfékezésére, az adórendszer tervezeti vááltozásaira, a szabad béralkura, a társadalombiztosítás új rendszerére, az új MunkaTörvénykönyvére vonatkozó szakszervezeti álláspontot, s azokat a javaslatokat, amelyek a szakszervezetek szándéka szerint egy átfogó gazdasági-szociális megállapodás témaköreit érintik privatiziíció. foglalkoztatáspoli- IVASIV SÁMMMNt, a Magyar Szakszervizetek Országos Szövetségének elnöke: Nem konfrontál, megegyezni akarunk tiku, regionális és egyattiv válsággócok problémája- érdékegyeztetési mechanizmusok, kollektív és egyéni munkavállalói jogok törvényi garanciái stb. .A tanácskozáson — amelynek levezető elnöke Sipos Szabolcs, az Építők Szövetségének főtitkárhelyettese volt — a megjelentek egyhangú szavazással elfoglalták azt a dokumentumot, amely részletesen tartalmazza az 3MSTAIST álláspontját a remélhetően hamarosan megkezdődő tárgyalások előtt. (Az állásfoglalás teljes terjedelmében a Népszavában szeptember 3-én jelent meg.) Tisztelt Kolléganők, Kollégák! Kedves Vendégeink! Szeretettel és tisztelettel köszöntöm a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége és a magam nevében is a tanácskozás valamennyi résztvevőjét. Azokat a kollégákat, akik a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségében tömörülő szakszervezetek választott testületeinek tagjai. Azért hangsúlyozom ezt külön és a legelején a tanácskozásunknak, mert ez nem nagygyűlés, nem alkalmi összejövetel, ebben a teremben ilyen szép számban azok vannak jelen, akik Magyarország legnagyobb szakszervezeti tömörülésének, az azt alkotó szakszervezeteknek választott testületi tagjai. Ezért ebben a minőségükben egy ilyen közös tanácskozáson rendelkeznek azzal a kompetenciával, hogy alapvető munkavállalói érdekeket érintő kérdésekről az állásfoglalásukat kialakítsák. Tisztelt Kollégák! Engedjék meg, hogy a résztvevők előtt, mielőtt bármi mást mondanék, egy bejelentést tegyek. A szakszervezeti tagdíjak átutalásával kapcsolatos nyilatkozatok aláírására irányuló — egyébként ránk kényszerített — procedúra eredményeként eddig, mintegy egymillió-egyszázezer aktív dolgozó írta alá a megbízást a mi szakszervezeti szövetségünkön belül. Ezzel kifejezte azt a döntését, hogy e szakszervezetek tagjaként kívánja a munkavállalói érdekvédelemre a megbízást megadni, és hogy ha azt a körülményt is figyelembe vesszük, hogy az időpont és az időszak mindenki által ismert körülményei közepette hozzávetőleg a munkavállalók 30 százalékát még nem értük, nem érhettük el, és ha hozzávesszük azt, hogy a nyugdíjas, tanuló, jogfenntartó és egyéb kategóriába tartozó tagjaink száma is sok százezer fő, akkor azt mondhatom, anélkül, hogy teljesen befejezett, végleges adatokat közölnék: a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége továbbra is kétmilliós nagyságrendű nagy szakszervezet, az ország legnagyobb társadalmi szervezete. Úgy gondolom, hogy ezt a körülményt, ezt a tényt aligha lehet túlértékelni, mert mindenki tudja: rendkívüli nyomás közepette folyik ez a bizonyos megbízás-aláírásgyűjtés. Nem kevesen tettek arról, hogy azt sugallják: el kell hagyni ezeket a szakszervezeteket, más szakszervezetekben, más szervezetekben kell tömörülni, de a munkavállalók döntöttek és választottak a szakszervezetek között. Tisztelt Kollégák! Éppen ez a körülmény teszi nyomatékossá azt a kötelezettségünket, nem engedhetjük meg magunknak, hogy elvonják a figyelmünket az érdekvédelemről, a munkavállalókat érintő legalapvetőbb problémákról. Nem engedhetjük meg, hogy belesodorjanak bennünket legitimációs és szervezeti vitákba, vagyonosztozkodásba, civakodásba, aminek az az eredménye, hogy a szakszervezetek nem azzal foglalkoznak, amivel kell, hanem belterjes módon, és természetesen bizonyos erőknek tetszően önmaguk belső igényeivel vannak elfoglalva. Nem engedhetjük meg azt, hogy ne fogalmazzuk meg mindazokat a problémákat, amelyek ma Magyarországon a munkavállalók millióit alapvetően érinti. Tegnap ülést tartott a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségének tanácsa és megvitatta ezt, az önök előtt lévő dokumentumot. Lényegét tekintve megerősítette az abban foglaltakat, de bizonyos pontokon ki is egészítette. Mindenekelőtt az ifjúsággal kapcsolatos és a nyugdíjasok helyzetére utaló külön pontok felvételével. Két körülményre most szeretnék külön is kitérni. Az egyik, hogy célszerű lenne a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségének egy kicsit pontosabban rámutatni arra, hogy milyen forrásokból oldhatók meg azok a problémák, amelyekre mi itt bizonyos értelemben javaslatot teszünk. Azt gondolom, hogy ez egy jogos igény, de azt is hozzáteszem, hogy csak bizonyos keretek között az. Miért? Azért, mert először is a szakszervezetek nem rendelkeznek mindazon információkkal, eszközökkel, feltételekkel, lehetőségekkel, amelyek alapján kormányzati, parlamenti felelősséget kellene magukra vállalniuk a tekintetben, hogy abszolút részletekbe menő, precíz, tételesen kidolgozott álláspontjuk legyen minden felvetett kérdésre. Ez a téma azonban ahhoz az alapkérdéshez vezet vissza, hogy ma Magyarországon valóban objektív és mindannyiunk által elviselendő tertekről van szó, s nincs más megoldás, vagy valóban van mozgástér, s lehetne a dolgokat másként is csinálni, gondolom, az MSZOSZ eddig is ezt a gyakorlatot követte. Azonban szeretnék arra rámutatni, hogy a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége tavaly március 4-i fennállása óta nem az az alapvető probléma, hogy nem dolgozott ki állásfoglalásokat, ilyen, olyan, amolyan kérdésben. Hanem az a probléma, hogy — mindenekelőtt politikai megfontolásokból — nem volt indíttatva rá az, akinek kellett volna, hogy érdemben leüljön ezekről tárgyalni és a leírtakat figyelembe vegye. Ennek ellenére azt állítom, hogy túl az eddig elfogadott állásfoglalásainkon, az új kérdésekről, a mai kérdésekről további, részletekbe menő elemzést kell folytatni. Fölmerült például tegnap a szövetségi tanácsülésen a jövedelmi-vagyoni viszonyok alakulása Magyarországon. Ami egy elemzésre váró kérdés, mert valóban: míg egyfelől az elszegényedés olyan szívszorító példáival találkozik az ember nap mint nap, ami mellett nem lehet elmenni szó nélkül, a másik oldalon egy minden határon túl gazdagodó vagyonos réteg van Magyarországon. Akikkel kapcsolatban, azt gondolom, hogy a józan embernek nem az a gondja, hogy pénzük van, ha teljesítmény van mögötte, hanem az, hogy nem a valóságos teljesítményeket honorálja a jelenlegi jövedelmi rendszer. Ezeket a problémákat alapvetően napirendre kell tűzni. Fölmerült az is a tegnapi ülésen, hogy részletesen ki kell munkálnunk egy aktív foglalkoztatáspolitika teljes lehetséges eszközrendszerét, majd elhangzott az is, hogy, mondjuk a munkavállalói participációra nézve részletekbe menő álláspontot kell kialakítani. Bár megjegyzem, hogy ilyen álláspontja — részben legalábbis — van a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségének. Miért hozom mindezt szóba? Azért, mert úgy gondolom, hogy válaszolnunk kell egy alapkérdésre: mi a jelenlegi tanácskozás jelenlegi funkciója, és mi a funkciója ennek az állásfoglalástervezetnek? Az ebben foglaltak mindenekelőtt azokhoz szólnak, akiket hívunk, kérünk, felszólítunk, hogy üljenek tárgyalóasztalhoz. Nem a munkavállalóknak szól elsősorban, hiszen őket nem kell meggyőzni róla, hogy a munkanélküliség milyen fenyegető rém, hogy milyen az infláció, hogy milyen adóterhek szakadnak rájuk, és sorolhatnám tovább. Nem szívesen fűzöm mindehhez hozzá, mert bárki félreértheti, és azt mondhatja, hogy eleve pesszimistán viszonyulok ehhez a dologhoz, de amikor arra gondolok, hogy jó szívvel és őszintén ajánljuk ezeket a tárgyalásokat, akkor nem tudom elfelejteni, hogy tegnapelőtt a parlament két szocialista párti képviselő — Paszternák László és Fuló Pál — kezdeményezését a minimális kötelező végkielégítés intézményének bevezetéséről olyan módon szavazta le, amilyen módon leszavazta. Fölmerül az emberben a kérdés: valóban van kellő realitásérzék? Valóban van kellő nyitottság? Valóban van kellő szociális érzék ott, ahol ennek lennie kell? Nem mi találjuk ki, hogy a regisztrált munkanélkülieknek a száma lassan megközelíti a 300 ezret és a év végéig, ha ezek a tendenciák így folytatódnak, akár meg is haladhatja a 400 ezer főt. Nem mi találjuk ki, hogy nemcsak ezeknek az embereknek lenne szükségük valami további kapaszkodóra és támaszra, de hogy úgy mondjam, közgazdasági jelentősége is van annak, hogy megdrágítsuk az elbocsátásokat, vagy arra késztessük a munkáltatót, hogy mérlegeljen, mielőtt dönt, hogy csak az elbocsátással lehet-e megoldani az adott gazdálkodó szervezetnek a gazdasági problémáit. És mindezt mérlegelve, átlátva, ezeket a javaslatokat, leszavazták ott, ahol leszavazták. A legitimációs vitának már nincs helye Mégis azt mondom, hogy nem szabad föladnunk. Nem véletlen, hogy ez a mai állásfoglalás egy kezdeményezést tartalmaz, azt a kezdeményezést, hogy a legnagyobb magyar szakszervezeti tömörülés választott tisztségviselői hívják fel a kormányt, a parlamenti pártok frakcióit, hívják fel a munkáltatókat, a munkavállalói szervezeteket, hogy üljenek tárgyalóasztalhoz, és kérjék fel a Magyar Köztársaság elnökét, hogy vállaljon védnökséget egy ilyen tárgyalássorozat fölött. Azért teszik ezt, mert ebben a nehéz helyzetben nem a konfrontáció útját akarják járni, és hangsúlyozni, hanem megoldást akarnak találni ezekre a problémákra. Tisztelt Kollégák! Aki ma ilyen módon megfogalmazza a gondokat és bírálat tárgyává tesz bizonyos jelenségeket, az természetesen magára vállalja annak ódiumát és következményeit is, hogy pillanatok alatt a demokrácia ellenségének, a régi rend hívének és nem tudom minek bélyegzik. Ez a politikai nyomásnak az igen erőteljes és súlyos eszköze. Most nem is arra gondolok, ami egyik vidéki nagyvárosunk rádiójában néhány reggelen keresztül az egyik párt képviselője szájából elhangzott: az MSZOSZ-en belül a szovjetunióbelihez hasonló puccs van előkészületben. Erre nem akarok kitérni, ez szerintem fejlődésben visszamaradt kamaszok és nagyon idős emberek riogatására van kitalálva. Arra viszont utalok, hogy van-e esélye a nyílt, tiszta szónak, beszédnek és van-e esélye a józan észnek, a reálpolitikának, a tárgyalási készségnek, amely nem a további konfliktusokra, hanem a megegyezésre, a megoldásra irányul. Azért tartom ezt fontosnak, mert ha valaki ezután az egy hónapos procedúra után újólag a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségén belüli szakszervezetek legitimitását, a tagsági viszonyt kérdőjelezi meg, az azt gondolom, hogy vagy ostoba vagy oly mértékben elvakult, hogy tulajdonképpen közfunkcióra érdemtelen. A mai helyzetnek még egy vonatkozására feltétlenül szeretnék kitérni, mert a jelentőségét rendkívülinek tartom. Sokszor megjelent a sajtóban különböző helyeken egy kifejezés, ami úgy szól, hogy: forró őszre lehet számítani. Szeretném azt ajánlani a jelenlévőknek és kérni — ha úgy tetszik, határozottan kérni —, hogy ezt a kifejezést mi ne használjuk. Legalábbis olyan módon és olyan félreérthető éllelne, mintha a szakszervezetek lennénk érdekeltek abban, hogy Magyarországon forró ősz legyen. Egy szakszervezet nem játszhat arra, hogy minél rosszabb a helyzet, annál nagyobb a feszültség, és abból valamiféle szervezeti erő vagy érdek növekszik ki. Nincs a történelemben arra példa, hogy ennek az árát a végén ne a munkavállalók fizették volna meg. Erre mi nem spekulálhatunk! Ennek a szakszervezetnek, minden ellenkező híresztelés ellenére, az a legalapvetőbb érdeke, hogy ne legyen forró ősz Magyarországon, csak ősz legyen Magyarországon, minden jelző nélkül! De ez nemcsak rajtunk múlik, ezt viszont mindenkinek meg kellene érteni ebben az országban. Tisztelt Kollégák! Azt gondolom, hogy meg kell fogalmaznunk — és ennek a nagy grémiumnak kell megfogalmaznia —, hogytárgyalni, tárgyalni, tárgyalni, tárgyalni akarunk és ha valaki elutasítja ezt a szándékot, akkor félreérthetetlenül, a közvélemény előtt is magára vállalja annak összes következményét. Ez a szakszervezeti tömörülés eltökélt arra, hogy minden törvényes eszközt igénybe vegyen a meggyőződéssel vallott igazának az érvényre juttatása érdekében, mert nincs más választása, mert erre szavaltak bizalmat a tagjai. (Folytatás a 8. oldalon)