Népszava, 1991. szeptember (119. évfolyam, 205–229. sz.)

1991-09-12 / 214. szám

NÉPSZAVA 1991. SZEPTEMBER 12., CSÜTÖRTÖK ­ Az MSZOSZ konstruktivitásra törekszik A Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségének eb­ben a kérdésben soha nem volt szélsőséges az álláspont­ja, soha nem állította, hogy bárki is van a kormányrúd­­nál, az objektív gazdasági, szociális feszültségeket egyik napra a másikra, játszi köny­­nyedséggel meg tudja oldani, de mindig is állította, hogy nagyobb szociális érzékeny­séggel, a munkavállalók mil­lióinak­ problémáira történő reagálással igenis lehet más­ként is válaszolni az élet ál­tal feltett kérdésekre. Mert például nem kellene ilyen mértékben késlekedni a pri­vatizációval kapcsolatos alap­vető törvények, törvényi ga­ranciák megteremtésében. Nem kellene ilyen kategori­kusan elzárkózni a dolgozói tulajdonlás lehetőségeitől. Elképzelhető lenne például egy jóval racionálisabb és ta­karékosabb államigazgatás ebben az országban. Nem kellett volna olyan kárpótlá­si törvényt elfogadni, amely a bérből és fizetésből élők terheit még tovább növeli. Nem kellene ilyen tétlenül nézni, hogy a személyi jöve­delemadó bevételek 2,7 szá­zalékát fizetik a vállalkozók és az összes többit a bérből és fizetésből élők. És sorol­hatnám tovább! Ezek arra példák, hogy igenis, lenne hol keresni a megoldásokat, de nem ott keresik a megol­dásokat, ahol a munkaválla­lók millióit érintően azt le­hetne, hanem más irányok­ban. Sajnálatos módon, ha valaki ezeket a gondokat megfogalmazza, akkor vá­laszként rendszerint minde­nekelőtt politikai reagálások születnek. A Központi Statisztikai Hivatal számai pontosan mutatják, hogy 10 százalékos nagyságrendű differencia van a nettó nominál keresetek és az árindex alakulása között, tehát ilyen mértékű reálbér­­csökkenésnek vagyunk a ta­núi. Ezért került a közép­pontba egy közteherviselés szempontjából alapvető je­lentőségű adórendszer kér­déskörének a felvetése, és hozzáteszem, nemcsak a sze­mélyi jövedelemadó, hanem például az általános forgalmi adó. Tisztelt Kollégák! Szeret­ném megemlíteni, a tegnapi tanácskozásunkon az is el­hangzott, hogy az állásfogla­lásban foglaltakat konkrétab­­babban kellene kifejteni. Er­re nézve két­ vagy három rövid megjegyzést szeretnék tenni. Teljességgel jogos az az igény, hogy ha egy szak­­szervezetnek egy kérdésről van álláspontja, akkor az ne csak elutasító, ne csak nem tetsző, hanem egyúttal konst­ruktív is legyen. Azt is mond­ja meg, hogy szerinte mit, hogyan kell csinálni. Azt 7 Országos szakszervezeti tanácskozás 1991. szeptember 4. (részletek a konferencia anyagából) Országos tanácskozást tartottak a Magyar Szakszerve­zetek Országos Szövetségébe tömörült szakszervezetek és szakszervezeti szövetségek szeptember 1-én Budapesten. A résztvevők megvitatták a munkanélküliség megfékezé­sére, az adórendszer­­ tervezeti vááltozásaira, a szabad bér­alkura, a társadalombiztosítás új rendszerére, az új Mun­ka­­Törvénykönyvére vonatkozó szakszervezeti álláspon­tot, s azokat a javaslatokat, amelyek a szakszervezetek­ szándéka szerint egy átfogó gazdasági-szociális megálla­podás témaköreit érintik privatiziíció. foglalkoztatáspoli- IVASIV SÁM­­MMNt, a Magyar Szakszervizetek Országos Szövetségének elnöke: Nem konfrontál, megegyezni akarunk tiku, regionális és egyattiv válsággócok problémája- ér­d­ék­­egyeztetési mechanizmusok, kollektív és egyéni munka­vállalói jogok törvényi garanciái stb. .A­ tanácskozáson — amelynek levezető elnöke Sipos Szabolcs, az Építők Szövetségének főtitkárhelyettese volt — a megjelentek egyhangú szavazással elfoglalták azt a dokumentumot, amely részletesen t­artalmazza az 3MSTAIST álláspontját a remélhetően hamarosan meg­­kezd­őd­ő tárgyalások előtt. (Az állásfoglalás teljes terje­delmében a Népszavában szeptember 3-én jelent meg.) Tisztelt Kolléganők, Kollé­gák! Kedves Vendégeink! Szeretettel és tisztelettel kö­szöntöm a Magyar Szakszer­vezetek Országos Szövetsége és a magam nevében is a ta­nácskozás valamennyi részt­vevőjét. Azokat a kollégá­kat, akik a Magyar Szakszer­vezetek Országos Szövetségé­ben tömörülő szakszervezetek választott testületeinek tag­jai. Azért hangsúlyozom ezt külön és a legelején a ta­nácskozásunknak, mert ez nem nagygyűlés, nem alkal­mi összejövetel, ebben a te­remben ilyen szép szám­ban azok vannak jelen, akik Ma­gyarország legnagyobb szak­­szervezeti tömörülésének, az azt alkotó szakszervezetek­nek választott testületi tag­jai. Ezért­ ebben a minősé­gükben egy ilyen közös ta­nácskozáson rendelkeznek azzal a kompetenciával, hogy alapvető munkavállalói érde­keket érintő kérdésekről az állásfoglalásukat kialakítsák. Tisztelt Kollégák! Enged­jék meg, hogy a résztvevők előtt, mielőtt bármi mást mondanék, egy bejelentést tegyek. A szakszervezeti tag­díjak átutalásával kapcsola­tos nyilatkozatok aláírására irányuló — egyébként ránk kényszerített — procedúra eredményeként eddig, mint­egy egymillió-egyszázezer ak­tív dolgozó írta alá a megbí­zást a mi szakszervezeti szö­vetségünkön belül. Ezzel ki­fejezte azt a döntését, hogy e szakszervezetek tagjaként kívánja a munkavállalói ér­dekvédelemre a megbízást megadni, és hogy ha azt a körülményt is figyelembe vesszük, hogy az időpont és az időszak mindenki által is­mert körülményei közepette hozzávetőleg a munkaválla­lók 30 százalékát még nem értük, nem érhettük el, és ha hozzávesszük azt, hogy a nyugdíjas, tanuló, jogfenn­tartó és egyéb kategóriába tartozó tagjaink száma is sok százezer fő, akkor azt mond­hatom, anélkül, hogy teljesen befejezett, végleges adatokat közölnék: a Magyar Szak­­szervezetek Országos Szövet­sége továbbra is kétmilliós nagyságrendű nagy szak­­szervezet, az ország legna­gyobb társadalmi szervezete. Úgy gondolom, hogy ezt a körülményt, ezt a tényt alig­ha lehet túlértékelni, mert mindenki tudja: rendkívüli nyomás közepette folyik ez a bizonyos megbízás-aláírás­gyűjtés. Nem kevesen tettek arról, hogy azt sugallják: el kell hagyni ezeket a szak­­szervezeteket, más szakszer­vezetekben, más szervezetek­ben kell tömörülni, de a munkavállalók döntöttek és választottak a szakszerveze­tek között. Tisztelt Kollégák! Éppen ez a körülmény teszi nyomaté­kossá azt a kötelezettségün­ket, nem engedhetjük meg magunknak, hogy elvonják a figyelmünket az érdekvé­delemről, a munkavállalókat érintő legalapvetőbb problé­mákról. Nem engedhetjük meg, hogy belesodorjanak bennünket legitimációs és szervezeti vitákba, vagyon­­osztozkodásba, civakodásba, aminek az az eredménye, hogy a szakszervezetek nem azzal foglalkoznak, amivel kell, hanem belterjes módon, és természetesen bizonyos erőknek tetszően önmaguk belső igényeivel vannak el­foglalva. Nem engedhetjük meg azt, hogy ne fogalmaz­zuk meg mindazokat a prob­lémákat, amelyek ma Ma­gyarországon a munkaválla­lók millióit alapvetően érinti. Tegnap ülést tartott a Magyar Szakszervezetek Or­szágos Szövetségének taná­csa és megvitatta ezt, az önök előtt lévő dokumentu­mot. Lényegét tekintve meg­erősítette az abban foglalta­kat, de bizonyos pontokon ki is egészítette. Mindenekelőtt az ifjúsággal kapcsolatos és a nyugdíjasok helyzetére utaló külön pontok felvételével. Két körülményre most sze­retnék külön is kitérni. Az egyik, hogy célszerű lenne a Magyar Szakszervezetek Or­szágos Szövetségének egy ki­csit pontosabban rámutatni arra, hogy milyen források­ból oldhatók meg azok a problémák, amelyekre mi itt bizonyos értelemben javasla­tot teszünk. Azt gondolom, hogy ez egy jogos igény, de azt is hozzáteszem, hogy csak bizonyos keretek között az. Miért? Azért, mert először is a szakszervezetek nem ren­delkeznek mindazon infor­mációkkal, eszközökkel, fel­tételekkel, lehetőségekkel, amelyek alapján kormányza­ti, parlamenti felelősséget kellene magukra vállalniuk a tekintetben, hogy abszolút részletekb­e menő, precíz, té­telesen kidolgozott álláspont­juk legyen minden felvetett kérdésre. Ez a téma azonban ahhoz az alapkérdéshez ve­zet vissza, hogy ma Magyar­­országon valóban objektív és mindannyiunk által elvise­lendő tert­ekről van szó, s nincs más megoldás, vagy valóban van mozgástér, s le­hetne a dolgokat másként is csinálni, gondolom, az MSZOSZ eddig is ezt a gyakorlatot követte. Azonban szeretnék arra rá­mutatni, hogy a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége tavaly március 4-i fennállása óta nem az az alapvető probléma, hogy nem dolgozott ki állásfoglaláso­kat, ilyen, olyan, amolyan kérdésben. Hanem az a prob­léma, hogy — mindenekelőtt politikai megfontolásokból — nem volt indíttatva rá az, akinek kellett volna, hogy érdemben leüljön ezekről tárgyalni és a leírtakat figye­lembe vegye. Ennek ellenére azt állítom, hogy túl az ed­dig elfogadott állásfoglalá­sainkon, az új kérdésekről, a mai kérdésekről további, részletekbe menő elemzést kell folytatni. Fölmerült például tegnap a szövetségi tanácsülésen a jövedelmi-vagyoni viszonyok alakulása Magyarországon. Ami egy elemzésre váró kér­dés, mert valóban: míg egy­felől az elszegényedés olyan szívszorító példáival találko­zik az ember nap mint nap, ami mellett nem lehet el­menni szó nélkül, a másik oldalon egy minden határon túl gazdagodó vagyonos réteg van Magyarországon. Akik­kel kapcsolatban, azt gondo­lom, hogy a józan embernek nem az a gondja, hogy pén­zük van, ha teljesítmény van mögötte, hanem az, hogy nem a valóságos teljesítmé­nyeket honorálja a jelenlegi jövedelmi rendszer. Ezeket a problémákat alapvetően napirendre kell tűzni. Fölmerült az is a teg­napi ülésen, hogy részletesen ki kell munkálnunk egy ak­tív foglalkoztatáspolitika tel­jes lehetséges eszközrendsze­rét, majd elhangzott az is, hogy, mondjuk a munkavál­lalói participációra nézve részletekbe menő álláspontot kell kialakítani. Bár meg­jegyzem, hogy ilyen állás­pontja — részben legalábbis — van a Magyar Szakszerve­zetek Országos Szövetségé­nek. Miért hozom mindezt szóba? Azért, mert úgy gon­dolom, hogy válaszolnunk kell egy alapkérdésre: mi a jelenlegi tanácskozás jelen­legi funkciója, és mi a funk­ciója ennek az állásfoglalás­tervezetnek? Az ebben foglaltak min­denekelőtt azokhoz szólnak, akiket hívunk, kérünk, fel­szólítunk, hogy üljenek tár­gyalóasztalhoz. Nem a mun­kavállalóknak szól elsősor­ban, hiszen őket nem kell meggyőzni róla, hogy a mun­kanélküliség milyen fenye­gető rém, hogy milyen az infláció, hogy milyen adóter­hek szakadnak rájuk, és so­rolhatnám tovább. Nem szívesen fűzöm mind­ehhez hozzá, mert bárki fél­reértheti, és azt mondhatja, hogy eleve pesszimistán vi­szonyulok ehhez a dologhoz, de amikor arra gondolok, hogy jó szívvel és őszintén ajánljuk ezeket a tárgyalá­sokat, akkor nem tudom el­felejteni, hogy tegnapelőtt a parlament két szocialista párti képviselő — Paszternák László és Fu­ló Pál — kezde­ményezését a minimális kö­telező végkielégítés intézmé­nyének bevezetéséről olyan módon szavazta le, amilyen módon leszavazta. Fölmerül az emberben a kérdés: való­ban van kellő realitásérzék? Valóban van kellő nyitott­ság? Valóban van kellő szo­ciális érzék ott, ahol ennek lennie kell? Nem mi találjuk ki, hogy a regisztrált munka­­nélkülieknek a száma lassan megközelíti a 300 ezret és a év végéig, ha ezek a tenden­ciák így folytatódnak, akár meg is haladhatja a 400 ezer főt. Nem mi találjuk ki, hogy nemcsak ezeknek az embe­reknek lenne szükségük valami további kapaszko­dóra és támaszra, de hogy úgy mondjam, közgazda­­sági jelentősége is van an­nak, hogy megdrágítsuk az elbocsátásokat, vagy arra késztessük a munkáltatót, hogy mérlegeljen, mielőtt dönt, hogy csak az elbocsá­tással lehet-e megoldani az adott gazdálkodó szervezet­nek a gazdasági problémáit. És mindezt mérlegelve, át­látva, ezeket a javaslatokat, leszavazták ott, ahol lesza­vazták. A legitimációs vitának már nincs helye Mégis azt mondom, hogy nem szabad föladnunk. Nem véletlen, hogy ez a mai állásfoglalás egy kezdemé­nyezést tartalmaz, azt a kezdeményezést, hogy a leg­nagyobb magyar szakszerve­zeti tömörülés választott tisztségviselői hívják fel a kormányt, a parlamenti pár­tok frakcióit, hívják fel a munkáltatókat, a munkavál­lalói szervezeteket, hogy ül­jenek tárgyalóasztalhoz, és kérjék fel a Magyar Köztár­saság elnökét, hogy vállal­jon védnökséget egy ilyen tárgyalássorozat fölött. Azért teszik ezt, mert ebben a ne­héz helyzetben nem a konf­rontáció útját akarják járni, és hangsúlyozni, hanem megoldást akarnak találni ezekre a problémákra. Tisztelt Kollégák! Aki ma ilyen módon megfogalmazza a gondokat és bírálat tárgyá­vá tesz bizonyos jelensége­ket, az természetesen magá­ra vállalja annak ódiumát és következményeit is, hogy pillanatok alatt a demokrácia ellenségének, a régi rend hí­vének és nem tudom minek bélyegzik. Ez a politikai nyo­másnak az igen erőteljes és súlyos eszköze. Most nem is arra gondolok, ami egyik vi­déki nagyvárosunk rádiójá­ban néhány reggelen keresz­tül az egyik párt képviselője szájából elhangzott: az MSZOSZ-en belül a szov­jetunióbelihez hasonló puccs van előkészületben. Erre nem akarok kitérni, ez szerintem fejlődésben visszamaradt ka­maszok­ és nagyon idős em­berek riogatására van kita­lálva. Arra viszont utalok, hogy van-e esélye a nyílt, tiszta szónak, beszédnek és van-e esélye a józan észnek, a reálpolitikának, a tárgyalá­si készségnek, amely nem a további konfliktusokra, ha­nem a megegyezésre, a meg­oldásra irányul. Azért tartom ezt fontosnak, mert ha valaki ezután az egy hónapos procedúra után újó­lag a Magyar Szakszerveze­tek Országos Szövetségén be­lüli szakszervezetek legitimi­tását, a tagsági viszonyt kér­dőjelezi meg, az azt gondo­lom, hogy vagy ostoba vagy oly mértékben elvakult, hogy tulajdonképpen közfunkcióra érdemtelen. A mai helyzetnek még egy vonatkozására feltétlenül szeretnék kitérni, mert a je­lentőségét rendkívülinek tar­tom. Sokszor megjelent a saj­tóban különböző helyeken egy kifejezés, ami úgy szól, hogy: forró őszre lehet szá­mítani. Szeretném azt ajánla­ni a jelenlévőknek és kérni — ha úgy tetszik, határozot­tan kérni —, hogy ezt a kife­jezést mi ne használjuk. Legalábbis olyan módon és olyan félreérthető éllel­ne, mintha a szakszervezetek lennénk érdekeltek abban, hogy Magyarországon forró ősz legyen. Egy szakszerve­zet nem játszhat arra, hogy minél rosszabb a helyzet, an­nál nagyobb a feszültség, és abból valamiféle szervezeti erő vagy érdek növekszik ki. Nincs a történelemben arra példa, hogy ennek az árát a végén ne a munkavállalók fizették volna meg. Erre mi nem spekulálhatunk! Ennek a szakszervezetnek, minden ellenkező híresztelés ellenére, az a legalapvetőbb érdeke, hogy ne legyen forró ősz Ma­gyarországon, csak ősz le­gyen Magyarországon, min­den jelző nélkül! De ez nem­csak rajtunk­ múlik, ezt vi­szont mindenkinek meg kel­lene érteni ebben az ország­ban. Tisztelt Kollégák! Azt gon­dolom, hogy meg kell fogal­maznunk — és ennek a nagy grémiumnak kell megfogal­maznia —, hogy­­tárgyalni, tárgyalni, tárgyalni, tárgyal­ni akarunk és ha valaki el­utasítja ezt a szándékot, ak­kor félreérthetetlenül, a köz­vélemény előtt is magára vállalja annak összes követ­kezményét. Ez a szakszerve­zeti tömörülés eltökélt arra, hogy minden törvényes esz­közt igénybe vegyen a meg­győződéssel vallott igazának az érvényre juttatása érdeké­ben, mert nincs más válasz­tása, mert erre szavaltak bi­zalmat a tagjai. (Folytatás a 8. oldalon)

Next