Népszava, 1991. szeptember (119. évfolyam, 205–229. sz.)
1991-09-26 / 226. szám
NÉPSZAVA 1991. SZEPTEMBER 26., CSÜTÖRTÖK Ssúseszek a homokórában Ha valaki a Pest Megyei önkormányzat és a Belügyminisztérium Pest Megyei Területi Államháztartási és Közigazgatási Információs Szolgálatának (TÁKISZ) immár hónapok óta zajló áldatlan jogvitáját ahhoz a bizonyos állatorvosi lóhoz hasonlítaná, elósága valószínűleg panaszosan felnyerítene a képen, hogy neki azért nincs ennyi betegsége. Nem véletlen, hogy az idén júniusban — alig két héttel azt követően, hogy a TÁKISZ egyszerűen elfoglalta a megyei önkormányzat irodaházát a Semmelweis utcában — dr. Bálint Tibor belügyi tisztviselő már úgy vélekedett: nagy kár lenne peres útra terelni az ügyet. Maga a miniszter, dr. Boross Péter sem tartotta kívánatosnak, hogy a Belügyminisztériumtól nem teljesen független megyei önkormányzat és a Belügyminisztérium egyik fontos szerve, a TÁKISZ hosszadalmas jogi csűrés-csavarásba bonyolódjék egymással. Ezért arra kérte dr. Erdélyi Lászlót, Pest megye főjegyzőjét, egy ideig, lehetőleg, szüneteltessék ellenakcióikat, ő addig megpróbálja tárcán belül elsimítani a nézeteltéréseket. A főjegyző erre tekintettel nem kérte az éppen jogerőssé vált államigazgatási határozat végrehajtását, és rögtön türelemre intette a sajtót, közelebbről, e sorok íróját, aki össze is csapta a bokáját, megszokhatta a pártállamban. Pár hét elteltével azonban a belügyminiszternek is látnia kellett, hogy a békés megegyezésben reménykedni, sajnos, illúzió, és közölte a megyei önkormányzattal: most már minden menjen a maga útján. De ismerkedjünk meg legalább nagy vonalakban azokkal a fontos mozzanatokkal, amelyek nélkül ez a szövevényes történet hézagos, sőt érthetetlen lenne. A Budapest V., Semmelweis utca 13. szám alatti telken két, egymással összefüggő irodaház áll. Az egyik még valamikor a hatvanas években épült (ha netán még korábban, emiatt kéretik nem sajtópert indítani); ez adott otthont a SZIK-nek, majd a TAKEH-nek — a TÁKISZ jogelődeinek —, s itt, valamint a Lajos utcában van az idén kormányrendelettel létrehozott TÁKISZ székhelye is. A másik irodaház építését három-négy éve kezdték el, tanácsi pénzeszközökből, némi pénzügyminisztériumi segédlettel, és az idén május végén hozták tető alá. Anyagilag a Pest Megyei önkormányzat sincs jobban eleresztve a többinél, ezért csak helyeselhető, hogy a megyei közgyűlés úgy határozott: az épületet az Iparbank Rt.-nek bérbe adja, napi százezer forint ellenében. Szép kis summa, de ismerve a megye településeinek helyzetét, lett volna mire fordítani. Ekkor lépett színre a TÁKISZ — amely a régi irodaházban és a Lajos utcában egyre kevésbé találta a helyét —, és június 6-án, földfoglalók módjára, se szó, se beszéd, befészkelte magát a vadonatúj épületbe. Ettől a naptól pereg a homokóra, a Pest Megyei önkormányzat vesztesége — szakzsargonban: elmaradt haszna — azóta napi százezer forint. Azt senki sem vitatja, hogy a frissen létesült belügyi cég — amelynek igazgatója, dr. Schmidt Géza, nemrég még a megyei közgyűlés alelnöke volt — igen fontos munkát végez, és az új irodaházban ezt emberibb körülmények között teheti. Kulturált elhelyezésük közérdek, és ettől a megyei önkormányzat nem is zárkózik el. De hová jut a világ, ha már a Belügyminisztérium cége sem veszi komolyan a törvényes rendelkezéseket, miközben úgy csinál, mintha nagyon komolyan venné őket? Még mindig csak vázlatosan érintve: jelenleg négy per zajlik a szemben álló felek között, kettőt a TÁKISZ indított, kettőt a megyei önkormányzat. Nincs kizárva, hogy a bíróság majd egyesíti e pereket, hiszen „szóljanak” bár a kezelői jogról, vagy a használatbavételi engedélyről, jogerős államigazgatási határozat megtámadásáról, vagy birtokvédelemről, lényegében egyről, a TÁKISZ önkényes beköltözéséről szólnak. És a periratok amúgy, jogilag, igen szórakoztatóak. Nekem legalábbis határozottan tetszik, hogy a TÁKISZ — miután önhatalmúlag beköltözött az új irodaházba , birtokháborítással vádolja a megyei önkormányzatot, mert utóbbi az épület egyes kulcsait, illetőleg fontos dokumentációit nem teszi számukra hozzáférhetővé. Az a logikai okfejtés is mulatságosnak tekinthető, hogy ha egyszer a SZIK és a TAKEH kezelői jogot szerzett a régi irodaházra, ugyan miért ne illetné meg ugyanez a kezelői jog a TÁKISZ-t az új irodaház hat szintjére és 1362 négyzetméter hasznos alapterületére is. Az épület egyébként sem kerülhetett a megyei önkormányzat tulajdonába, lévén műemlék — válik még merészebbé az érvelés íve. Illetve a csupán néhány hónapos irodaházat nehéz lenne műemléknek feltüntetni, de ha úgy veszszük, ez nem is önálló épület, hanem a réginek a bővítménye, amely osztozik . . . És az erre már csak halványan emlékező periratolvasó ismét megismerkedhet a rész és az egész dialektikájával. Az egyelőre hoppon maradt másik félnek azonban a jelek szerint, fogyatékos a humorérzéke. Az Iparbank Rt. vezérigazgató-helyettese például nem egészen egy héttel az önhatalmú beköltözés után már beígérte a TÁKISZ-nak, hogy ha az ingatlant nem bocsátják kiürítve a jogszerű használó rendelkezésére, akkor „az ott megkezdeni szándékozott banktevékenység” akadályozásából származó összes kárukat rájuk fogják hárítani. Ami, egyszerűbben szólva, azt jelenti, hogy egy ötödik per van kilátásban. Dr. Inczédy János, a megyei közgyűlés elnöke szerint, a két szerv között kialakult rossz viszonyt a TÁKISZ igazgatójának egyoldalú és önkényes lépése idézte elő. Amíg vissza nem állítják az eredeti állapotot, nincs is miről tárgyalni. Azt követően viszont természetesen nem zárkóznak el a TÁKISZ elhelyezési igényeinek megfelelő kielégítésétől. Dr. Erdélyi László megyei főjegyző — minden mástól el is tekintve — azt tartja különösen aggasztónak, hogy augusztus 1-jén született ugyan egy jogerős, a TÁKISZ-t három napon belüli kiköltözésre kötelező államigazgatási határozat, de olyan, mintha nem is született volna. Ugyanis a Belügyminisztérium egyik szerve (amelynek az igazgatója főosztály-vezetői beosztásban van) ezt a jogerős határozatot negligálja. Odáig rendben lenne a dolog, hogy bírósághoz fordultak, de Schmidt Gézának tudnia kellene — és tudja is —, hogy ennek a pernek nincs halasztó hatálya. Mit várjunk az „egyszerű” állampolgártól — kérdezi a főjegyző —, ha egy minisztériumi rangú főosztályvezető nem hajtja végre a jogerős államigazgatási döntést, hanem „értelmezi”? Dr. Schmidt Géza természetesen erre is válaszolni kíván; akinek igazsága van, annak nem kell félnie a nyilvánosságtól. Más kérdés, hogy — az igazat megvallva — ezúttal nem nagyon örül a riporternek, mert az ilyen újságcikkek nem segítik a kibontakozást, inkább tovább borzolják a kedélyeket. Ő pedig változatlanul az ügy békés rendezésének a híve. A megyei főjegyző észrevételeiben elvileg sok igazság lehet, a TÁKISZ számára azonban elfogadhatatlan az a megoldás, hogy előbb költözzenek ki az új irodaházból, és csak utána tárgyaljanak az elhelyezésről. Elfogadhatatlan ez már csak azért is, mert ő kínosan ügyelt arra, nehogy az épület birtokbavétele jogsértő legyen. Ezzel szemben a kiköltözést elrendelő jogerős államigazgatási határozatnak megszűnt a jogalapja; birtokukban van a kezelői jog és a használatbavételi engedély, még ha perlik is emiatt őket. „A cég 245 emberét le kell ültetni, a feladatokat el kell látni”, ők 183 önkormányzattal állnak munkakapcsolatban. Nem, az elmaradt hasznot, hogy rövid és velős legyen, esze ágában sincs megtéríteni, meggyőződése, hogy a TÁKISZ pernyertes lesz. Mostanában legkevesebb 183 önkormányzatnál figyelik aggodalommal vegyes kíváncsisággal e nem mindennapi ügy fejleményeit, és a legkülönfélébb találgatásokba bocsátkoznak. Nem kell különösebb fantázia annak feltételezéséhez, hogy a TÁKISZ egyszerűen beleszeretett az új épület(rész)be, és felismerte, hogy ha a megyei önkormányzat bérbe adja, akkor neki (a TÁKISZ-nak) belátható időn belül már nem lesz esélye megszerezni. „Legyünk kapun belül — gondolhatták —, aztán majd csak történik valami.” Motiválhatta elhatározásukat — vélekednek a szakmabeliek — az a július végén hatályba lépett, de a „berkekben” már korábban ismert jogszabály is, amely (a miniszter vagy a köztársasági megbízott kezdeményezésére) a más szerv feladatának ellátásához szükséges önkormányzati vagyont a feladatot ellátó szerv használatába adja. Ingyenesen. Talán arra számított a TÁKISZ, hogy ki-ki annak az ingatlannak a használatára tarthat igényt, amelyet éppen birtokol? És lehet, hogy nem is számított roszszul? A mi kis alakulgató jogállamunkban minden megtörténhet. Szöveg: Kéri Tamás Kép: Tapolcsányi Éva Schmidt Géza, kezében az új épület (és a helyzet) kulcsa Szemben az új, balra a régi irodaház, de akár egynek is tekinthetjük... Erdélyi László aggódik