Népszava, 1991. szeptember (119. évfolyam, 205–229. sz.)

1991-09-09 / 211. szám

NÉPSZAVA 1991. SZEPTEMBER 9., HÉTFŐ .­ SOr.SoR nyomán Szűnő és új munkahelyek Aki látta vasárnap a Tv2-n a SOrSokat, meggyőződhe­tett arról, hogy Nógrád me­gyében sem rózsás a munka­nélküliek helyzete, de né­hány optimista nyilatkozat is elhangzott. Gressai Sán­dor, a Salgótarjáni Tűzhely­gyár igazgatója, aki egyben a megyei Magyar Gazdasági Kamara elnöke például elő­nyösnek tartja a régió hely­zetét. Ezt a látszólag megle­pő állítást így­­magyarázza: — A nagyüzemek azért vesztik el piacukat, szerte az országban, mert a KGST számára szállított árukra már nincs igény. Ugyanak­kor Nógrád megyében szá­mos olyan iparvállalat mű­ködik, amely képes az euró­pai szintű termelésre, az exportra. Két éve adták át a magyar—japán közremű­ködéssel épült üveggyapot­gyárat. Ismerve a fűtési költségek emelkedését, köny­­nyen megjósolható, hogy há­rom esztendő múlva itthoz termékeik iránt kielégítetlen kereslet lesz. A most még kapacitáskihasználatlansági gondokkal küszködő Síküveg­gyár, amely a kétrétegű Hungaropan üveg gyártásá­ra képes, három-négy eszten­dő múlva ugyancsak a hőta­karékosság előtérbe kerülé­se miatt lesz nagy jövője. A BRG helyi vállalata ezer em­bert foglalkoztat. Olyan szellemi bázist jelent, amely a legkényesebb nyugati igé­nyeket is kielégítheti a vi­deomagnó-gyártásban. A Bá­nyagépgyár ugyan elvesztette a szovjet piacot, de három­száz dolgozójával képes ar­ra, hogy az egyedi gépgyár­tásban jelentős exportőr le­gyen. A Vegyépszer Vegyipari Gépgyára francia és német megrendelésre szállít. A Tűz­helygyár, ahol ezer­négy­száz ember dolgozik, a tavalyi időarányos exportját csak­nem megnégyszerezte. A Né­metországban forgalomba kerülő olaj­kályhák egynegye­dét ez az üzem gyártja. Szabó Kálmán, a megyei Munkaügyi Pályaválasztási Tanácsadó Intézet igazgató­ja ennél lehangolóbbnak lát­ja a helyzetet. Tavaly janu­árban mindössze 4500 mun­kanélküli volt a megyében, jelenleg már tízezren vannak, minden har­madik közülük szakmunkás, 700-an pálya­kezdők. Mindössze 250 állás­­ajánlatot tartanak a megyé­ben nyilván, amelynek fele varrónői. Valószínűleg azért betöltetlenek ezek a munka­körök, mert rendkívül ala­csony a kereseti lehetőség. Az igazgató semmi jelét nem látja annak, hogy a gazda­sági élet fellendülőben len­ne. A Salgótarjáni Kohásza­ti Üzemeknél több mint száz embertől megváltak. Az ere­deti tervek szerint idén ösz­­szesen 600 dolgozóra vár ez a sors. A megyei közgyűlés fő­munkatársa, Mihályné Ba­lázs Melinda kérdésünkre el­mondotta, hogy július végén Nógrádban 1001 kft. és rész­vénytársaság működött. Szá­muk rohamosan növekszik, azonban a munkahelyüket elvesztőknek csak nagyon kis hányadát képesek felvenni. A kormány július 20-án Sal­gótarjánban tartott ülését követően pályázatot nyújtot­tak be munkahelyteremtő beruházás támogatására. Ér­tesüléseik szerint azonban a Munkaügyi Minisztérium csak Borsod és Szabolcs me­gyéknek szán ezekből a pén­zekből. B. M. A furfangos juhász esete az ügyészséggel (Me­gyei tudósítónktól) Vulics József az év elejé­től vizsgálati fogságban van. Vajon mi terheli ennek a jámbor juhásznak a szám­láját, hogy sivár és komor börtönfalak között kell ten­gődnie? Ezt próbálja meg­fejteni a Szabolcs-Szatmár- Bereg Megyei Főügyészség által elkészített vádirat. Vuk­os József kétes ü­zel­meit 1988. augusztus elsején kezdte, amikor szerződést kötött a Szabolcs megyei Vaján működő termelőszö­vetkezettel. Ezer, 4 és fél­millió értékű juhot vett át továbbtartásra. Nem várta ki azonban az ötéves­­határ­­időt, melyet a termelőszövet­kezet határozott meg az át­vett juhállomány feletti tu­lajdonra vonatkozóan, az ál­lataikat rövid időn belül érté­kesítette. A pénzt nem a szö­vetkezet házipénztárába, ha­nem saját zsebébe „utalta”. Vélhetően bíztak benne a vajaiak, mert 1988. október 6-án már 1717 darabra kö­töttek szerződést vele, 6 mil­lió 9 ezer 500 forint érték­ben. A téesz vezetői meg­ígérték, még 50 forintos ki­logrammonkénti hizlalási prémiumot is fizetnek Voltos­nak a súlygyarapodásért. Hő­sünk ismét a lehető legrövi­debb időn belül értékesítette a juhokat, így a vajaiakat összesen több mint 10 millió forinttal sikerült megkárosí­tania, így továbbra sem hagyott fel a vállalkozással. 1990. jú­lius 10-én Nyíregyházán, a Tücsök ,panzióban — mert hiszen a jó üzletek a fehér asztal mellett köttetnek —, alakuló ülést tartott­­húsz nagy reményekkel induló vállalkozó. Csakhamar be­jegyzésre került a fényes jö­vő előtt álló vállalkozás, Juhtenyésztő Kft. néven. A tét itt már nem kevesebb volt, mint 10 ezer juh vá­sárlása. Fedezetként a most már igazgatói pózban tet­szelgő Vulics a tagoktól fe­jenként 4 millió forintot kért. A gazdasági tevékeny­séghez szükséges tőkét úgy­nevezett mezőgazdasági hosz­­szú lejáratú világbanki hi­telkonstrukcióval akarták megoldani. A bank szakem­berei azonban résen voltak, nem fogadták el a hitelké­relmet. Vulics a továbbiak­ban már nem is törődött a társaság ügyeivel, elhanya­golta munkáját. A megren­dült vállalkozás, a pénzszűke arra késztette, hogy előve­gye a korábban jól bevált öt­letet. Megkereste az Állat­­forgalmi és Húsipari Válla­lat nyirmadai leányvállala­tát. Itt hajlandók voltak ré­szére tartásra nagyobb szám­ban juhokat átadni: mint­egy 16 milliós kár érte őket ezzel. kell, mint „könnyűekkel”. Latinovits nálad játszotta élete legkiemelkedőbb sze­repét, Cipollát, vagy a Tó­ték hibbant katonatisztjét. Mezey Mária nálad alakítot­ta (világszínvonal felett!!!) Diderot Apácák-jában a fe­ledhetetlen és lenyűgöző rendfőnök asszonyt. Neked, Károly — mint igazi megszállottnak —, a színházhoz való viszonyod nem volt más, mint egy nagy-nagy szerelem. Elva­kult, elfogódott szerelem. És mi a szerelmek sorsa? — Óh, bár ne tudnánk annyira —, sok-sok küzdelem, vékonyka beteljesülés és szép lassú el­kopás. Hogy egy enyhe jós­latot megengedjek magam­nak: most, hogy igazgatói széked felajánlottad s átad­tak utódodnak, miáltal az egyéni sérelmek és nehezte­lések zavaros habjai hama­rosan el fognak rotyogni —, egyszeriben kiderül majd, hogy mennyi tapasztalatot gyűjtöttél össze, mennyi gya­korlati s elméleti tudásra tettél szert, melyet a hatalom kártékony gőzei immár nem fognak denaturálni. Ha színigazgató lennék — amitől a Jóisten kegyelme­sen megőrizzen (mert Te vagy a tanú rá, hogy az igaz­gatóság nem a legmámorítóbb állapot­ —, ha mondom, színigazgató lennék, én most Vulics József állatállomá­nya egyébként néhány tucat, alultáplált juhból állt, ezek képezték a mindenkori szer­ződés és hitelfelvétel „fede­zetét”. 1990. október 10-én, 20 millió forint vállalkozási kölcsönt kapott, minden megszorítás nélkül a Sza­bolcs megyei OTP-től. Eb­ből gyorsan „betömte a rése­ket”, kifizette legsürgősebb adósságait. A fedezet ezút­tal már nem a gyér juhállo­mány volt, hanem a koráb­ban felvett pénzekből vásá­rolt nyugati autók. Vulics nagyvonalúan — mintegy ho­noráriumként —, egy-egy ko­csit adott a kft.-tagoknak, mindenféle ellenszolgáltatás nélkül. Vulics szerette a pompát. Magának egy FIAT Comát és e­gy Alfa Romeót vásá­rolt. Annak ellenére, hogy a kocsikat jelzálogként már bejegyezték, a „tulajdono­sok” aláírtak egy nyilatko­zatot, miszerint bármelyi­­kőjük hitelképes valameny­­nyi hazai banknál a társaság használatában lévő összes gépkocsi mindenkori értéke erejéig. Rövidesen sor kerül az ügy nyíregyházi tárgyalására, de ezt megelőzően még a Tolna Megyei Bíróság is szeretné meghallgatni hősünket a né­hány évvel ezelőtti bűncse­lekményekkel kapcsolatosan. (csokonay) vészetünk legjobb értékeit meghatározó káprázat volt, éppúgy, mint a Mario és a varázsló körszínházi diadal­­sorozata, az Isteni színjáték és a többi, a többi... Hogy a magyar kortársdráma te­rén kifejtett tevékenységed­ről ne is szóljunk. (Mert bir­kóztál a kiváló írókkal, hogy írjanak és a nem kiválóik­kal, hogy nem írjanak drá­mát a Tháliának ...) Ilyennek születtél... De bárminő csökönyösség­gel fújtad a magadét — di­cséretedre legyen mondva —, arra sohasem vetemedtél, hogy kétségbe vond más színiházak azon jogát, hogy sajátos, egyéni módokon ha­tározzák meg stílusaikat és műsoraikat. Te, Károly, a nehezebbik részt vállaltad. Lelked rajta!... Persze ezt nem lenne ízlé­ses most hánytorgatni, mint ahogyan az sem lenne sze­rencsés, ha ama gyakori gesztusaidat szedegetnénk össze, s raknánk a kirakat­ba, melyekkel készségesen és latolgatás nélkül halmoz­tad el azokat, akik feléd nyújtották kezüket egzisz­tenciális és ki tudja még mi­féle bajaikban. Hogy jól gaz­­dálkodtál-e a rád bízott te­hetségekkel, nehéz utólag ki­méricskélni, de az letagad­hatatlan, hogy szívesebben bajlódtál „nehéz" emberek­kérnének fel szenvedélyes drámák és fergeteges bohó­zatok megrendezésére, s any­­nyira bíznék a várható nagy sikerben, hogy (ha volna), pénzzel is beszállnék az üz­letbe! Végezetül engedd meg, hogy személyes üggyel hoza­kodjam elő. 1945. április 7-én délelőtt 10 óra 20 perckor kezdődött színházi pályafu­tásod. Akkor felvételiztél Szegeden, Lehotay Árpád magán-színiiskolájában. Elő­ző napon tervedbe beavattál, s ajánlottad, menjek el én is felvételizni. — Minek? — kérdeztem. — Hát színésznek! — És mit kell ott csinálni? — Elsza­valsz egy verset. — Kívül­ről? !... Én semmilyen ver­set sem tudok. — Elmondod a Talpra magyart! — Jó! Hogy is kezdődik? ... — Talpra magyar! — És hogy folytatódik? Háromszor elmondtad a Nemzeti dal első két vers­szakát s én utánad mond­tam ... A zsűri előtt szemér­metlenül belevágtam és el­mondtam a két versszakot. — Tovább! — mondta Ár­pád bácsi. — Tovább?!... Ez tovább is van? ... Kazimir nem mondta!... — Szégyellje magát!... Mars ki! Végül felvettek mindket­tőnket. Karcsikám, ezennel fel­mentelek a lelkifurdalás alól, megbocsátom neked, hogy rábeszéltél a színészetre. S most, hogy negyvenhat év múltán megint itt állunk egymással szemben, immár ősz hajjal, egy-két infark­tussal a hátunk mögött, il­letve a hátunkban, tudom, velem együtt te is azon tö­röd a fejed, hogy milyen jó lenne megint belevágni va­lami érdekes, izgalmas do­logba! Lehet, mai tudásunk­kal és tapasztalatainkkal sok mindent másképp csinál­nánk, mert mi már kezdjük sejteni, mi az igazán fontos. Szép dolog a Jászai-díj, de mi az ahhoz képest, hogy az ember jó mélyet tud léle­gezni. Gyönyörű az Érdemes és Kiváló Művészség, de nem ér fel azzal, hogy az ember be tudja fűzni a ci­pőjét anélkül, hogy agyvér­zést kapna! És a Kossuth-díj is csodálatos, de nyomába sem léphet annak az öröm­nek, hogy lelkifurdalás nél­kül megehetünk három pa­lacsintát! ... Karcsikám, mit is kíván­hatnék Neked? Ugyanazt, amit magamnak, s volt mun­katársaidnak, a Thália Szín­ház jelen levő, általad oly kedvelt és felelősséggel sze­retett művészeinek és dolgo­zóinak. Jó egészséget! Hősi emlékmű Hősi emlékművet avatott va­sárnap a Vas megyei Bérbal­ta vár községben Für Lajos honvédelmi miniszter. Az első-második világhábo­rús hősi emlékművet meg­szentelte a helyi katolikus pap. KÁRPÓTLÁSI EJS22S3 Középpontban: egy teherautó Dézsig András Sajókazáról a felesége örökségéből szár­mazó, és a vele együtt közös tulajdonú, összesen 6600 négyzetméter föld kárpótlá­sa ügyében írta a levelét. Mint jelzi, a földet a putno­­ki Egyetértés Tsz. használja, teljesen ingyen. Válaszol: dr. Sepsey Tamás, az Orszá­gos Kárrendezési és Kárpót­lási Hivatal vezetője. — Élhet-e valamiféle kö­veteléssel a levélírónk a kár­pótlási törvény alapján a téesszel szemben? — Elég kevés információ­val rendelkezünk a pontos válasz megadásához. Ha a szövetkezet ingyenesen hasz­nálja a panaszos földjét, akkor polgári jogi jogvita nyomán tisztázható, ki, mi­lyen térítést fog fizetni. Ha a levélírót sérelem érte, te­hát földjét elvették, akkor kárpótlásért folyamodhat, s a termőföldet jelenleg is használó szövetkezetnek nem kell semmiféle térítést fizetnie Dézsig Andrásnak. — Vékony Jánosné, buda­pesti olvasónk azt kérdi: jár-e kárpótlás édesapja után, aki MATEOSZ-fuva­­rozó volt, éjjel-nappal dol­gozott, s 1949-ben be kellett szolgáltatnia 3 tonnás Opel- Blitz típusú tehergépkocsi­ját a Mogürtnek? — A tények közül itt is hiányzik néhány. A törvény az 1949. június 8. után szü­letett jogszabályok alapján történt sérelmekre terjed ki. Ha a kényszerű beszol­gáltatás ekkor, és ilyen ala­pon történt, akkor jár kár­pótlás. Az eljárás során az alkalmazottak számát kell majd bizonyítani. — Vékony Jánosné melyik kárpótlási lapot töltse ki? — Vállalkozásról lévén szó, a V-jelűt. H. K. J. Fórum a munkanélküliségről A munkanélküliség konflik­tuskezeléséről tartott nyilvá­nos fórumot szombaton a Társadalmi Érdekegyeztető Tanács. Mint Búza Aranka, a TÉT irodavezetője elmondta: azért vállalták el a tanács­kozás megrendezését, mert úgy gondolják: a munkanél­küliség lesz az elkövetkezen­dő évek legfontosabb társa­dalmi problémája. A TÉT tisztában van azzal, hogy nem fogja — mivel nem is feladata — megoldani a gon­dokat, de mindenképpen szükségesnek tartja az érdek­lődés felkeltését és az illeté­kesek egy asztal mellé ülte­tését. A résztvevők állásfoglalást fogadtak el, amelyben hang­súlyozzák, hogy a munkanél­küliség kezelése csak a leg­szélesebb nemzeti összefogás­sal képzelhető el. (MTI) ­ Holek: nem a sebeinket nyalogatni kitörni a szorításból Nemcsak a gazdaságra, a társadalomra is rászakadt a munkanélküliség. Persze, mindenki tudta, hogy ez a gazdasági szerkezetváltás egyik ára, az a keserű piru­la, amit mindenképpen le kell nyelni a majdani kilába­lás reményében. Csakhogy más az elmélet és más a gyakorlat. Egy dolog az előrejelzés, és megint más, ami­kor az ember saját bőrén érzi vagy akár szűkebb vagy tágabb környezetében tapasztalja nap mint nap, mit jelent munkanélkülinek lenni. Új kifejezésekkel ismer­kedünk, például ilyenekkel: aktív és passzív foglalkoz­tatáspolitika. Mit takar ez a fogalom valójában? — kér­deztük dr. Rolek Ferencet, a Munkaügyi Minisztérium nemrégiben kinevezett köz­igazgatási államtitkárát. — Mindenekelőtt hadd mondjam el, hogy pontosan tudjuk: a munkanélküliek­nek nemcsak anyagi, hanem lelki és más egyéb segítség­re is szükségük van. Az len­ne jó, ha az utcára került embereik nem tekintenék véglegesnek helyzetüket, ha­nem meglenne bennük az akarat, a szándék a kitörés­re. Ugyanakkor jó lenne, ha az átmeneti állapotot el tud­nák fogadni, legalább olyan mértékig, hogy ne röstelljék regisztráltatni magukat vagy alkalomadtán segélyt kérni. Tisztában vagyunk vele, hogy aki elveszti az állását, az egyszeriben kívül reked korábbi társadalmi kapcso­latain is. Ezeknek az úgyne­vezett szocializációs problé­máknak a naponkénti inté­zésére több ügyintéző kelle­ne és más körülmények a munkaügyi hivatalokban. Valóban, legtöbbjükben úgy érzi magát az ember, akár egy fogorvosi váróban. De az is hasonlóvá teszi,­ ezeket a hivatalokat az SZTK-hoz, hogy itt is alig néhány perc jut egy emberre. Nyilvánva­ló azonban, hogy a körülmé­nyek változtatása — akár a munkanélküliség kezelése — pénzbe kerül. Mennyibe? Számításaink szerint jövő­re a mu­n­kanélküliek ellátá­sára körülbelül 55 milliárd, az aktív foglalkoztatáspoliti­kai eszközökre — átképzésre és hasonlókra —, további 20- 25 milliárd forintra lenne szükség. Ezzel a 80 milliárd­­dal szemben az idén csak mintegy 30 milliárd áll ren­delkezésünkre. Jelentős te­her mindez a költségvetés, a munkáltatók és a munka­­vállalók számára is, de vál­lalni kell, nem térhetünk ki előre. A segélyezésen kívül még számos megoldás létezik, de ezek nálunk még nem gyako­riak. Egyetért ezzel? — ősszel már több is lát­hatóvá válik közülük. Az azonban kétségtelen, hogy a jelenlegi munkanélküliség úgynevezett recessziós jelle­gű, vagyis nagyon sok mun­kahely szűnik meg. Az ilyen időkben, amikor szűkül a munkaerő iránti kereslet, a mi mozgásterünk is kisebb. Amikor passzív eszközökre — elsősorban járadékra­ — óriási összegek kellenek, ne­héz átképzésre vagy pályá­zatokra pénzt kiszorítani. Mindemellett nem szabad­na lemondani a jövőre ké­szülésről, már csak azért sem, mert bajba jutott em­berek százezreit nem lehet cserbenhagyni. — Ebben egyetértünk. A kitörési irányok meghatáro­zásánál a gazdasági helyzet­ből kell kiindulni. Jelenleg például a munkanélküliek nagy része azért vesztette el az állását, mert minimálisra szűkült a keleti export. Az is meghatározó, hogy miként halad a privatizáció. Minél gyorsabban, annál többen válhatnak munkanélkülivé, ugyanakkor a privatizációs bevételekből is támogatni kell új munkahelyek létre­hozását. Számításunk szerint a bevételek 20 százalékát kel­lene az aktív foglalkoztatás­politikára fordítani. Munkahelyteremtésre? Mert ez ma a fő szakszerve­zeti követelések közé tarto­zik. — Mutatós lenne, de nem szerencsés, ha az állam te­remtene munkahelyeket. Megítélésem szerint ezeket az eszközöket inkább a ma­gánszféra ösztönzésére, élén­kítésére kellene használni, ami kétségtelenül kevésbé látványos, de biztos, hogy hosszabb távra szól. A magánszférában való­ban tapasztalható az élénkü­lés, ez azonban még nem azonos az igazi élénkséggel. — Ez így van. A legna­gyobb baj a tőkeszegénység, de végtére Rothschild is úgy kezdte, hogy kirakta az áru­ját az utcára és megpróbálta eladni. A magánszféra meg­erősödése nem megy egyik napról a másikra, bár két­ségtelen, hogy állami intéz­kedésekkel felgyorsítható. Melyek az állami segítség fő területei? — Nem feltétlenül azt kell állami támogatáson érteni, ha egy gyár építéséhez járu­lunk hozzá. Az is ebbe a ka­tegóriába tartozik, ha mond­juk a majdan ott dolgozó háromszáz ember átképzését finanszírozzuk. Az ilyen tá­mogatásokat a vállalkozóknak kell kezdeményezniük és máris nagy az igény irántuk, amiről a beérkező pályázatok tanúskodnak. Van-e más lehetősége is az aktív foglalkoztatáspoliti­kának? — A foglalkoztatáspoliti­ka, ha aktív, befolyásolhatja az egész gazdaságot. Privati­zálni például többféle elv szerint lehet: minél igazsá­gosabb legyen, minél több bevételt hozzon, vagy a lehe­tő legelőnyösebb legyen fog­lalkoztatási szempontból. Meggyőződésem, hogy nem a sebeinket kell nyalogatni, hanem meg kell jelennünk a gazdaságpolitika aktív ré­szeseiként, alakítóiként. Sok szó esik manapság az átképzésről, csak éppen gyakran hozzáteszik a kér­dést: mire? — A fő irányokat azért nagyjából sejteni lehet. Pél­dául biztos, hogy több szak­emberre lesz szükség a szol­gáltató ágazatokban, a kül­kereskedelemben, a pénzügyi területen, a számítástechni­kában és előtérbe kerül az idegennyelv-tudás. Az átkép­zési támogatások 80 százalé­kát decentralizáltan, tehát mindenütt a helyi igények­nek megfelelően osztják el, de van néhány központi szervezés is. A foglalkoztatá­si alap például fedezi az orosztanárok átképzését, de több megyében döntöttek úgy, hogy ezt a pénzt másra fordítják, ezért máris nagy a felzúdulás. A munkanélküliség és az azt kísérő feketemunka roha­mos terjedése miatt haladá­sunk irányát sokan hason­lítják Olaszországéhoz. Ön is így látja? — Sajnos, valóban terjed a feketemunka és nehéz fel­lépni ellene. Ennek ellenére nem tartok attól, hogy fej­lődésünk valamiféle dél­­európai irányt vesz, mert a mi történelmi meghatáro­zottságunk más. Ami pedig magát az olasz gazdaságot illeti: ha elérnénk azt a szintet, örömmel elvisel­nénk a vele járó feketemun­kát is ... Varga Zsuzsa

Next