Népszava, 1991. szeptember (119. évfolyam, 205–229. sz.)

1991-09-23 / 223. szám

6 HÉTFŐ. 1991. SZEPTEMBER 2 3. NÉPSZAVA HETFORDITO Bánat és irgalom Még ma is, majd húsz év múltával is világosan em­lékszem a döbbenetre, a ku­sza, felemás zavarodottság­ra. ami szinte bekerített Marcel Ophuls több mint négyórás dokumentumának láttán. Pedig akkor már egyet és mást tudhattam a francia Ellenállás valódi fényeiről, és a győzelem napját követő megtorló tisztogatásról. Ha másból nem is, de Beauvoir naplójából, no meg Resnais Szerelmem, Hirosimájából. Mégis, iszonyatosan ,.mell­be vágott” Ophuls dokumen­tumfilmje, a felsorakozta­tott képek, tények, interjúk bizonyossága, amivel, aho­gyan szinte a porig rombolta a francia Ellenállás szent mí­toszát. Azt a legendáriumot, Most, hogy a Filmvilágban elolvastam Bikácsy tanulmá­nyát és Ophuls beszámolóját a Harmincezer méter cellu­loid szalag kálváriájáról — ugyanazt a zavart döbbene­tét érzem, mint hajdanán a párizsi kis moziban a Bánat és irgalom láttán. És nem­csak azért, mert Bikácsy pontról pontra bebizonyítja, hogy Franciaországban is (akárcsak nálunk) a művé­szetekre, mindenekelőtt a filmre bízatott az Ellenállás hősí mítoszának megteremté­se, hanem mert... Hanem mert a hajdani események mögött kirajzolódó tények napjaink kísérteteire is fi­gyelmeztettek. Végered­De talán az sem véletlen, hogy Vásárhelyi Miklós a következő megállapodásra jut a legfrissebb Kritikában: amellyel De Gaulle tábornok „éppen idejében ajándékoz­ta meg a franciák millióit". Mert amiként Bikácsy Ger­gely írja a legfrissebb Film­világban: „Feledtetni kellett ugyanis, hogy Pétain mar­sain még 1944 májusában is százezrek ünnepelték Párizs­ban. S hogy feledtessék, a német vereség után olyan tisztogatás kezdődött, mely jóval túltett a későbbi, mccarthysta boszorkányül­dözésen, s melyet a kommu­nista párt magukat már a hatalomban érző aktivistái a rendőrséget is irányítva haj­tottak végre (...) A buzgó szigorral egy időben viszont meg kellett teremteni az egész nép ellenállásának hősi mí­toszát." ményben ma már nem az egykori események, tragé­diák, szégyenteljes atrocitá­sok ijesztenek, hanem a to­vább élő, vagy az újra fel­bukkanó bűnbakkereső buz­gó igyekezet és az új míto­szokat teremtő hajlam ... Mert itt van nekünk az el­múlt negyven, keserves esz­tendő. Történészi kutogatás nélkül is tudjuk: nagyon ke­vesen, elenyészően kettesen vállalták a tevékeny ellenál­lást. Mostanában viszont né­ha úgy érzem, a rengeteg „volt ellenzéki” láttán, hogy megint érvényes a híres mondás: „Esik az eső, szapo­rodnak a veteránok.” „Rendszerváltozás idjén, vi­lágméretekben megélt, szok­ványos jelenség, hogy hirte­len óriásira duzzad azoknak a tábora, akik korábban el­lenállók, ellenzékiek, üldö­zöttek voltak. A temérdek hazugság, konfabuláció végül kompromittálja a tényleges ellenzéki mozgalmakat és személyiségeket is, kikezdi hitelességüket és meghami­sítja a történelmet." Még Manor és Lakitelek szellemiségét is. De. hol van már a monari szellem (egyébként ez a cí­me Vásárhelyi Miklós okos, következetes tanulmányá­nak) és Lakitelek eszmeisé­gének, demokráciát óhajtó szép vágya? Ma már legfel­jebb a protokoll kedvéért emlegetik a parlamentben a toleranciát, mások vélemé­nyének tiszteletben tartását, s a demokráciát. Minden párt, minden mozgalom — a másik kizárására, kiközösí­tésére, a .kizárólagosságra” törekszik. Miközben a leg­hangosabbak bűnbakkere­ső szent igyekezetükben arra buzdítják az embereket, hogy ugyan jelentsék már fel szomszédjukat, ha netalán­Mindenesetre az abszolút tisztáknak és az akasztófa után kiáltóknak szíves fi­gyelmébe ajánlanám Mtsz- livetz Ferenc legújabb mun­káját, amely épp most jelent meg a Mozgó Világban. Az általam nagyon tisztelt, „ki­kezdhetetlenül” bátor ellen­zéki Miszlivetz ezúttal Im­manuel Wallersteinnel be­szélgetett. A szokatlanul me­rész, érdekes párbeszédükből most csak egyetlen tételt idézek. Azt mondja Walllers- tein: „.. .a nyolcvanas évek végének változásai nem ab­ból következtek, hogy Ma­gyarország, Csehszlovákia. tán párt- vagy KlSZ-funk- cionárius volt valahol, vala­mikor, az elmúlt negyven esztendőben... A „feljelentésben” pedig van már gyakorlatunk. Mint ahogy azt is tapasztal­hattuk már, hogy a feljelen­tés és a koncepciós per kö­zött legfeljebb csak egy „pa­raszthajszái” húzódik. Na persze, megint megvá­dolhatnak azzal, hogy a „gaz bolsevikieket, s az akasztó- fára való nagy átmentőket” védem ... Erre a vádra újra csak Orbán Viktor elhíresült mondását idézhetem: „min­dig csak a másik kommu­nistája a büdös ...” De ide­másolhatom Vásárhelyi Mik­lós mondatait is. aki a már említett Kritika-beli cikké­ben azt is megállapítja, hogy a gomba módra szaporodó volt „ellenállók", vagyis az „álellenzékiek", és lapítok nemcsak „meghamisítják a történelmet”, hanem sajnála­tos módon „sikeresen gyámo- litják a korábbi kollabarán- sokat is ...” Lengyelország és Bulgária népei meg akarták buktatni a kommunistákat, vagy meg akartak szabadulni az orosz imperialista fennhatóságtól. Azt már akarták az ötvenes és a hatvanas években is. Kelet-Európábán nem a szándékok változtak meg, hanem a politikai lehetősé­gek. Gorbacsov kijelentette, hogy nem küld csapatokat, és ez volt az a pont, ahol a he­lyi kommunista pártok szá­mára reménytelenné vált minden, és összeomlottak. Talán ezt sem szabadna elfelejtenünk mindennapi, harcos demokráciánkban. Gantner Ilona Lehull az álarc Monori szellem Kényszerpályák Heten a döntőben A Zeneakadémián folyó Liszt Ferenc nemzetközi zongoraversenyen hét kivá­ló, fiatal művész, közöttük a Magyarországot képviselő, 21 esztendős Kovács Krisz­tina jutott a döntőbe. A magyar versenyzőn kívül egy amerikai, egy japán és négy szovjet részt vevője lesz a döntőnek. Japánt Mi- dóri Nohara, az USA-t Leo- nyid Kuzmin, a Szovjet­uniót pedig Evelina Borbély, Etelka Csuprik, Valerij Shkaroupa és Alekszandr Strukov képviseli. (MTI) A filmművészet történetét nem célszerű évtizedekre parcellázni, mivel a folyama­tok és irányzatok meglehető­sen szabálytalanul „igazod­nak’' az Időegységekhez. Mindennek ellenére sokan forgatták élvezettel Ann. Lloyd és David Robinson re­mek sorozatának darabjait: az egyes kötetek hatszor tíz esztendő termését tekintették át a némafilm korszakától a hetvenes évek végéig. A rendkívül mutatós könyvek szerzői bemutatták a legjel­legzetesebb filmeket, az ural­kodó tendenciákat, a soros divatokat, a népszerű sztáro­kat — színes képekben és ol­vasmányos szövegben. Elis­meréssel kell méltatnunk a vállalkozást, Amadeus és a többiek Megszületett az első szinté­zis a nyolcvanas évekről is — méghozzá a Citadel Press Book jóvoltából. Douglas Brode készítette (akinek tar­talmas Woody Allen-monog­ráfiája magyarul is olvasha­tó). Érdekes és hasznos ösz- szeállítás, noha szakít Lloyd és Robinson bevált hagyomá­nyaival. A változtatások természe­tesen vitathatóak. Először is: elmaradt a tematikai csopor­tosítás, ezúttal a művek ke­rültek premier plánba. Má­sodszor: a leltár Amerikával kezdődik... és Amerikával is végződik. Brode a mozi újabb kori históriájában meg­határozó szerepet játszó pro­duktumokat vette számba. Elismeréssel adózva a válo­gatásnak (melyben helyet ka­pott a Dühöngő bika, az Ara­nyoskám, a Gandhi, a Flash- dance. az Amadeus, a Hannah és nővérei, a Platoon, a Krisz­tus utolsó megkísértése, az Esőember, a Batman, s még néhány tucat sláger), sajnál­juk, hogy hiányzik a repre­zentatív mezőnyből Wajda, Kuroszava, Fellini, Bergman, Saura, Bresson, Kusturica. Vagy majd egy másik, tel­jességre törekvő antológia szerkesztői végzik el a nyolc­vanas években született fil­mek kritikai átvilágítását? (veress) Színészkarnevál A Film, Színház, Muzsika című újság megsegítésére a hit végén színészkarnevált rendeztek, a Terézvárosban. Volt jelmez- és maszkverseny, szépségszalon. A rendezvényt az Andrássy úton karneváli felvonulás, majd utcabál zárta Toroczkay Csaba felvételei Beszélgetés Miarton Lászlóval Pesti Richard a Habimában A Polaroid Budapesten Almok, de tüstént A Nők iskoláját Marton László rendezésében annak idején négy évig játszották a tel-avivi Habimában, Izrael nemzeti színházában. A Kő­műves Kelemen sikersoroza­tát megszakította az Öböl- háború, bezárt minden iz­raeli színház. Marton Lász­lót, a Vígszínház direktorát ismét meghívták Izraelbe. Ezúttal Bershevában rende­zett. — Idén a Mirandolinát mutattuk be, sok ismerős szí­nésszel, akik vendégként jöt­tek Bershevába. A darabot egyébként később játsszák majd a fővárosban is, a nem­zeti színházban. És az előző, hirtelen szomorú véget ért Kőműves Kelemen-produkció is új életre kelhet, hiszen de­cembertől felújítva színre kerül a Habimában. — Ez a kapcsolat már szo­ros barátságnak mondható, tehát nyilván lesz folytatás is. — Természetesen. Aláír­tam a szerződést a Szent- ivánéji álom rendezésére, és tervezzük a Padlás tel-avivi bemutatását is. Ám a kapcso­lat lényege most nem is ez, hanem hogy a Vígszínház társulata meghívást kapottá III. Richarddal, illetve még egy darabbal az izraeli nem­zeti színházba. Tavasszal vi­szont Budapesten láthatjuk a Habima társulatát. Még nem biztos, melyik kél produkció­val lépnek fel, de a tárgyalá­sok már megkezdődtek Lor­ca Vérnászáról és egy izraeli szerző darabjáról. — Milyen az izraeli szín­házi élet? Milyen tanulságo­kat hozott magával? — Hemzseg az ellentmon­dásoktól az ottani színházi világ. Mint mindenütt, ott is jelen van az angol, az ame­rikai import musicalek kíná­lata. Mintha futószalagon ké­szült előadások születnének világszerte. Ám Izraelben si­kerre számíthatnak e pro­dukciók. A közönség nagyon szereti a színházat, és értő fi­gyelemmel kíséri a színes kí­nálatot. Az egész színházi életet nagy szélsőségek jel­lemzik. Olyan fantasztikus teljesítmények hozták lázba, méltán, a színházszerető kö­zönséget, mint Ljubimov Al­konya, a Szecsuáni jólélek, vagy Wajda Dibuk rendezé­se, és a majd nálunk is ren­dező Rita Russek munkája, aki a Habimában mutatta be Bergman Jelenetek egy há­zasságból című művét. (Egyébként ezt a darabot rendezi nálunk is.) — A nemzeti színház ezek szerint igen gazdag színház Tel-Avivban, hiszen az élő klasszikusokat foglalkoztat­ja, és rendre szenzációk hely­színe. — A nagy tanulsága kinti munkáimnak, hogyan kell a kis országnak ápolnia nem­zeti kultúráját, és naggyá lennie. Gazdag, nagyon nagy állami támogatást kap az iz­raeli nemzeti színház. Ott tudják és átérzik, hogyan le­het ébren tartani a művésze­tek, nevezetesen a színház által is egy nép önbecsülését. és generációk épülését szol­gálni, valamint úgy nemzeti­nek lenni, hogy a világ sze­me mindig rajtuk legyen. Persze ott is vannak hullám­völgyek, lehetetlen mindig zseniálisnak lenni, de leg­alább törekednek a legjobb­ra, és ettől semmit sem saj­nálnak. Ilyen mentalitás mel­lett nem véletlen, ha az em­ber főiskolás vizsgaelőadáso­kon bukkan csodára, és min­denféle színházi struktúra együtthatását, működését ta­pasztalhatja, és színházul ér­tő, szíves közönségre lel. — Ilyen körülmények kö­zött bizonyára élmény és nem kis dicsőség visszatérő rendezőnek lenni Izraelben. — Persze, nem titkolt öröm számomra, hiszen a Habimá­ban a színháztörténet fontos lapjai íródnak. De ami a leg­fontosabb a kapcsolatunk­ban, hogy a magyar közönség megismerkedhet ezzel a nagyszerű társulattal, vala­mint a Vígszínház is 'bemu­tatkozhat a hagyományokat ápoló, rangos színházban, Tel-Avivban. A fényképezés egyik legkel­lemetlenebb technikai kö­töttsége, hogy az exponálást követően a kész fotóra órá­kig, napokig várni kell. Ed­win H. Land amerikai üzlet­ember épp e várakozás lerö­vidítésében látott fantaszti­kus üzleti lehetőséget, ami­kor 1947-ben szabadalmaz­tatta az első Polaroid kame­rát. A „tüsténtfotó” valóban meg is kezdte viharos kar­rierjét, ám idővel bebizonyo­sodott, hogy létjogosultsága csupán néhány szűk terüle­ten korlátozódik. Azóta az egyre bonyolultabb, de még mindig épp csak kielégítő képminőséget produkáló Po­laroid kamerákat a specialis­ták használják. Meg persze sok-sok jobbmódú családi fo­tós szórakoztató játékszere. A Polaroid cég sokat áldoz arra, hogy felkeltse a művé­szek érdeklődését újabb meg újabb termékei iránt, s ez­által a nagyközönség számá­ra is hitelesítse jó drága esz­közeit és filmjeit. A tenyér­nyi szürke emlékfotók he­lyett már egészen nagymére­tű színes képeket is lehet Po- laroid-technikával készíteni, s a cég bőségesen ad nyers­anyagaiból a vállalkozó ked­vű (s jó nevű) fotóművészek­nek: kísérletezgessenek. E próbálkozások eredmé­nyeiből kiterjedt gyári archí­vum jött létre, s útjukra in­dultak a Polaroid-vándor- kiállítások. Az első 1982-ben a nagy kölni fotósvásáron debütált, s az újabb váloga­tások is mindig Kölnből in­dulnak világ körüli útjukra. Az ötös számmal jelölt vá­logatás most Budapestre ér­kezett: október 6-ig tekint­hető meg a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Mi látható a ki­állítási termekben? A nyolc­vanas évek fordulójának szép — többnyire inkább szépelgő — művészfotói: fenséges tá­jak és mélyenszántó csend­életek, furcsa beállítások. En­gedve a fotográfia részlet­gazdaságra csábító kísértésé­nek, inkább fecsegőek ezek a képek, mint fegyelmezetten szűkszavúak. Elbíbelődnek különös színekkel és tónu­sokkal, szokatlan és megfog­hatatlan alakzatokkal. Am tény: ismert nevek jegyzik a műveket, s a képek techni­kailag is majdnem olyan jók, mintha a hagyományosabb fotótechnikai eljárásokkal készültek volna. A Polaroid-cég több fotog­ráfust támogatott már Ma­gyarországon. Most is elhoz­ta néhány speciális eszközét a kiállítással együtt, és név szerint megkeresett fotóso­kat: próbálják ki — s gyara­pítsák ők is a cég gyűjtemé­nyét. —B

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék