Népszava, 1991. december (119. évfolyam, 282–305. sz.)
1991-12-05 / 285. szám
NÉPSZAVA 1991. DECEMBER 5., CSÜTÖRTÖK ..Antalli nyomást gyakoroló* A világsajtó Surányi György srvállásáról Antall közölte, hogy neves nyugati bankárok és vezetők támogatták a Surányi elbocsátására vonatkozó elöntését — írja a Reuter. Ennek viszont ellentmondanak azok a jelentések, amelyek nyugati bankárok csalódásáról, sőt egyenesen riadalmáról tudósítanak. Az APA osztrák hírügynökség „Antall nyomást gyakorol a gazdasági vezetőkre” címmel, „A jegybank elnökének elbocsátása tisztán politikai motivációjú” alcímmel közölt szerdán hosszabb írást. Alig lépett hatályba az új magyar banktörvény, amelynek az eddiginél nagyobb önállóságot kellene biztosítani a Magyar Nemzeti Banknak. Antall József kormánya megmutatta, hogy e függetlenséget jelentős mértékben korlátozza a politikai valóság. Surányi Györgyöt, a bank eddigi elnökét azért mentették föl tisztségéből, mert aláírt egy ellenzéki chartát, nem pedig azért, mert — mondjuk — hibákat követett el a pénzpolitika alakításában — írja az APA. Antall, a nagy taktikus azonban egészen pontosan tudja, hogy az adósságmenedzseléshez szüksége van a Nemzeti Bank eddigi sikeres vezetői gárdájára, így hát az alelnökök hivatalban maradnak. Budapesten a kormányzó Magyar Demokrata Fórum legújabb politikai sakkhúzását a kormánynak közvetlenül nem alárendelt állami szervek működésébe történt eddig legdurvább beavatkozásnak tartják. A deklaráció — amelyet Surányi aláírt — épp az ellenkezőjét követelte annak, amit a kormány most tett: kevesebb politikai beavatkozást a gazdaságban és a sajtóban, nagyobb áttekinthetőséget a kormány munkájában. A banktörvény értelmében a jegybank új elnökét a miniszterelnök jelöli ki, majd parlamenti bizottsági meghallgatás után az államfő neveziki. Jogi szempontból tehát a kormány törvényesen járt el. Gazdasági szempontból azonban már egészen másként fest a dolog: a 80 százalékban állami tulajdonú gazdaság vezetőivel szembeni kihívással ér fel, hogy éppen azt a minisztert javasolják a jegybank elnökének, aki saját területén mindeddig alig ért el sikert. „A lojalitás fontosabb a teljesítménynél” — úgy tűnik, ez a jelszó. A Trandelsblatt című tekintélyes német gazdasági napilap „Magyarország irritálja a bankárokat” címmel közölt kedden Düsseldorfban keltezett rövid írást. A nyugati bankárok körében csalódást és riadalmat okozott, hogy Surányi György, a Magyar Nemzeti Bank elnöke elveszítette tisztségét, és helyét Bod Péter Ákos eddigi ipari miniszter veszi át. A kormány nyilvánvalóan az 1991. december 1-jén életbe lépett banktörvényt használta fel arra, hogy idejében megszabaduljon egy kényelmetlen jegybanki szakembertől. Surányi, aki a kommunista érában a Nemzetközi Valutaalapnál gyűjtött tapasztalatokat, többször szóvá tette a pénz értékének stabilitása, valamint az állami pénzügyek konszolidációja miatti aggodalmát. E tekintetben nála rugalmasabbnak mutatkozott utóda, Bod. A Süddeutsche Zeitung „Antall: a bankvezérnek mennie kellett” címmel, „Egy politikai deklaráció aláírása miatt elbocsátva” alcímmel közölt kedden budapesti keltezésű írást. A lap idézi Konrád Györgyöt: „A miniszterelnök úr azáltal, hogy elbocsátott valakit, aki azt állította, hogy nincs Magyarországon szólásszabadság, azt bizonyította be, hogy valóban nincs szólásszabadság.” ★ A Miniszterelnöki Sajtóiroda MTI-hez küldött közleménye szerint egyes sajtóorgánumokban és politikai megnyilvánulásokban mint a nemzetközi bankvilágot „megrázó” eseményt tüntették fel Surányi György leváltását. Ez nem felel meg a valóságnak — mondja a közlemény —, ilyen típusú érdemi és felelős reagálás sehol nem történt. A közlemény szerint Kemal Dervis úr, a Világbank közép-európai főosztályának vezetője Bod Péter Ákos jelöléséről szóló információ kézhezvételét követően abbeli örömének adott hangot, hogy az MNB vezetésére egy végleges garnitúra kerül jelölésre. Gerard Belanger úr, a Nemzetközi Valutaalap közép-európai osztályának vezetője elmondta, hogy Bod Péter Ákos úr jelölését úgy értelmezi, hogy Magyarország és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) kapcsolataiban nem következett be változás. Az EK-tagság ézési üteme tőlünk függ Mészáros György, az MTI tudósítója jelenti: Nem jelentheti sem a menetrend szigorúságát, sem a kelet-európai országok felvételének halogatását az az EK-beli felfogás, hogy a Közös Piaci bővítése közben előbb az EFTA-országok kerülnek sorra, s csak utánuk következnek egyes keleteurópai országok — mondták brit kormányforrásból Londonban. Douglas Hurd brit külügyminiszter brüsszeli sajtóértekezletén kijelentette: — Fél Európa nem Európa. Időpontok jósolgatása nélkül nyilatkoznunk kell Maastrichtban (a jövő heti EK-csúcson) arról, hogy üdvözöljük az EFTA-országokat és a keleteurópai országokat, amint és amikor készen állnak és jelentkezni kívánnak az EK- tagságra. Brit külügyi tisztségviselők úgy vélték, pusztán a jelen-legi papírforma diktálja, hogy a jelentkező EFTA-országok nyilván hamarabb léphetnek be, talán már 1995 körül, hiszen az európai gazdasági övezetről szóló EKEFTA-megállapodással ezek az országok már teljesítették a tagság feltételeinek 70 százalékát. Ám a jövőre életbe lépő társulási egyezmények a lengyel, magyar és csehszlovák „érést” is gyorsíthatják, s ennek üteme az érintettektől függ — mondták. Szó szerint veendő, hogy a tagságra való érettség megítélése első szinten a jelentkező kelet-európai országok kormányaira tartozik. Jelentkezésüket az EK „egyénenként” fogja elbírálni. Habsburg Ottó az új Marshall-tervről Borúlátóan ítéli meg a kelet- és közép-európai országok Marshall-tervhez hasonló együttes megtámogatását Habsburg Ottó. A Páneurópai Liga elnöke egy tokiói nemzetközi környezetvédelmi szimpóziumon vesz részt, s ez alkalommal nyilatkozott a sajtó képviselőinek. Az európai integráció ügye mellett elkötelezett európai parlamenti képviselő úgy vélekedett, hogy napjainkban nem alkalmazható a háború végén sikerrel bevetett Marshall-terv, mert a segítségben részesülő országok akkor nagyjából egyformán rossz gazdasági helyzetben voltak és egyformán fejlett piacgazdasági rendszert mondhattak maguikénak. „Ilyen átfogó tervet Kelet-Európa egészére nem lehet kidolgozni, túl nagyok a különbségek” — mondta. Igen derűlátóan ítélte meg viszont Habsburg Ottó a kelet-európai országok, különösen Magyarország közös piaci integrálódási esélyeit. Hangsúlyozta, hogy „a társulási szerződés európai parlamenti ratifikálása január vége előtt, de legkésőbb februárban megtörténik” és meggyőződésének adott hangot, hogy az ország 1993 után gyors lépéseket tesz majd a teljes integrálódás felé. Mint Mózes kőtábláján a hetedik parancsolat, oly szigorú a diplomáciai illemkódexben a házasságtörő szerelem tilalma. Ám, miként a tízparancsolatot, ezt a szabályt is meg-megszegik esendő emberek. Férfiak is,nők is. Történetünk egy fiatalasszonyról szól, akinek helytelenkedése bennünket, magyarokat is érintett. Lidia Bryant, a Dél-afrikai Köztársaság New York-i konzulhelyettesének — immár volt — felesége harmadtitkári beosztásban dolgozott hazájának az ENSZ székhelyén működő érdek-képviseleti hivatalánál. Miután a pretoriai biztonsági szervek két évvel ezelőtt felfigyeltek arra, hogy a külügyér asszony gyanúsan — és tán veszélyesen — gyakran találkozik egy arab ország diplomatájával, hazahívták jelentéstételre. Lidia Bryant, tehetséges diplomatához méltó meggyőző erővel cáfolta, hogy a férjén kívül bárki máshoz romantikus szálak fűznek, így vissza Diplomácia és szerelem térhetett állomáshelyére, folytathatta munkáját és titkos találkáit. De azután elmúlt a szerelem. A hölgy dobta lovagját. Aki roppant lovagiatlannak bizonyult. A férfias önérzetén ejtett sebet alantas bosszúval gyógyította: Lídiát és őt félreérthetetlen helyzetben ábrázoló fényképeket juttatott el a pretoriai külügyminisztériumba.. Az ifjú diplomata aszszonyt nyomban hazarendelték, és múlt hónapban elbocsátották a külügyi szolgálatból. Bebizonyosodott ugyanis, hogy államtitkokat fecsegett ki az ágyban. A vizsgálat során bevallotta, hogy ő locsogott, tőle szivárgott ki a bizalmas értesülés, s így jelent meg idő előtt a világsajtóban Pick Botha dél-afrikai külügyminiszter tavalyi magyarországi látogatási tervének híre. „Az eset kissé kínos volt mindkét fél számára, de nem okozott diplomáciai botrányt” — nyilatkozta a minap a londoni The Times tudósítójának egy pretoriai külügyi tisztviselő. Hangsúlyozta, hogy a látogatás végül is igen sikeresnek bizonyult, frontáttörést hozott a Dél-afrikai Köztársaság és a közép-kelet-európai országok viszonyában. Nemzetbiztonsági szempontból nem okozott Lidia asszony jelentős károkat hazájának, ezért fizetett félrelépéséért csupán diplomáciai pályafutásának megszakadásával. A hölgy egyébként még a vizsgálat ideje alatt felbontotta házasságát, újra férjhez ment, majd elbocsátását követően eltűnt Dél-Afrikából. Pedig a rendőrség szeretné kihallgatni őt. De ennek semmi köze sem a diplomáciához, sem a szerelemhez. Aláírásával ellátott nagyobb öszszegű hamis csekkekről óhajtanák kifaggatni. (köves) NAPRÓL NAPRA Vajda János Jákob szavával* Ézsau kezével Sokszor felmerül mostanában, hogy valójában van-e nálunk demokrácia, s ha van, mégis, miért nincs? Pontosabban, milyen elemei hiányoznak, s főképp, hogy merrefelé halad társadalmunk, politikai struktúránk a polgári értelemben vett, nyugateurópai stílusú demokratikus intézmények kiépítésében. Tagadhatatlan a parlamenti demokrácia alapintézményeinek működése, szabad választások nyomán alakított kormánykoalíció legitimálja a végrehajtó hatalmat. Persze a demokrácia nem csupán ennyi. Feltételezi a hatalom megosztottságát s ellenőrizhetőségét, a társadalom legkülönbözőbb csoportjainak folyamatos érdekképviseletét. Így a demokrácia egyik biztosítéka a független bírói hatalom. A másik, a munkaadók és a munkavállalók sajátos gazdasági érdekeinek kifejezésre juttatása társadalmi szervezeteik révén. Nem csekély jelentőségű intézménye egy igazi demokráciának a sajtószabadság. Az, hogy — mind jogi, mind gazdasági feltételek tekintetében — a különböző sajtóorgánumok, a médiák, artikuláltan jeleníthessék meg a nyilvánosság előtt a társadalom legkülönbözőbb szféráinak véleményét. Merre tart a magyar demokrácia, amikor a rendőrségi törvénytervezetről a képviselőnő, aki már akkor nyíltan szembeszállt a diktatúrával, amikor a mai hangadók még értelmiségi karrierjüket építgették, azt állítja: „a tisztelt kormánynak valójában tetszik a kádárizmus. Szeretnének mindent a régi mederben tartani, csak a vezetőket cserélik le”. Amikor ez a törvény meg akarja vonni a fővárosi önkormányzattól a jogot, hogy véleményezze a rendőrfőkapitány kinevezését, de a törvényességi felügyelet mellett közvetlen irányítása alá rendelné a fegyveres testületet a belügyminiszternek. Aki a miniszterelnök jobb keze. Nos, mintha ilyen — a hatalom első számú gyakorlójának befolyása alá rendelt — fegyveres államhatalmi (védelmi?) szervről másoknak is lennének történelmi tapasztalataik. Hol vagyunk már a meghirdetett bírói függetlenség eszméjétől! Az igazságügy-miniszter legutóbbi nyilvános beszédében — a Magyar Távirati Iroda tudósítása szerint — felhívta a megyei bírói kar figyelmét arra, hogy a rendszerváltás nem áll meg a minisztereknél, ám ha lojálisak a kormányhoz, akkor dolgozhatnak. Miféle igazság várható attól a minisztertől, akinek olyan jó az emlékezete, hogy tudja, 35 évvel ezelőtt „karhatalmista” volt a parlament külügyi bizottságának mostani elnöke, s többek között ezért nem engedhető meg, hogy fontos diplomáciai információkhoz — a miniszternél hamarabb — hozzáférjen. Nem tudja azonban, hogy két esztendeje ugyanaz az ember (helyzeténél fogva) többet tett az átkos rendszer lebontásáért és a magyar külpolitika nemzetközi presztízsének megalapozásáért, mint talán a mai kormányzat tucatnyi minisztere együttvéve. Nem szeretném a két személyiséget összehasonlítani, de olyan ez a szelektív emlékezet, mintha valakinek Bajcsy-Zsilinszky Endréről nem az jutna az eszébe, hogy a fasizmus elleni nemzeti ellenállás hőse, hanem hogy fajvédő gyilkos. Kétségtelen, hogy a nyugati demokráciákban is több-kevesebb harc árán vívták ki maguknak társadalmi rangjukat a szakszervezetek. A bölcs kormányok persze nem azért ismerik el működésüket, s tárgyalnak partnerként velük, mert alul maradtak volna ebben a küzdelemben, hanem saját jól felfogott érdekükben. Pontosan tudják, hogy a társadalmi feszültségek oldásában a látványos és a nemzetgazdaságnak — végső soron — kárt okozó összeütközések megelőzésében nélkülözhetetlenek a munkavállalók érdekképviseletei. Nálunk viszont egyelőre a pártbefolyás alá törés, egymás ellen heccelés, pénzeszközeik, sztrájkalapjuk feletti ellenőrzés, egyesületi belügyeikbe való külső beavatkozás a domináns. Jó esetben valamiféle korporatív munkaszervezet kifejlesztésének szándéka. Itt most csupán utalni szeretnék a sajtó megrendszabályozása körüli vitákra. Tény, hogy állami segédlettel a hatalomnak tetszőbbé formálták a nagy hagyományú napilapot, amely még a Kádár-korszakban is némi függetlenséget volt képes felmutatni, olyan szerzőknek adva rendszeres nyilvánosságot, mint például Csurka István. Több, kevéssé ismert orgánum jutott csendben hasonló sorsra. A „másként gondolkodó” lapokkal, újságírókkal szemben a közhivatalokban tilalmi listákat készítenek, vezetőiket személyükben próbálják megfélemlíteni. Miközben a kormányihoz közel álló é s a közelmúltban személyileg „megerősített” napilap hiegnemét jellemzi egy általuk közlésre érdemesített olvasói levél. (Különös, hogy aláírója a 30-as évek bigott-jobboldali paptanár-író nevére rímel.) Tóth Tihamér elpanaszolja, hogy édesapját, miután kifosztották a „felszabadítók”, majd többször is a kommunisták, most kirabolták a cigányok! Legutóbb tehát nem tolvajok, bűnözők, hanem egy etnikum fosztotta meg kiis vagyonkájától a jobb sorsra érdemes idős embert. Ezért a levél írója a csendőrség felélesztését követeli. Egyben a hasonló szellemiségű „rendteremtést” nemcsak a bűnüldözés, hanem a rádió és a sajtó berkeiben is szorgalmazza. Gondolom, felesleges mindehhez felidézni az MDF-es „homorshow-k” figuráinak az elmúlt napokban, hetekben sokat vitatott rendteremtési dörgedelmeit arról, hogy eljött az ideje a bekeményítésnek. Igaz, így lesz teljes az összhangzat, tökéletes a harmónia a nagyzenekarban. A mélyhegedűk és üstdobok súlyos szólamai összeolvadnak a kisebb fajsúlyú zeneszerszámok egybehangzó futamaival. Akkor is, ha azt a szélsőségesen fals kakofóniát, amelynek skálája a polgári és sajtószabadság durva, nyílt semmibevevésétől a kincsihangulatig, az akasztások követeléséig terjed, most szándékosan nem is részletezzük. Tartozom az olvasónak egy vallomással. Amikor a miniszterelnök oly súlyos beteg volt, őszintén reménykedtem mielőbbi felépülésében. Ebben nem csupán a természetes emberi együttérzés vezetett. Némi önzés is. Figyelemmel kísérve a kormányfő kezdetiben megnyilvánuló higgadt mértéktartását, azt, hogy — szavakban legalábbis — hitet tett a demokrácia, sőt, a liberális gondolkodás értékei mellett, úgy véltem, személye biztosíték rá, hogy a hatalmat nem lehet letéríteni a demokrácia kiépítésének ösvényéről. Azóta sok idő eltelt. Antall József azonban — emlékezetem szerint — egyetlen alkalmat sem ragadott meg, hogy elhatárolta volna ,magát, vagy akár kormányának politikáját pártja szélsőségeitől. Sőt, legutóbbi kirohanása azokkal szemben, akik a magyar demokrácia védelmében emelnek szót, s megtorló akciója egy szuverén gondolkodású, a rezsimnek nagy szolgálatokat tett szakember ellen, porba döntötte minden jóhiszemű feltételezésemet. A megindult frontális támadások az önálló gondolkodású értelmiségiek és munkások, köztisztviselők, egyetemi oktatók, bírók, pénzügyi szakemberek, újságírók, érdekvédelmi tisztségviselők ellen, azt sugallják, hogy nagyon is átgondolt, s egyetlen helyről irányított kampányról van szó. A bibliai példázatot némiképp átértelmezve: „a szó Jákob szava, de a kezek Ézsau kezei”. A munkanélküliség annyiba kerül, mint a honvédelem (Folytatás az 1. oldalról.) hanem a kormányban olyan aktív gazdaságpolitikát képviselnie, amely hozzásegít a munkanélküliség csökkentéséhez. Egyelőre azonban — amint azt sajnálattal megállapította — a politika fertőzi a gazdaságot. Andorka Rudolf, a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetem rektora arra mutatott rá, hogy 10 százalékos munkanélküliség esetén már olyan tömegről van szó, amely politikailag instabilizáló tényezővé válhat. Ezért a demokrácia érdeke is, hogy jó megoldásokat sikerüljön találni. Alaposabb kutatások szükségesek, mert jelenleg sem az nem ismert, hogy a munkanélküliek közül menynyien jutnak mellékjövedelemhez, például a kiskertjükből, de azt sem lehet látni, milyen mértékű a munkanélküli családok elszegényedése és mennyiben tudja a család, a rokonság pótolni a kieső jövedelmet. Kiss György, a Pécsi Tudományegyetemen dolgozó munkajogász aggodalommal állapította meg, hogy a dolgozókat felmondás esetén eddig is minimális védelem illette meg, és ez a helyzet az új Munka Törvénykönyv életbe lépése után sem fog javulni. A munkavállaló kiszolgáltatott, a magánvállalkozót pedig semmi nem készteti a munkahelyteremtésre. A résztvevők szóvá tették még, hogy minden gazdasági régió helyzete más és más, ezért az aktív foglalkoztatáspolitika eszközeit — a kisvállalkozások segítésétől a munkahelyteremtő beruházásokig — a helyi sajátosságoknak megfelelően kell alkalmazni. Ha az olyannyira elmaradt infrastruktúrát kiépítik, már ez is sok új munkahelyet teremthet. Egy másik javaslat arra vonatkozott, hogy a szintén elmaradt szolgáltatások területére legalább 100-150 ezer embert lehetne irányítani, viszonylag kis beruházással. Többen elfogadhatatlannak ítélték, hogy a Munkaügyi Minisztériumnak ne legyen köze az oktatáspolitikához, — a szakképzést kivéve —, hiszen az átképzés nem lehet független az oktatástól. Többen is szót ejtettek a kormány és a szakszervezetek közötti jó együttműködés nélkülözhetetlenségéről és arról, hogy az Érdekegyeztető Tanács elé kerülő problémák 50-60 százaléka ágazati szinten lenne eldönthető, ezért az érdekegyeztetést is decentralizálni kellene. Schamschula György öszszefoglalójában többek között elmondta, hogy a fiatalok 10 százaléka a nyolc általánost sem végzi el, további 10 százalékuk a szakmunkásképzésből morzsolódik le, ezért nem túlzás azt állítani, hogy mintegy 20 százalékuk az analfabétizmusig alulképzett és szinte bekapcsolhatatlan a modern gazdaságba. Varga Zsuzsa 3