Népszava, 1992. július (120. évfolyam, 154–180. sz.)

1992-07-06 / 158. szám

6 HETFORDITÓ Az állam én vagyok 1T Fegyvertelenül a fegyverműhelyben A pákosztos macska esete Ha egyetlen tollvonással MDF-es, bocs’, kormányzati felügyelet alá lehet vonni az állami nyomdaipart... Ha a parlamenti kulturális bizottság elnöke konok tekintettel arról szónokol a televízióban, hogy ha kell, erőszakkal is megszerzik a maguk részét a médiából... Ha néhány, kormányzatot dicsőítő cikkért főszerkesztői széket kaphat akárki... Ha Jeszenszky -karikatúra miatt (s a körötte keringő botrány miatt) az utcára lehet hajítani a Ludas talán legjobb rajzoló A hírhedt bozótjátékos igazán nem vádolhatnak azzal, hogy e rovatocska keretében túlságosan sokat foglalkoztam volna sajtónk belügyeivel... Már csak azért sem foglalkoztam az ilyenolyan újságok oda-vissza támadásaival, mert undorít a hangnem, mely a „belviszályokat” keretezi. Különben is az a véleményem, hogy csak a jó, a színvonalas cikkekkel érdemes vitázni. A „mocsoktól” csak bepiszkolódik az ember... Hogy most mégis „belemártom a tollam” — ha csak a röpke bevezető erejéig — a sajtóügyekbe, annak az a magyarázata, hogy épp most olvasom Pünkösti Árpád Rákosi a hatalomért című kötetét. Félelmetesek a párhuzamok és az azonosságok... Példának okáért: már 1946- ban, a reményteli koalíciós idők kezdetekor, az „újszülött párt rövid idő alatt átlátta az élet szinte minden területét, és rátette a kezét, amire csak tudta..„Az MKP hagyta jóvá” (mármint ját — bizony mondom, nemcsak az ellenzéki lapok, de a kormányzati újságok munkatársai sem érezhetik magukat abszolút biztonságban ... Sőt ha én kormányzati újságnál dolgoznék (ami persze nem fordulhat elő), százszorosan is megfontolnám minden mondatomat. Mert ugye sohasem lehet tudni... Ahogy az elmúlt hetek, hónapok ábrái mutatják, a legkormánypártibb főszerkesztőt, beosztottat is „lekörözheti” a még-még kormánypártibb atyafi... az újonnan felállított szervezőbizottság még a vidéki újságírók, az óvodák, ilyenolyan szervezetek vezetőinek kinevezését is. Persze tehették, hiszen mögöttük állt az egész Vörös Hadsereg és a SZEB (Szövetségesek Ellenőrző Bizottsága). Így aztán nem csoda, hogy egy-egy bátor hangú újságcikkre vagy parlamenti felszólalásra máris megérkezett a „felszabadító csapatok” válasza: „felmondják a fővárosnak nyújtott élelmiszerkölcsönt”. És így tovább ... Mindenesetre Rákosi Mátyás, a legnagyobb „bozótjátékos” elemében volt. Ahogy Pünkösits Árpád írja: „mestere volt a titkos és a széplelkek számára tilos fegyvereknek”. De ami a legsúlyosabb, „nem úgy készült a következő választásra, mint a többi párt vezetője”. Ha úgy tetszik, „nem a választókért versengett — az annyi bíbelődéssel jár és annyira bizonytalan—, hanem inkább a választási körülményeket akarta egyértelműen megváltoztatni”. „Kész helyzetet kívánt teremteni, hogy a párt céljait Isten mentsen attól, hogy párhuzamot vonjak, mondjuk, Rákosi Mátyás és Antall József személyisége között. Ilyenről szó sincs. Rákosi lehetett „nagyeszű”, de azért csak piti diktátor volt. Antall viszont talpig úriember. Még sohasem vettem észre, hogy gumival csomózná össze lecsúszó zokniját. (Rákosi küllemében is rendetlen volt.) De szerintem miniszterelnökünk még egy pákosztos macskát se tudna lelőni. (Biz’ Rákosi, a „bozótjátékos” lelövette a szomszédék bozontos macskáját, mivel „megkurtította” az ajándékba kapott kiscsibék számát.) Csak a módszer, az „állam én vagyok” módszere emlékeztet az egykori, kísérteties ne kelljen újból kiszolgáltatni a tömeg kényének-kedvének , időkre. Legalábbis gyakran tapasztalhatjuk, hogy a kormányzás, a mostani demokratikus időszakban is, „mind határozottabban figyelmen kívül hagyja a demokrácia nem tetsző szabályait”. Egyre keményebben tör a „hatalmi állandóságra”. Lett légyen szó a bank- és médiaelnökök menesztéséről, fontos ipari ágazatok bekebelezéséről avagy a jelentős minisztériumi, megyei pozíciók megszerzéséről. Pont úgy, mint az MKP a hajdani koalíciós időkben. S ha valaki bírálni merészeli a kormányzatot, rögtön megkapja a vádat, hogy „aljas támadást intéz a demokrácia ellen”. (Rákosi is ekként érvelt egykor.) A kriptaőr Cividale-ben A Radnóti Színházban Franz Kafka drámatöredékét, A kriptaőrt próbálják Taub János irányításával. A rendező minden mondatot elemez, időt szentel a hangsúlyok elhelyezésére, apró részletességgel analizálja a figurát. Úgy dolgozik, mintha kőszínházi premierre készülne. Pedig a darabot mindössze két alkalommal mutatják be a cividale-i fesztiválon, egy parkban. — Őszintén szólva nem szeretem a fesztiválokat — mondja Taub János. — Valami mű eseményt gyanítok mögötte. Ennek ellenére örülök a meghívásnak. A július 23-i és 24-i produkcióra valóban úgy kell készülnünk, mintha száz előadásra szánnánk, repertoárdarabnak. Hogy csak mi képviseljük a magyar színeket? Nem, erről szó sincs. Ott lesz a Vígszínház társulata is, Koestler Sötétség délben című előadásával. Kafka színműkísérletét a fesztivál alkalmából fordította magyarra Győrffy Miklós. A játék hatszereplős, jelentős feladat jut Bálint Andrásnak, aki a fejedelmet alakítja. A címszereplő Némethy Ferenc. — Az egész számomra egy nagy kaland. Sohasem voltam még abszurd darab főhőse. Taub János rendezővel először dolgozom együtt, éppúgy, mint Kibédi Ervinnel. Soha nem vettem még részt európai színházi fesztiválon, ez a játék pedig oda készült. Kibédi Ervinnek nagy kiruccanás ez a vendégjáték. — De szerencsémre nem az egyetlen mostanában. Érdekes, mélyreható szerep jutott nekem. A kamarást alakítom. A hatalom, a politika áll a történet középpontjában, és persze az intrika. A téma örök, úgyhogy a mindenkori közönséghez szól. A másik megméretés színhelye a Fővárosi Operettszínház lesz. Rökk Marika fellép a Marica grófnőben, és én, 1943 óta először, játéklehetőséget kaptam az operettben. V. A. Már magyarul , még dobozban A francia felügyelő, Maigret még mindig hódít, a tévénézők újabb és újabb sorozatokat követelnek. Legutóbb brit filmesek, magyar közreműködéssel készítettek hatrészes sorozatot. A siker ezúttal sem maradt el, így a magyar TMA cég producere, Helle László már arról számolhatott be, hogy az újabb hat rész előkészületeinél tartanak, szeptemberben remélhetőleg megkezdődik a forgatás is. Még az sem elképzelhetetlen, hogy Maigret kalandjaival addigra a magyar nézők is megismerkedhessenek, hiszen az Angliában levetített hart résznek a TMA pénzén elkészült a magyar szinkronja. Ha a Televízió 1-es csatornája — akorábbi megállapodásnak megfelelően — ezt az összeget kifizeti, már képernyőre is tűzheti a sorozatot. Sz. Z. L. Kit érdekel Magyarország? Ami igaz, az igaz, Rákosi majdhogynem könnyedén államosította hatalmát. És nemcsak a Vörös Hadsereg jelenléte miatt, hanem mert (és most már a Századokból idézek, amely Nagy Ferenc egykori miniszterelnökünk megbuktatását dokumentálja) az Egyesült Államok sem akart ujjat húzni a szovjetekkel. Mondván: ez úgysem segít a magyarokon. Ahogy Vida István írja: az USA ellenezte, hogy a „magyar kérdés” az ENSZ elé kerüljön, mert ez „tovább rontaná az amerikai—szovjet viszonyt”. (Csak akkor vették elő a Nagy Ferenc-ügyet, amikor a hidegháborúban szükség volt rá.) Most megint ég körülöttünk a világ. Jugoszlávia, Románia, Karabah, Grúzia, az „orosz kérdés”, és itt van Cseh és Szlovákia problémája! Kit érdekel ma már Magyarország? Lehet, hogy erre „játszik” a kormánykoalíció? Mintha mostanában már elfelejtenénk a hírhedt Kónya-opuszt. Pedig „bejöhet” bármelyik pillanatban. Gantner Ilona Babona és szerencse A Vándor Pufi-díjat a Madách Színház társulata alapította a névadó pályatárs emlékére. Idén — titkos szavazással — a legjobb epizodistának Dengyel Iván bizonyult. — Nagyon büszke vagyok erre az elismerésre. Jókor jött a vele járó összeg is, hiszen egy négygyerekes családban van mire költeni. Mint a babonás színészek legtöbbje, úgy én sem akarom elkiabálni, de szerencsés passzban vagyok. A minap mutattuk be Bernard Slade A férfi, akit szeretek című darabját. — Ezt az előadást egész nyáron át játsszák. Pihenésre alig akad idő. — Most nem is bánom, hisz valami új kezdeményezésnek lehetek a részese. Augusztus végén máris új darabot tanulok majd. A jövő szezonban bemutatjuk a Téli rege című színművet, Mácsai Pál rendezésében, s ebben is jutott nekem egy valóban rám szabott szerep. v. a. BÚCSÚ Kollégájuktól búcsúznak ma a filmgyáriak. Török Antal fővilágosítót ma délelőtt fél 10-kor temetik a Farkasréti temetőben. Szabó Istvánnal évek óta együtt dolgozott. — A Redl ezredestől fogva Török Antal volt filmjeimben Koltai Lajos operatőr fővilágosítója — mondja a rendező. — Együtt forgattuk a Hanussent, a Vénuszt, az Emmát is. Kivételesen szeretetre méltó ember volt. Csendes és nyugodt a filmforgatás őrületében is. Kiválóan értette a szakmáját, de emberi tulajdonságai révén is a stáb egyik legfontosabb tagjának ismerte el mindenki. Igazi alkotótársa volt operatőrnek, rendezőnek. Szeretet és béke áradt belőle, amikor munka közben az idegek a pattanásig feszültek, az ember csak ránézett, és érezte, hogy a dolgok meni fognak. Mindenkit lesújtott a gyorsan pusztító betegsége, halála. Az Édes Emmát még teljes erőbedobással dolgozta végig, csak a forgatás befejeztével mondta, nincs rendben valami, orvoshoz kell mennie. Mindössze 46 éves volt. 1992. JÚLIUS 6., HÉTFŐ NÉPSZAVA B. Müller Magdának legutóbb akkor mondták, hogy meg van őrülve, amikor füvet ültetett a filmgyár udvarában, a fotólabor előtt. Pázsitot nevel a leendő tulajnak? — kérdezték tőle azok is, akik tudták, ő sem csak a pázsitját veszítheti el. Hogy meg van-e őrülve, azt három éve kérdezgetik tőle. Azóta, hogy 60 játékfilmforgatás végigfotózása után abbahagyta a pályáját, ahol neve már fogalom volt. Hozzálátott, hogy a filmgyári pincében és garázsban tárolt, kölcsönben, meg ki tudja milyen fiókokban rejtőzkedő magyar filmfotókat összeszedje, múzeumi gyűjteménnyé szervezze. Kézdi Kovács Zsolt rendezőben, a filmgyár akkori igazgatójában támogatóra talált, de pénz már akkor is inkább csak cseppent, mint csurrant, vagy még azt sem. Kérincselés, kilincselés, több kilóra rúgó levelezés tette ki attól fogva a gyűjtemény kitalálójának életét. De B. Müller Magdának kötélből voltak az idegei. Megbántott néhány filmrendezőt, amikor nem vállalt újabb filmfotózást, de megnyert az ügynek néhány magas hivatali támogatót. A filmgyár egykori fegyverműhelye helyén, ahol bokáig tocsogott az olaj, ma takaros és célszerű otthonában áll, működik a Magyar Filmtörténeti Fotógyűjtemény. Otthonában? A Lumumba utcát azóta Róna utcának hívják, de ettől a Mafilm helyzete cseppet sem lett rózsásabb. Az eladósodott filmgyár banki felügyelet alá került, sorsáról mindenféle hírek keltek szárnyra, biztosat a bizonytalan helyzetben még az ott dolgozóknak is nehéz tudni. Jövője, tulajdonlása, eladása (?), elárverezése (?) a következő napokban, hetekben, dől el. Akkor dől el az éppen csak hogy működni kezdett fotógyűjtemény sorsa is. Az, hogy kinek a tulajdona lesz a tető a fejük felett. Otthona marad-e a kicsinosított néhány helyiség a most egy éve múzeumi közgyűjtemény rangjára emelt és a háború utáni teljes magyar játékfilmgyártást fotódokumentáló kultúrkincsnek? És hogy mi lesz az újonnan berendezett fotólaborral, amelynek szolgáltatásaiból a gyűjtemény fenntartását lehetne majd megkönnyíteni. A muzeális szakgyűjteményt védi a törvény, körülötte a falakat jelenleg egy ígéret védi: amíg Peller Károly a filmgyár igazgatója, a gyűjtemény a helyén marad. Kis ügy, mondták még azok is, akik segítettek. Mert mi ez az egész magyar filmgyártás széthullásához, a filmgyár csődjéhez képest? Amikor már alig forog hazai film, amit fotózni lehetne...? — Hányszor hallottam ezt a kilincseléseim során — mondja B. Müller Magda —, de nem hagyom magam lekisügyezéssel elbátortalanítani. Házalok tovább, ahogy eddig. Most a megmaradásért. A gyűjtemény csak itt tud létezni, a műtermek, a stúdiók testmelegében. Ha kis ügy, legyen. Végül is csak a nemzeti filmgyártás fotódokumentációjáról van szó. Amely a maga nemében szinte egyedülálló a világban. Magában foglal filmenként 250 negatívot és egy-egy albumot, fotókkal. A fotókon színészekkel, rendezőkkel, operatőrökkel, teljes stábokkal. Művészpályákkal és filmtörténeti pillanatokkal. A sort a Valahol Európában nyitja, a tárlóban még üvegnegatívok. Az utolsó sorszám a 777., a legfrissebb fotódokumentáció, Sőth Sándor még be nem mutatott játékfilmjéé, A nagy vonatrablásé. Mindez rendezői, színészi portrékönyvek, filmtörténeti kiállítások lehetséges nyersanyaga. Persze hogy kis ügy: csipetnyi a nemzeti kultúrából. Fekete Györgynek köszönhetően a Magyar Filmtörténeti Fotógyűjteménynek van fenntartó alapítványa. Az alapítványnak kuratóriuma, annak elnöke, Sára Sándor. B. Müller Magda ügyvezetővel együtt sem tudják pillanatnyilag, ki és hogyan tudná a kis ügyet biztos révbe juttatni. A filmgyár udvarán, a fotólabor előtt egyébként harsányan kizöldellt a fű. Néhány vidám virág is virít közte. Bársony Éva Bécsi tudósítónk, Vándor Györgyi jelenti: Csokoládétorta Hotel Messziről jött ember sokat tud mesélni, aki a messziről jöttekkel foglalkozik, tán még többet. A bécsi Sacher Szállodáról lesz szó, vagyis a Csokoládétorta Hotelről, amit címzésül írt a borítékra egy amerikai vendég. A bécsi posta a levelet gondolkodás nélkül kikézbesítette. A hotel nem ünnepel semmiféle kerek évfordulót; 1876-ban alapították, azóta változatlanul ott szállnak meg a koronás és a koronázatlan királyok. Oda mennek pezsgős reggelire — mert mostanában, ez a sznobok divatja — a bécsi polgárok. A Sacher két legfontosabb embere az, aki a berregő telefon hangjára így felel: „Halló, itt a Hotel Sacher portása!” Egyszer az egyik, máskor a másik. Egymással beszélik meg ugyanis, mikor melyikük van szolgálatban. Munkaidejükbe belebeszélni soha egyetlen igazgatónak se jutna eszébe. Az igazgatók ugyanis jönnnek-mennek, a portásak maradnak. Másképpen nem is működne a verkli. Mindig akad ugyanis olyan kedves vendég, akinek fél órával a kezdés előtt jut eszébe, hogy az opera premierjére mégis el akar menni, és van olyan is, akinek ugyan van jegye, csak a szmokingját nem hozta magával. A több nyelven beszélő főportások egyik nyelven, sem ismerik azt a szót, hogy lehetetlen. A hét végi szabadnapot is úgy osztják el egymásközött, ahogy nekik tetszik. Estémként, amelyikük éppen a pult mögött áll, elkezdi a „körutat” a Sacher - ben. Végigjárja az éttermet, a márványtermet, a „kék bárt” és a társalgókat. „Házhoz megy” a panaszokért, a kérésekért. Nem kell az ilyesmihez más, mint gyors gondolkodás és sok tapintat. No meg persze sok humor, mert, anélkül nem megy semmi. Mindezek mellett minden újságot el kell olvasni, és azt is tudni kell, amit még ki sem nyomtattak. Példának okáért nemcsak fejből kell tudni minden törzsvendég szobaszámát, kedvenc ételeit és italait, hanem ha délben 12-kor díszdoktornak vagy valamilyen tanácsosnak nevezték ki, az ünnepségről a szállóba visszatértekor már az új címmel kell köszönteni. A főportás minden vendégre egyformán mosolyog és minden beosztottal egyformán szigorú. A szálló 300 dolgozójának az emberi lehetőségek határáig hibátlanul kell a dolgát ellátnia, ám ez annál is könnyebb, mivei a Sacherben „belterjes, gazdálkodás” folyik. Csak saját nevelésű alkalmazottat foglalkoztatnak. A főszakács kuktaként, a főportás liftesfiúként kezdte. Az újságíró természetesen kíváncsiskodik. Kérte a két főportást, meséljenek ismert vendégekről anekdotákat. Erre csak hahota volt a válasz. Mi lett volna belőlük, ha nem tartották volna meg az első parancsolatot, a diszkréciót! Lassanként azonban mégis beszélni kezdenek. A sok kedves történetből csak egyet ragadok ki. Az egyik dél-amerikai milliomos remek hangulatban költötte el vacsoráját egy hölgygyel, akit előző nap a Sacher étteremben, társaságban ismert meg, és akit fel is akart vinni a szobájába. A főportás, akihez a hölgy védelemért fordult, úgy mesélte, hogy ez volt élete legnehezebb esete. El kellett magyaráznia a nem teljesen józan vendégnek, hogy végzetes tévedés forog fenn, mert ez a hölgy nem megy föl a szobájába. A kapatos milliomos erősködött, pénzt ígért, majdhogynem tettlegességre került sor. Másnap reggel azonban bocsánatot kért, és azóta is hűségesen visszatér a Sacherbe.