Népszava, 1992. október (120. évfolyam, 232–257. sz.)

1992-10-24 / 251. szám

NÉPSZAVA 1992. OKTÓBER 24., SZOMBAT Tiltó román körlevél Az „Erdély” szó hivatalosan nem létezik Baracs Dénes, az MTI tudó­sítója jelenti. A román külügyminiszté­rium 28/3096 számú körleve­lében, amelyet először az ér­dekelt erdélyi megyék pre­­fektúráiba juttatott el, uta­sítást adott arra, hogy a jö­vőben hivatalos jellegű anya­gokban — közleményekben, diplomáciai levelezésben — az Erdély (románul Transil­­vania, illetve Ardeal) szót ne használják, s az e kifejezést tartalmazó anyagokat küld­jék vissza a feladónak. Ugyancsak a körlevél tartal­mazza azt a — Ceausescu­­időszakban alkalmazott gya­korlathoz hasonló — megkö­tést, hogy a közigazgatási in­tézmények személyzete kül­földi hivatalos személyekkel csak külügyminisztériumi en­gedéllyel tarthat kapcsolatot. Az október 9-i keltezésű körlevélről a romániai sajtó­ban egyedül hírt adó Romá­niai Magyar Szó pénteki szá­mában ismerteti azt a „pon­tosítást”, amelyet a külügy­minisztérium körlevele alap­ján a magyar többségű Ko­­vászna megye prefektúrája küldött szét a helyi hatósá­goknak október 15-én. „Mindazokban a kérdések­ben, amelyek érintkezést igé­nyelnek Önök és a Magyar Köztársaság vagy más álla­mok hatóságai között, a to­vábbiakban kérniük kell Ro­mánia külügyminisztériumá­nak jóváhagyását, mivel ha­táskörénél fogva — az ér­vényben lévő törvény és sza­bályozások értelmében — ez a szerv hivatott összehangol­ni az ország egész külpoliti­kai tevékenységét. A minisz­térium igényli egyszersmind, hogy a Romániával fenntar­tott külkapcsolatokhoz kötő­dő tevékenységeket, ideértve a magyar kormány hivatalos személyeinek mindennemű látogatásait is, kizárólag a minisztérium közvetítésével rendezzék le. A jövőt illetően, abban az esetben, ha a román félhez intézett magyar hivatalos do­kumentumok „ERDÉLY”-re mint területi-közigazgatási egységre vonatkozó utaláso­kat tartalmaznak, a doku­mentumokat vissza kell kül­deni a feladó(k)nak, és figye­lemre sem kell méltatni őket. A körlevél leszögezi, hogy a nevezett útmutatások álta­lános jellegűek, vonatkoznak tehát bármely más ország hatósági képviselőivel fenn­álló érintkezésre, s hogy megfelelnek az e területen alkalmazott nemzetközi gya­korlatnak. Kérjük, hogy tevékenysé­gükben tartsák szem előtt a fentieket, és tájékoztassák a prefektusi hivatalt vagy köz­vetlenül a Külügyminiszté­riumot az érdeklődésre szá­mot tartó vonatkozásokról.” A Romániai Magyar Szó a külügyminisztérium lépé­sével kapcsolatban rámutat: miközben a honvédelmi, a művelődési tárca és több más központi intézmény tanújelét adja arra irányuló politikai akaratának, hogy előmozdít­sa a román—magyar megbé­kélést, a két szomszédos or­szághoz méltó kapcsolatrend­szer kiépítését, a román kül­politika irányítói „vajmi ke­veset tesznek ezen a téren", s amikor némi előrehaladás történik, mindig jön a „hi­deg zuhany” — mint ezúttal is. Traian Chebeleu, a román külügyminisztérium szóvivő­je a Romániai Magyar Szó külpolitikai rovatvezetőjének, Székely Lászlónak kérdéseire válaszolva elmondta, hogy az „Erdély” szó használatának kiiktatását elrendelő körle­velet elsősorban az „érde­kelt” erdélyi megyékbe küld­ték el, „az intézkedés azon­ban általános jellegű, és fo­lyamatban van a körlevelek továbbítása más megyékbe is”. A lap által pénteken ismer­tetett megjegyzésekben a szó­vivő kijelentette: „Nem arról van szó, hogy a köznapi be­szélgetésben nem lehet hasz­nálni az Erdély kifejezést (még szép, jegyzi meg Sz. L.), hanem hivatalos anyagok­ról, főleg olyan szövegössze­függésben, amikor az »Er­dély« kifejezéssel Romániát helyettesítik.” Chebeleu kifejtette, hogy a külügyminisztériumot nem­rég annak módja zavarta, ahogyan Sepsey Tamás ál­lamtitkár, az Országos Kár­­rendezési és Kárpótlási Hi­vatal elnöke Nagyváradon, Kolozsvárott, Marosvásár­helyen, Csíkszeredán és Szé­kelyudvarhelyen tett látoga­tását ismertették a sajtóban, mint „erdélyi” utat. (Maga Sepsey Tamás annak idején úgy határozta meg útját, hogy „Romániában több er­délyi városba” látogatott el — A tud.) A külügyminisztérium kör­levele, amelyről eddig a ro­mán közvélemény nem tu­dott, alighanem a román sajtó és politikai világ szá­mára is sajátos meglepetés lesz, hiszen Erdély, mint Ro­mánia egyik történelmi táj­egysége, akárcsak Moldova vagy Munténia, mindennapos és kikerülhetetlen fogalom a közgondolkodásban és a politikában egyaránt. Orosz—kínai fegyver Miért, Oroszország korszerű katonai technológiát ad el Kínának, közölték a napokban meg nem nevezett amerikai kormány­tisztségviselők a The New York Times című amerikai napilapban. A washingtoni il­letékeseket aggasztja, hogy Moszkva rakétákat, harci re­pülőgépeket, harckocsikat, nukleáris technológiát szállít egykori ellenfelének. Sőt, mi több, olyan technológiát is át­adott, amellyel uránt lehet fi­nomítani atomerőművekben történő felhasználáshoz. A szakértők aggódnak, mert felmerül a veszélye an­nak, hogy Peking azért vá­sárol ezekből az orosz eszkö­zökből, hogy így megszerezze a gyártási technológiát, és idővel odahaza is gyártsa eze­ket. Azután pedig a harci eszközöket továbbadná a har­madik világnak. Galovicz Jánost, a Bizton­ságpolitikai és Honvédelmi Kutatások Központjának szakértőjét először arról kér­deztük, milyen volumenűek lehetnek ezek a fegyverüzle­tek. A szakértő emlékeztetett arra, hogy részletekről egyál­talán nem szólnak a híradá­sok. Egyes források szerint ellen­e többek között föld—föld ra­kétákról, harckocsikról, S— 300-as föld—levegő rakéták­ról (amelyek az amerikai Patriothoz hasonlóan repülő­gépek és rakéták lelövésére használhatóak), rakétahajtó­művekről és rakétavezérlő technológiákról van szó. A becslésekben kisebb mennyi­ség szerepel. Az ügylet lé­nyege inkább az, hogy Kína a legkorszerűbb haditechni­kai eszközökhöz jusson. — A fegyvervásárlás célja elsősorban a kínai hadsereg korszerűsítése — mondta Ga­lovicz János, utalva arra, hogy a Kínai KP most véget ért kongresszusa is hasonló szellemű határozatot hozott. Az sem mellékes, hogy a kí­nai vezérkari főnök a hadse­reg radikális korszerűsítésé­nek szükségességéről beszélt. Valószínű, hogy Kína az új beszerzésekkel saját hadiipa­rát is fejleszteni akarja — vélekedett a szakértő. Az el­múlt két-három évben ugyan visszaesett a kínai fegyverex­port, most viszont növekvő tendenciát mutat. Főképp a Közel-Kelet, Irán és Kuvait érdeklődik. Ami Oroszorszá­­ g INFORMÁCIÓ­ ját illeti, a hadiipari komple­xumnak komoly érdeke fűző­dik a fegyverexport növelésé­hez. Galovicz János megje­gyezte : míg korábban az ilyen jellegű tevékenységet a volt Szovjetunióban titkosan ke­zelték, ma már a hadiipari exportőrök nyíltan propagál­ják kínálatukat, összefügg ez azzal is, hogy Oroszországnak szüksége van kemény valutá­ra, és így bárkinek hajlandó exportálni, aki készpénzzel fizet. De a szakértő felhívta a figyelmet arra is, hogy sem Oroszország, sem Kína nem vonhatja ki magát teljes mér­tékben a nemzetközi ellenőr­zés és előírás alól. Az ázsiai térségen belül Kí­na erősíteni szeretné pozí­cióit. Főképp a délkelet-ázsiai térségben akarja ellensúlyoz­ni az egyre erősödő japán ka­tonai jelenlétet — mondta a szakértő annak magyaráza­tául, hogy miért tartja olyan szükségesnek Kína a hadse­reg korszerűsítését. Miután Oroszország ebben a térség­ben visszaszorul, Kína meg­próbálja helyét elfoglalni — mondta a katonai szakértő. (bécsi) Visegrádi országok—EK* Óhajok a minicsúcs előtt A visegrádi országok brüsz­­szeli nagykövetei csütörtökön közös sajtóértekezleten nyil­vánosságra hozták annak a memorandumnak a szövegét, amelyet a három ország kép­viselői szeptember közepén adtak át az Európai Közös­ség illetékeseinek, s amely a jövő heti londoni EK a viseg­rádi „minicsúcs” egyik köz­ponti témájának ígérkezik. A Magyar Köztársaság kö­vetségén megtartott saj­tóbeszélgetésen Granasztói György nagykövet mellett csehszlovák és lengyel kollé­gái, Karel Lukas és Jan Ku­­lakowski tájékoztattak a há­rom ország Európai Közös­ség felé megfogalmazott igé­nyeiről és törekvéseiről. A közös memorandumot kormányaik nevében szep­tember 11-én adták át a nagykövetek Frans Andries­­sennek, az EK bizottsága külkapcsolatokért felelős al­elnökének, és azonos szöve­gű emlékiratot adtak a viseg­rádi hármak londoni diplo­matái is az Európai Közösség miniszteri tanácsában e fél­évben soros brit elnökségnek is. A dokumentum egyértel­műen leszögezi a három or­szág majdani csatlakozási szándékát az Európai Közös­séghez, ismerteti az ezzel kapcsolatban eddig tett poli­tikai és gazdasági erőfeszíté­seiket, és szorgalmazzák, hogy már a tagság felé vi­vő úton is mélyüljenek az EK-visegrádi kapcsolatok. Az elmúlt évben több mint 20 százalékkal nőtt az egy évvel korábbihoz képest a kelet-európai országok EK- piacokra irányuló exportja, a közösségi relációjú behoza­tal pedig ezen országokban 30 százalékkal haladta meg az 1990-es szintet. (MTI) Menekültszűrés Az EK többféle menekült­kategóriától meg akarja von­ni a politikai menedékjog ké­résének lehetőségét — jelen­tette a brit BBC rádió, meg nem nevezett közös piaci forrásokra hivatkozva. Pol­gárháborúk áldozatai például nem számíthatnak majd me­nedékjogra. A szigorításokat egyelőre egy munkaokmány tartal­mazza, amelyet a közös piaci belügyminiszterek a jugo­szláviai háború miatt ren­deltek meg. A lehetséges intézkedése­ket valószínűleg az EK de­cemberi edinburghi csúcsér­tekezletén vitatják meg. A munkaokmányban lévő javaslatok egyike a hír sze­rint úgy szól, hogy nem kap­hatnak menekültstátust a polgárháborúk elől menekü­lők. Ilyenformán a jugoszlá­viai polgárháború áldozatai­tól megtagadják majd a me­nekültstátust az EK-orszá­­gokban. (MTI) . A munkanélküliség lavinaként zúdulhat a gazdaságra, s annak jól működő részére is növekvő veszélyt jelenthet — állítják a téma jó ismerői. Az állástalanok tömegeinek jöve­delemkiesése törvényszerűen fogyasztásuk je­lentős mértékű visszaeséséhez vezet, s ennek hatása egy bizonyos mennyiségen felül már érzékelhetően szűkíti az ország belső piacát. Az értékesítési lehetőségek elvesztése újabb termelőket hozhat kritikus helyzetbe: nem tudják kihasználni a kapacitásaikat, létszám­­leépítésekre kényszerülnek, s az így utcára kerültek révén még tovább csökken a piaci kereslet. Egy kritikus tömegen felül a folyamat köny­­nyen öngerjesztővé válhat, egyre mélyülő vál­ságba sodorva a gazdaságot. Ha pedig ez a veszély fennáll, abból az is következik, hogy a nagyarányú munkanélküliség távolról sem csupán a közvetlenül érintettek — és család­juk — magánügye, hanem olyan betegség, amelynek leküzdésében a társadalom egészé­nek van feladata és felelőssége is. Mára már elhallgattak azok a próféták, akik még pár esztendeje is, a pártállami tel­jes foglalkoztatás önámító időszakában egye­nesen kívánatosnak mondtak némi munka­­nélküliséget, mert ugye akkor az emberek nemcsak féltenék, hanem jobban meg is be­csülnék a munkahelyüket, nem lenne annyi baj a munkafegyelemmel. Lehet, hogy azért is csöndesek mostanában, mert óhajuk túlon­túl jól teljesült: a szocializmus eme vívmá­nyát a piacgazdaság első szele — igaz, ebbe a világrendszer összeomlása is besegített — úgy elfújta, mint valami pihét. És ma már igencsak demagógnak kellene lennie annak, aki arról akarja meggyőzni a világot, hogy munka nélkül minálunk főleg azok vannak, akik dolgozni amúgy sem akar­nak. Hát persze hogy akadnak az állás nél­kül tengődők között ilyenek is. Sőt valószínű, hogy az első felmondóleveleket leginkább azok kapták, akiknek nem igazán volt szív­ügyük a munka, akik lusták és hanyagok voltak. De hogy ebben az országban félmilliónál többen, pláne milliónyian lennének léha mun­kakerülők, azt senki sem gondolhatja komo­lyan. És napjainkra már a munkanélküliek szakmai, képzettségbeli szintjét tekintve is meglehetősen széles a paletta: az iskolázat­lanokon kívül megtalálhatjuk közöttük a leg­magasabb végzettségű diplomás szakembere­ket is. Bármely lépcsőfokon, a segédmunkástól a műszerészen át a mérnökig, szép számmal megtalálhatók azok, akik számára — talán nemcsak a soványka járadék miatt — nem elfogadható életforma a munkanélküliség. Akik nem várják tétlenül, hogy majd csak megoldódik a sorsuk, és számukra állások te­remnek, hanem felismerték, hogy ennek ér­dekében sorstársaikkal össze kell fogniuk, és közösen tenniük is kell valamit. Nem a vé­letlenre, a szerencsére bízva, hanem céltuda­tosan, mi több, szakszerűen. Hogy miként lettek — balsorsuk folytán — közülük nem is kevesen az állásnélküliek problémáinak orvoslásában már-már profi szakértők, az megérdemelne egy külön elem­zést. De tény, hogy napjainkban már önszer­veződéssel létrejött egyesületek egész sora kész segíteni a bajbajutottakon. S a jelek szerint nem is eredménytelenül. Tevékeny­ségük kiterjed az ország valamennyi válság­körzetére. Lassan másfél éve lesz, hogy — Debrecen székhellyel — létrejött a Munkanélküliek és Álláskeresők Egyesületeinek Országos Szövet­sége, amely jelenleg 65 fővárosi és vidéki egyesület tevékenységét fogja össze, és körül­belül 60 ezer tagja van. Ez persze a munka­­nélküliek 10 százalékánál is kevesebb, de ezek a szervezetek nemcsak bejegyzett tag­jaiknak nyújtanak segítő kezet. Hanem min­denkinek. Azoknak is, akiknek már nincs ál­lásuk, és azoknak is, akiknek még van, de bizonytalan. Együtt könnyebb — hirdeti például a bu­dapesti szövetség röpcédulája. És kínál jogi, valamint érdekképviseletet, munkajogi és pszichológiai tanácsadást, állásmenedzselést, tréningek és tanfolyamok szervezését. Vál­lalja a szak- és átképzési lehetőségek megis­mertetését, de még vállalkozásszervezéshez is ad hasznos tudnivalókat. Persze jogos a kérdés, vajon miért ezeknek az egyesületeknek kell mindezt fölvállalniuk? Hol az állam, vagy éppen, hol vannak a szakszervezetek? Nos, a munkanélküliek szervezeteinek önkéntesei úgy vélik, nekik az állam és a szakszervezetek mellett is bő­ven marad terepük és feladatuk is. Klubjaik révén emberközelibb kapcsolatba tudnak ke­rülni a rászorulókkal, mint a munkaügyi köz­pontok túlterhelt hivatalai, vagy a leginkább a munkahelyek kapuin belül működő szak­­szervezetek. Különben sem igaz, hogy a munkanélküliek felkarolásában valamiféle vetélkedés, kon­kurenciaharc lenne az állam, a szakszerveze­tek és ezen egyesületek között. Éppen ellen­kezőleg: kölcsönösen kiegészítik egymás erő­feszítéseit. Együttműködés alakult ki az egye­sületek és a Munkaügyi Minisztérium között, de együtt dolgoznak más tárcákkal és az or­szágos, illetve megyei munkaügyi központok­kal is. A szakszervezeti föderációk közül is megállapodtak már az MSZOSZ-szel, az au­tonómokkal és a Szolidaritással, és talán már a közeljövőben egy asztalhoz ülhetnek a töb­biekkel is. Szóval, nem mások elől próbálják elszedni a babérokat, ha ebben a témában egyáltalán lehet babérokról beszélni. Inkább talán a mindennapok apróbb, de az érintettek szá­mára létfontosságú sikereinek lehet örülni. Annak, hogy létrejöttük óta már körülbelül 100 ezer embernek tudtak valamilyen formá­ban segíteni. Debrecenben például naponta 40-60 embernek ajánlanak konkrét munka­helyet, de volt olyan nap, amikor 360 embert sikerült álláshoz juttatniuk. Amihez persze arra is szükség van, hogy a helyi munkaügyi központoktól rendszeresen megkapott munkahely-kínálati listán túlme­nően napi kapcsolatban legyenek a vállal­kozók, munkaadók százaival, országos mére­tekben ezreivel is. És a legnagyobb elisme­rés, amikor egy-egy munkaadó visszatér, is­mét általuk ajánlott emberekkel töltene be különféle posztokat. Ez egyben a felelőssé­güket is mutatja: azokon tudnak segíteni, akiken lehet. Akik valóban dolgozni akarnak. Mert az ő számukra érvényes az egyesüle­tek jelmondata: együtt könnyebb. Az egyre súlyosabb foglalkoztatási gondok enyhítésére valóban csak társadalmi méretű összefogással létezik hatásos orvosság. Ami nem jelenti azt, hogy az állami gazdaságpolitika és foglalkoz­tatáspolitika felelősségét átvállalhatná bárki is. NAPRÓL NAPRA Franek­ Tibor Manka nélkül maradt próféták Orbán Viktor szerint Nem érdemes megbuktatni a kormányt Elkészült a Fidesz gazdaságpolitikai programja, mely­nek alaptételei: a gazdaság depolitizálása, államtala­­nítása, a hosszú távú gazdálkodás és a biztonság meg­teremtése — hangzott el csütörtökön este Székesfehér­váron azon a nagygyűlésen, mely záróakkordja volt a Fidesz kéthetes vidéki körútjának. Mint Orbán Viktor frakció­­vezető hangsúlyozta: ez a programsorozat nem a vá­lasztási kampány része. Azért került rá sor, mert a fiatal demokraták úgy gon­dolják: eltelt két év és ki kell állniuk a választók elé, hiszen nekik is van felelős­ségük abban, ami ez alatt az országban történt, illetve nem történt. Másrészt pedig a Fidesz e körúttal is oszlat­ni akarta azt a tévhitet, hogy a párt csak a 23 parlamenti képviselő halmaza, mely mö­gött nem áll második-har­madik vonal és szakemberek gárdája. Orbán találkozóinak ta­pasztalatait összegezve kije­lentette: az ország a közép­vezetők szintjén nagyon jól áll, őket különösebb kritika nem érheti, nem fogékonyak a különböző ideológiai áram­latokra, a bolsizásra, a zsi­dózásra. Így — mondta Or­bán Viktor — az MDF „nagy testű” alelnökének kísérlete arra vonatkozóan, hogy új ideológiai irányt mutasson, megbukott. Egyébként a Fi­desz frakcióvezetőjének az állandó „bolsizásról” az jut eszébe, hogy annak idején Rákosira azt mondták: 9 millió fasisztával építi a kommunizmust, most pedig Antall József, a jelek sze­rint, 9 millió kommunistával építi a piacgazdaságot. A kormány tevékenységé­ről szólva Orbán kiemelte: legnagyobb hibája, hogy el­vesztegetett két évet és még valószínűleg másfelet is el fog. Ez pedig azért nagy baj, szögezte le a politikus, mert így a következő kormányzat, ha valóban felelősségteljesen gondolkodik, kénytelen lesz rövid távon igen kedvezőt­len gazdasági intézkedéseket foganatosítani. Orbán szerint egyébként a jelenlegi kor­mányzatnak azért nincsen átfogó gazdaságpolitikai programja, mert nincs elég politikai ereje ahhoz, hogy azt megvalósíthatná. Példaként a ’93-as költség­­vetést említette Orbán Vik­tor, melynek irányelveit a kormányzó párti parlamenti képviselők nem voltak haj­landóak megszavazni, in­kább csendesen kiszivárog­tak a teremből. A kormány megbuktatásá­val kapcsolatban a fideszes politikus elmondta: ennek több lenne a kára, mint a haszna. Ugyanis — mint mondta —, ezt a kormányt ma alkotmányos eszközökkel megbuktatni nem lehet. Az utcán pedig nem érdemes, mert így nemcsak az Antall­­kormány bukna meg, ha­nem az azt követő kormá­nyok is. Orbán Viktor sze­rint tehát igen nagy felelős­ség ma az utcára vinni az embereket. A Fidesz frakció­­vezetője — mint mondta —, két olyan okot tud elképzel­ni, amiért mégis meg kelle­ne buktatni a kormányt, akár az utcán is. Ha erő­szakos eszközökkel próbálná meg felszámolni a demokra­tikus intézményeket, vagy ha a kormányzat konfliktuske­reső külpolitikát folytatna. Ma azonban egyik veszély sem áll fenn — szögezte le végül Orbán Viktor. D. D.

Next