Népszava, 1992. november (120. évfolyam, 258–282. sz.)

1992-11-09 / 264. szám

NÉPSZAVA 1992. NOVEMBER 9., HÉTFŐ Priboj határ menti város Kis- Jugoszláviában. A határ túloldalán Radovan Karadzsics boszniai szerb köztársasága van. Szeverin határ menti falu, szintén Kis-Jugoszlávia és Karadzsics Boszniája között. Tizenöt kilométerre van Pribojtól, mégis napokig tart oda az út. Mindkét település a szerbiai Szandzsákhoz tartozik, ahol túlnyomó többségben muzulmánok élnek. Amikor Jugoszlávia szétesőben volt, a muzulmánok legerősebb szandzsáki pártja, a Demokratikus Akciópárt Szerbiától kulturális autonómiát kért. Milosevicék válaszra sem méltatták a kérelmet. Noha a hatalmon levő szerb szocialisták váltig hangoztatták, hogy Jugoszláviában a muzulmán is államalkotó nép, Kis-Jugoszlávia alkotmányának megfogalmazásakor róluk teljesen megfeledkeztek. Eredeti kérelmükön ekkor változtattak: kulturális helyett területi önkormányzatot követeltek. Rasim Ljajic, a párt titkára e sorok írójának többször is hangsúlyozta, hogy céljukat békés úton akarják elérni. „Szandzsákban térdig érne a vér, ha mi netalántán fegyvert fognánk. Kegyetlenül kiirtanának bennünket a szerbek” — mondta. Tény, hogy a szandzsaki muzulmánokat a szerbek a fegyverfogásra provokálják. Az utóbbi hónapokban a muzulmánok zaklatásának feladatát Szerbia átruházta a Boszniában harcoló szerb és szerbiai szabadcsapatokra. A háborúan levő szomszédos köztársaság felőli határát a szandzsaki részen teljesen szabadon hagyta. A szabadcsapatok zavartalanul járnak át Kis-Jugoszlávia területére (hol Crna Gorába, hol Szerbiába, de mindig a muzulmánlakta részekbe), és büntetlenül garázdálkodnak. A priboji kórházból nemrég elhurcoltak két muzulmán fiatalembert, átvitték őket Boszniába, és ott mindkettőjüket kivégezték. Fényes nappal történt az a gyilkosság is, melyet szintén a csetnikek követtek el a priboji benzinkútnál. Ok nélkül lelőttek egy muzulmánt, majd anélkül, hogy bárki útjukat állta volna, visszasétáltak Boszniába, ahol teljes védelmet élveznek Karadzsicséktól. A halálfejes zászlókat lengető csetniskék gyakori vendégek a teljesen védtelen hegyi falvakban is. Szjeverinből egy puskaporos látogatásuk során elhurcoltak egy muzulmánt, másnap pedig a Szjeverin—Priboj vonalon közlekedő autóbuszról cibáltak le még tizenhatot, és ismeretlen irányba terelték őket. A falu és a város közötti út Bosznia-Hercegovinán át vezet. A történtek után a Priboj községhez tartozó hegyi falvak lakossága nem mert ezen az úton közlekedni. Az a szövetségi bizottság sem bátorította fel őket, akiket Milan Panic miniszterelnök küldött a helyszínre. A látogatásuk után lerendelt rohamrendőrök és katonák mellett sem érezték magukat biztonságban. A csetnikek ugyanis sem a bizottságtól, sem a rohamrendőröktől és a katonáktól sem riadtak meg. A falu közelében tanyáztak, időnként lövöldöztek, és fenyegető üzeneteket küldözgettek. Céljukat sajnos elérték. Szjeverin polgárai egykét idős és mozgásképtelen ember kivételével Pribojba menekültek. Útjuk két napig tartott a szinte járhatatlan hegyi ösvényeken és erdőkön át. Szjeverinből hatszáz ember menekült el, de a környező falvakban élő kétezernyi ember is jelentette indulását. Smato Polimac, a Demokratikus Akciópárt priboji szervezetének elnöke lapunknak adott nyilatkozatában elmondta, hogy a szandzsaki muzulmánok mindig lojálisak voltak Szerbiához. — Amióta Milosevic került hatalomra, a muzulmánok állandó zaklatásoknak vannak kitéve, és ezt Szerbia elnézi — állítja a pártelnök. — A priboji és szjeverini bűncselekményeket és népüldözést is szó nélkül hagyta. Ilyen körülmények között sokakban valóban a kiválás gondolata merül fel. Tudjuk viszont, ez fegyver nélkül nem érhető el. Azt is tudjuk, hogy Milosevicnek nagyon megfelelne, ha fegyvert fognánk, mert a polgárháború meghosszabbítaná uralmát. Nem tudom, meddig lehet a húrt feszíteni, tény azonban, hogy a szandzsaki muzulmánok egyre idegesebbek. Én a hevesebb vérmérsékletű embereknek azt mondom, hogy bármit is csinálnak velünk, fegyvert nem szabad fognunk. Ne adjuk meg Milosevicnek azt az élvezetet, hogy ellenünk vezérelje rendőreit. Tóth Béla Munkatársunk washingtoni telefonjelentése A hivatali váltás epizódjai Washingtonban a hét végén ünnepelték a vietnami emlékfal felállításának 10. évfordulóját. Családtagok és ismeretlenek ezrei tették le virágaikat, emléktárgyaikat a fal tövébe. Vasárnap délben kezdték el sorolni a falra felvésett, majdnem 60 ezer nevet, a vietnami háborúban elesettekét. Szerdán lesz ugyanis veteránok napja, az egyik legnagyobb nemzeti ünnep az Egyesült Államokban. Az Öböl-háború után általános volt a vélekedés, hogy e győzelemmel Amerika végleg túljutott a délkelet-ázsiai traumán. A vietnami háború mégis az egyik legforróbb kampánytéma lett. George Bush azzal vádolta Bill Clintont, hogy nem teljesítette hazafias kötelességét, amikor annak idején minden igyekezetével megpróbálta megúszni a behívást. Az eredmények ismeretében ma már tudni: a választók többsége nem hibáztatta ezért Clintont, sőt a vietnami veteránok legnagyobb hányada is rá adta voksát. A megválasztott elnök egyébként lazítással, golfozással töltötte a hétvégét, és még mindig fájós torkát pihentette. Vasárnap reggel templomba ment az elnöki pár, és Clinton arra is szakított időt, hogy személyesen beszéljen telefonon egy tizenéves AIDS-es fiúval. A demokrata politikus kampánya során azt ígérte, hogy az eddigieknél többet fordítanak AIDS-kutatásokra. Clinton rekedtsége miatt nem ismertette személyesen első elnöki kinevezéseit. Little Rockban Warren Christopher, Carter volt külügyminiszter-helyettese, Washingtonban Vernon Jordan ügyvéd, tekintélyes polgárjogi vezető irányítja majd a hatalomátvétel kérdéseivel foglalkozó csapatot. Személyi döntéseket nagy gondossággal (a legszigorúbb erkölcsi normák tiszteletben tartásával) fogják meghozni erősítette meg Clinton fogadkozását a tekintélyes diplomata. Mint hangsúlyozta, a megválasztott elnök az amerikai társadalom sokszínűségét szeretné kabinetjében visszatükrözni. Sem Christopher, sem Jordan nem volt hajlandó neveket említeni, a találgatásokat megerősíteni. A CNN-nek adott interjújában viszont Warren Christopher határozottan leszögezte, hogy Hillary Clinton nem kap miniszteri megbízatást, az elnöki feleségek megszokott életét éli majd. December előtt nem várható az új kormányzat öszszeállításának ismertetése, de valószínűnek tartják, hogy mindenekelőtt a gazdasági kulcsposztokat igyekeznek betölteni. Clinton nemzetbiztonsági tanácsadói szerint ugyanakkor a nemzetközi politika realitásai könnyen meghiúsíthatják az elnök fogadkozását, miszerint a belső problémákra koncentrál majd. Szaddám Huszein és az ENSZ-ellenőrök hamarosan újra kezdődő huzakodása, a szovjet utódállamok problémái és a boszniai fél megpróbáltatásai egyaránt gyors cselekvést kívánhatnak meg az új elnöktől. Bush ugyan veszített, de nem kell, hogy röstellje magát a vereségért — írták a választási eredményeket elemző kommentárok. S nemcsak a második világháború után kibukott győztes brit miniszterelnökre, Churchillre emlékeztetnek. Hanem arra is, hogy az utóbbi évtizedekben egyedül Ronald Reagan töltötte ki két hivatali idejét. Kennedyt lelőtték, Johnson jobbnak látta viszszalépni, Nixont újjáválasztották ugyan, de a Watergate-botrány miatt végül lemondásra kényszerült. Sem Carter, sem Ford nem tudta újjáválasztatni magát. Bushnak párthívei — köztük alelnöke — most azt sugallják: utolsó elnöki ténykedései között adjon kegyelmet az Irán—kontra botrány miatt vád alatt álló politikusoknak, köztük Kaspar Weinberger volt hadügyminiszternek, s ezzel végleg zárja le a Reagan—Bush-korszaknak ezt az ellentmondásos fejezetét. Bizalmasai úgy tudják, a leköszönő elnöknek továbbra is az a meggyőződése, hogy politikai megfontolásból időzítették a Weinberger-notesz feljegyzéseinek ismertetését a választások elé, éppen akkorra, amikor felcsillant némi remény, hogy a finisben behozhatja Clintont. A számtalan statisztika között kiszámították például, kinek mennyibe került egy szavazat megszerzése. Clinton összesen 109,2 millió dollárt költött kampányára, több mint 43 millió voksot kapott. Azaz, két és fél dollárt fordított egy-egy szavazatra. Bush kampánya 112,5 millióba került, 2,95 dollárból hozott ki egy szavazatot. Ross Perot, aki a jelöltek közül egyedül a saját pénzét költötte, rövid kampánya során 59,2 milliót adott ki, vagyis neki került legtöbbe a kampány. Elekes Éva Honecker szovjet vezetőket is bemárt Erich Honecker, egykori keletnémet párt- és állami vezető várhatóan csütörtökön kezdődő perében „ki akar pakolni” — jelentette a Sonntagspost című berlini lap a 80 éves expolitikus barátaira hivatkozva. — El fogom mondani, hogy valójában mi is folyt az úgynevezett német—német politikában — idézte az újság forrásai alapján Erich Honeckent. Az egykori vezető a tárgyaláson várhatóan arra fog összpontosítani, hogy a berlini fal megépítéséről, a határzár létesítéséről szóló döntést lényegében a VSZ politikai tanácskozó testülete hozta, és a döntést Mihail Gorbacsovval bezárólag minden szovjet vezető vállalta. — Az egyiket Berlin díszpolgárává teszik meg, a másikat elítélik — közölte állítólag Erich Honecker, utalva arra, hogy pár nappal perének kezdete előtt Mihail Gorbacsovot a német főváros díszpolgárává választják. Friedrich Wolff, Honecker egyik védőügyvédje a hét végén megerősítette, hogy kliense „offenzív módon” kívánja védeni politikai álláspontját. (MTI) Zavartalan a Nagycsarnok felújítása (Folytatás az 1. oldalról) nappal derült ki, hogy a megbízás szerinti munkát nem szabad elvégezni, mert a részletes vizsgálatok szerint, ha elhagyjuk az alsó szerkezetek felújítását, lehet, hogy az új tető alatt összedől az épület. Már 1991 októberében felhívtuk a beruházó figyelmét a lényegesen roszszabb műszaki állapotra. Nem sokkal később az önkormányzat elfogadta újabb — immár 463 millióról szóló — ajánlatunkat, amihez akkor 100 milliót előzetesen megszavaztak, és utasították a főpolgármestert, hogy a munkát 1992. december 15-ig a Klinker Kft.-vel végeztesse el. A felelős műszaki vezetők azokon a tárgyalásokon, amelyeken mi is részt vehettünk, igazolták a kiadási tételek jogosságát. Ennek ellenére a kijelölt árszakértő a végső jelentésben ezeket nem vette figyelembe. Melyek a vizsgálat kifogásai? — Azt mindenki tudja, hogy ez egy műemlék épület, lényeges a használt anyagok minősége. A Zsolnay-pirogránit épületkerámia árait egyedül határozza meg a cég, s bár sikerült alkudni, a szakértő szerint én nem vagyok érdekelt az olcsó anyagok alkalmazásában. A másik a barna színű, kettős műemléki pala. A harmadik a tűzoltóság által elfogadott német tűzvédő festék, valamint a díszbádogos munkához szükséges réz- és a vasanyag. A szakemberek szerint ezek az anyagok indokoltan kerültek beépítésre. A számlakifogásolást alig néhány napja — október 29-én — kaptam meg, s teljes részleteiben most vizsgáljuk. A munkadíjak esetében is sok a csökkentett tétel. Holott mi három esztendeje dolgozunk változatlan díjszabással, ma már ez is a piaci ár alatt van. Arról is elfeledkezik a jelentés, hogy az eredeti tervhez képest egy új szerkezeti megerősítés alkalmazásával százmillió forintot takarítottunk meg. Eddig 270 millió forintot kaptam, de jogfenntartással. Eszerint utólagos kifogásolással a szerződő felek bármelyike élhet. Az eddig elvégzett munkákért százmillió forinttal tartoznak a kft.-nek. Még 1991. novemberében kitűnt, hogy ez a munka mintegy 600 millió forintba kerül. Akkor még csak 123 millióra volt szerződésünk, de átadtam a mindenki által jogosnak tartott — már említett — 463 milliós költségvetést. — Mikor lesz használható a Nagyvásárcsarnok? — Az eredetileg vállalt munkával december 15-én végzünk. De ha az ajánlatunkat elfogadják, akkor tizennégy hónap alatt elvégezzük a teljes felújítást. Készek vagyunk egy esetleges versenytárgyaláson is részt venni. Az időhúzás viszont emeli az árakat. Szomorú, ha a politikai csatározásokat a vállalkozók sínylik meg. Joggal kérdezheti bárki, hogy miért nem szerepel itt a főváros érintett vezetőinek véleménye? A magyarázat egyszerű: kérdéseinkre ugyanazokat a válaszokat ismételték, amelyeket a napokban megtartott sajtótájékoztatón. A két politikai rivális nem adott lehetőséget a vállalkozónak, hogy maga is kifejthesse véleményét ugyanazon a fórumon, amelyen ők tették. Nem állítjuk, hogy a Klinker Kft. nem követett el hibát, de az sem helyes, ha felelőtlen kijelentésekkel mások bőrét viszik vásárra. Igaz, nem a vásárcsarnokba. Ott ugyanis még hosszú ideig csak politikusok alkudoznak. (okos) 3 Újvidéki tudósítónktól HÉTRŐL NYOLCRA A muzulmánok kiválnak? Kompromisszumok szomorú játéka Szerdahelyi Csaba Az ellenzéki kerekasztal-tárgyalások idején a pártok úgy befurakodtak a Magyar Televízióba, hogy onnan ma már kiseprűzni sem lehetne azokat. A megállapítás a Magyar Televízió szombat esti Hőmérő című politikai műsorában hangzott el. A megállapításon a meghívott televíziós szakemberek, politikusok, valamint a jelen levő nézők jót derültek, pedig ha a televízió jövőjével kapcsolatos kérdések merülnek fel, egyre kevesebb okunk lehet a vigasságra. Mert a Magyar Televíziót ugyanúgy átitatták politikával, mint minden mást ebben az országban, s így az alapvető kérdés már régen nem az, hogy Jancsi és Juliskát lássuk nép-nemzeti produkcióban (Grimm testvérek, figyelem!) a képernyőn, avagy Donald kacsa megjelenésével amerikanizálódunk-e. A köztársasági elnök és a miniszterelnök pénteki levélváltása egyértelművé tette — hadd tegyem hozzá, hogy ismét egyértelművé tette — azt a cseppet sem elhanyagolható körülményt, hogy immár a televízióban és a televízióért is az 1994-es választásokért megy az adok-kapok. Göncz Árpád nem köntörfalazott, amikor leírta Antall Józsefnek: „1994 márciusában Magyarországon választás lesz. Többek között ezért is szükséges az, hogy a rádió és a televízió teljes körűen és valósághűen tükrözze a társadalomban meglevő véleményeket... A közszolgálati rádió és televízió tehát nem a kormánykoalícióé és nem az ellenzéki pártoké, hanem a nemzeté.” Tulajdonképpen nincs semmi új ebben a megállapításban, a médiaháború jelenlegi szakaszában azonban külön figyelmet érdemel ennek felvetése. Abban a helyzetben, amikor a kormánykoalíció és az ellenzék pártjai szinte kényük-kedvük szerint rendelkeznének a műsorpercek felett, egymást vádolva azért, hogy kinek mennyi jutott az adásidőből. Szerintem a pártemberek maguk sem veszik észre, hogy unalmas szerepléseikkel nemcsak a műsorokat teszik nézhetetlenekké, hanem magukat is lejáratják. De igazi rádiózásról és televíziózásról, úgy tűnik, addig nem beszélhetünk, amíg meg nem születik a médiatörvény, amely után végre kevesebb „politikai” és sokkal több szakmai kérdéssel foglalkozhatnak a szakemberek. A törvény meghozatalára az Alkotmánybíróság döntésének értelmében csupán november 30-ig kell várnunk, ám a hét újabb kompromisszumos csatavesztését követően immár bizonyosnak tűnik, hogy a fent jelzett határidőt nem tudják tartani a törvényhozók. Kezdődhet hát újfent a magyarázkodás, az egymásra mutogatás, az okok mellett az ürügyek keresése. Mellesleg az elmúlt két és fél év történetében nem ez az első politikai paktum, amely sikertelen, de talán az első, amelyről ilyen gyorsan és ennyire nyilvánosan szerezhettünk tudomást. Göncz Árpád és Antall József szeptember 29-én állapodott meg, hogy (egyszer módosított időponttal) a hatpárti médiaegyeztetést október 27-ig be kell fejezni. Nos, befejezték — eredmények nélkül. Ma már szinte az is természetes, hogy a koalíciós pártok az ellenzék, míg az ellenzéki pártok a koalíció kompromisszumhiányára hivatkoztak. Hogy kinek mennyire van igaza, azt a zárt ajtók mögötti tárgyalások miatt nehéz eldönteni, az viszont tény, hogy személyi kérdésekben is csupán, odáig jutottak, hogy míg a koalíció állított jelöltet, addig az ellenzék nem. A sajtó ezen a ponton „avatkozott be” az ügybe, miután két napilap megszellőztette a jelöltek nevét. Ez nem az illető újságok részéről volt tisztességtelen eljárás, hanem annak (vagy azoknak) a részéről, akik ígéretüket megszegve, nyilvánosságra hozták a neveket. Természetesen, az informátorok inkognitóban maradtak. Azt hiszem, ez volt az a pont, ami után már nem volt miről tárgyalni, amikor világossá vált, hogy egyes politikusaink ismét elfelejtettek úriember módján viselkedni. Persze, mondhatnám azt is, hogy a politika nem úriemberek kedvtelése. Ettől kezdve újra a kormányzópártok játszották a sértődött ember szerepét, s a föntről jött döntés értelmében még egyszer meghallgatták Gombár Csabát, a rádió és Hankiss Elemért, a televízió elnökét. Szigorúan ügyeltek arra, hogy megfeleljenek a törvényes, alkotmányos elvárásoknak, s noha nem kétharmados többséggel, mégis szorgalmazták a két elnök felmentését. Ugyanekkor a kulturális bizottság — szintén nem kétharmados többséggel — Sára Sándort alkalmasnak találta a televízió alelnökének. Azt a Sára Sándort, aki egyik nyilatkozatában úgy fogalmazott: nem szívesen vállalja a funkciót. De, ugye, oly sokan vannak e hazában, akik nem szívesen tesznek ezt meg azt. A fenti procedúra végére tett pontot a pénteki levélváltás s a mostani várakozás. Göncz Árpád meg sem várta a hivatalos értesítést a felmentésekről, kinevezésekről, így jelezte véleményét Antall Józsefnek. Néhányan most Gönczöt vádolhatják azzal, hogy lerántotta a leplet kettejük megállapodásáról, leírva azt a három pontot, amelyre az egész kompromisszum épült. De mit tehetett most Göncz, amikor Antall már a kulturális bizottság ülése után szóban jelezte új javaslatát? Aztán pénteken írásban is megerősítette, hogy a politikai alkut, amely egyébként is csak egy alkalomra szólt (szólt volna), semmisnek tekinti. Az ellenzék tárgyalási magatartása miatt tartja semmisnek. S nem azért, mert a kompromisszumkészségükről híres kormánypártiak már az első megbeszélésre előre megszövegezett „megállapodással” érkeztek. Ma, november 9-én Antall József elképzelése szerint fel kellene menteni Gombárt és Hankisst, és ki kellene nevezni alelnöknek Sárát. Holnap, november 10-én, az alelnök Sárát — a Magyar Televízió elnökének kinevezéséig — meg kellene bízni az elnöki teendők ellátásával. Mai információim birtokában nyugodtan leírhatom: mindebből most és így nem lesz semmi. Még akkor sem, ha a miniszterelnök világosan jelezte: a jelenlegi körülmények között a költségvetési vitában nagyon megfontolják majd, hogy a televízióra és a rádióra mennyit fordítsanak. Szerényen megjegyzem, már az idei zárolt egymilliárd forintos összeg is nagyon hiányzik a Szabadság térről. S a miniszterelnök úr talán azt sem tudja, hogy éppen a kialakult helyzet miatt lassan működésképtelenné válik a televízió. Vagy talán erre vár Antall József? Ki tudja. Emlékszem, Kádár János is utálta a vibráló képernyőt...