Népszava, 1992. december (120. évfolyam, 283–307. sz.)

1992-12-15 / 295. szám

NÉPSZAVA 199 2. DECEMBER 15., KEDD 7 Beszéljünk másról! Beszélgetőpartnerem Hankiss Elemér szociológus, a Magyar Televízió elnöke. Ha azonban a hosszabb ideje váltakozó sikertelenséggel zajló médiaháborút, a rá­dió és a televízió költségvetésének a miniszterelnökség alá vonását, vagy — hogy még időszerűbbek legyünk — a tűrhetetlenül szuverén elnök felfüggesztését nézzük, egyikünk sem lehet biztos abban, hogy mire e sorok napvilágot látnak, még mindig a televízió elnöke lesz. De akkor is Hankiss Elemér marad. Nem tartom kizártnak - ha megkérdezni nem is merem —, hogy a törékeny alkatú tudóst már a katonai sorozásnál untauglichnak nyilvánították, vagy később, a rohamsisakos, hátizsákos, gyalogsági ásás menet­gyakorlatokon bizonyult alkalmatlannak. Mégis azt mondom, hogy jelentős közéleti tisztségekre csakis ilyen embereket szabadna kinevezni. Akik tudásuk, fel- készültségük, saját teljesítményükkel kivívott rangjuk és egzisztenciájuk révén nem szorulnak rá a magas pozícióval járó előnyökre, és akik — ugyanezért — nem kapaszkodnak két kézzel az íróasztalukba. Ha valaki itt némi ellentmondást vélne fölfedezni, és közbevetné, hogy Hankiss sem mond le önként a hi­vataláról, azt válaszolnám: az elnök nem a beosztásá­hoz, hanem a demokratikus játékszabályok megtartá­sához ragaszkodik. Okvetlenül megkérdezem az intendánsokat (De — és ebben meg is egyezünk — a televíziót ezút­tal legföljebb mint humor­forrást hozzuk szóba, mert az már tényleg vicc, ami manap­ság a legfontosabb médium körül [ürügyén] történik. He­lyette az elnök szociológiai munkásságát próbáljuk kör­bejárni — a terjedelem szab­ta korlátok között —, érintve néhány, ebből, adódó mai kér­dést.) ön írt vagy egy tucat köny­vet és rengeteg tanulmányt, kezdetben irodalomelméleti, később szociológiai munká­kat. Miért nyergeit át a szo­ciológiára, és — bocsánat a laikus megközelítésért — hány könyvet, milyen nyel­veken kell elolvasnia, hogy egy-egy újabb kötete össze­álljon? — Régi történet, nem sok szót érdemel; egy kicsit kiir­tottak az eredeti szakmámból. Nagyon nem szerették azt a burzsoá, strukturalista, nihi­lista bandát, akik voltunk, azt hiszem, 1969-ben még pártha­tározatban is elítéltek ben­nünket. De volt még egy oka a váltásnak. A hatvanas évek végére már olyan magas szintre jutottunk el az iroda­lomelméletben, hogy át kel­lett volna menni filozófiai elemzésbe, és ehhez én nem értettem elég jól, nem tud­tam volna igazán továbblép­ni. Egyébként még körülbelül modellt lehetett felvázolni, mára azonban beszűkültek a választási lehetőségek; nem­csak itthon, az egész kelet-eu­rópai térségben. Mert a volt pártállami rendszerű orszá­gok elindultak valamilyen irányba, öten hatfelé, de ki­vétel nélkül azt állítják, hogy Európához közelednek. Úgy látszik, mindenütt Európa van. Hankiss úr, nem jöhetnénk haza? — Magyarország volt az el­ső olyan ország, amelyiknek sikerült igazi választást tarta­nia, és kiépítenie egy több­pártrendszerű parlamentet, amely ma is viszonylag jól működik. Még akkor is, ha jogos az elégedetlenség, ami­ért nem kellő átgondoltság­gal és nem a legfontosabb törvényeket alkották meg, s rengeteg időt pocsékolnak el harmadrendű, médiaháború­szerű problémák előtérbe ál­lításával. Mégis fenntartom, biztatóan indultunk politikai­lag, de — és ez már inkább társadalmi kérdés — ez a ka­csalábon forgó budapesti par­lament sajnos eléggé elsza­kadt az ország egészétől. Legalább két éven át meg­feledkeztek arról, hogy az új rendszer politikai és gazdasá­gi intézményeit nem elég ki­építeni, azoknak élő embe­rek között kellene működ­annak, hogy a társadalom ma szervezetlenebb, védtelenebb, elesettebb, céltalanabb, pasz- szívabb (több jelző hamarjá­ban nem jut eszembe), mint lehetne és kellene, hogy le­gyen. Nagyvonalúságra vall, hogy nem a kormánykoalíciót, ha­nem az egész politikai elitet hibáztatja. De van önnek egy mondata 1989-ből: „A Ma­gyar Demokrata Fórum he­lyét e politikai váltógazda­ságban ma még nem látom világosan.” Most már jobban látja? — Hadd kezdjem kicsit messzebbről a választ. Nem­rég megkérdezte tőlem vala­ki — átnézve „a társadalmi diszfunkciók és a velük kap­csolatos tudati és magatar­tásbeli torzulások” táblázatát, amelyet a Diagnózisok 2. cí­mű kötetemben adtam közre —, hogy viselkedhetnek em­berek úgy 1992-ben, mint ahogy azt a szociológusok évtizedekkel korábban rend­szerbe foglalták. Közelebbről az a tábla döbbentette meg, amely a legitimáló mecha­nizmusok bizonyos zavarait — például olyan álkonfliktu­sok erősödését, mint a népi— urbánus ellentét — kapcso­latba hozza az intoleranciá­val, a fajgyűlölettel, a nacio­nalizmussal, a sovinizmussal és más tudati torzulásokkal. „Jellegzetes kelet-európai betegség" tíz évig azt hitték, hogy vál­tozatlanul irodalomtudós va­gyok, a szociológiában senki sem figyelt rám. Igen kelle­mes állapot volt. Ami a kérdés második ré­szét illeti, már két éve nem írok és nem olvasok, legföl­jebb televíziós nyelven. Amíg normális voltam, olvastam magyarul, angolul, franciául, németül, spanyolul. Oroszul nem tudok. Kár. Ha pedig esetleg arra célzott volna, hogy sok forrásmunkára hi­vatkozom, ebben a szakmá­ban ez természetes. A Kelet-európai alternatí­vák című műve nem az egyetlen, de igen jó példája annak, hogy ön szinte az ese­ményekkel egy időben ki mer­te mondani: a rendszer hely­zete tarthatatlan. Föltétele­zem, hogy a most zajló fo­lyamatokról és az ország je­lenlegi esélyeiről is megvan a kialakult véleménye. — Azóta megjelent a könyv­nek egy jobb változata ango­lul, és ebben bizonyos fokig már megpróbáltam felelni er­re. így, újság műfajban még nehezebb, az ember szinte csak általánosságokat mond­hat. Akkor, 1988—89 forduló­ján még több tucat fejlődési niük. S most, amikor meg­próbálják pótolni az elmu­lasztottakat, egy rosszul szer­vezett, sértődött, majdhogy­nem válságban lévő társada­lommal találják szemben ma­gukat, olyan emberek töme- megével, akik úgy érzik, vé­dekezniük kell a fejük fölött meghozott törvények ellen. (Hankiss Elemér gyakorlott pedagógus módjára más ol­dalról is igyekszik megvilágí­tani az elmondottakat. 1989- ben ugye az egész társadalom megpezsdült, az emberek mindenütt készen álltak a saját sorsuk megoldására. Ez a fantasztikus önszerveződési igyekezet mára a töredékére csökkent. Megerősödtek a központosító törekvések, és a politikai elit úgy véli, hogy mindenre tudja a választ — „jellegzetes kelet-európai be­tegség" —, az országnak csak engedelmeskednie kell.) — Az még hagyján, hogy nem segítették, de még aka­dályozták is az önszervező­dést. Ahogy visszakurtítják az önkormányzatok jogait, ahogy megnyirbálják az isko­lák önállóságát, ahogy megne­hezítik a szakszervezetek és más társadalmi szervezetek működését, az mind okozója Mondtam neki, hogy ezek nem percjelenségek, évszá­zadok óta kimutathatók, méghozzá — bár kisebb mér­tékben — a nálunk összeha­sonlíthatatlanul jobb feltéte­leket nyújtó fejlett demokrá­ciákban is. Mi kellene ahhoz, hogy ezek a, tudati torzulások né­mileg visszaszoruljanak? — Egészséges társadalom. Hogy ez mit jelent, abból megint külön könyvet lehet­ne írni, írtak is. De miért ne foglalnám össze néhány mon­datban? A társadalomnak jól kell működnie gazdaságilag, viszonylag jól politikailag, az embereknek azt kell. érez­niük, hogy ők mint állampol­gárok számítanak a döntés- hozatalban. Fontos, hogy le­gyen társadalmi azonosságtu­datuk, személyi méltóságuk, önbecsülésük, céljuk az élet­ben, hogy körülöttük értel­mesen magyarázódjanak meg a világ dolgai, hogy nevelte­tésükben kellő szerepet kap­jon a racionalitás, hogy az ország a szomszédaival ne él­jen feszültségben, hogy ne különféle sérelmek, hanem okos célok és ésszerű meg­oldási lehetőségek foglalkoz­tassák őket. Még sorolhatnám Gombár Csabával. Űk legalább kiváncsiak egymás véleményére egy darabig, de az a helyzet, hogy nálunk sajnos a már eddig említett szükséges kri­tériumok többsége is fájóan hiányzik. Van viszont egy Csurkánk. — A Csurka-dolgozat való­ban olyan riasztó ideológia- jellegű micsodát vázol fel, amely részleteiben és teljes egészében tévedéseken, tév­eszméken, gyanakvásokon, homályos sejtéseken alapul, és alkalmas arra, hogy hisz­tériát, paranoiát, előítélete­ket keltsen az emberekben. Igen veszélyes alapvetésnek tartom, és ezért nem tudom megérteni, miért nem hatá­rolódott el tőle azonnal és teljes határozottsággal az MDF vezérkara. Tétovasá- gukkal, azt hiszem, sokat ár­tottak pártjuknak, de az or­szágnak is. (És e kis kitérő után most már valóban az MDF helyét, esélyeit kezdi latolgatni, tu­dósi higgadtsággal, mintha még mindig nem értesült volna arról, hogy a háromta­gú fegyelmi bizottság össze­állt.) — Minden azon múlik, hogy Antall József és köre képes lesz-e a következő hetekben, hónapokban fölvázolni egy követhető programot a párt, illetve az ország számára, amely egyértelműen megha­tározza a legfontosabb célo­kat és a megvalósulásukhoz vezető — nehéz, de szükség­szerű — lépéseket. Minden azon múlik, hogy meg tud­ják-e szólítani a különféle társadalmi rétegeket és cso­portokat — a vállalkozókat, a nőket, a fiatalokat, az idő­seket, a falun élőket, netán a munkásokat, a bérből élőket, a hivatalnokokat —, nyíltan elébük tárva, hogy mire szá­míthatnak. Tehát megfogha. tóvá kell tenni, le kell vinni a csoportok, az egyes ember szintjére a nagy politikai stratégia elemeit, ha van ilyen stratégia. Ha ezt egy párt elmulaszt­ja, akkor nem fognak rá szavazni, vagy kevesen fog­nak rá szavazni. A nyugodt erő tegnapi szlogenje, a pár­ton belüli három irányzat egységének hangoztatása nem pótolja a programot, amiként nem pótolja az MDF-en be­lüli liberálisok szép szövege, de még a 15 millió magyar­ra, a magyarságra való állan­dó hivatkozás sem. Ha nem lesz valódi és vonzó program — márpedig ennek én még nyomát sem látom —, akkor csak a Csurka-féle álprog­ramhoz lehet csatlakozni. Le­het, hogy nem is kevesen csatlakoznak majd, de ki mondja meg, mire megy ez­zel az ország? (Éppen tíz éve, hogy egy interjúban Bálint Éva meg­kérdezte Hankisst, ellenzé­kinek tartja-e magát. Érde­mes idézni a választ: „Ellen­zéke vagyok, egyrészt, min­den dogmatizmusnak; az em­berek szabadságát sértő min­den önkénynek és elnyomás­nak; mindennek és minden­kinek, ami és aki önös érdek­ből, hatalomféltésből vagy szolgalelkűségből gátolja a magyar társadalom kibonta­kozását; ellenzéke vagyok a reformok terén a tétovaság- nak; a közérdeket sértő min­den kiváltságnak és maffiá­nak; a csoportérdeket közér­dekként eladni próbáló ra­vaszkodásnak. De ellenzéke vagyok, másrészt, a nyájként terelődésnek, az „úgysem le­het semmit sem tenni” tu­nyaságnak, az üres panasz­kodásnak. És ellenzéke va­gyok, harmadrészt, az ön­gyilkos hübelebalázskodás- nak, a mindent kockára ten­ni kész morális vagy más utó­piáknak ... Folytassam?") Akkor az volt a válasz: ne. De most már azért folytat­hatná. — Ma is vállalom az akko­ri megfogalmazásomat, tény­leg ebben az értelemben vol­tam és vagyok ellenzéki. Mégis egy különbséggel: ak­kor az egész rendszerrel áll­tam szemben, most pedig — amennyiben valóban egy szü­lető demokratikus rend tanúi lehetünk — ezzel az új rend­del alapvetően rokonszenve­zek. Váltsunk ismét témát. Mit szól ahhoz, mint társadalom- tudós, hogy a napokban Horn Gyula hatpárti megállapo­dást ajánlott? — Ne haragudjon, de amíg a tévé elnöke vagyok — mert változatlanul annak tekintem magam —, nem akarok eny- nyire konkrét politikai lépé­seket értékelni: nem állna jól nekem. De mihelyt ismét rendes ember leszek, holnap, két hét vagy két hónap múl­va, szívesen elmondom róla a véleményem. Addig is, hogyan vélekedik arról, elnök úr, hogy az or­szág gazdasági, szociális gondjai egyre súlyosbodnak, de még nincs késő ahhoz, hogy a hat parlamenti párt megállapodást kössön azok­ban a kérdésekben, amelyek­kel szavatolhatják a súlyos­bodó feszültségek kezelését és a veszélyek elhárítását? — Ezzel teljes mértékben egyetértek. (A végére tartalékoltam azért egy tévés kérdést. Jó néhány évvel ezelőtt Hankiss Elemér — amikor még meg sem fordulhatott a fejében, hogy valaha a televízió fel­függesztett elnöke lesz — Torztükörben? címmel tanul­mányt írt a, magyar és az amerikai televíziós műsorok hatásáról. Olyan meggyőzően sikerült kimutatnia az akkor még pártállami tévé kétség­telen komorságát, pesszimiz­musát és egyéb fogyatékossá­gait, hogy nem csodálkoznék, ha kiderülne, ennek olvastán jutott eszébe odafönt először valakinek: ez az ember aztán ért a tömegkommunikáció­hoz! ... Nekem, bár izgalma­sabb összehasonlítást többet is találtam a tanulmányban, az a rész tetszett a legjob­ban, amelyben a szerző azt bizonygatja, mennyivel ro­konszenvesebb, közösségibb jellegű az amerikai tévétor- na, mint magyar megfelelője.) Sok igazság volt az ön ak­kori megállapításaiban, csak az a bökkenő, hogy idehaza azóta teljesen eltűnt a tévé­torna a képernyőről. — Sajnálom, én nagyon szerettem a szignálját, még most is a fülemben cseng, és ahogy az a gyerek himbáló­zott a csilláron!... Nem tu­dom, miért hagyták abba az intendánsok, sejtelmem sincs, de ha még módom lesz rá, okvetlenül megkérdezem. Igaz, hogy azóta Amerikában is ritkábban jelentkezik a té- vétoma, nem tudnom, hogy miért. De hogy nálunk miért szűnt meg teljesen, azt pláne 'nem tudom. Vajon ez nem ok egy újabb fegyelmire? Szöveg: Kéri Tamás Fotó: Tapolcsányi Éva ISMERŐS ARCOK: Hankiss Elemér

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék