Népszava, 1992. december (120. évfolyam, 283–307. sz.)
1992-12-15 / 295. szám
NÉPSZAVA 1992. DECEMBER 15., KEDD ISMERŐS ARCOK: Hankiss Elemér Beszéljünk másról! Beszélgetőpartnerem Hankiss Elemér szociológus, a Magyar Televízió elnöke. Ha azonban a hosszabb ideje váltakozó sikertelenséggel zajló médiaháborút, a rádió és a televízió költségvetésének a miniszterelnökség alá vonását, vagy — hogy még időszerűbbek legyünk — a tűrhetetlenül szuverén elnök felfüggesztését nézzük, egyikünk sem lehet biztos abban, hogy mire e sorok napvilágot látnak, még mindig a televízió elnöke lesz. De akkor is Hankiss Elemér marad. Nem tartom kizártnak - ha megkérdezni nem is merem —, hogy a törékeny alkatú tudóst már a katonai sorozásnál untanglichnak nyilvánították, vagy később, a rohamsisakos, hátizsákos, gyalogsági ásás menetgyakorlatokon bizonyult alkalmatlannak. Mégis azt mondom, hogy jelentős közéleti tisztségekre csakis ilyen embereket szabadna kinevezni. Akik tudásuk, felkészültségük, saját teljesítményükkel kivívott rangjuk és egzisztenciájuk révén nem szorulnak rá a magas pozícióval járó előnyökre, és akik — ugyanezért — nem kapaszkodnak két kézzel az íróasztalukba. Ha valaki itt némi ellentmondást vélne fölfedezni, és közbevetné, hogy Hankiss sem mond le önként a hivataláról, azt válaszolnám: az elnök nem a beosztásához, hanem a demokratikus játékszabályok megtartásához ragaszkodik. (De — és ebben meg is egyezünk — a televíziót ezúttal legföljebb mint humorforrást hozzuk szóba, mert az már tényleg vicc, ami manapság a legfontosabb médium körül [ürügyén] történik. Helyette az elnök szociológiai munkásságát próbáljuk körbejárni — a terjedelem szabta korlátok között —, érintve néhány, ebből, adódó mai kérdést.) ön írt vagy egy tucat könyvet és rengeteg tanulmányt, kezdetben irodalomelméleti, később szociológiai munkákat. Miért nyergett át a szociológiára, és — bocsánat a laikus megközelítésért — hány könyvet, milyen nyelveken kell elolvasnia, hogy egy-egy újabb kötete összeálljon? — Régi történet, nem sok szót érdemel, egy kicsit kiirtottak az eredeti szakmámból. Nagyon nem szerették azt a burzsoá, strukturalista, nihilista bandát, akik voltunk, azt hiszem, 1969-ben még párthatározatban is elítéltek bennünket. De volt még egy oka a váltásnak. A hatvanas évek végére már olyan magas szintre jutottunk el az irodalomelméletben, hogy át kellett volna menni filozófiai elemzésbe, és ehhez én nem értettem elég jól, nem tudtam volna igazán továbblépni. Egyébként még körülbelül tíz évig azt hitték, hogy változatlanul irodalomtudós vagyok, a szociológiában senki sem figyelt rám. Igen kellemes állapot volt. Ami a kérdés második részét illeti, már két éve nem írok és nem olvasok, legföljebb televíziós nyelven. Amíg normális voltam, olvastam magyarul, angolul, franciául, németül, spanyolul. Oroszul nem tudok. Kár. Ha pedig esetleg arra célzott volna, hogy sok forrásmunkára hivatkozom, ebben a szakmában ez természetes. A Kelet-európai alternatívák című műve nem az egyetlen, de igen jó példája annak, hogy ön szinte az eseményekkel egy időben ki merte mondani: a rendszer helyzete tarthatatlan. Föltételezem, hogy a most zajló folyamatokról és az ország jelenlegi esélyeiről is megvan a kialakult véleménye. — Azóta megjelent a könyvnek egy jobb változata angolul, és ebben bizonyos fokig már megpróbáltam felelni erre, így, újság műfajban még nehezebb, az ember szinte csak általánosságokat mondhat. Akkor, 1988—89 fordulóján még több tucat fejlődési modellt lehetett felvázolni, mára azonban beszűkültek a választási lehetőségek, nemcsak itthon, az egész kelet-európai térségben. Mert a volt pártállami rendszerű országok elindultak valamilyen irányba, öten hatfelé, de kivétel nélkül azt állítják, hogy Európához közelednek. Úgy látszik, mindenütt Európa van. Hankiss úr, nem jöhetnénk haza? — Magyarország volt az első olyan ország, amelyiknek sikerült igazi választást tartania, és kiépítenie egy többpártrendszerű parlamentet, amely ma is viszonylag jól működik. Még akkor is, ha jogos az elégedetlenség, amiért nem kellő átgondoltsággal és nem a legfontosabb törvényeket alkották meg, s rengeteg időt pocsékolnak el harmadrendű, médiaháborúszerű problémák előtérbe állításával. Mégis fenntartom, biztatóan indultunk politikailag, de — és ez már inkább társadalmi kérdés — ez a kacsalábon forgó budapesti parlament sajnos eléggé elszakadt az ország egészétől. Legalább két éven át megfeledkeztek arról, hogy az új rendszer politikai és gazdasági intézményeit nem elég kiépíteni, azoknak élő emberek között kellene működniük. S most, amikor megpróbálják pótolni az elmulasztottakat, egy rosszul szervezett, sértődött, majdhogynem válságban lévő társadalommal találják szemben magukat, olyan emberek tömötegével, akik úgy érzik, védekezniük kell a fejük fölött meghozott törvények ellen. (Hankiss Elemér gyakorlott pedagógus módjára más oldalról is igyekszik megvilágítani az elmondottakat. 1989- ben ugye az egész társadalom megpezsdült, az emberek mindenütt készen álltak a saját sorsuk megoldására. Ez a fantasztikus önszerveződési igyekezet mára a töredékére csökkent. Megerősödtek a központosító törekvések, és a politikai elit úgy véli, hogy mindenre tudja a választ — „jellegzetes kelet-európai betegség" —, az országnak csak engedelmeskednie kell.) — Az még hagyján, hogy nem segítették, de még akadályozták is az önszerveződést. Ahogy visszakurtítják az önkormányzatok jogait, ahogy megnyirbálják az iskolák önállóságát, ahogy megnehezítik a szakszervezetek és más társadalmi szervezetek működését, az mind okozója annak, hogy a társadalom ma szervezetlenebb, védtelenebb, elesettebb, céltalanabb, paszszívabb (több jelző hamarjában nem jut eszembe), mint lehetne és kellene, hogy legyen. Nagyvonalúságra vall, hogy nem a kormánykoalíciót, hanem az egész politikai elitet hibáztatja. De van önnek egy mondata 1989-ből: „A Magyar Demokrata Fórum helyét e politikai váltógazdaságban ma még nem látom világosan.” Most már jobban látja? — Hadd kezdjem kicsit messzebbről a választ. Nemrég megkérdezte tőlem valaki — átnézve „a társadalmi diszfunkciók és a velük kapcsolatos tudati és magatartásbeli torzulások” táblázatát, amelyet a Diagnózisok 2. című kötetemben adtam közre —, hogy viselkedhetnek emberek úgy 1992-ben, mint ahogy azt a szociológusok évtizedekkel korábban rendszerbe foglalták. Közelebbről az a tábla döbbentette meg, amely a legitimáló mechanizmusok bizonyos zavarait — például olyan álkonfliktusok erősödését, mint a népi— urbánus ellentét — kapcsolatba hozza az intoleranciával, a fajgyűlölettel, a nacionalizmussal, a sovinizmussal és más tudati torzulásokkal. Mondtam neki, hogy ezek nem percjelenségek, évszázadok óta kimutathatók, méghozzá — bár kisebb mértékben — a nálunk összehasonlíthatatlanul jobb feltételeket nyújtó fejlett demokráciákban is. Mi kellene ahhoz, hogy ezek a tudati torzulások némileg visszaszoruljanak? — Egészséges társadalom. Hogy ez mit jelent, abból megint külön könyvet lehetne írni, írtak is. De miért ne foglalnám össze néhány mondatban? A társadalomnak jól kell működnie gazdaságilag, viszonylag jól politikailag, az embereknek azt kell érezniük, hogy ők mint állampolgárok számítanak a döntéshozatalban. Fontos, hogy legyen társadalmi azonosságtudatuk, személyi méltóságuk, önbecsülésük, céljuk az életben, hogy körülöttük értelmesen magyarázódjanak meg a világ dolgai, hogy neveltetésükben kellő szerepet kapjon a racionalitás, hogy az ország a szomszédaival ne éljen feszültségben, hogy ne különféle sérelmek, hanem okos célok és ésszerű megoldási lehetőségek foglalkoztassák őket. Még sorolhatnám egy darabig, de az a helyzet, hogy nálunk sajnos a már eddig említett szükséges kritériumok többsége is fájóan hiányzik. Van viszont egy Csurkánk. A Csurka-dolgozat valóban olyan riasztó ideológiajellegű micsodát vázol fel, amely részleteiben és teljes egészében tévedéseken, téveszméken, gyanakvásokon, homályos sejtéseken alapul, és alkalmas arra, hogy hisztériát, paranoiát, előítéleteket keltsen az emberekben. Igen veszélyes alapvetésnek tartom, és ezért nem tudom megérteni, miért nem határolódott el tőle azonnal és teljes határozottsággal az MDF vezérkara. Tétovaságukkal, azt hiszem, sokat ártottak pártjuknak, de az országnak is. (És e kis kitérő után most már valóban az MDF helyét, esélyeit kezdi latolgatni, tudósi higgadtsággal, mintha még mindig nem értesült volna arról, hogy a háromtagú fegyelmi bizottság összeállt.) Minden azon múlik, hogy Antall József és köre képes lesz-e a következő hetekben, hónapokban fölvázolni egy követhető programot a párt, illetve az ország számára, amely egyértelműen meghatározza a legfontosabb célokat és a megvalósulásukhoz vezető — nehéz, de szükségszerű — lépéseket. Minden azon múlik, hogy meg tudják-e szólítani a különféle társadalmi rétegeket és csoportokat — a vállalkozókat, a nőket, a fiatalokat, az időseket, a falun élőket, netán a munkásokat, a bérből élőket, a hivatalnokokat —, nyíltan elébük tárva, hogy mire számíthatnak. Tehát megfoghatóvá kell tenni, le kell vinni a csoportok, az egyes ember szintjére a nagy politikai stratégia elemeit, ha van ilyen stratégia. Ha ezt egy párt elmulasztja, akkor nem fognak rá szavazni, vagy kevesen fognak rá szavazni. A nyugodt erő tegnapi szlogenje, a párton belüli három irányzat egységének hangoztatása nem pótolja a programot, amiként nem pótolja az MDF-en belüli liberálisok szép szövege, de még a 15 millió magyarra, a magyarságra való állandó hivatkozás sem. Ha nem lesz valódi és vonzó program — márpedig ennek én még nyomát sem látom —, akkor csak a Csurka-féle álprogramhoz lehet csatlakozni. Lehet, hogy nem is kevesen csatlakoznak majd, de ki mondja meg, mire megy ezzel az ország? (Éppen tíz éve, hogy egy interjúban Bálint Éva megkérdezte Hankisst, ellenzékinek tartja-e magát. Érdemes idézni a választ: „Ellenzéke vagyok, egyrészt, minden dogmatizmusnak, az emberek szabadságát sértő minden önkénynek és elnyomásnak; mindennek és mindenkinek, ami és aki önös érdekből, hatalomféltésből vagy szolgalelkűségből gátolja a magyar társadalom kibontakozását; ellenzéke vagyok a reformok terén a tétovaságnak; a közérdeket sértő minden kiváltságnak és maffiának, a csoportérdeket közérdekként eladni próbáló ravaszkodásnak. De ellenzéke vagyok, másrészt, a nyájként terelődésnek, az „úgysem lehet semmit sem tenni” tunyaságnak, az üres panaszkodásnak. És ellenzéke vagyok, harmadrészt, az öngyilkos hübelebalázskodásnak, a mindent kockára tenni kész morális vagy más utópiáknak ... Folytassam?") Akkor az volt a válasz: ne. De most már azért folytathatná. — Ma is vállalom az akkori megfogalmazásomat, tényleg ebben az értelemben voltam és vagyok ellenzéki. Mégis egy különbséggel: akkor az egész rendszerrel álltam szemben, most pedig — amennyiben valóban egy születő demokratikus rend tanúi lehetünk — ezzel az új renddel alapvetően rokonszenvezek. Váltsunk ismét témát. Mit szól ahhoz, mint társadalomtudós, hogy a napokban Horn Gyula hatpárti megállapodást ajánlott? — Ne haragudjon, de amíg a tévé elnöke vagyok — mert változatlanul annak tekintem magam —, nem akarok enynyire konkrét politikai lépéseket értékelni: nem állna jól nekem. De mihelyt ismét rendes ember leszek, holnap, két hét vagy két hónap múlva, szívesen elmondom róla a véleményem. Addig is, hogyan vélekedik arról, elnök úr, hogy az ország gazdasági, szociális gondjai egyre súlyosbodnak, de még nincs késő ahhoz, hogy a hat parlamenti párt megállapodást kössön azokban a kérdésekben, amelyekkel szavatolhatják a súlyosbodó feszültségek kezelését és a veszélyek elhárítását? — Ezzel teljes mértékben egyetértek.A végére tartalékoltam azért egy tévés kérdést. Jó néhány évvel ezelőtt Hankiss Elemér — amikor még meg sem fordulhatott a fejében, hogy valaha a televízió felfüggesztett elnöke lesz — Torztükörben? címmel tanulmányt írt a magyar és az amerikai televíziós műsorok hatásáról. Olyan meggyőzően sikerült kimutatnia az akkor még pártállami tévé kétségtelen komorságát, pesszimizmusát és egyéb fogyatékosságait, hogy nem csodálkoznék, ha kiderülne, ennek olvastán jutott eszébe odafönt először valakinek: ez az ember aztán ért a tömegkommunikációhoz! ... Nekem, bár izgalmasabb összehasonlítást többet is találtam a tanulmányban, az a rész tetszett a legjobban, amelyben a szerző azt bizonygatja, mennyivel rokonszenvesebb, közösségibb jellegű az amerikai tévétorna, mint magyar megfelelője.) Sok igazság volt az ön akkori megállapításaiban, csak az a bökkenő, hogy idehaza azóta teljesen eltűnt a tévétorna a képernyőről. — Sajnálom, én nagyon szerettem a szignálját, még most is a fülemben cseng, és ahogy az a gyerek himbálózott a csilláron!... Nem tudom, miért hagyták abba az intendánsok, sejtelmem sincs, de ha még módom lesz rá, okvetlenül megkérdezem. Igaz, hogy azóta Amerikában is ritkábban jelentkezik a tévétérna, nem tudnám, hogy miért. De hogy nálunk miért szűnt meg teljesen, azt plánenem tudom. Vajon ez nem ok egy újabb fegyelmire? Szöveg: Kéri Tamás Fotó: Tapolcsányi Éva „Jellegzetes kelet-európai betegség" Okvetlenül megkérdezem az intendánsokat Gombár Csabával. Ők legalább kiváncsiak egymás véleményére 7