Népszava, 1993. február (121. évfolyam, 26–49. sz.)
1993-02-11 / 35. szám
NÉPSZAVA 1993. FEBRUÁR 11., CSÜTÖRTÖK Lady T. kitálal A könyv csak ősszel kerül a londoni boltokba. De Thatcher bárónő már most meg van győződve róla, hogy „A Downing Street-i évek 1979— 1990” bombasikerű bestseller lesz. „A Hölgyet hallgatva, amint művét és önmagát minősítette, az embernek nem olyan fogalmak jutottak eszébe, mint a szerénység, az alázat, a hűség” — idézte a HarperCollins kiadó munkavacsorájárnak egyik résztvevőjét a The Thimes. Lady T. ezen a vacsorán arról óhajtotta meggyőzni a legbefolyásosabb könyvterjesztőket, hogy önéletrajza egészen más, mint a többi. Érdekesebb, izgalmasabb, szókimondóbb, mint a Thatcher-évek főbb szereplőinek — lemondott, vagy elcsapott egykori kabinetminisztereinek — meglehetősen lassan fogyogató memoárjai. „Minden ellenkező híreszteléssel szemben az én önéletrajzom nem száraz, nem unalmas és nem diszkrét, megnevezek személyeket, kitálalom a dolgokat” — hangoztatta a tizenegy évi uralkodás után visszavonulásra kényszerült konzervatív pártvezér-kormányfő. A bárónő nem bocsátkozott részletekbe. Hallgatósága azonban, mintegy a sorok, azaz, célzások között olvasva, tudni véli, hogy kikről szól a mese. Úgy gondolják, hogy Lady T. vitriolba mártott tollhegyére tűzte például volt pénzügyminiszterét, Lord Lawsont, továbbá soká szolgált — és sokat szenvedett — külügyminiszterét, Lord Howe-t. Nemkülönben John Major jelenlegi kormányfőt, Lord Howe, az első Thatcher-kormány pénzügyminisztere, majd diplomáciájának irányítója azzal vívta ki annak idején a miniszterelnök asszony haragját, hogy bírálni merészelte európai közösségellenes irányvonalát. Thatcher asszony hónapokon át keresztülnézett rajta a kabinetüléseken, a szó szoros értelmében kiutálta a kormányból. Geoffrey Howe utódául John Majort nevezték ki a külügyi tárca élére. Ám miután váratlanul Nigel Lawson pénzügyminiszter is bedobta a törülközőt, Major az ő helyére került. Innen pályázta meg és nyerte el 1990 őszén Margaret Thatcher pozícióját. Lady T. most minden bizonnyal visszavág, könyvében alaposan helybenhagyja mindazokat, akiket — mint ezt visszavonulása óta nemegyszer értésre adta — hűtleneknek, árulóknak, ellene szőtt összeesküvés résztvevőinek tekint. A nagy kitálalás azonban — jelezte a Hölgy — a törvényes lehetőségek keretei között marad. Thatcher bárónő elvégre nem kockáztathatja, hogy három és fél millió font sterlingnyi szerzői honoráriumának jó része becsületsértés, illetve hitelrontás címén megítélt kártérítésekre menjen el. (köves) Brussels by night Vagyis Brüsszel éjszaka. Nem, nem vettem részt ilyen című idegenforgalmi programban, inkább arról van szó, hogy nappali fényben csak igen keveset láttam a belga fővárosból. Este azonban, miután a négy fal közt eltöltött újságírói munkanap véget ért, még hosszan kóborolhattam a városban. A boltok, az áruházak és a múzeumok ilyenkor már zárva voltak, ám a pazarul kivilágított épületekben, szobrokban kedvemre gyönyörködhettem. Volt miben. Az egyszerre polgárian és királyian méltóságteljes Grande Place-ban, amelyet Victor Hugo a világ legszebb terének nevezett. Vagy a halvendéglők keskeny utcáiban, melyekben állványokon közszemlére tett halakat, rákokat, kagylókat és csigákat szemlélhettem. A Manneken Pisben, a Brüsszel jelképévé vált pisilő kisfiú szobrocskájában, vagy egy másik, nagyobb szoborban, a város egykori polgármesterének Don Quijote-szerű figurájában. Minden, amit éjszakai sétáimon láttam — az utcák és a szobrok, a boltok és az emberek —, valamiképpen azt az érzést erősítették meg bennem, hogy Európa közepén járok. Nem földrajzilag persze, hanem a kultúra, a történelem és a hagyomány szerint. Európa súlypontja valamikor a Földközi-tenger mentén volt — előbb Görögországban, aztán Rómában —, de már a középkor első évszázadaiban áttevődött errefelé, a Rajna és a Szajna által határolt vidékre, és itt is maradt mind a mai napig. A hatalomnak, a pénznek, a gazdasági, sőt a kulturális teljesítménynek persze vannak más, jelentősebb központjai is, de keveset itat át annyira az európaiság, mint éppen ezt a területet. Jelképes, és semmiképpen sem véletlen, hogy az itteni közös piaci és NATO-központ révén éppen Brüsszel vált a földrész egyik fővárosává. Központ és főváros, és mégis peremvidék, a germán és a latin nyelvterület találkozási pontja. Belgium két önkormányzati egységre oszlik. Északon a hollandhoz hasonló nyelvű flamandokéra, délen pedig a franciául beszélő vallonokéra. Brüsszel, bár gyakorlatilag francia város, jogilag kétnyelvű területnek számít. Az utcák, a terek és a hivatalok nevét, no meg a közlekedési táblákon szereplő helységneveket franciául és flamandul is feltüntetik, és az esetek igen nagy többségében kétnyelvűek az üzletek és éttermek cégtáblái is. Flamandok és vallonok nem is olyan régen még sokat veszekedtek egymással a nyelvi és nemzetiségi jogokon, de a megoldás, melyet együtt találtak, láthatólag állja a gyakorlat próbáját. A város utcáin szinte mindenki franciául beszél, de — nesze neked, Funar, nesze neked Meciarl — a másik nyelv állandó jelenléte senkit sem zavar. És ha még csak más nyelvűekről lenne szó! De vannak bőséggel más bőrszínűek is, főleg négerek. Néger férfiak és néger nők, akik nyugodt, szinte hanyag nemtörődömséggel közlekednek a brüsszeli éjszakában, mintha nem is tudnák, hogy szkinhedek is vannak a világon. Pedig vannak Belgiumban is, mint ahogy akadnak itt igazi újfasiszták is. De hogy az emberek féljenek, azt láthatólag ezek sem tudták elérni. Hát ilyennek láttam Brüszszelt — by night. Kepecs Ferenc Békés egymás mellett élés brüsszeli módra. Ezúttal: nappal Hillary, a társelnök „Little Rock Lady Macbethje.” „Az Egyesült Államok Evita Peronja.” „Az új Eleanor Roosevelt.” „Az amerikai Lady DJ.” Aggattak már rá mindenféle címkét. Január 20. óta leggyakrabban a „Társelnök” elnevezéssel illetik. Hillary Rodham Clinton, az új amerikai elnök 45 éves felesége nemcsak saját irodát, hanem saját megbízatást is kapott a Fehér Házban. Ügyvéd lévén az egészségüggyel kapcsolatban egyelőre inkább kérdései, mintsem válaszai vannak, mégis ő irányítja a 800 milliárd dollárt mozgató amerikai egészségügyi ellátás átszervezését. Több magas rangú beosztottja van, mint Gore alelnöknek. „Nemcsak hogy benne van a kiválasztottak belső körében, ő maga a belső kör” — mondta egy fehér házi tanácsadó. De vajon rendjén van-e így? Hiszen, védik a tamáskodók, férjével ellentétben őt senki nem választotta. Igaz, nem csekély szerepet játszott abban, hogy Bill Clintonból végül elnök lett. A jómódú chicagói ipari vállalkozó lánya egyébként előbb került az országos politika reflektorfényébe, mint későbbi férje. A leghíresebb amerikai nőiskola — a Wellesley-kollégium — diákönkormányzatának elnökeként ő volt az első diák, aki 1969- ben búcsúbeszédet mondhatott. A beszéd, amely a vietnami háborúról, Martin Luther King és Bobby Kennedy meggyilkolásáról, a gettólázadásokról szólt, olyannyira rendhagyó és politikus volt, hogy beszámolt róla a tekintélyes Time magazin. Hillary a Yale egyetem jogi karán ismerkedett meg Billel, aki szebb lányt választhatott volna, de okosabbat aligha. Az akkori Hillary Rodham vastag keretes szemüveget, göndörített, barna, kócos fürtöket és nagyon előnytelen ruhákat viselt. Bill azonban bálványozta őt. Sok barátja őrültnek tartotta, amikor a fényes fővárosi ügyvédkarrier helyett a kis Arkansasba követte szíve választottját. A Little Rock-i ügyvédnő nem hagyta magát legyűrni: az Egyesült Államok 100 legjobb ügyvédje közé választották kollégái. A ma ismert „áramvonalas” Hillaryt hollywoodi tévéproducer barátnője, Linda Bloodworth-Thomason „csinálta meg”, bár már arkansasi kormányzófeleségként is kénytelen volt alkalmazkodni a konvencionális közízléshez. A szemüveget kontaktlencse váltotta fel, Hillary szorgalmasan fogyózott, nőies, finom ruhákat választott. A kampány félidejére ugrott ,a sokat bírált hajpánt is, a kemény, céltudatos ügyvédnő egy időre visszavonult, átadván helyét a lágyabb, „mézszínű” Első Asszony-jelöltnek. A Fehér Házban Hillary egyelőre jobban csinálja saját dolgát, mint Bill a magáét. Legalábbis a közvélemény-kutatások szerint az amerikaiak többsége így vélekedik. Az új First Ladynek mindenre van gondja. Jön a reformkonyha, több zöldség és gyümölcs — még a Bush által száműzött brokkoli is — kerül a Fehér Ház asztalára. Hillary utasítására mindenütt tilos a dohányzás! Clinton asszonynak volt ideje elmenni lánya első washingtoni focimeccsére is, de leglátványosabb mégis kongresszusi fellépése volt. „Besétált és átvette a parancsnokságot!” — ámult el férje volt vetélytársa, a demokrata Bob Kerrey. De még a republikánusok vezérének, Bob Dole-nak is imponált intelligenciája, elfogulatlansága, határozottsága. Hillary ma sok amerikai nő példaképe, modern szupernő, akinek sikerül, ami hétköznapi halandóknak nemigen: harmonikusan összeegyeztetni hivatást, anyaságot, háziasszonyságot. Baj csak akkor töhet mindebből, ha a tökéletes Hillary mellett elhalványul a botladozó Bill, akit máris Hillarynak csúfolnak, ha az embereknek netán kétségei ébrednek, ki is viseli a Fehér Házban a nadrágot. Kínos helyzet adódhatna, vélik a szakértők, ha mondjuk, az egészségügyi reform ügye nem úgy haladna, ahogyan eltervezték. Ha egy beosztott kudarcot vall, az elnök egyszerűen elküldi, és a nyakába varrja a felelősséget. De mit csinál az ember a feleségével? Mások szerint ilyen helyzet nem állhat elő. „Hillary bármibe belefog, azt sikerre viszi!” — állítják, akik régóta ismerik az Egyesült Államok új Első Asszonyát. (elekes) Az évszázad smaragdüzlete A különböző gazdasági bűncselekmények és politikai visszaélések leleplezésében különösen nagy szerep hárul az anarchiába süllyedt Oroszország sajtójára. Hihetetlennek tűnő történetek töltik meg az újságok oldalait. Véres bűncselekményekről szólnak a tudósítások, a bűnözés és a politika kapcsolatairól, arról, hogy mesés hasznot húznak a gazdasági ügyletek bonyolítói. Az illegális fegyverkereskedelem mellett sokan különösen nagy fantáziát látnak a nemesfém- és drágakőüzletekben. A Szovjetunió széthullása után a teljes szervezetlenség olyan joghézagokat teremtett, melyeket csak idő kérdése volt, hogy mikor használnak ki a leleményes „kupecek”. A legnagyobb dobások között tartják számon a smaragdsztorit. Oroszországot a világ tíz legnagyobb smaragdkitermelő állama között tartják számon. Az orosz smaragdlelőhelyek hozamáért már 1988- ban megindult a harc a feldolgozók között. Az izraeli és indiai érdekeltségek versenyfutását az indította meg, hogy a smaragdban a világon második leggazdagabb állam, Zambia felbontotta a szerződéseket és megtiltotta a drágakőkivitelt. Az alacsonyabb minőségű kövekkel dolgozó indiaiaknak még így is bőven maradt munkája. Nem úgy a minőségi smaragdokat felvásárló izraeli cégeknek ... Ekkor fordult a figyelem Oroszországra. Egy genfi székhelyű, Panamában bejegyzett izraeli érdekeltség kecsegtető ajánlattal fordult a moszkvai vezetéshez. Csúcstechnikai berendezéseket, a minőségi csiszolás titkainak átadását, új lelőhelyek felkutatásának finanszírozását ígérték egy vegyes vállalat alapításáért. Az üzlet megköttetett. Az Emural létrehozását követően azonban váratlan dolgok történtek. A vegyes vállalat külön szerződést kötött az alapítótagok egyikével, a „Tyehsznabexporttal”, amely kötelezte magát, hogy a rendelkezésére álló összes nyers smaragdot kizárólag az Emuralnak adja el. Még a keretszámot is meghatározták évi 700 kilóban. Ugyanebben az időben egy másik izraeli cég is hasonló feltételekkel létesített vegyes vállalatot, „Szovizzsem” névvel. Az illetékeseknek csak az nem tűnt fel, hogy Oroszországban az egy év alatt kitermelt smaragdmennyiség még sohasem haladta meg a 660 kilót. Az aláírt szerződések erre is találtak megoldást. A különbözet fedezésére kötelezett Oroszország állami tartalékaiból csak tavaly 45 kiló (225 ezer karát) smaragdot adott el a két vegyes vállalatnak 6,4 millió rubelért. De még ezt a nevetségesen alacsony összeget is az Emuralnak nyújtott orosz állami hitelből fizették ki. Van, aki ezt az egészet ügyes üzleti fogásnak tartja, mások viszont csalásnak. Ez utóbbiaknak lehet valami igazuk, mivel ilyen üzleti feltételeket csakis törvénytelen eszközök felhasználásával lehetett kiharcolni az orosz bürokrácia labirintusában. Az „átvilágított” smaragdügyeskedések közül a legfelháborítóbbnak az eladási ár tűnik. Míg az első osztályú smaragd egy karátjának világpiaci ára 15 ezer dollárnál kezdődik, addig az Emural és a Szovizzsem 300 dollárt fizetett rubelben. Természetesen a bagóért felvásárolt áru külföldi értékesítését már az érintett vegyes vállalatok fiókintézetei végzik, így az elképesztő méretű profitnak még a töredéke sem jut vissza Oroszországba. A mutatóba létrehozott vegyes vállalatok mossák kezeiket, a minisztériumi döntéshozók a törvényességre hivatkoznak, vagyis minden úgy szép, ahogyan van ... Kiss Andres 9