Népszava, 1993. február (121. évfolyam, 26–49. sz.)

1993-02-11 / 35. szám

NÉPSZAVA 199­3. FEBRUÁR 11., CSÜTÖRTÖK Lady T. kitálal A könyv csak ősszel kerül a londoni boltokba. De That­cher bárónő már most meg van győződve róla, hogy „A Downing Street-i évek 1979— 1990” bombasi­kerű bestseller lesz. „A Hölgyet hallgatva, amint művét és önmagát mi­nősítette, az embernek nem olyan fogalmak jutottak eszébe, mint a szerénység, az alázat, a hűség” — id­ézte a Harper­Collins kiadó mu­nka­­vacsorájárnak egyik résztve­vőjét a The Thimes. Lady T. ezen a vacsorán arról óhajtotta meggyőzni a legbefolyásosabb könyvter­jesztőket, hogy önéletrajza egészen más, min­t a többi. Érdekesebb, izgalmasabb, szókimondóbb, mint a That­cher-évek főbb szereplőinek — lemondott, vagy elcsapott egykori kabinetminiszterei­nek — meglehető­sen lassan fogyogató memoárjai. „Minden ellenkező híresz­teléssel szemben az én ön­életrajzom nem száraz, nem unalmas és nem diszkrét, megnevezek személyeket, ki­tálalom a dolgokat” — han­goztatta a tizenegy évi ural­kodás után visszavonulásra kényszerült konzervatív párt­vezér-kormányfő. A bárónő nem bocsátko­zott részletekbe. Hallgató­sága azonban, mintegy a so­rok, azaz, célzások között ol­vasva, tudni véli, hogy kik­ről szól a mese. Úgy gondol­ják, hogy Lady T. vitriolba mártott tollhegyére tűzte pél­dául volt pénzügyminiszterét, Lord Lawsont, továbbá soká szolgált — és sokat szenve­dett — külügyminiszterét, Lord Howe-t. Nemkülönben John Major jelenlegi kor­mányfőt, Lord Howe, az első That­cher­-kormány pénzügymi­nisztere, majd diplomáciájá­nak irányítója azzal vívta ki annak idején a miniszterel­nök asszony haragját, hogy bírálni merészelte európai közösségellenes irányvonalát. Thatcher asszony hónapokon át keresztülnézett rajta a kabinetüléseken, a szó szoros értelmében kiutálta a kor­mányból. Geoffrey Howe utódául John Majort nevezték ki a külügyi tárca élére. Ám miu­tán váratlanul Nigel Lawson pénzügyminiszter is bedobta a törülközőt, Major az ő he­lyére került. Innen pályázta meg és nyerte el 1990 őszén Margaret Thatcher pozíció­ját. Lady T. most minden bi­zonnyal visszavág, könyvé­ben alaposan helybenhagyja mindazokat, akiket — mint ezt visszavonulása óta nem­egyszer értésre adta — hűt­leneknek, árulóknak, ellene szőtt összeesküvés résztve­vőinek tekint. A nagy kitá­lalás azonban — jelezte a Hölgy — a törvényes lehe­tőségek keretei között ma­rad. Thatcher bárónő elvégre nem kockáztathatja, hogy három és fél millió font ster­­lingnyi szerzői honoráriumá­nak jó része becsületsértés, illetve hitelrontás címén megítélt kártérítésekre men­jen el. (köves) Brussels by night Vagyis Brüsszel éjszaka. Nem, nem vettem részt ilyen című idegenforgalmi prog­ramban, inkább arról van szó, hogy nappali fényben csak igen keveset láttam a belga fővárosból. Este azon­ban, miután a négy fal közt eltöltött újságírói munkanap véget ért, még hosszan kóbo­rolhattam a városban. A boltok, az áruházak és a mú­zeumok ilyenkor már zárva voltak, ám a pazarul kivilágí­tott épületekben, szobrokban kedvemre gyönyörködhettem. Volt miben. Az egyszerre polgárian és királyian méltóságteljes Grande Place-ban, amelyet Victor Hugo a világ legszebb terének nevezett. Vagy a hal­vendéglők keskeny utcáiban, melyekben állványokon köz­szemlére tett halakat, ráko­kat, kagylókat és csigákat szemlélhettem. A Manneken Pisben, a Brüsszel jelképévé vált pisilő kisfiú szobrocská­jában, vagy egy másik, na­gyobb szoborban, a város egykori polgármesterének Don Quijote-szerű figurájá­ban. Minden, amit éjszakai sé­táimon láttam — az utcák és a szobrok, a boltok és az em­berek —, valamiképpen azt az érzést erősítették meg ben­nem, hogy Európa közepén járok. Nem földrajzilag per­sze, hanem a kultúra, a törté­nelem és a hagyomány sze­rint. Európa súlypontja vala­mikor a Földközi-tenger mentén volt — előbb Görög­országban, aztán Rómában —, de már a középkor első évszázadaiban áttevődött er­refelé, a Rajna és a Szajna által határolt vidékre, és itt is maradt mind a mai napig. A hatalomnak, a pénznek, a gazdasági, sőt a kulturális teljesítménynek persze van­nak más, jelentősebb köz­pontjai is, de keveset itat át annyira az európaiság, mint éppen ezt a területet. Jelké­pes, és semmiképpen sem vé­letlen, hogy az itteni közös piaci és NATO-központ ré­vén éppen Brüsszel vált a földrész egyik fővárosává. Központ és főváros, és mégis peremvidék, a germán és a latin nyelvterület talál­kozási pontja. Belgium két önkormányzati egységre osz­lik. Északon a hollandhoz ha­sonló nyelvű flamandokéra, délen pedig a franciául be­szélő vallonokéra. Brüsszel, bár gyakorlatilag francia vá­ros, jogilag kétnyelvű terü­letnek számít. Az utcák, a te­rek és a hivatalok nevét, no meg a közlekedési táblákon szereplő helységneveket fran­ciául és flamandul is feltün­tetik, és az esetek igen nagy többségében kétnyelvűek az üzletek és éttermek cégtáblái is. Flamandok és vallonok nem is olyan régen még so­kat veszekedtek egymással a nyelvi és nemzetiségi jogo­kon, de a megoldás, melyet együtt találtak, láthatólag állja a gyakorlat próbáját. A város utcáin szinte mindenki franciául beszél, de — nesze neked, Funar, nesze neked Meciarl — a másik nyelv ál­landó jelenléte senkit sem zavar. És ha még csak más nyelvűekről lenne szó! De vannak bőséggel más bőrszí­­nűek is, főleg négerek. Néger férfiak és néger nők, akik nyugodt, szinte hanyag nem­törődömséggel közlekednek a brüsszeli éjszakában, mintha nem is tudnák, hogy szkin­­hedek is vannak a világon. Pedig vannak Belgiumban is, mint ahogy akadnak itt igazi újfasiszták is. De hogy az emberek féljenek, azt látha­tólag ezek sem tudták elérni. Hát ilyennek láttam Brüsz­­szelt — by night. Kepecs Ferenc Békés egymás mellett élés­­ brüsszeli módra. Ezúttal: nappal Hillary­, a társelnök „Little Rock Lady Macbeth­­je.” „Az Egyesült Államok Evita Peronja.” „Az új Elea­nor Roosevelt.” „Az amerikai Lady DJ.” Aggattak már rá mindenféle címkét. Január 20. óta leggyakrabban a „Társelnök” elnevezéssel il­letik. Hillary Rodham Clinton, az új amerikai elnök 45 éves felesége nemcsak saját iro­dát, hanem saját­ megbízatást is kapott a Fehér Házban. Ügyvéd lévén az egészség­üggyel kapcsolatban egyelőre inkább kérdései, mintsem vá­laszai vannak, mégis ő irá­nyítja a 800 milliárd dollárt mozgató amerikai egészség­­ügyi ellátás átszervezését. Több magas rangú beosztott­ja van, mint Gore alelnök­­nek. „Nemcsak hogy benne van a kiválasztottak belső körében, ő maga a belső kör” — mondta egy fehér házi ta­nácsadó. De vajon rendjén van-e így? Hiszen, védik a ta­­máskodók, férjével ellentét­ben őt senki nem választot­ta. Igaz, nem csekély szere­pet játszott abban, hogy Bill Clintonból végül elnök lett. A jómódú chicagói ipari vállalkozó lánya egyébként előbb került az országos po­litika reflektorfényébe, mint későbbi férje. A leghíresebb amerikai nőiskola — a Wel­­lesley-kollégium — diákön­kormányzatának elnökeként ő volt az első diák, aki 1969- ben búcsúbeszédet mondha­tott. A beszéd, amely a viet­nami háborúról, Martin Lu­ther King és Bobby Kennedy meggyilkolásáról, a gettóláza­dásokról szólt, olyannyira rendhagyó és politikus volt, hogy beszámolt róla a tekin­télyes Time magazin. Hillary a Yale egyetem jo­gi karán ismerkedett meg Billel, aki szebb lányt vá­laszthatott volna, de okosab­bat aligha. Az akkori Hillary Rodham vastag keretes szem­üveget, göndörített, barna, kócos fürtöket és nagyon előnytelen ruhákat viselt. Bill azonban bálványozta őt. Sok barátja őrültnek tartot­ta, amikor a fényes fővárosi ügyvédkarrier helyett a kis Arkansas­ba követte szíve vá­lasztottját. A Little Rock-i ügyvédnő nem hagyta magát legyűrni: az Egyesült Álla­mok 100 legjobb ügyvédje közé választották kollégái. A ma ismert „áramvona­las” Hillaryt hollywoodi té­véproducer barátnője, Linda Bloodworth-Thomason „csi­nálta meg”, bár már arkan­­sasi kormányzófeleségként is kénytelen volt alkalmazkod­ni a konvencionális közízlés­hez. A szemüveget kontakt­­lencse váltotta fel, Hillary szorgalmasan fogyózott, nőies, finom ruhákat választott. A kampány félidejére ugrott ,a sokat bírált hajpánt is, a ke­mény, céltudatos ügyvédnő egy időre visszavonult, átad­ván helyét a lágyabb, „méz­színű” Első Asszony-jelölt­nek. A Fehér Házban Hillary egyelőre jobban csinálja sa­ját dolgát, mint Bill a ma­gáét. Legalábbis a közvéle­mény-kutatások szerint az amerikaiak többsége így vé­lekedik. Az új First Lady­­nek mindenre van gondja. Jön a reform­konyha, több zöldség és gyümölcs — még a Bush által száműzött brok­koli is — kerül a Fehér Ház asztalára. Hillary utasítására mindenütt tilos a dohányzás! Clinton asszonynak volt ideje elmenni lánya első wa­shingtoni focimeccsére is, de leglátványosabb mégis kong­resszusi fellépése volt. „Be­sétált és átvette a parancs­nokságot!” — ámult el férje volt vetélytársa, a demokrata Bob Kerrey. De még a re­publikánusok vezérének, Bob Dole-nak is imponált intelli­genciája, elfogulatlansága, határozottsága. Hillary ma sok amerikai nő példaképe, modern szupernő, akinek sikerül, ami hétköz­napi halandóknak nemigen: harmonikusan összeegyeztet­ni hivatást, anyaságot, házi­­asszonyságot. Baj csak akkor töhet mindebből, ha a töké­letes Hillary mellett elhalvá­nyul a botladozó Bill, akit máris Hillarynak csúfolnak, ha az embereknek netán két­ségei ébrednek, ki is viseli a Fehér Házban a nadrágot. Kínos helyzet adódhatna, vélik a szakértők, ha mond­juk, az egészségügyi reform ügye nem úgy haladna, aho­gyan eltervezték. Ha egy be­osztott kudarcot vall, az el­nök egyszerűen elküldi, és a nyakába varrja a felelőssé­get. De mit csinál az ember a feleségével? Mások szerint ilyen helyzet nem állhat elő. „Hillary bármibe belefog, azt sikerre viszi!” — állítják, akik régóta ismerik az Egye­sült Államok új Első Asszo­nyát. (elekes) Az évszázad smaragdüzlete A különböző gazdasági bűn­­cselekmények és politikai visszaélések leleplezésében különösen nagy szerep hárul az anarchiába süllyedt Oroszország sajtójára. Hihe­tetlennek tűnő történetek töltik meg az újságok olda­lait. Véres bűncselekmények­ről szólnak a tudósítások, a bűnözés és a politika kap­csolatairól, arról, hogy me­sés hasznot húznak a gazda­sági ügyletek bonyolítói. Az illegális fegyverkeres­kedelem mellett sokan kü­lönösen nagy fantáziát lát­nak a nemesfém- és drága­kőüzletekben. A Szovjetunió széthullása után a teljes szervezetlenség olyan joghé­zagokat teremtett, melyeket csak idő kérdése volt, hogy mikor használnak ki a lele­ményes „kupecek”. A legna­gyobb dobások között tart­ják számon a smaragd­sztorit. Oroszországot a világ tíz legnagyobb smaragdkiterme­lő állama között tartják szá­mon. Az orosz smaragdlelő­helyek hozamáért már 1988- ban megindult a harc a fel­dolgozók között. Az izraeli és indiai érdekeltségek ver­senyfutását az indította meg, hogy a smaragdban a vilá­gon második leggazdagabb állam, Zambia felbontotta a szerződéseket és megtiltotta a drágakőkivitelt. Az alacso­nyabb minőségű kövekkel dolgozó indiaiaknak még így is bőven maradt munkája. Nem úgy a minőségi sma­ragdokat felvásárló izraeli cégeknek ... Ekkor fordult a figyelem Oroszországra. Egy genfi székhelyű, Panamában be­jegyzett izraeli érdekeltség kecsegtető ajánlattal fordult a moszkvai vezetéshez. Csúcs­­technikai berendezéseket, a minőségi csiszolás titkainak átadását, új lelőhelyek felku­tatásának finanszírozását ígérték egy vegyes vállalat alapításáért. Az üzlet meg­köttetett. Az Emural létrehozását követően azonban váratlan dolgok történtek. A vegyes vállalat külön szerződést kö­tött az alapítótagok egyiké­vel, a „Tyehsznabexporttal”, amely kötelezte magát, hogy a rendelkezésére álló összes nyers smaragdot ki­zárólag az Emuralnak adja el. Még a keretszámot is meghatározták évi 700 kiló­ban. Ugyanebben az időben egy másik izraeli cég is ha­sonló feltételekkel létesített vegyes vállalatot, „Szoviz­­zsem” névvel. Az illetékeseknek csak az nem tűnt fel, hogy Oroszor­szágban az egy év alatt ki­termelt smaragdmennyiség még sohasem haladta meg a 660 kilót. Az aláírt szerző­dések erre is találtak meg­oldást. A különbözet fede­zésére kötelezett Oroszország állami tartalékaiból csak ta­valy 45 kiló (225 ezer karát) smaragdot adott el a két ve­gyes vállalatnak 6,4 millió ru­belért. De még ezt a nevet­ségesen alacsony összeget is az Emuralnak nyújtott orosz állami hitelből fizették ki. Van, aki ezt az egészet ügyes üzleti fogásnak tartja, mások viszont csalásnak. Ez utóbbiaknak lehet valami igazuk, mivel ilyen üzleti feltételeket csakis törvényte­len eszközök felhasználásával lehetett kiharcolni az orosz bürokrácia labirintusában. Az „átvilágított” smaragd­ügyeskedések közül a legfel­­háborítóbbnak az eladási ár tűnik. Míg az első osztályú smaragd egy karátjának vi­lágpiaci ára 15 ezer dollár­nál kezdődik, addig az Emu­ral és a Szovizzsem 300 dol­lárt fizetett rubelben. Ter­mészetesen a bagóért felvá­sárolt áru külföldi értékesí­tését már az érintett vegyes vállalatok fiókintézetei vég­zik, így az elképesztő mére­tű profitnak még a töredéke sem jut vissza Oroszország­ba. A mutatóba létrehozott vegyes vállalatok mossák kezeiket, a minisztériumi döntéshozók a törvényesség­re hivatkoznak, vagyis min­den úgy szép, ahogyan van ... Kiss Andres 9

Next