Népszava, 1993. március (121. évfolyam, 50–75. sz.)

1993-03-05 / 54. szám

6 199 3. MÁRCIUS 5., PÉNTEK NÉPSZAVA Kiállítási kalauz r || Homo Humusz Misztik Madár, állat, nemi gyökeret eresztő, elfásult, falloszlény­­böl kibúvó, mitikus új életet teremtő, új-ős figura, te. — Elnézést, nem valamiféle Ju­hász Ferenc-paródia kövert­­íkezi'k az alábbi sorokban. Ám de Gaál József kiállítását is­mertetve, grafikáinak leírá­sára vállalkozva, burjánzó képei nyelvét érzékeltetve óhatatlanul ilyesfajta Juhász Ferenc-i szófolyam bukik elő a műkritikusból. Gaál József újabb művei az asszociációfűzés, avagy in­kább a sejtosztódás módjára épülnek: az egyik motívum­ból — beléfonódva, vagy in­kább abból sarjadva — adó­dik a másik, miközben vala­miféle tágasabb teremtésterv vezérli a mű létrehozásának egészét. Az emberforma ar­­cos-személyiségtalen termé­szeti képződmények lapról lapra rekonstruálják a mi­tikus gondolkodás törvényeit, sejtelmeit és riadalmait. Az egyes mesékből a tudós elme képes kihámozni a kozmosz­­vázlatot, míg a mese hallga­tója a meglevő világ rémsé­gednek és szépségeinek bo­nyolult szövedékét érzékeli. Nem így Szemethy Imre grafikái: azok alig követhe­tő, mélyen intellektuális gon­dolattársítások mentén épül­nek. Szemethy gunyorossága még abból a világból ered, amelyben félszavakból értet­tük egymást — hisz a szó másik felét nem szabadott kimondanunk. Így aztán kü­lönösen nagyra értékeltük irodalmi-nyelvi indíttatású, mégsem irodalmias történe­teit, amelyek oly sűrűre hur­­kolódtak, mint Szentkuthy prózája. Újabb grafikai lapjainak iróniája változatlan. Ami más: megnagyobbodott, már nem a hímzések sűrűségével készülő képelemei megmár­tóztak a mindennapi Ságban is. Valamit magukkal sodor­tak a köztük levőbői, s nem­csak műcímeikkel — a Homo Humusz-sorozat Kiáss zik, Misztik, Neofuture változata, vagy épp a Canto di Nova- Hutá —, hanem tárgyfor­máikkal is. Kettejük egymás mellé so­rolását kifejezésmódjuk — generációs különbségen túli — rokonsága mellett az in­dokolja, hogy színes grafikai lapjaikat együtt állítják ki ezekben a napokban a Spiri­tusz Galériában (Bp. II., Ka­pás u. 55.). Akárkié is a kö­zös kiállítás ötlete — akár a galériáé, akár a kissé méltat­lanul mellőzött középgenerá­­ciós mesteré, akár a méltán sikeres ifjabb pályatársé — találó. Ügy sodródnak ők egymás mellett, mint — megint Gaál József egyik grafikáját idézve — az a két test, amelyekből fa nő, s a fák közös tetőt tortának ma­gasra, és mind ezen egész különös, mélyértelmű szerke­zet rezzenéstelenül úszik a folyón a kikerülhetetlenül rá váró zuhogó felé. (bán) KALÁKA Tizenhárom éve rendezik meg Diósgyőrött a Kaláka Folkfesztivált, minden alka­lommal nagy sikerrel. Ezút­tal a szervezők a fővárosba hozták el a programot. Szom­baton kerül sor az I. Buda­pesti Kaláka Folkfesztiválra a Petőfi Csarnökban. A sor­szám jelzi, bíznak a folyta­tásban. De nézzük magát a mű­sort. Délután kettőtől ötig gyermekprogramok zajlanak, öttől hajnali egyig-kettőig a népzene egymástól távol eső ágai mutatkoznak be. A Los Andinos latin-amerikai mu­zsikájára a Mezőkövesdi Táncegyüttes mutat be mű­sort. Színpadra áll a bolgár— magyar Rila együttes, Sár­­közy Gergely flamencoelő­­adásával, valamint a mező­ségi parasztzenét játszó Ko­­terkán István és zenekara. Bródy János, a Vízöntő és a Budapest Táncegyüttes után a Kaláka következik. Az együttes — a folkban Ma­gyarországon, de talán egész Európában egyedülálló mó­don — platinalemezt vesz át 250 000 eladott példányért. Az ünnepi alkalomra egyéb­ként a Kaláka eddigi összes lemeze újra megjelenik, ka­zettán. S ezzel még nincs vége a fesztiválnak. Miquéu Monta­­naro, a francia, vagy inkább okcitán művész lép színpad­ra. Gyakran vendégeskedik nálunk, egész jól beszél már magyarul. Műsorának záró­száma is hazai vonatkozású: A magyar fű mindig kinő című középkori (!) okcitán népdalt adja elő. Montanaro után az Ökrös együttes, a magyar, angol és orosz ta­gakból álló Baba Yaga lép fel, majd éjféltől a Marte­­nica balkáni táncháza zárja a programot. A fesztiválon lesz még ki­rakodóvásár, lemezárusítás és gyermek-kézművesfoglal­­kozás a BMK-szakiskola diákjainak vezetésével. A Tégy a gyűlölet ellen akció­hoz csatlakozva gyermekraj z­­kiállítás várja a folkfesztivál vendégeit. M. Gy. Nyaraljon Spanyolországban! ÜDÜLÉS EGÉSZ ÉVBEN A COSTA BRAVAN! NYARALÓK, VILLÁK KÖZVETLENÜL A BÉRBEADÓTÓL! Prospektusokért, információért írjon „ az alábbi címre: RUFF, Taksony, Szegfű u. 17. 2335. a fóti síkon Épül Nagy Károly vára - a fóti műteremben Gy. Balázs Béla felvétele Világsztárok filmje Nagy Károly Aachen dómjában még ma is látható a dísztelen, még­is lenyűgöző márványtrónus. Ezen ült a frank birodalom első császára — Károly, aki a történelemkönyvekben a Nagy jelzőt is megkapta. Róma széthullása után ő egyesítette hatalma alatt Eu­rópa nagy részét, megszilár­dítva a feudális gazdasági­politikai rendszert. Pedig 768- ban, még csak egy kicsiny terület, a mai Észak-Francia­­ország felett uralkodott. Mi­kor 800 karácsonyán III. Leó pápa fejére illesztette a csá­szári koronát, már a Pire­­neusoktól a Balatonig neki fizették az adót. Mi sem természetesebb, mint hogy Nagy Károly éle­te is izgatja a filmkészítők fantáziáját. Két mamutcég, a francia Pathé és az olasz Lux két éve készíti elő a tévé­sorozat forgatását, Marcel Jullian és Jack Russel for­gatókönyve alapján. A törté­nelmi kalandfilmek elismert nagymesterét, az angol Clive Donnert kérték fel rendező­nek, aki tegnap Magyaror­szágra érkezett. A háromrészes sorozatot a Mafilm fóti telepén, és né­hány Pest környéki helyszí­nen forgatják áprilisban, hi­szen a nagyszabású munká­val a budapesti székhelyű TMA-céget bízták meg. — Sokat jelent nekünk ez az elismerés — mondja Hel­le László, a TMA vezetője. — Eddig is készítettünk né­hány amerikai játékfilmet, illetve televíziós sorozatokat — így a Maigret felügyelő epizódjait —, az angol tévé­nek. De ilyen nagyszabású, európai összefogással készü­lő munkánk még eddig nem volt. Persze még rengeteg dolog függőben van. Clive Donner azért is érkezett he­tekkel a forgatás megkezdése előtt, mert kisebb szerepek­re magyar színészeket keres. Pillanatnyilag még az sem dőlt el, hogy ki lesz a film operatőre, bár minden való­színűség szerint ő is magyar lesz. A leendő operatőr és a többi magyar közreműködő egyébként olyan partnerekre számíthat, mint Annie Du­­perey, Anouk Aimée. A hí­rek szerint jó eséllyel pályá­zik az egyik epizódfigura megformálására Alain Delon fia, Anthony. Csak éppen az nem dőlt még el, hogy ki kapja meg a címszerepet. De hogy minden nehézség elle­nére a munka időben meg­kezdődik, arra bizonyság, hogy Foton már építik Gian­ni Quaranta díszleteit, aki maga is a „nagyágyúk” közé tartozik. Hiszen a XX. szá­zad, a Napfivér, Holdnővér vagy a Názáreti Jézus jelzik eddigi munkásságát. Szabó Z. Levente Taifun és harakiri Für Anikó és Kéry Gyula Hegedűs Gábor felvétele A színpadon elegáns japán miliőt idéző lakásbelső. A századeleji csipkébe burkolt frivol, európai hölgy — Für Anikó — éppen cigarettával kínálja az inast. A Taifun „titokzatos” története egyéb­ként Berlinben játszódik, író­ja Lengyel Menyhért. A két­részes drámát a Madách Ka­marában láthatjuk majd Huszti Péter rendezésében. — Majdhogynem ősbemu­tatónak számít a március 12-i premier. — A szerző 1908-ban írta a drámát, még abban az évben be is mutatták, ám azóta ha jól tudom, csak Pécsett ját­szották. Különleges, furcsa darab. Titkok rejlenek a dia­lógusok mögött. Lengyel Menyhért a magyar irodalom különleges, egyéni hangvéte­lű, érdekes alakja. Ez az egyik oka a vonzalmamnak. A másik pedig, hogy most ér­tem abba a korba színészként és rendezőként is, amikor már a katartikus, nagy em­beri történetek izgatnak. Va­lójában azt is mondhatnám, SZÖGLETBŐL Szakonyi Károly: író a vonaton Azt mondják, Móricz Zsigmond szívesen utazott harmadosz­tályon. A mai fiatalok talán nem is tudják, hogy létezett ilyen, mert a háború után eltörölték, mondván, a demokráciában nem tűrhető az a szégyenletes kaszti tagolódás, amit az úri Magyarország a vasúton is megteremtett. Csak két osztály maradt: első és második; ki-ki eldönthette, hogy az olcsóbb „fapadoson" vagy a drágább „párnáson” akar-e utazni, de igazából nem sok különbség volt a kettő között. Mindegyik egyformán korszerűtlen, zsúfolt és piszkos volt (és maradt!), az egyenlősdit itt is úgy hozták létre, mint az élet egyéb te­rületein: nem a rosszból lett jó, hanem a jóból rossz. De abban a régi-régi világban még három osztály létezett a vonaton. Nem válthatott jegyet akármelyikre az emberfia, csak oda, ahova társadalmi helyzete folytán tartozott. Móricz­­nak járt az első osztályú kényelem és elkülönülés, de ő gya­korta inkább azt a bagó- és fokhagymaszagú, rácsos padú kocsit választotta, amiben a népség-katonaság utazott. A hi­vatalos dolguk miatt városba igyekvő parasztok, rokoni láto­gatóba induló nénik, bevonuló legények, cselédnek álló lá­nyok, subás öregek között érezte jól magát — mint író. Mert talán mint Móricz Zsigmond nagyságos úr (ahogy az címként kijárt neki), a magánember, az előkelő társaságokban is for­golódó híresség bizonyára a bársonybevonatú kanapékkal el­látott kupékat választotta volna, de az írót hajtotta az élmény­­szerzés vágya. Vadászösztöne vitte a szegény emberek közé, elkapni, felcsípni valami tapasztalatot, tudást az ország né­pének életéből. Érdekelték őt az első osztályon terpeszkedő, szivarozó, arany pecsétgyűrűs bankemberek, ügyvédek, föld­­birtokosok, bérlők és gyárosok is; noteszába, vagy ha más nem volt, keményített ingmandzsettájára sietve feljegyezte a tőlük hallottakat is; és érdekelték a másodosztályon utazó kispolgárok, szerény tanárkák, kontyos óvónők, vékonypénzű hivatalnokok, könyvügynökök, veres képű marhakereskedők, akik már felvergődtek valamelyest a tömegből, de még nem tartoztak a felsőbb rétegbe. Ám a nagy tapasztalat ott várta az írót a harmadosztályon. Kellett ehhez némi elszántság, hogy oda váltsa meg a jegyét, közéjük telepedjen, mert minden osztály a maga kasztbelijét fogadta csak nyugtalanság nélkül; ahogy egy ködmönös parasztot vagy az öltözékében a földes szobák doh­szagát magával hozó gyári munkást értetlen, kitaszító tekin­tetek fogadtak volna a plüssülésű kocsiban, éppen úgy sze­­geződtek a tekintetek az úrfélére, aki a batyukkal, vesszőko­sarakkal, kopott vulkánfíber kofferokkal vagy csak tarisz­nyával útra kelők közé vette be magát: mit keres itt köz­tünk, mit akar kilesni, kiszaglászni, miféle ez, talán valami lecsúszott egyén? De Móricz szót értett velük. Az embereinek tartotta őket, s azok őt az emberüknek. Nem mindegyik íróról tudom ezt elképzelni. Mindez Debrecen felé utazva, a vonaton jut eszembe. Talán éppen a táj miatt. Itt zötykölődött Móricz az Alföldre igyekezvén, ezeket a szántókat, tanyákat, falvakat látta az ablakból, miközben a pipafüstbe burkolódzó, hallgatag em­bereket megpróbálta szóra bírni. Szalad velem az expressz a havas földek között. Kinn az utolsó, nagy rohamra indult tél hidege, de idebenn kellemes meleg. A vagon tiszta. Nincs kellemetlen toalettszag a folyo­són. Az ülések kényelmesek, a fejtámlán frissen vasalt, fehér vászon. Hangszóróból barátságos férfihang köszönti az uta­sokat; Hajdúszoboszló előtt ismét megszólal, figyelmesen közli, mi következik, készülődjenek a leszállók. Már-már azt várom, bemondja a célállomáson uralkodó meteorológiai vi­szonyokat is, mint a repülőgépen. Ez az Intercity expressz. Napjában többször is megfutja az utat a főváros és a kelet-magyarországi végállomás között. Gyors és elegáns. Az étkezőkocsija, mint egy barátságos kis vendéglő. Nem is borsosak az árak; akinek kedve van, evés­sel, ivással töltheti az úti időt. Végre, gondolom, végre egy kis európai színvonal. Más­felé utazva az országban még nem találtam hasonlóan felsze­relt, tisztán tartott, kellemes utazást biztosító szerelvényt. Megeshet, hogy javul a MÁV szolgáltatása? Hogy ügyfélnek tekintik az utazóközönséget? Üzletember ül velem szemben, gazdasági lapokat olvas. Divatos öltözék, zárkózottság. A szomszéd kupéból angol dis­kurzus. Németek vonulnak a folyosón a büfé felé. Elegáns hölgyek az étkezőkocsiban. A következő vagonban egyetemis­ta diákok, könyveikbe mélyedve; egy úr nagy hangosan va­lami menedzsertanfolyamról mesél a kollégáinak. Ring a vonat, kellemes a környezet. Ülök az ablaknál, látom a behavazott kis házakat. És, mondom, eszembe jut Móricz. Meg a harmadosztály. Meg az, hogy milyen sok min­dent tudott meg az ottani utasoktól a „lentiek” életéről. Amit aztán megírt. Pedig utazhatott volna kényelmesen az első osztályon. a darab lélektani krimi, nagy érzésekkel és emberi konflik­tusok sokszínűségével. Ha úgy tetszik, a távolságok drá­mája. Nemcsak földrajzi érte­lemben, hogy ugyanis Euró­pában játszódik, és japán szereplői vannak, hanem a tájfunszerű szerelem okán is. Az is világossá válik, hogy gyökértelenül nem lehet élni sem a japánoknak Európá­ban, sem fordítva. A darab nyelve izgalmasan gazdag, könnyen lefordítható más nyelvre. Ezért is ért el világ­sikert. — A dráma hősnője, Ilona irodalomtörténeti személyiség is, hiszen a fáma szerint hoz­zá írta Kosztolányi híres sze­relmes versét. — A színház és az élet köl­csönhatásban van. A valósá­gos Ilona szakított Lengyel Menyhérttel, és feleségül ment Kosztolányi Dezsőhöz. A dráma szerzője szerelmi bánatában Berlinbe bujdo­sott. Ott aztán egy kis panzió­ban szállt meg, épp a japán követséggel szemben. A töb­bi már a fantázia szülötte. Dr. Tokeramo szerepében Mácsai Pált láthatja majd a publikum. — Japán korszak köszön­tött önre? Hiszen műsoron van még a szintén Japánban játszódó Teaház az Augusz­tusi Holdhoz című darab és a Merlinben a Vihar kapujában. — Két éven belül ez a har­madik japán figura az éle­temben. A véletlen műve. A szerepről nem szeretek előre beszélni. Annyi bizonyos, há­rom órán át színen leszek. Nem kívülről akarok japán lenni, ezért riadok a fekete hajfestéktől, és a szemem sminkelésétől. Közhely amit mondok, de belülről akarom megoldani a feladatom. Ti­tokzatos, izgalmas szerep. Az előadás kezdetén bejön a színpadra egy egészséges em­ber, és a végén leépült sze­mélyiségként válik meg az élettől. A nyílt színen, ősi ja­pán szokás szerint harakirit követ el. Várhegyi Andrea

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék