Népszava, 1993. március (121. évfolyam, 50–75. sz.)
1993-03-05 / 54. szám
6 Kiállítási kalauz | || Homo Humusz Misztik Madár, állat, nemi gyökeret eresztő, elfásult, falloszlényből kibúvó, mitikus új életet teremtő, új-és figura, te. — Elnézést, nem valamiféle Juhász Ferenc-paródia követtkezik az alábbi sorokban. Ámde Gaál József kiállítását ismertetve, grafikáinak leírására vállalkozva, burjánzó képei nyelvét érzékeltetve óhatatlanul ilyesfajta Juhász Ferenc-i szófolyam bukik elő a műkritikusból. Gaál József újabb művei az asszociációfűzés, avagy inkább a sejtosztódás módjára épülnek: az egyik motívumból belefonódva, vagy inkább abból sarjadva — adódik a másik, miközben valamiféle tágasabb teremtésterv vezérli a mű létrehozásának egészét. Az emberforma arcos-személyiségtelen természeti képződmények lapról lapra rekonstruálják a mitikus gondolkodás törvényeit, sejtelmeit és riadalmait. Az egyes mesékből a tudós elme képes kihámozni a kozmoszvázlatot, míg a mese hallgatója a meglevő világ rémségeinek és szépségeinek bonyolult szövedékét érzékeli. Nem így Szemethy Imre grafikái: azok alig követhető, mélyen intellektuális gondolattársítások mentén épülnek. Szemethy gunyorossága még abból a világból ered, amelyben félszavakból értettük egymást — hisz a szó másik felét nem szabadott kimondanunk. Így aztán különösen nagyra értékeltük irodalmi-nyelvi indíttatású, mégsem irodalmias történeteit, amelyek oly sűrűre hurkolódtak, mint Szentkuthy prózája. Újabb grafikai lapjainak iróniája változatlan. Ami más: megnagyobbodott, már nem a hímzések sűrűségével készülő képelemei megmártóztak a mindennapiságban is. Valamit magukkal sodortak a köztük levőből, s nemcsak műcímeikkel — a Homo Humusz-sorozat Klasszik, Misztik, Neofuture változata, vagy épp a Canto di Nova- Huta —, hanem tárgyformáikkal is. Kettejük egymás mellé sorolását kifejezésmódjuk — generációs különbségen túli — rokonsága mellett az indokolja, hogy színes grafikai lapjaikat együtt állítják ki ezekben a napokban a Spiritusz Galériában (Bp. II., Kapás u. 55.). Akárkié is a közös kiállítás ötlete — akár a galériáé, akár a kissé méltatlanul mellőzött középgenerációs mesteré, akár a méltán sikeres ifjabb pályatársé — találó. Úgy sodródnak ők egymás mellett, mint — megint Gaál József egyik grafikáját idézve — az a két test, amelyekből fa nő, s a fák közös tetőt tartanak magasra, és mindezen egész különös, mélyértelmű szerkezet rezzenéstelenül úszik a folyón a kikerülhetetlenül rá váró zuhogó felé. (bán) KALÁKA Tizenhárom éve rendezik meg Diósgyőrött a Kaláka Folkfesztivált, minden alkalommal nagy sikerrel. Ezúttal a szervezők a fővárosba hozták el a programot. Szombaton kerül sor az I. Budapesti Kaláka Folkfesztiválra a Petőfi Csarnokban. A sorszám jelzi, bíznak a folytatásban. De nézzük magát a műsort. Délután kettőtől ötig gyermekprogramok zajlanak, öttől hajnali egyig-kettőig a népzene egymástól távol eső ágai mutatkoznak be. A Los Andinos latin-amerikai muzsikájára a Mezőkövesdi Táncegyüttes mutat be műsort. Színpadra áll a bolgár— magyar Rita együttes, Sárközy Gergely flamencoelőadásával, valamint a mezőségi parasztzenét játszó Koterkán István és zenekara. Bródy János, a Vízöntő és a Budapest Táncegyüttes után a Kaláka következik. Az együttes — a folkban Magyarországon, de talán egész Európában egyedülálló módon — platinalemezt vesz át 250 000 eladott példányért. Az ünnepi alkalomra egyébként a Kaláka eddigi összes lemeze újra megjelenik, kazettán. S ezzel még nincs vége a fesztiválnak. Miquél Montanaro, a francia, vagy inkább okcitán művész lép színpadra. Gyakran vendégeskedik nálunk, egész jól beszél már magyarul. Műsorának zárószáma is hazai vonatkozású: A magyar fű mindig kinő című középkori (!) okcitán népdalt adja elő. Montanaro után az Ökrös együttes, a magyar, angol és orosz tagokból álló Baba Yaga lép fel, majd éjféltől a Martenica balkáni táncháza zárja a programot. A fesztiválon lesz még kirakodóvásár, lemezárusítás és gyermek-kézművesfoglalkozás a BMK-szakiskola diákjainak vezetésével. A Tégy a gyűlölet ellen akcióhoz csatlakozva gyermekrajzkiállítás várja a folkfesztivál vendégeit. M. Gy. Nyaraljon Spanyolországban! ÜDÜLÉS EGÉSZ ÉVBEN A COSTA BRAVAN! NYARALÓK, VILLÁK KÖZVETLENÜL A BÉRBEADÓTÓL! Prospektusokért, információért írjon „ az alábbi címre: RUFF, Taksony, Szegfű u. 17. 2335. Világsztárok filmje Nagy Károly Aachen dómjában még ma is látható a dísztelen, mégis lenyűgöző márványtrónus. Ezen ült a frank birodalom első császára , Károly, aki a történelemkönyvekben a Nagy jelzőt is megkapta. Róma széthullása után ő egyesítette hatalma alatt Európa nagy részét, megszilárdítva a feudális gazdaságipolitikai rendszert. Pedig 768- ban, még csak egy kicsiny terület, a mai Észak-Franciaország felett uralkodott. Mikor 800 karácsonyán III. Leó pápa fejére illesztette a császári koronát, már a Pireneusoktól a Balatonig neki fizették az adót. Mi sem természetesebb, mint hogy Nagy Károly élete is izgatja a filmkészítők fantáziáját. Két mamutcég, a francia Pathé és az olasz Lux két éve készíti elő a tévésorozat forgatását, Marcel Jullian és Jack Russel forgatókönyve alapján. A történelmi kalandfilmek elismert nagymesterét, az angol Clive Donnert kérték fel rendezőnek, aki tegnap Magyarországra érkezett. A háromrészes sorozatot a Mafilm fóti telepén, és néhány Pest környéki helyszínen forgatják áprilisban, hiszen a nagyszabású munkával a budapesti székhelyű TMA-céget bízták meg. — Sokat jelent nekünk ez az elismerés — mondja Helle László, a TMA vezetője, a fóti síkon — Eddig is készítettünk néhány amerikai játékfilmet, illetve televíziós sorozatokat — így a Maigret felügyelő epizódjait —, az angol tévének. De ilyen nagyszabású, európai összefogással készülő munkánk még eddig nem volt. Persze még rengeteg dolog függőben van. Clive Donner azért is érkezett hetekkel a forgatás megkezdése előtt, mert kisebb szerepekre magyar színészeket keres. Pillanatnyilag még az sem dőlt el, hogy ki lesz a film operatőre, bár minden valószínűség szerint ő is magyar lesz. A leendő operatőr és a többi magyar közreműködő egyébként olyan partnerekre számíthat, mint Annie Duperey, Anouk Aimée. A hírek szerint jó eséllyel pályázik az egyik epizódfigura megformálására Alain Delon fia, Anthony. Csak éppen az nem dőlt még el, hogy ki kapja meg a címszerepet. De hogy minden nehézség ellenére a munka időben megkezdődik, arra bizonyság, hogy Fóton már építik Gianni Quaranta díszleteit, aki maga is a „nagyágyúk” közé tartozik. Hiszen a XX. század, a Napfivér, Holdnővér vagy a Názáreti Jézus jelzik eddigi munkásságát. Szabó Z. Levente Épül Nagy Károly vára - a fóti műteremben Gy. Balázs Béla felvétele Taifun és harakiri A színpadon elegáns japán miliőt idéző lakásbelső. A századeleji csipkébe burkolt frivol, európai hölgy — Für Anikó — éppen cigarettával kínálja az inast. A Taifun „titokzatos” története egyébként Berlinben játszódik, írója Lengyel Menyhért. A kétrészes drámát a Madách Kamarában láthatjuk majd Huszti Péter rendezésében. — Majdhogynem ősbemutatónak számít a március 12-i premier. — A szerző 1908-ban írta a drámát, még abban az évben be is mutatták, ám azóta ha jól tudom, csak Pécsett játszották. Különleges, furcsa darab. Titkok rejlenek a dialógusok mögött. Lengyel Menyhért a magyar irodalom különleges, egyéni hangvételű, érdekes alakja. Ez az egyik oka a vonzalmamnak. A másik pedig, hogy most értem abba a korba színészként és rendezőként is, amikor már a katartikus, nagy emberi történetek izgatnak. Valójában azt is mondhatnám, a darab lélektani krimi, nagy érzésekkel és emberi konfliktusok sokszínűségével. Ha úgy tetszik, a távolságok drámája. Nemcsak földrajzi értelemben, hogy ugyanis Európában játszódik, és japán szereplői vannak, hanem a tájfunszerű szerelem okán is. Az is világossá válik, hogy gyökértelenül nem lehet élni sem a japánoknak Európában, sem fordítva. A darab nyelve izgalmasan gazdag, könnyen lefordítható más nyelvre. Ezért is ért el világsikert. — A dráma hősnője, Ilona irodalomtörténeti személyiség is, hiszen a fáma szerint hozzá írta Kosztolányi híres szerelmes versét. — A színház és az élet kölcsönhatásban van. A valóságos Ilona szakított Lengyel Menyhérttel, és feleségül ment Kosztolányi Dezsőhöz. A dráma szerzője szerelmi bánatában Berlinbe bujdosott. Ott aztán egy kis panzióban szállt meg, épp a japán követséggel szemben. A többi már a fantázia szülötte. Dr. Tokeramo szerepében Mácsai Pált láthatja majd a publikum. — Japán korszak köszöntött önre? Hiszen műsoron van még a szintén Japánban játszódó Teaház az Augusztusi Holdhoz című darab és a Merlinben a Vihar kapujában. — Két éven belül ez a harmadik japán figura az életemben. A véletlen műve. A szerepről nem szeretek előre beszélni. Annyi bizonyos, három órán át színen leszek. Nem kívülről akarok japán lenni, ezért riadok a fekete hajfestéktől, és a szemem sminkelésétől. Közhely amit mondok, de belülről akarom megoldani a feladatom. Titokzatos, izgalmas szerep. Az előadás kezdetén bejön a színpadra egy egészséges ember, és a végén leépült személyiségként válik meg az élettől. A nyílt színen, ősi japán szokás szerint harakirit követ el. Várhegyi Andrea Für Anikó és Kéry Gyula Hegedűs Gábor felvétele 1993. MÁRCIUS 5., PÉNTEK NÉPSZAVA SZÖGLETBŐL Szakonyi Károly: író a vonaton Azt mondják, Móricz Zsigmond szívesen utazott harmadosztályon. A mai fiatalok talán nem is tudják, hogy létezett ilyen, mert a háború után eltörölték, mondván, a demokráciában nem tűrhető az a szégyenletes kaszti tagolódás, amit az úri Magyarország a vasúton is megteremtett. Csak két osztály maradt: első és második, ki-ki eldönthette, hogy az olcsóbb „fapadoson" vagy a drágább „párnáson” akar-e utazni, de igazából nem sok különbség volt a kettő között. Mindegyik egyformán korszerűtlen, zsúfolt és piszkos volt (és maradt!), az egyenlősdit itt is úgy hozták létre, mint az élet egyéb területein: nem a rosszból lett jó, hanem a jóból rossz. De abban a régi-régi világban még három osztály létezett a vonaton. Nem válthatott jegyet akármelyikre az emberfia, csak oda, ahova társadalmi helyzete folytán tartozott. Móricznak járt az első osztályú kényelem és elkülönülés, de ő gyakorta inkább azt a bagó- és fokhagymaszagú, rácsos padú kocsit választotta, amiben a népség katonaság utazott. A hivatalos dolguk miatt városba igyekvő parasztok, rokoni látogatóba induló nénik, bevonuló legények, cselédnek álló lányok, subás öregek között érezte jól magát — mint író. Mert talán mint Móricz Zsigmond nagyságos úr (ahogy az címként kijárt neki), a magánember, az előkelő társaságokban is forgolódó híresség bizonyára a bársonybevonatú kanapékkal ellátott kupékat választotta volna, de az írót hajtotta az élményszerzés vágya. Vadászösztöne vitte a szegény emberek közé, elkapni, felcsípni valami tapasztalatot, tudást az ország népének életéből. Érdekelték őt az első osztályon terpeszkedő, szivarozó, arany pecsétgyűrűs bankemberek, ügyvédek, földbirtokosok, bérlők és gyárosok is; noteszába, vagy ha más nem volt, keményített ingmandzsettájára sietve feljegyezte a tőlük hallottakat is; és érdekelték a másodosztályon utazó kispolgárok, szerény tanárkák, kontyos óvónők, vékonypénzű hivatalnokok, könyvügynökök, véres képű marhakereskedők, akik már felvergődtek valamelyest a tömegből, de még nem tartoztak a felsőbb rétegbe. Ám a nagy tapasztalat ott várta az írót a harmadosztályon. Kellett ehhez némi elszántság, hogy oda váltsa meg a jegyét, közéjük telepedjen, mert minden osztály a maga kasztbelijét fogadta csak nyugtalanság nélkül; ahogy egy ködmönös parasztot vagy az öltözékében a földes szobák dohszagát magával hozó gyári munkást értetlen, kitaszító tekintetek fogadtak volna a plüssülésű kocsiban, éppen úgy szegeződtek a tekintetek az úrfélére, aki a batyukkal, vesszőkosarakkal, kopott vulkánfíber kofferokkal vagy csak tarisznyával útra kelők közé vette be magát: mit keres itt köztünk, mit akar kilesni, kiszaglászni, miféle ez, talán valami lecsúszott egyén? De Móricz szót értett velük. Az embereinek tartotta őket, s azok őt az emberüknek. Nem mindegyik íróról tudom ezt elképzelni. Mindez Debrecen felé utazva, a vonaton jut eszembe. Talán éppen a táj miatt. Itt zötykölődött Móricz az Alföldre igyekezvén, ezeket a szántókat, tanyákat, falvakat látta az ablakból, miközben a pipafüstbe burkolódzó, hallgatag embereket megpróbálta szóra bírni. Szalad velem az expressz a havas földek között. Kinn az utolsó, nagy rohamra indult tél hidege, de idebenn kellemes meleg. A vagon tiszta. Nincs kellemetlen toalettszag a folyosón. Az ülések kényelmesek, a fejtámlán frissen vasalt, fehér vászon. Hangszóróból barátságos férfihang köszönti az utasokat. Hajdúszoboszló előtt ismét megszólal, figyelmesen közli, mi következik, készülődjenek a leszállók. Már-már azt várom, bemondja a célállomáson uralkodó meteorológiai viszonyokat is, mint a repülőgépen. Ez az Intercity expressz. Napjában többször is megfutja az utat a főváros és a kelet-magyarországi végállomás között. Gyors és elegáns. Az étkezőkocsija, mint egy barátságos kis vendéglő. Nem is borsosak az árak, akinek kedve van, evéssel, ivással töltheti az úti időt. Végre, gondolom, végre egy kis európai színvonal. Másfelé utazva az országban még nem találtam hasonlóan felszerelt, tisztán tartott, kellemes utazást biztosító szerelvényt. Megeshet, hogy javul a MÁV szolgáltatása? Hogy ügyfélnek tekintik az utazóközönséget? Üzletember ül velem szemben, gazdasági lapokat olvas. Divatos öltözék, zárkózottság. A szomszéd kupéból angol diskurzus. Németek vonulnak a folyosón a büfé felé. Elegáns hölgyek az étkezőkocsiban. A következő vagonban egyetemista diákok, könyveikbe mélyedve, egy úr nagy hangosan valami menedzsertanfolyamról mesél a kollégáinak. Ring a vonat, kellemes a környezet. Ülök az ablaknál, látom a behavazott kis házakat. És, mondom, eszembe jut Móricz. Meg a harmadosztály. Meg az, hogy milyen sok mindent tudott meg az ottani utasoktól a „lentiek” életéről. Amit aztán megírt. Pedig utazhatott volna kényelmesen az első osztályon.