Népszava, 1993. március (121. évfolyam, 50–75. sz.)

1993-03-13 / 61. szám

6 199 3. MÁRCIUS 13., SZOMBAT NÉPSZAVA Gyurkovics Tibor levele Ki lopta el a nevetésünket? A kettes villamos hátulján egy ember tapad. Most indul a villamos, nemsokára. Fölkapom a fejem — ilyen nagy a zsú­foltság? Lógnak rajta az emberek, mint régen, a gyerekek „tujáztak” — nemcsak szegénységből, hanem játékból kifo­lyólag. Valami boldogság önt el, valami nevethetnék. Micsoda szép idők! Nem a nosztalgia miatt, hanem hogy együtt él­tek az emberek. Zsúfoltan. A villamoson összepréselve. De tujázni nemcsak azért kellett, mert sokan voltak, hanem csi- bészségből. Játékból. Hiába volt veszélyes, benne volt az ut­ca robogó hangulata. Nevetni kell. Nevettünk. Nevettünk, veszekedtünk, sipir- coltunk a rendőr elől, vihogott a társadalom. Akkor is volt szegénység, rossz cipőnk lelógott a villamoskampóról, az ost­rom agyonszaggatta a síneket, tátongtak a város sebei. Még­is, röpült egy ország. És utaztunk a villamos hátulján. Csilingelt a lábunk. A felnőttek az öklüket rázták, mi pedig röhögve leugrottunk, hogy a következő járatra fölugorjunk. Utaztunk. Utaztunk a városunkban, a történelemben. Rohantunk az elsuhanó villamosok után. Rohantunk és nevettünk a sárga jármű nyomában. Kapaszkodtunk rá, hogy majd elvisz minket — mint a vágy villamosa a Csodák teré­re, ahol a Nagy Mozi játssza a „Mindenki hős” című cow­boyfilmet. Szőke filmcsillag démoni arccal várja szabadító- ját. Fekete lovon jön Tom Mix, hatlövetű forgópisztolyával a levegőbe lő. Minden madár leesik, de aztán úszik tovább nagy, néma röpüléssel. Messze száll. A hegyeken túlra, köd­be borult hegyeken át, a borzongató erdők fölött átszeli a vidéket, és eltűnik Óceánia felé. Mi lovagolunk a nyomába. Fekete lovunk ficánkol. A nap aranyban lebeg. Május van vagy ősz. Fölfele hullanak a falevelek, az égbe. A szőke dé­mon kislányos mosollyal nyújt át egy kézzel kötött pénztár­cát — kezem megremeg, alig merek az ujjaihoz érni. Fehér minta van belekötve, egy szív, benne titokzatos betűk. Azt hiszem, „G”, nagy „G” — valószínűleg Gabriella. Micsoda gyönyörű barna szemgolyó úszik a kék tóban. Vékony szája van, vonz. De kicsi lány, alig tizenegy. Ez lenne a démon? Bumm! Hatalmas csattanás. Lenn guggolunk az asztalos- pad alatt. A csiriz kidőlt, az asztalról lassan pötyög le, mint a méz. Hankó asztalosmester a fejét két karjával eltakarja, nehogy rázuhanjon a sok törmelék. Recsegnek a falak, a kis vas keretekbe zárt ablakok kirepültek. A légnyomás a falhoz csapta azt a remek kis dobozt, amit a pénztárcás lánynak készítettem. Hol a démon? A szőke? Talán az anyám volt? Marilyn Monroe-szerű mosolyával libeg a bomba nyomában? Utána­kapok, de Gabi kucorog mellettem, sehol a démon, a szőke mosolyú. — Megsérültél? — kérdezem idétlenül és vékony­ka kezén kis vércseppet látok. Rátapasztom a számat, Gabi halvány arccal dől hátra: — Még jó, hogy nem ránk esett a bomba. Igen. Akkor fagyott először arcunkra a nevetés. A Ke­nyérgyár asztalosműhelyében farigcsáltunk, amikor az egyik Rátából lehullott ránk a bomba. Minden eltűnt körülöttünk. És elkezdtek masírozni az utcákon a katonák. Először a németék. Aztán az oroszok. Űjrakezdtük. Megint fölkapaszkodtunk a villamosokra és tujázva szállingóztunk a vágy villamosán. Nevettünk. Szá­junkon kicsordult a friss nevetés, mint az üde tej, kiömlött az arcunkra. Nem sokáig. Hamarosan indulókra .masíroztunk, belepré­selve a kemény levegőbe. Megmeredt a zászló, mint a beton­ban. Hatalmas dísztribünök előtt meneteltünk. Világhíres fil­meket néztünk, .ahol Sztálin minden mondatához komótosan fölemelte vizespoharát, hogy kortyintson egyet. Nem bírtuk ki nevetés nélkül. Beleröhögtünk a történelembe. Hamarosan jöttek a páholyba értünk, és kivezettek bennünket. Csak ké­sőbb tudtuk meg, egyik osztálytársunk apját — aki tiszt volt —, kegyetlenül helyretették nevetésünk miatt. ötvenhatban ,már nem volt humorunk a halálokhoz. A sírok fölött varjú szállt, károgott. Lenéztünk a földre. Bele a temetőkbe. Utána még megpróbáltunk fiatalosan viháncolni. Ám mindenki rettegett a kopogástól. A kopogás miatt nem lehe­tett nevetni. Hogy jönnek értünk. A történelemből. És kihal- latszik a nevetés. Lassan arcunkra fagyott a mosoly is. Már nem utaztunk a villamos hátulján, már nem gondoltuk, hogy elvisz minket a vágy villamosa a Csodák terére. És most itt van ez az emberke, a villamos hátulján! Ta­pad rá, mint a pók! Zsúfoltság, emberiség! Mindent el lehet felejteni. Utazunk! Mégiscsak megfordult a világ, és újra ne­vethetünk. Közelebb megyek és látom, a vezető mossa az ablakot. A gyerek nagyon megöregedett. És töküres a villamos. Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag Hogyan történt? Ma már szinte minden percét, másod­percét ismerjük. Megtanul­tuk. És minden évben, ezen a napon, március 15-én meg­idézzük : ,,Ezernyolcszáznegy­vennyolc, te csillag, / Te a né­pek hajnalcsillaga!...” És folytathatjuk: „Megvirradt, fölébredt a föld, fut / A haj­naltól a nagy éjszaka.” Csák azok a fényes esemé­nyek is, amelyek „hajnaltól éjszakáig” történtek! És el­múlt majd százötven év, s még mindig meglepő doku­mentumok emlékeztethetnek bennünket. Miért különös Plohn József fotókiállítása, amely a képviselői irodaház­ban nyílt meg? Azért, mert százötvennégy negyvennyol­cas honvéd portréja látható — nézzék ezeket a kemény arcú, elszánt vitézeket! —, akiknek személyes bátorságát, hősiességét és hősi halálát el­fedi az ünnep fényessége. Petőfi Sándor — talán sze­mélyes sorsát is megsejtve — előre tisztelgett a közkatonák­nak. „Nincs lap a történet könyvében, / Ahol nevök föl­jegyezve lenne.” Mert való­ban „Ki is győzné mind föl­írni, akik / Tömegestül el-el- vérezének?” — De itt látható közülük százötvennégy. Ne­vük, arcuk, tekintetük följe­gyezve. Tiszteljük a közkatonákat! „Nagyobbak ők, mint a had­vezérek.” A snájdig intrikus Kezdetben annyi látszott csak, hogy ez a kétdiplomás fiatalember — előszörre vil­lamosmérnök, másodszorra színész — igen fess katona. Ügy áll rajta az uniformis, mintha ráöntötték volna. S a ráöntés olyan jól sikerült, hogy alig lehetett szabadulni tőle. A rendezők — ha már előnyös külsejű, jó kiállású, férfias színészre akadtak — rendre ráosztották a snájdig hősöket a tisztikarból. Ele­gáns arisztokraták és csinos zsúrfiúk megformálása jöhe­tett még szóba. S amikor már azt hihettük: ahogy Rubold Ödön mindent tud ezekről a több korszakkal ezelőtti hősökről, úgy mi is mindent tudunk Rubold Ödönről, akkor kiderült: szá­mos színe és vonása van még. Az Énekes madár Bakk Lu­kácsaként, A piros bugyellá- ris Csillag Palijaként bájos humorral adott elő kedvesen népi figurákat. Hasonló len­dülettel és komótos iróniával játszottá el a Lélekbúvár fő­szerepét. A velencei kalmár Antoniójaként már azt az érzékeny értelmiségi hősit vetítette előre, akit az utób­bi években formáz. A Kő­műves Kelemen s a Don Car­los láttán úgy tetszik, ez a legújabb szerepköre: a gon­dolatgazdag rezonőr, az in­tellektuális intrikus. Rubold hűséges típus: több mint egy évtizede a Nemzeti Udvari, szoba-konyhás lakás a Józsefváros kellős közepén. Szőke András, immár Balázs Béla-díjas filmrendező mű­vei akár saját otthonában is készülhetnének. — Amikor a gimnázium után eljöttem Szentesről, mindenfelé laktam albérlet­Színház tagja. Vezetők jöttek és mentek, a színész viszont maradt, hogy bemutatóról be­mutatóra felelősséget vállal­jon a maga színpadi jelenlé­téért, s még rossz, rendezet­len előadásban is igazolja színészi tehetségét és hitét. Jászai-díja megjárta a hadak útját. A Nemzeti igazgatója a felterjesztést a minisztéri­umba küldte, ahonnan azt annak rendje és módja sze­rint átirányították a szakmai kuratóriumhoz, mely az el­ismerésekről dönteni hiva­tott. így hát Ruboldnak sem a direktora vagy a minisz­ter ítélte oda a kitüntetést, hanem a színházi szakma. S hiszem, hogy a közönség is. (stb) ben. örülök ennek a szoba­konyhának, mert ez az enyém és saját erőmből teremtet­tem. És ami azt illeti, időn­ként valóban dolgozunk itt az udvaron is, így a szomszé­dok kénytelen-kelletlen meg­ismerkednek a filmjeimmel. Bár nagyon örültem, amikor a közeli videotékából akar­tam akciófilmet kölcsönözni és felismerték a nevem, kér­dezték, hogy lehet a Vatta­tyúkot megszerezni. — A kívülálló inkább úgy gondolná, hogy a Citrom­disznó rendezőjének munkái­ra az abszurdhoz vonzódó fiatalok kíváncsiak. — Nekem azt mondják, hogy nincs korosztályhoz köt­ve a filmjeim nézőközönsé­ge. Állítólag akad olyan négy­éves kisgyerek, aki megtanul­ta az Európa Camping egyik monológját. Meg nem is akarunk mi feltétlenül ab­szurd, avantgárd filmeket csinálni — csak a világ ilyen reakciókat vált ki belőlünk. Legközelebb például mese­filmet szeretnék készíteni a kis vakondról, aki kénytelen a föld alól a föld felszínére Amikor legutóbb beszélget­tünk, boldog volt és rohant. A West Side Story előadása előtt még telefonhoz hívták, színésztársai ünnepelték a színpadon, elnézést kért, hogy alig van ideje a kérdéseimre válaszolni, és az öltözőbe sie­tett. Ez január végén történt, és akkor már tudtuk, hogy eMeRton-díjat kap február 5-én. Azt mondta: „nagyon jól indul ez az év, lekopo­gom. Remélem, hasonlóan folytatódik majd.” Nem tudom, milyen jegy­ben született, és hogy hisz-e a csillagok jóslataiban. Egy bizonyos: a sikersorozat foly­tatódik. De ha már a csillag­képnél tartunk, a Skorpió megeszi az Ikreket reggelire című játékfilmben is emlé­kezetes alakítást nyújtott. A Vígszínházban a Padlás és a West Side Story számára még mindig örömjáték. Maria sze­repére nagy energiával ké­szült. Rááldozta a tavalyi költözni és itt többek között rászólnak, hogy nem járhat nadrág nélkül. Ezért elindul, hogy nadrágot szerezzen ma­gának. — Filmjeit írja, rendezi és játszik is bennük, ugyanak­kor szerepelt dialógusíró­ként és színészként Szomjas György Roncsfilmjében, il­letve színészként az Indián­télben. — Mindegyik munka más­más jellegű volt. Nekem ez a főiskolát is jelenti. Meg azt, hogy egyre inkább elfogad­nak a szakmában, örülök, hogy dolgozhatok, hogy ke­resnek, de nem szeretném, ha elsikkadna a segítőim ne­ve. Hiszen többek között Do­bos Máriának, Pálos György­nek, Gazdag Tibornak is [kö­szönhetem, amit elértem. Sz. Z. L. nyarat. Megérte. Eszenyi Eni­kő rendezése beért. Ezt jel­zi, hogy rövidesen újabb sze­reposztásban fut tovább a da­rab a színház ideiglenes zá­rásáig. Pápai Erika mostantól Já- szai-díjas színésznőnk. Gra­tulálunk ! v. a. Tyúk, disznó, vakond Jól indult ez az év, lekopogom Művészeti díjak Balatoni számvetés BALÁZS BCLA-D1J Arval Jolán, a Magyar Televí­zió Fiatal Művészeik Stúdiója ve­zetője, Balogh Gábor, a Magyar Filmgyártó Vállalat operatőre, Endrényi Egon reklámfotóé, az mterpress Serviz ügyvezetője, Felvidéki Judit, a Magyar Tele­vízió Rendezői Alkotó Irodája rendezője. Czipauerné Hap Mag­da, a Pannónia Film Vállalat filmvágója, Király Jenő, az ELTE Közművelődési Tanszéke oktató­ja, A Magyar Film Múltja és Jö­vője Alapítvány alapítóinak diját Gyürei Vera, az alapítvány ve­zetője veszi át. Mester József, a Magyar Mozi- és Videofilmgyár filmoperatőir-rendezője. Rigó Mária, a Magyar Filmgyártó Vállalat vágója, Szőke András, a Magyar Filmgyártó Vállalat rendezője. JÁSZAI MARI-DÍJ Egri Márta színművész, Faze­kas István, a Veszprémi Petőfi Színház színművésze, Menczel Róbert, a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház díszlettervező­je, Méhes László, a Vígszínház színművésze, Paudits Béla, a Ma­dách Színház színművésze. Pá­pai Erika, a Vígszínház színmű­vésze, Rátóti Zoltán, a Budapes­ti Kamaraiszínház színművésze, Rubold Ödön, a Nemzeti Színház színművésze, Szolnoki Tibor, a Fővárosi Operettszínház szín­művésze, Üjvári Zoltán, a Buda­pesti Kamaraszínház színművé­sze. JÓZSEF ATTILA-D1J Bisztray Árpád író, Farkas Ár­pád romániai magyar költő, köz­író, műfordító, Hárs Ernő költő, műfordító, Kukorelly Endre köl­tő, író, Lakatos Menyhért író, Lukácsy Sándor irodalomtörté­nész, kritikus, Mezey Katalin író, Szőcs Géza romániai magyar költő, Tarbay Ede író, költő, mű­fordító, Tőzsér Árpád szlovákiai magyar költő, kritikus, műfordí­tó. ERKEL FERENC-DfJ Kovács Sándor zenetörténész, kritikus, a Liszt Ferenc Zenemű­vészeti Főiskola egyetemi docen­se, Matz László, a Magyar Rá­dió zenei rendezője. HARANGOZÓ GYULA-DIJ Demcsák Ottó, a Győri Balett magántáncosa, Krámer György, a Rock Színház koreográfusa, Solymosi Zoltán, a Magyar Álla­mi Operaház magán táncosa, Zsu- ráfszky Zoltán, a Budapest Tánc- együttes művészeti vezetője. LISZT FERENC-DIJ Cseh Tamás, a Budapesti Ka­tona József Színház előadóművé­sze, Gergely Ferenc orgonamű­vész. a Liszt Ferenc Zeneművé­szeti Főiskola egyetemi tanára, a pesti Ferences Templom főor­gonistája. Gyöngyössy Zoltán fu­volaművész, a Liszt Ferenc Ze­neművészeti Főiskola Debreceni konzervatóriuma tanára, Horváth László, az Állami Hangverseny- zenekar klarinétművésze, Sza- kály Agnes cimbalomművész, a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola tanára, Szecső- di Ferenc hegedűművész, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Szegedi Konzervatóriuma tanéra. BALOGH RUDOLF-DIJ Bánkuti András, a Köztársaság szerkesztősége fotóriportere. Fe­jér Ernő fotóművész. FERENCZY NOÉMI-DIJ Jerger Krisztina művészettörté­nész, Kertészfi Ágnes üvegterve­ző iparművész, Kókay Krisztina textiltervező iparművész, Kótai József ötvösművész. Lovas Ilona textiltervező iparművész, Mezey László ipari formatervező. Nagy Alexandra ipari formatervező, Si­pos Enikő, a Magyar Nemzeti Múzeum főrestaurátora, Somogyi Pál belsőépítész, Thury Levente kerámikusművész. MUNKÁCSY MIHALY-DlJ Bakos Ildikó szobrász-érmész művész, Birkás Ákos festőmű­vész, Fehér László festőművész, Lantos Ferenc festőművész, Lois Viktor szobrászművész. Orosz István grafikusművész, Pauer Gyula szobrászművész, Réber László grafikusművész, karika­turista, Wahorn András képgra- fikus-művész, Wehner Tibor mű­vészeti író. HORTOBÁGYI KAROLY-DIJ Kristóf Krisztián zsonglőr. TÁNCSICS MIHÁLY-DÍJ Bánki András, a Magyar Hírlap főszerkesztő-helyettese, Bertha Bulcsu, az Élet és Irodalom fő- munkatársa, Bölcs István, a Magyar Rádió rovatvezetője, Fü­zes Oszkár, a Népszabadság mun­katársa, Szegő András, a Magyar Nők Lapja munkatársa, Végh Alpár-Sándor, a Pesti Hírlap fő- munkatársa. A tegnapi napon adták át az Ybl Miklós-, a Pro Regio-, az Új­hegyi Imre-, a Fasching Antal-, a Deák Ferenc-, az Eötvös Lo- ránd- és a Klauzál Gábor-díjakat is, Lassan két éve, hogy olva­sóink hétről hétre találkoz­hatnak lapunkban Bertha Bulcsu publicisztikáival. Sőt, tudjuk, hogy megszerették ezeket az írásokat. Sokszo­ros hát az örömünk, hogy a szerző újságírói elismerés­ben részesült, Táncsics. Mi- hály-díjat kapott. Csupán az keseríti meg a szép pillana­tot, hogy Bertha Bulcsu nem tudta személyesen átvenni a díjat, mivel súlyos műtét előtt áll, lakáshoz kötve él. — Kicsit zavarban vagyok, hiszen munkatársunkat kell ezúttal interjúalanyként meg­szólaltatnom. — Magam is sokszor ké­szítettem interjúkat. Három­négy kötetem is megjelent, például az Írók, színészek, börtönök. De előbb voltam novellista és sokszor engem kérdeztek. Mindkét oldalról ismerem a műfajt és úgy vé­lem, tulajdonképpen mind­egy, hogy ki kérdez és ki vá­laszol. Két szellem, két gon­dolkodás találkozik, beszél­get. Talán azt is mondhatom, az interjú intézményesített indiszkréció. — Ebbe belefér, hogy meg­tudjuk, milyen gondolatok foglalkoztatják most.. — Lassan elkészül az új novelláskötetem, ennek az első, nyitó darabját kell még megírnom. A történet a Ba­latonon játszódik, de nem nyáron, hanem ősszel, ami­kor a turisták már elmen­tek. Egyébként egyes no­velláknak a negyvenhat- negyvenhetes év, másoknak az ötvenes évek adják a kör­nyezetét. Én Keszthelyen érettségiztem, Balatongyörö­kön éltem sokáig. És azt hi­szem, a műtét előtt termé­szetes, hogy az ember össze­gez, visszatekint. Zé

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék