Népszava, 1993. március (121. évfolyam, 50–75. sz.)
1993-03-15 / 62. szám
NÉPSZAVA 1993. MÁRCIUS 16., KEDD A VMDK nem akar határváltozást Ágoston András nyilatkozata újvidéki tudósítónknak Ágoston Andrást, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének elnökét és a VMDK-t egyre gyakrabban érik olyan vádak, hogy a Vajdaság, illetve Észak - Bácska elszakadását szorgalmazzák. Egybelgrádi esti lap addig ment,hogy azt állította: Ágoston Temeriben új házat vett a szeparatizmust hirdető magyarországi pártok és a magyar kormány pénzén. Interjúnk ebben a házban készült. Újnak új, de a vakolat hiányzik, s az udvar sem arról árulkodik, hogy gazdája kertészt tartana. A házával kapcsolatos megjegyzést Ágoston nem kommentálja. — A nemzetközi porondon bárhol szólunk autonómiakoncepciónkról, mindig hangsúlyozzuk, hogy nem kívánunk határokat változtatni. Ezt mindenhol nagyra értékelik. Nemzetközi bemutatkozásaink, beszélgetéseink során tárgyaló feleink leginkább arra figyelmeztetnek, hogy a szerb kormány az autonómiát az elszakadás első lépcsőfokának tartja. Erre az a válaszom, hogy maga a szerb kormány is tudja, valótlanságot állít, s ilyen kijelentésük csak propagandacélokat szolgálhat. Tudják jól, hogy a magyar állam, annak a vezetősége nem juthat be az Európai Közösségbe, ha határkérdésekkel viaskodik. Tény, hogy a VMDK kapcsolatot tart fenn minden magyarországi párttal, és a mindenkori magyar kormánnyal, de senki sem szólított fel bennünket az elszakadásra. Szerbia nem nézi jó szemmel az önkormányzatra való törekvést. — Tisztában vagyok azzal, hogy egyetlenegy szerbiai párt sem támogatja elképzeléseinket, ezért minden erőnkkel arra törekszünk, hogy a nemzetközi színtéren egyre érthetőbbé tegyük a hármas autonómiakoncepciót, s meggyőzzük a nemzetközi közvéleményt arról, hogy egy ilyen önkormányzat létrehozása a kisebbségek számára hosszú távú megoldást jelenthet. Mit tesz a VMDK, ha Szerbiában polgárháború lesz? — Először is megpróbáljuk a vajdasági magyarságot nemzetközi védelem alá helyezni. Ha ennek ellenére is atrocitások, tömeggyilkosságok történnek, továbbra is érvényes a VMDK álláspontja, a menekülésre való felhívás. Biztos vagyok benne, hogy felhívásunk után tíz nap alatt százötvenezer magyar hagyná el a Vajdaságot. A VMDK milyen lépéseket tett annak érdekében, hogy minél előbb megvalósuljon a hármas autonómia? — A nemzetközi porondon sikerült megértetnünk, hogy követelésünkkel nem az elszakadást szorgalmazzuk, hanem a vajdasági magyarság megmaradását. Ígéretet kaptunk, hogy az Európai Közösség nem alkalmaz kettős mércét a kisebbségek státusával kapcsolatban. A napokban Hollandiában voltam, a holland parlament és a kormány képviselői fogadtak. Beszélgetőtársaim rendkívül tájékozottak voltak, és az apró részletekig mindenre kíváncsiak voltak. Sem Hollandiában, sem korábban nem tapasztaltam, nem hallottam kifogást az autonómiakoncepciónkra. Itthon annál több megjegyzés van rá, gondolok itt a vajdasági magyarság körében kialakult vitára. — Ezek a megjegyzések nem eléggé világosak. A VMDK-nak van egy nemzetközileg elfogadott autómiamodellje, mely a vajdasági magyarság körében is legitimitást nyert. A választásokra ugyanis úgy mentünk ki, hogy szórólapokon arra szólítottuk fel a szavazópolgárokat, szavazzanak a magyar autonómiára. A vajdasági magyarság nyolcvan százaléka a VMDK-ra szavazott. Mindazokat a bírálatokat, amelyek a magukat demokratikusnak nevező szerb pártokba szorult magyarok részéről Várady Tiborral az élen elhangzottak, politikai bírálatoknak tekintjük, és figyelembe vesszük. Az önkormányzat megvalósítása során valószínűleg lesz olyan javaslat, ötlet, melyet be is építhetünk koncepciónkba. A helyhatósági választásokon Szabadkán, Kanizsán, Zentán, Adán, Becsén, Topolyán és Kishegyesen a VMDK győzött. Alkalmazhatók-e ezekben a községekben az autonómiakoncepció egyes elemei? — Igen, de a központosítás miatt a helyi önkormányzat hatásköre túlságosan leszűkült. A helyi önkormányzatok között kitűnő az együttműködés. Jelentőseknek tartom azokat a találkozókat, melyeket a polgármesterek rendszeresen tartanak azzal a céllal, hogy egybehangolják a helyi önkormányzatok politikáját. Az úgynevezett személyi önkormányzat kialakítása terén is tettünk egy fontos lépést. Megkértük a tartományi hírközlő eszközök szerkesztőségeit, hogy közösen teremtsük meg az autonómia tájékoztatási alapjait. Lassan megérnek a feltételek arra, hogy ezekről a kérdésekről konkrétan beszélgessünk. A VMDK vállalja a magyar nyelvű tájékoztatás megszervezését, de ehhez előbb a tartományi parlamentnek le kell mondania alapítói jogáról. Tóth Béla Igént jelent meg a Magyar Szó Napilap nélkül maradt a vajdasági magyarság. Az okokról Bálint Sándor, a Magyar Szó főszerkesztője elmondta, hogy az alapító, a Tartományi Képviselőház és a lapkiadója, a Fórum közvállalat Maróti Miklóssal az élen már hosszabb ideje semmit sem tesz a lap megjelenésének a szavatolásáért. A főszerkesztő elmondta, hogy tudomása van arról: már volt jelentkező, aki az alapítóval arról tárgyalt, hogy tizenöt-húsz emberrel másik napilapot készít. Olyan ötletek is elhangzottak ugyanezekben a körökben, hogy a Magyar Szó ezentúl csak csütörtökön és vasárnap jelenjen meg. Enynyi emberrel az Újvidéken megjelenő szerb nyelvű napilapot lehetne esetleg lefordítani, és olyan magyar nyelvű újságot összeállítani, melynek semmi köze nem lenne a vajdasági magyarsághoz. T. B. Izraeli erőszakhullám Hétfőn reggel egy ciszjordániai palesztin fiatal késsel rátámadt az izraeli Afulában egy külföldi turistára, aki kisebb sérülést szenvedett. Egy izraeli a Golán fennsíkon rálőtt egy terroristának nézett helyi drúzra, súlyosan megsebesítve őt. Aláírásgyűjtés Fiunar ellen Hétfőn, Georghe Funar polgármester hivatalba lépésének évfordulóján a demokratikus ellenzéket tömörítő pártszövetség — a Romániai Demokratikus Konvenció — megyei szervezetének felhívására hivatalosan is megkezdődött az aláírásgyűjtés Kolozsváron az elöljáró leváltása érdekében. Az akció iránt élénk az érdeklődés. Sokan tudakozódnak, hol lehet aláírni az erre a célra a Konvenció pártjainál felfektetett íveket. KUrosi tudósítónk jelentés. Ha Haider, akkor Alfonz... Ezt mondogatják mostanában a bécsi polgárok egymásnak az utcán, a kávéházban. Kis mosollyal nyugtázzák, hogy a másiknak is ez a véleménye. Rajtuk kívül persze, másutt nem értik, miről van szó. Akárcsak néhány más nyugat-európai országnak, Ausztriának is megvan a maga „kis Hitlere”, az a politikusa, akit az államelnök és a miniszterelnök (ha udvarias hangulatban van) úgy titulál, hogy „ittmaradt tegnapelőttről.. A Szabadságpárt elnökének Jörg Haidernek — szerencsére még annyira sem megy jól, mint, mondjuk, Le Pennek Franciaországban. Tény, hogy megkapta a szavazatokat, amelyek segítségével beülhet néhányadmagával a parlamentbe. De felszólalásaival — amelyek alkalmával már egészen jól utánozza Hitler fejmozgását, hangját — mindent arat, csak sikert nem. A Tisztelt Házban már a szemébe mondják, hogy nevetséges, nem lehet komolyan venni. És — amint legutóbb kiderült — tettei sem sikeresebbek, mint kirohanásai. Addig erősködött, amíg megszerezte a kellő számú aláírást a népszavazás megszervezéséhez, amelyet, ha megnyer, annyit ér el, hogy a törvényhozás elé viheti „az idegenek kérdését” Ausztriában. Nem nyerte meg. A nagy napot követően viszont az esti tévéhíradóban odaült a képernyő elé Jörg Haider Szabadságpártjának öt képviselője, élükön Heide Schmidttel, a Ház harmadik elnökével. Bejelentette, hogy kiléptek a Szabadságpártból, amely annyira jobbra tolódott, hogy tisztességes politikus nem állhat velük szóba, és megalakították a Liberális Fórumot. Ugyanezen az estén az osztrák televízió egy asztalhoz ültette — két másik képviselővel együtt — Jörg Haidert, és hajdani helyettesét, Heide Schmidtet. Ez utóbbi elmondta, ami a szívén feküdt. A bajusztalan kis Hitler alig győzött védekezni. Azóta egy hatodik képviselő is hátat fordított Haidernek. A Liberális Fórum — egyelőre még csak klub — ott ül a parlamentben. A Tisztelt Ház szocialista elnöke, Heinz Fischer kiharcolta, és jogi formákkal alá is támasztotta jelenlétét. Kijelentette, hogy ez a társaság talán keményebb ellenzéke lesz a most vezető nagykoalíciónak , demokraták, komolyak és európai módon viselkednek. Heide Schmidt a napokban tájékoztatta a nagyszámú érdeklődőt alakuló pártjának most kidolgozásra kerülő alapelveiről a bécsi Ferstl-palotában. Sok tapssal és virággal jutalmazták a negyvenes éveiben járó, bátor politikusnőt. Az esten ott volt, és hangját is hallatta az osztrák főváros egyik fiatal, tehetséges, sokat szerepeltetett színészek Haider: Az Alfonz. Vándor Györgyi A majdnem elmaradt műsor Költői hagyományőrzők Pesten ötvenen jöttek Költőről Budapestre, hogy a Kereszténydemokrata Néppárt elvben három napra szóló meghívásának eleget tegyenek. Az ide- és a hazautazás miatt ugyanis a Petőfi hagyományőrző egyesület felnőtt és diák tagjai csupán egy teljes és két fél napon át élvezhették az anyaországi szervezők vendéglátását. Hónapok óta készültek arra, hogy bezárt világukból végre kilépve, a legtöbbet, a legszebben mondják el a forradalom költőjéről, Petőfi Sándorról, akinek a kultuszát koltó népe a magyarságtudat ápolására, védelmére használ. A kis csapat repertoárján Petőfi-verseken és -dalokon kívül magyar táncok, illetve a forradalom idején játszódó jelenetek szerepeltek. Hogy a péntek esti, üzenetet hozó műsor majdnem elmaradt a mintegy másfél száz összesereglett néző ellenére, annak az volt az oka, hogy a KDNP székházának dobogós nagytermében a párt több vezetője és vagy ötven tagja a médiaügyről tartott zártkörű vitát. Így a kohóiak a földszinti kis helyiségbe szorultak, ahol a terem adottságai szinte lehetetlenné tették a táncok és a jelenetek bemutatását. Ám végül is túltették magukat a méltatlan, a „szegény rokonnal” szemben tanúsított szervezői magatartáson. Hiszen végül is dr. Varga László, a KDNP alelnöke „olyan szépen beszélt”, és jelenlétével megtisztelte őket falujuk szeretett, egykori grófjának, Teleki Sándornak a rokona, Teleki János is. Sőt, Dénes János független képviselő ugyancsak beült a nézők közé úgy félidőben, aki a pártás kislányok táncát a többi résztvevővel együtt visszatapsolta. A koltói vendégek ugyanakkor sérelmezték, hogy a pártvitán jelen levő Pálfy G. István sietős távozását nem tudta megakadályozni az sem, hogy a koltói hagyományőrzők többedmagával őt is vendégül látták már néhányszor a Partiumban ... Rendőrök a CBC Hungarynál Megakadályozták a tévéadást A Frekvenciagazdálkodási Intézet munkatársai, kommandósok segítségével vasárnap éjjel behatoltak a CBC Hungary Kereskedelmi Televízió mátyásföldi épületébe és a március 15-re tervezett próbaadáshoz nélkülözhetetlen berendezéseket leszerelték, majd ismeretlen helyre szállították. Ezzel megakadályozták, hogy a sajtószabadság napján a nyilvánosság elé léphessen a mátyásföldi független televíziós állomás — nyilatkozta hétfőn Rajki Márton, a CBCH jogi képviselője. A CBCH álláspontja szerint: ez a lépés ellentétes a jogszabályokkal és figyelmen kívül hagyja a Fővárosi Bíróság jogerős ítéletét. A bíróság ugyanis hatályon kívül helyezte a Frekvenciagazdálkodási Intézet egy korábbi határozatát, melyben az intézet elutasította a CBCH frekvenciakérelmét — adta tudtul Rajki Márton. Kormos Endre, a BRFK sajtóosztályának ügyeletese az MTI érdeklődésére elmondta: az intézet egyébként hatósági jogkörrel rendelkező munkatársai nem kommandósokkal, hanem rendőrökkel érkeztek a helyszínre, miután a Frekvenciagazdálkodási Intézet embereit egy vagyonvédelmi kft. fegyveres őre nem engedte be a televíziós állomásra. Az intézkedésre pedig azért volt szükség, mert az intézet az állomás próbaadását törvénytelen kalózadásnak minősítette, miután a CBCH- nak nincs sugárzási engedélye. Parragh Gábor, a Frekvenciagazdálkodási Intézet vezetője már pénteki nyilatkozatában jelezte: a próbasugárzás törvénytelen, hiszen az eredetileg az orosz televízió számára kiállított engedély, a CBCH képviselőjének véleményével ellentétesen, nem ruházható át. Az intézet pedig a fennálló törvények értelmében sem erre az egy alkalomra, sem a későbbiekben nem adhat ki műsorszórási engedélyt. (MTI) 3 NAPRÓL NAPRA Szerdahelyi Csaba Márciusok és októberek Néhány száz házat nem lobogóztak fel március 15-e tiszteletére, s néhány száz egyetemista nem vállalta a politikusi felkérést, hogy a központi ünnepségen sorfalat álljanak. Mindkét hírt a csúcsformába lendülő szabad magyar rádióban hallottam, akkor, amikor éppen húsz esztendeje annak, hogy 125 éves volt az 1848-as forradalom. Hogy mindez túl bonyolult? Dehogy, legfeljebb csak kissé nehéz ma régi emlékek és új elvárások között eligazodni. Kezdem hát a végén, mert a kerek évszámokkal magam is könnyebben boldogulok. Jó régen volt, pontosan húsz éve, hogy 1973- ban, az új gazdasági mechanizmus magaslatairól lecsúszva a pesti (és több nagy vidéki város) fiatalsága a szokásosnál is nagyobb szervezkedésbe kezdett március idusán. Abban az esztendőben nemcsak a 125. jubileumi megemlékezés adta az apropót A saját ünneplésre, hanem valahogy minden összejött. Keserűség, harag, reményvesztettség. A márciusi ifjak (akik akkor még valóban márciusiak voltak és nem októberiek) a központi rendezvényeken akkor sem vettek részt, ám este a Petőfi-szobornál gyülekezve riogatták a hatalmat. De a párt felkészült a „csatára”, rendőrökkel, munkásőrökkel, ifjúgárdistákkal, civil ruhás besúgókkal töltötte meg a teret. Jelszavak mégis röpködtek, szabadságért mégis kiáltottak, az oroszok kivonulását mégis követelték, egy-egy szál virágot mégis elhelyeztek a szobor talapzatán. A leghangosabbakat és a legcsendesebbeket mégis megverték, letartóztatták, mert a kiáltás és csend egyformán idegesítette a rend fenntartóit. Azon a márciusi estén sok könnycsepp hullott, sok hivatalos parancsra fellobogózott házban mosógépbe kerültek a véres-koszos ruhadarabok, sok kapitányságon túlórázott a pofonosztó, gumibotozó önkény. És másnap, harmadnap fiatalok százait hívatták be munkahelyi főnökeikhez, gimnáziumi igazgatókhoz, hogy a feljelentések, besúgások alapján kit kirúgjanak, kit meg csak megdorgáljanak. Találkoztam becsületes igazgatókkal is. És azóta is találkozom szüntelen olyanokkal, akik nem kérkednek azzal, hogy ’73 kis, hétköznapi hősei lettek volna. A hatalom persze sokat tanult a „háborúból”, a jövőben még jobban erősítette a helyszíneket, kötelezte az iskolákat a délutáni programokra, és időben lekapcsolta a fő szervezőket. És hosszú évekre valóban halkabb szavú, magába fordult március tizenötödikék következtek. Erre most, amikor „szabad” (vagy talán kell?) ünnepelni, ezek a makacs ifjak nem vállalják a sorfalállást, a házakat meg nem lobogózzák fel! De arra gondolt-e valaki, hogy szükség van-e sorfalra, s eszünkbe jutott-e az, hogy talán nincsenek is meg a lobogók?! Mert ha a pirosbetűs ünnepen a sorfalállítás a legfontosabb, akkor régen rossz. Ha pedig nincs zászló, akkor nincs mit kitűzni a kapu fölé. (És kapu van-e?) Aztán az eszébe jutott-e a nagy szervezőnek, hogy ünnepelni eztán is csak az fog és úgy, aki örül, hogy ünnepelhet, és úgy, ahogy neki tetszik. És ha van mit ünnepelni, és ha tetszik, akkor majd nyakába veszi az egykori csendes „forradalmár” a gyereket, és kimegy az utcára. Visszamegy oda, ahol egykor megverték, s ahol soha nem gyógyítják be lelki sebeit. Aztán megmutatja a gyereknek, hogy a rendőrök milyen pillanatok alatt zárták le a Párizsi udvart, és még arra is emlékszik, hogy honnan vezényelték a lovasattakat. Igen, egyszer majd mindezt megmutatja, mert az csak és kizárólag a gyerekre tartozik. Ma még kevesen mutogatnak. Mert napokon át harsogta rádió-televízió, hogy a parlamenti pártok megegyeztek a közös, politikamentes megemlékezésről. Megszületett hát az első ünneppaktum is! Jó időket élünk. Demokraták, kereszténydemokraták, kisgazdák, szabaddemokraták, szocialisták és korosodó fiatal demokraták elérték, hogy közös legyen az emlékezés. Kevés politikával és sok kultúrával. Meg a történelmi helyszínek hagyományos végiglátogatásával. Meg fáklyával, énekszóval. Meg dalokat énekelve, a Himnuszt és a Nemzeti dalt. Meg Gábor Áront. Maga lett volna a csoda, ha egységes lett volna az ünnep, ha a politikai környezetbe ágyazás miatt nem lettek volna különböző rendezvények. De voltak. A politikai mocsárba hajtott Magyarországon ez nem is lehetett másképpen. S azon már nem is csodálkozhatunk, hogy a pártfelhívást csak a Demokratikus Charta fogadta el, míg a magyar utasok ismét fittyet hánytak az egészre. Persze az lenne az igazi, ha már jövőre nem kellene „egyeztetni”, másnapon felvonulni, gesztenyésen izzó parazsakon ordítozni. Az jó lenne, nagyon jó. Mint ahogy az már most is nagyon jó volt, hogy tegnap viszonylagos nyugalomban és valamivel kevesebb gyűlölködés közepette ünnepelhetett a határainkon túli magyarság. S talán mindennél már csak az lenne a legjobb, ha a márciusi ifjak lendületét és az igazi októberi veteránok elégedetlenségét úgy értékelnénk, ahogy kell. S akkor valószínűleg 1848 és 1956 között is kizárólag igazi párhuzamokat vonnánk. De ma még ez is csak álom. Mert Márciusból és Októberből is a leghangosabbak akarnak hasznot húzni, jól bevált módon, a nép nevében jelszavakat harsogva. Aztán az emberek ezt elfogadják vagy nem fogadják el. S ha nem fogadják el, akkor nem lobogózzák fel a házakat, nem állnak sorfalat ünnepségeken. Mondván, még nem készültek fel a feladatra. S alighanem ez nem az emberek hibája.