Népszava, 1993. március (121. évfolyam, 50–75. sz.)

1993-03-15 / 62. szám

NÉPSZAVA 1­99­3. MÁRCIUS 16., KEDD A VMDK nem akar határváltozást Ágoston András nyilatkozata újvidéki tudósítónknak Ágoston Andrást, a Vajdasá­gi Magyarok Demokratikus Közösségének elnökét és a VMDK-t egyre gyakrabban érik olyan vádak, hogy a Vajdaság, illetve Észak - Bácska elszakadását szorgal­mazzák. Egy­­belgrádi esti lap addig ment,­­hogy azt ál­lította: Ágoston Temeriben új házat vett a szeparatiz­must hirdető magyarországi pártok és a magyar kormány pénzén. Interjúnk ebben a házban készült. Újnak új, de a vakolat hiányzik, s az ud­var sem arról árulkodik, hogy gazdája kertészt tarta­na. A házával kapcsolatos megjegyzést Ágoston nem kommentálja. — A nemzetközi porondon bárhol szólunk autonómia­koncepciónkról, mindig hangsúlyozzuk, hogy nem kí­vánunk határokat változtat­ni. Ezt mindenhol nagyra ér­tékelik. Nemzetközi bemu­tatkozásaink, beszélgeté­seink során tárgyaló feleink leginkább arra figyelmeztet­nek, hogy a szerb kormány az autonómiát az elszakadás első lépcsőfokának tartja. Erre az a válaszom, hogy maga a szerb kormány is tudja, valótlanságot állít, s ilyen kijelentésük csak pro­pagandacélokat szolgálhat. Tudják jól, hogy a magyar állam, annak a vezetősége nem juthat be az Európai Kö­zösségbe, ha határkérdések­kel viaskodik. Tény, hogy a VMDK kapcsolatot tart fenn minden magyarországi párt­tal, és a mindenkori magyar kormánnyal, de senki sem szólított fel bennünket az el­szakadásra. Szerbia nem nézi jó szem­mel az önkormányzatra való törekvést. — Tisztában vagyok azzal, hogy egyetlenegy szerbiai párt sem támogatja elképze­léseinket, ezért minden erőnkkel arra törekszünk, hogy a nemzetközi színtéren egyre érthetőbbé tegyük a hármas autonómiakoncep­ciót, s meggyőzzük a nem­zetközi közvéleményt arról, hogy egy ilyen önkormány­zat létrehozása a kisebbsé­gek számára hosszú távú megoldást jelenthet. Mit tesz a VMDK, ha Szerbiában polgárháború lesz? — Először is megpróbáljuk a vajdasági magyarságot nemzetközi védelem alá he­lyezni. Ha ennek ellenére is atrocitások, tömeggyilkossá­gok történnek, továbbra is érvényes a VMDK álláspont­ja, a menekülésre való fel­hívás. Biztos vagyok benne, hogy felhívásunk után tíz nap alatt százötvenezer ma­gyar hagyná el a Vajdasá­got. A VMDK milyen lépéseket tett annak érdekében, hogy minél előbb megvalósuljon a hármas autonómia? — A nemzetközi porondon sikerült megértetnünk, hogy követelésünkkel nem az el­szakadást szorgalmazzuk, ha­nem a vajdasági magyarság megmaradását. Ígéretet kap­tunk, hogy az Európai Kö­zösség nem alkalmaz kettős mércét a kisebbségek státu­sával kapcsolatban. A napok­ban Hollandiában voltam, a holland parlament és a kor­mány képviselői fogadtak. Beszélgetőtársaim rendkí­vül tájékozottak voltak, és az apró részletekig minden­re kíváncsiak voltak. Sem Hollandiában, sem korábban nem tapasztaltam, nem hal­lottam kifogást az autonó­miakoncepciónkra. Itthon annál több meg­jegyzés van rá, gondolok itt a vajdasági magyarság köré­ben kialakult vitára. — Ezek a megjegyzések nem eléggé világosak. A VMDK-nak van egy nemzet­közileg elfogadott autómia­­modellje, mely a vajdasági magyarság körében is legiti­mitást nyert. A választások­ra ugyanis úgy mentünk ki, hogy szórólapokon arra szó­lítottuk fel a szavazópolgá­rokat, szavazzanak a magyar autonómiára. A vajdasági magyarság nyolcvan százalé­ka a VMDK-ra szavazott. Mindazokat a bírálatokat, amelyek a magukat de­mokratikusnak nevező szerb pártokba szorult magyarok részéről Várady Tiborral az élen elhangzottak, politikai bírálatoknak tekintjük, és fi­gyelembe vesszük. Az önkor­mányzat megvalósítása során valószínűleg lesz olyan ja­vaslat, ötlet, melyet be is építhetünk koncepciónkba. A helyhatósági választá­sokon Szabadkán, Kanizsán, Zentán, Adán, Becsén, Topo­lyán és Kishegyesen a VMDK győzött. Alkalmazha­­tók-e ezekben a községekben az autonómiakoncepció egyes elemei? — Igen, de a központosítás miatt a helyi önkormányzat hatásköre túlságosan leszű­kült. A helyi önkormányza­tok között kitűnő az együtt­működés. Jelentőseknek tar­tom azokat a találkozókat, melyeket a polgármesterek rendszeresen tartanak azzal a céllal, hogy egybehangol­ják a helyi önkormányzatok politikáját. Az úgynevezett személyi önkormányzat ki­alakítása terén is tettünk egy fontos lépést. Megkértük a tartományi hírközlő eszkö­zök szerkesztőségeit, hogy közösen teremtsük meg az autonómia tájékoztatási alapjait. Lassan megérnek a feltételek arra, hogy ezekről a kérdésekről konkrétan be­szélgessünk. A VMDK vál­lalja a magyar nyelvű tájé­koztatás megszervezését, de ehhez előbb a tartományi parlamentnek le kell mon­dania alapítói jogáról. Tóth Béla Igént jelent meg a Magyar Szó Napilap nélkül maradt a vaj­dasági magyarság. Az okok­ról Bálint Sándor, a Magyar Szó főszerkesztője elmondta, hogy az alapító, a Tartomá­nyi Képviselőház és a lap­­ki­adója, a Fórum közvállalat Maróti Miklóssal az élen már hosszabb ideje semmit sem tesz a lap megjelenésének a szavatolásáért. A főszer­kesztő elmondta, hogy tu­domása van arról: már volt jelentkező, aki az alapítóval arról tárgyalt, hogy tizenöt-húsz emberrel másik napilapot készít. Olyan ötletek is elhang­zottak ugyanezekben a körökben, hogy a Magyar Szó ezentúl csak csütörtökön és vasárnap jelenjen meg. Eny­­nyi emberrel az Újvidéken megjelenő szerb nyelvű na­pilapot lehetne esetleg lefor­dítani, és olyan magyar nyel­vű újságot összeállítani, melynek semmi köze nem lenne a vajdasági magyar­sághoz. T. B. Izraeli erőszakhullám Hétfőn reggel egy ciszjordá­­niai palesztin fiatal késsel rátámadt az izraeli Afulá­­ban egy külföldi turistára, aki kisebb sérülést szenve­dett. Egy izraeli a Golán fennsíkon rálőtt egy terroris­tának nézett helyi drúzra, súlyosan megsebesítve őt. Aláírásgyűjtés Fiunar ellen Hétfőn, Georghe Funar pol­gármester hivatalba lépésé­nek évfordulóján a demok­ratikus ellenzéket tömörítő pártszövetség — a Romániai Demokratikus Konvenció — megyei szervezetének felhí­vására hivatalosan is meg­kezdődött az aláírásgyűjtés Kolozsváron az elöljáró le­váltása érdekében. Az akció iránt élénk az ér­deklődés. Sokan tudakozód­nak, hol lehet aláírni az erre a célra a Konvenció pártjai­nál felfektetett íveket. KUrosi tudósítónk jelentés. Ha Haider, akkor Alfonz... Ezt mondogatják mostaná­ban a bécsi polgárok egy­másnak az utcán, a kávé­házban. Kis mosollyal nyugtázzák, hogy a másik­nak is ez a véleménye. Rajtuk kívül persze, másutt nem értik, miről van szó. Akárcsak néhány más nyugat-európai országnak, Ausztriának is megvan a maga „kis Hitlere”, az a politikusa, akit az államel­nök és a miniszterelnök (ha udvarias hangulatban van) úgy titulál, hogy „itt­maradt tegnapelőttről.. A Szabadságpárt elnöké­nek Jörg Haidernek — szerencsére még annyira sem megy jól, mint, mond­juk, Le Pennek Franciaor­szágban. Tény, hogy megkapta a szavazatokat, amelyek se­gítségével beülhet­ néhá­­nyadmagával a parlament­be. De felszólalásaival — amelyek alkalmával már egészen jól utánozza Hit­ler fejmozgását, hangját — mindent arat, csak sikert nem. A Tisztelt Házban már a szemébe mondják, hogy nevetséges, nem lehet komolyan venni. És — amint legutóbb kiderült — tettei sem sikeresebbek, mint kirohanásai. Addig erősködött, amíg megszerezte a kellő számú aláírást a népszavazás megszervezéséhez, amelyet, ha megnyer, annyit ér el, hogy a törvényhozás elé viheti „az idegenek kérdé­sét” Ausztriában. Nem nyerte meg. A nagy napot követően viszont az esti tévéhíradó­ban odaült a képernyő elé Jörg Haider Szabadság­­pártjának öt képviselője, élükön Heide Schmidt­­tel, a Ház harmadik elnö­kével. Bejelentette, hogy kiléptek a Szabadságpárt­ból, amely annyira jobbra tolódott, hogy tisztességes politikus nem állhat velük szóba, és megalakították a Liberális Fórumot. Ugyanezen az estén az osztrák televízió egy asz­talhoz ültette — két másik képviselővel együtt — Jörg Haidert, és hajdani helyet­tesét, Heide Schmidtet. Ez utóbbi elmondta, ami a szívén feküdt. A bajusz­talan kis­ Hitler alig győ­zött védekezni. Azóta egy hatodik kép­viselő is hátat fordított Haidernek. A Liberális Fó­rum — egyelőre még csak klub — ott ül a parlament­ben. A Tisztelt Ház szocia­lista elnöke, Heinz Fischer kiharcolta, és jogi formák­kal alá is támasztotta je­lenlétét. Kijelentette, hogy ez a társaság talán kemé­nyebb ellenzéke lesz a most vezető nagykoalíció­nak , demokraták, ko­molyak és európai módon viselkednek. Heide Schmidt a napok­ban tájékoztatta a nagy­számú érdeklődőt alakuló pártjának most kidolgozás­ra kerülő alapelveiről a bécsi Ferstl-palotában. Sok tapssal és virággal jutal­mazták a negyvenes évei­ben járó, bátor politikus­nőt. Az esten ott volt, és hang­ját is hallatta az osztrák főváros egyik fiatal, tehet­séges, sokat szerepeltetett színésze­k Haider: Az Alfonz. Vándor Györgyi ­ A majdnem elmaradt műsor Költői hagyományőrzők Pesten ötvenen jöttek Költőről Bu­dapestre, hogy a Keresztény­­demokrata Néppárt elvben három napra szóló meghívá­sának eleget tegyenek. Az ide- és a hazautazás miatt ugyanis a Petőfi hagyomány­­őrző egyesület felnőtt és di­ák tagjai csupán egy teljes és két fél napon át élvezhet­ték az anyaországi szervezők vendéglátását. Hónapok óta készültek arra, hogy bezárt világukból végre kilépve, a legtöbbet, a legszebben mond­ják el a forradalom költőjé­ről, Petőfi Sándorról, akinek a kultuszát koltó népe a ma­gyarságtudat ápolására, vé­delmére használ. A kis csa­pat repertoárján Petőfi-ver­­seken és -dalokon kívül ma­gyar táncok, illetve a forra­dalom idején játszódó jele­netek szerepeltek. Hogy a péntek esti, üzene­tet hozó műsor majdnem el­maradt a mintegy másfél száz összesereglett néző el­lenére, annak az volt az oka, hogy a KDNP székházának dobogós nagytermében a párt több vezetője és vagy ötven tagja a médiaügyről tartott zártkörű vitát. Így a kohóiak a földszinti kis helyiségbe szorultak, ahol a terem adott­ságai szinte lehetetlenné tet­ték a táncok és a jelenetek bemutatását. Ám végül is túltették magukat a méltat­lan, a „szegény rokonnal” szemben tanúsított szervezői magatartáson. Hiszen végül is dr. Varga László, a KDNP alelnöke „olyan szépen be­szélt”, és jelenlétével meg­tisztelte őket falujuk szere­tett, egykori grófjának, Te­leki Sándornak a rokona, Teleki János is. Sőt, Dénes J­ános független képviselő ugyancsak beült a nézők kö­zé úgy félidőben, aki a pár­tás kislányok táncát a többi résztvevővel együtt vissza­­tapsolta. A koltói vendégek ugyan­akkor sérelmezték, hogy a pártvitán jelen levő Pálfy G. István sietős távozását nem tudta megakadályozni az sem, hogy a koltói hagyo­mányőrzők többedmagával őt is vendégül látták már né­hányszor a Partiumban ... ­ Rendőrök a CBC Hungarynál Megakadályozták a tévéadást A Frekvenciagazdálkodási Intézet munkatársai, kom­mandósok segítségével va­sárnap éjjel behatoltak a CBC Hungary Kereskedelmi Televízió mátyásföldi épüle­tébe és a március 15-re ter­vezett próbaadáshoz nélkü­lözhetetlen berendezéseket leszerelték, majd ismeretlen helyre szállították. Ezzel megakadályozták, hogy a sajtószabadság napján a nyilvánosság elé léphessen a mátyásföldi független tele­víziós állomás — nyilatkoz­ta hétfőn Rajki Márton, a CBCH jogi képviselője. A CBCH álláspontja sze­rint: ez a lépés ellentétes a jogszabályokkal és figyelmen kívül hagyja a Fővárosi Bí­róság jogerős ítéletét. A bí­róság ugyanis hatályon kívül helyezte a Frekvenciagazdál­kodási Intézet egy korábbi határozatát, melyben az in­tézet elutasította a CBCH frekvenciakérelmét — adta tudtul Rajki Márton. Kormos Endre, a BRFK sajtóosztályának ügyeletese az MTI érdeklődésére el­mondta: az intézet egyéb­ként hatósági jogkörrel ren­delkező munkatársai nem kommandósokkal, hanem rendőrökkel érkeztek a hely­színre, miután a Frekvencia­gazdálkodási Intézet embere­it egy vagyonvédelmi kft. fegyveres őre nem engedte be a televíziós állomásra. Az intézkedésre pedig azért volt szükség, mert az intézet az állomás próbaadását tör­vénytelen kalózadásnak mi­nősítette, miután a CBCH- nak nincs sugárzási engedé­lye. Parragh Gábor, a Frekven­ciagazdálkodási Intézet ve­zetője már pénteki nyilatko­zatában jelezte: a próbasu­gárzás törvénytelen, hiszen az eredetileg az orosz tele­vízió számára kiállított en­gedély, a CBCH képviselőjé­nek véleményével ellentéte­sen, nem ruházható át. Az intézet pedig a fennálló tör­vények értelmében sem erre az egy alkalomra, sem a ké­sőbbiekben nem adhat ki műsorszórási engedélyt. (MTI) 3 NAPRÓL NAPRA Szerdahelyi Csaba Márciusok és októberek Néhány száz házat nem lobogóztak fel már­cius 15-e tiszteletére, s néhány száz egyete­mista nem vállalta a politikusi felkérést, hogy a központi ünnepségen sorfalat állja­nak. Mindkét hírt a csúcsformába lendülő szabad magyar rádióban hallottam, akkor, amikor éppen húsz esztendeje annak, hogy 125 éves volt az 1848-as forradalom. Hogy mindez túl bonyolult? Dehogy, legfeljebb csak kissé nehéz ma régi emlékek és új el­várások között eligazodni. Kezdem hát a végén, mert a kerek évszá­­mokkal magam is könnyebben boldogulok. Jó régen volt, pontosan húsz éve, hogy 1973- ban, az új gazdasági mechanizmus magasla­tairól lecsúszva a pesti (és több nagy vidéki város) fiatalsága a szokásosnál is nagyobb szervezkedésbe kezdett március idusán. Ab­ban az esztendőben nemcsak a 125. jubileumi megemlékezés adta az apropót A saját ünnep­lésre, hanem valahogy minden összejött. Ke­serűség, harag, reményvesztettség. A márciusi ifjak (akik akkor még valóban márciusiak voltak és nem októberiek) a köz­ponti rendezvényeken akkor sem vettek részt, ám este a Petőfi-szobornál gyülekezve riogat­ták a hatalmat. De a párt felkészült a „csa­tára”, rendőrökkel, munkásőrökkel, ifjúgár­distákkal, civil ruhás besúgókkal töltötte meg a teret. Jelszavak mégis röpködtek, szabad­ságért mégis kiáltottak, az oroszok kivonu­lását mégis követelték, egy-egy szál virágot mégis elhelyeztek a szobor talapzatán. A leg­hangosabbakat és a legcsendesebbeket még­is megverték, letartóztatták, mert a kiáltás és csend egyformán idegesítette a rend fenn­tartóit. Azon a márciusi estén sok könnycsepp hullott, sok hivatalos parancsra fellobogózott házban mosógépbe kerültek a véres-koszos ruhadarabok, sok kapitányságon túlórázott a pofonosztó, gumibotozó önkény. És másnap, harmadnap fiatalok százait hívatták be mun­kahelyi főnökeikhez, gimnáziumi igazgatók­hoz, hogy a feljelentések, besúgások alapján kit kirúgjanak, kit meg csak megdorgálja­nak. Találkoztam becsületes igazgatókkal is. És azóta is találkozom szüntelen olyanokkal, akik nem kérkednek azzal, hogy ’73 kis, hét­köznapi hősei lettek volna. A hatalom persze sokat tanult a „háború­ból”, a jövőben még jobban erősítette a hely­színeket, kötelezte az iskolákat a délutáni programokra, és időben lekapcsolta a fő szer­vezőket. És hosszú évekre valóban halkabb szavú, magába fordult március tizenötödikék következtek. Erre most, amikor „szabad” (vagy talán kell?) ünnepelni, ezek a makacs ifjak nem vállalják a sorfalállást, a házakat meg nem lobogózzák fel! De arra gondolt-e valaki, hogy szükség van-e sorfalra, s eszünkbe jutott-e az, hogy talán nincsenek is meg a lobogók?! Mert ha a pirosbetűs ünnepen a sorfalállítás a leg­fontosabb, akkor régen rossz. Ha pedig nincs zászló, akkor nincs mit kitűzni a kapu fölé. (És kapu van-e?) Aztán az eszébe jutott-e a nagy szervező­nek, hogy ünnepelni eztán is csak az fog és úgy, aki örül, hogy ünnepelhet, és úgy, ahogy neki tetszik. És ha van mit ünnepelni, és ha tetszik, akkor majd nyakába veszi az egyko­ri csendes „forradalmár” a gyereket, és ki­megy az utcára. Visszamegy oda, ahol egy­kor megverték, s ahol soha nem gyógyítják be lelki sebeit. Aztán megmutatja a gyerek­nek, hogy a rendőrök milyen pillanatok alatt zárták le a Párizsi udvart, és még arra is emlékszik, hogy honnan vezényelték a lovas­attakat. Igen, egyszer majd mindezt megmu­tatja, mert az csak és kizárólag a gyerekre tartozik. Ma még kevesen mutogatnak. Mert napo­kon át harsogta rádió-televízió, hogy a par­lamenti pártok megegyeztek a közös, politi­kamentes megemlékezésről. Megszületett hát az első ünneppaktum is! Jó időket élünk. Demokraták, kereszténydemokraták, kisgaz­dák, szabaddemokraták, szocialisták és koro­sodó fiatal demokraták elérték, hogy közös legyen az emlékezés. Kevés politikával és sok kultúrával. Meg a történelmi helyszínek ha­gyományos végiglátogatásával. Meg fáklyá­val, énekszóval. Meg dalokat énekelve, a Him­nuszt és a Nemzeti dalt. Meg Gábor Áront. Maga lett volna a csoda, ha egységes lett volna az ünnep, ha a politikai környezetbe ágyazás miatt nem lettek volna különböző rendezvények. De voltak. A politikai mo­csárba hajtott Magyarországon ez nem is le­hetett másképpen. S azon már nem is csodál­kozhatunk, hogy a pártfelhívást csak a De­mokratikus Charta fogadta el, míg a magyar utasok ismét fittyet hánytak az egészre. Per­sze az lenne az igazi, ha már jövőre nem kel­lene „egyeztetni”, másnapon felvonulni, gesz­tenyésen izzó parazsakon ordítozni. Az jó lenne, nagyon jó. Mint ahogy az már most is nagyon jó volt, hogy tegnap viszonylagos nyugalomban és valamivel kevesebb gyűlöl­ködés közepette ünnepelhetett a határainkon túli magyarság. S talán mindennél már csak az lenne a legjobb, ha a márciusi ifjak lendületét és az igazi októberi veteránok elégedetlenségét úgy értékelnénk, ahogy kell. S akkor valószí­nűleg 1848 és 1956 között is kizárólag igazi párhuzamokat vonnánk. De ma még ez is csak álom. Mert Márciusból és Októberből is a leghangosabbak akarnak hasznot húzni, jól bevált módon, a nép nevében jelszavakat harsogva. Aztán az emberek ezt elfogadják vagy nem fogadják el. S ha nem fogadják el, akkor nem lobogózzák fel a házakat, nem állnak sorfalat ünnepségeken. Mondván, még nem készültek fel a feladatra. S alighanem ez nem az emberek hibája.

Next