Népszava, 1993. április (121. évfolyam, 76–100. sz.)

1993-04-06 / 80. szám

6 Gyermekszínház gyermektelenül Kedves gesztus, ha egy gyerekekre méretezett bábszínház gondol a felnőttekre is. Direkt jóleső érzés, ha nemcsak matinéidőben és gardedámként számítanak ránk, hanem egy-egy esti órán egyenesen nekünk produkálnak. Üdvözlendő tehát az e néven nemrég nyílt Kolibri Színház újabb nyitása — ezúttal a szélesebb közönség felé. Novák János igazgató ötlete egyszerű és frappáns: miért kellene zárva tartania a színháznak olyankor (tudniillik este), amikor más színházak nyitva vannak? Csak szervezés és partnerek kérdése az egész. (A pénzen, pénzen és pénzen kívül.) S mert a szakma jeles képviselői jöttek megvalósítani a terveket, a Kolibri mint új helyszín komolyan vehető és veendő. Első lépésben Márton László kedvesen verses rémbohózata, A római hullazsinat avagy a természetellenes ember került színre a Kolibri Pincében, Ruszt József rendezésében. A mű szellemes kanavász, s mintha egyenesen tobzódna abban, hogy nem kell a kiskorú nézőközönség színvonalához igazodnia. Ennek következtében jó esély van rá, hogy a nagykorúak se értsenek egy kukkot se. (Például én.) Az előadás fantáziadús elegye a bábszínháznak és az élőnek, viszont az öt szereplő — Bodnár Zoltán, Kormos Gyula, Meixler Ildikó, Németh Tibor és Szívós Károly — inkább úgy hat, mintha a nagyszínházban játszana az ifjúságnak, s nem egy pincében a vénségnek. A Kolibri Színház alapépületében ezenközben vendégek vetették be magukat, hogy Tolmár Tamás vezényletével színre vigyenek két egyfelvonásost. A műveknek közös vonása is van: mindkettőben félbeszakad az előadás. Szomory Dezső Incidens az Ingeborg-koncerten című kis remekében Ingeborg, a nagy norvég zongorista a budapesti koncert közben elveszettnek hitt édesanyját véli felfedezni a közönség soraiban. S ebben ugyan téved, de a gyönyörű, szomorús tirádák hallatán arra jutunk: mindenki úgy jár jobban, ha elhisszük, hogy igaza van. Lengyel Menyhért Az árny című darabjában Torost, a játékról (és az életről) leszokott színészt veszik rá, hogy újra fellépjen, s a bemutatón kitör a téboly: a színész, a szerepében feloldódván, elveszíti a személyiségét. Kentaur az első részhez csinos, klasszicista koncerttermet tervezett, a másodikhoz vizuálisan jól hasznosítható allalat, majd a darabbéli darab díszletéül rémálomba illő, elferdült, eltorzult színpadképet alkotott. E helyszínbe Tolmár ügyesen telepít szürrealista horrort. A kitűnő jelenet úgy hat, mint egy korabeli orosz némafilm (szinkronizálva), némi avantgárd beütéssel, Majakovszkij nyugodtan játszhatná a férfi főszerepet. Bubik István játssza, övé az este. Legfeljebb a sziporkázó Galambos Erzsivel osztozik rajta. Bubik az első részben Ingeborgot alakítja, fekete frakkban, fehér parókával, egy nemes oroszlán fejével. Némán és ihletetten lép a pódiumra, s úgy közelíti meg a hangszert, akár egy sámán a sámánkodnivalót. Előadja a zongorán a Holdfény-szonátát. Minden hangot érzelemmel jelenít meg, nagy bátran, bájjal és humorral. Nem úgy játszik, mint egy virtuóz pianista, hanem mint egy virtuóz színész. A második részben Rubik csontkopasz fejjel lép elénk. Tőrös csupa elfojtott szenvedély, veszélyes egzaltáltság. Az előadás legszebb és legerőteljesebb jelenete — képileg és színészileg —, amikor bevallja múltját a Sipos András megformálta színiigazgatónak. Ülnek egymás mellett, felülről hull rájuk a fény, csillan Bubik fején. Ülnek, s alig-alig van szükség a szavakra. Színház- és emberértő férfiak. Stuber Andrea Sipos András és Bubik István Kádár Kata felvétele Egy perc Kornis Mihállyal Napkönyv Kedvenc éttermében, a törzshelyén találkoztam Kornis Mihállyal. Tavaly a Cserépfalvi Kiadó megjelentette Végre élsz című kötetét, a televízióban pedig nemrégen láthattuk a Körmagyart. — Most min dolgozik? — Napkönyv címmel folytatásos történeteket írok, amely a Végre élsz-hez hasonlóan egymáshoz kapcsolódó, de nem szorosan öszszefüggő részekből áll. Több ezer oldalasra tervezem, az első százhatvan már megvan. A Kossuth rádióban mindennap fél tizenkettőkor felolvasok belőle részleteket, a Holmi pedig folytatásokban közli. — Hogyan éli egy író a hétköznapjait? — Reggel úszom, valami finomat ebédelek, kicsit pihenek és délután bármikor leülök az íróasztalomhoz, s általában este kilencig nem nagyon állok fel onnan. — Nemrégiben a televízióban vetített Körmagyar szokatlanul magas nézettségi és tetszési indexet ért el. — Igen, nagyon örültem neki, utoljára a Halleluja volt ilyen sikeres, csak ahhoz még egy plusz politikai szenzáció és botrány „párosult”. Mindenesetre az biztos, hogy eggyel többször tiltották be, mint ahányszor engedélyezték. — Azóta eltelt pár év ... — Igen, ezért különösen jó érzés, hogy a Végre élsz második kiadása is elfogyott, mind a nyolcezer példány. Z. Z. Zűrök a kuratóriumokban Konrád és Vásárhelyi lemond Konrád György és Vásárhelyi Miklós értesüléseink szerint lemondásukat fontolgatják a Magyar Mozgókép Alapítvány csúcskuratóriumának tagságáról. Ezzel kívánják kifejezésre juttatni tiltakozásukat az Alapítvány szellemével ellentétes intézkedések és a tapasztalt anomáliák ellen. Mint megtudtuk, a napokban a csúcskuratórium megbízásából delegáció kereste fel a művelődési tárca új vezetőjét, Mádl Ferencet. A delegáció — melynek Kodolányi Gyula és Vásárhelyi Miklós is tagja volt — ismertette a miniszterrel a testület észrevételeit a Mozgókép Alapítvány helyzetének kívánatos változásairól. A filmszakmai körökben úgy tudják, a Nemzeti Kuratórium e lépésében döntő szerepe volt annak, hogy a Magyar Mozgókép Alapítvány által az egész filmszakmának — ide értve például az iskolai filmesztétikai oktatást, kutatást, forgalmazást is, a tágabb és szorosabb értelemben vett filmkészítés különböző területein kívül juttatható támogatás összege a tavalyi 800 millió körüli összegről idén alig több mint 600 millióra olvadt. Mádl Ferenc miniszter néhány nap türelmi időt kért a Nemzeti Kuratórium delegációjától, hogy tájékozódjon a felvetett kérdések részleteiről. Értesüléseink szerint a miniszter érdemi válaszától függ, hogy Konrád György és Vásárhelyi Miklós lemond-e a Nemzeti Kuratóriumában való részvételéről. A két közéleti személyiség lemondása tulajdonképpen az egész Magyar Mozgókép Alapítvány működését veszélyezteti. E testület tagjai három évre szóló megbízást kaptak. Konrád és Vásárhelyi egy évvel korábbi kiválásával a megnyugtatóan kialakított egyensúly bomlana meg a csúcskuratóriumban. (bársony) Ellopták a viaszrockert A Versailles- turisztikai kiállításról ellopták Johnny Halliday viaszmását. A kétségbeesett rendezők mindenkit felkértek, próbálják feltalálni az életnagyságúbabát, amely a kiállítás egyik sztárja volt: főként az ifjú hölgyek állták mellé lefényképeztetni magukat a kedvenccel. A viaszmást meg is találták egy közeli parkolóban, de az ismeretlen tettesek levetkőztették: elvitték jellegzetes rockerdzsekijét, kőrnadrágját, még sötét szemüvegét is, és súlyosan megrongálták a viaszbabát, nyilván amikor letépték róla öltözékét. (MTI) Könyörtelen lelkek tánca Április 19-én kezdődik a Budapesti Kamaraopera Monteverdi-fesztiválja. Az apropó a nagy zeneszerző halálának 350. évfordulója és Közép-Európa barokk éve. A Városháza dísztermében először a Magyar Kamarakórus ad elő madrigálokat, majd két egyfelvonásos operát mutatnak be Moldován Domokos rendezésében. A Tancred és Clorinda párviadala szereplői Gulyás Dénes, valamint két tehetséges főiskolás, Káldi Kiss András és Gonzalez Mónika. A könyörtelen lelkek táncát többek közt Németh Judit, Csengery Adrienne és Laborfalvi Soós Béla adja elő. mty New York-i Filharmonikusok A világhírű, idén 150 éves zenekar április 9-én és 10-én ad koncertet a Magyar Állami Operaházban. A helyszín méltó az eseményhez, csak épp kicsi. Mindössze 2400-an lehetnek jelen. Ráadásul a jegyárusítás megkezdésekor a belépők fele sem került a pénztárakba, a bennfentesek ugyanis gyorsabbak voltak az egyszerű zenerajongóknál. Ahhoz képest, hogy hét évvel ezelőtt a Nem York-i Central Parkban nyolcszázezren hallhatták a Filharmonikusok műsorát, mi nem jártunk túl jól. A világ egyik legrégibb zenekara egyébként harmadszor jár nálunk. Vezető karmester: Kurt Masur. Magáról a programról: péntek este César Franck d-moll szimfóniája és Johannes Brahms II. szimfóniája hangzik fel a New York-i Filharmonikusok előadásában. Szombaton délután fél háromtól játszik a zenekar, a szokatlan kezdési időpontot hétfői londoni koncertjük indokolja. Samuel Barber, Mozart és Richard Strauss zenéje mellett Bright Sheng H’un című műve szólal meg; a kínai szerző a kulturális forradalom áldozatainak emlékére komponálta darabját. M. Gy. Cynthia Phelps, a brácsaszólam vezetője Briliáns színészből a gyémántszakértő Paudits Béla hátat fordított a színpadnak és hogy stílusos legyek, rendezői jobbról távozott Thália templomából. Először azt hittük, csak az influenza miatt nem játssza a konferanszié szerepét a Kabaréban, Józsefet a nagy sikerű musicalben és más szerepeit. De nem erről van szó. A művész úr pályát változtat. — Visszatér a vendéglátáshoz? — Nem. Egészen mást csinálok a jövőben. Nem a hatásvadászat kedvéért mondom, de nincs egy órája, hogy tisztázódott a jövőm. Briliáns-, gyémánt- és drágakőszakértő és -becsüs leszek Amerikában. Augusztusban elutazom, elvégzem a másfél éves tanfolyamot, azután üzletet nyitok. — Miért mond búcsút sikeres pályájának? — Nézze, én nem teregetek szennyest. Konfliktusom volt a Madách Színházban, elegem lett mindenből. Most úgy gondolom, negyvennégy évesen még képes vagyok a változtatásra. Ez a lehetőség kínálkozott, és én elfogadtam. Nem kell engem sajnálni. Odakint minden szabadidőmet színházban töltöm majd, olyan előadásokat nézek, amelyekből sokat merítek. — Ha odakint szerepre felkérnék, vállalná? — Már megtörtént. Színházi munkáról persze szó sem lehet, hiszen ott is óriási a sorban állás. Egy tévéshowban azért kipróbálom magam és elénekelek két dalt angolul. Erről már beszéltem a producerrel, de akkor biztos, ha túl leszek rajta. — Megkapta a Jászai-díjat. Ehhez csak gratulálni lehet. — Későn jött. Nem vettem át. Mint ahogy nem voltam ott a Macskák jubileumi előadásán sem. Pedig hívtak. Hogy mit csinálok mostanában? Holnap például autóvezetésből vizsgázom. Újabb időkben elsősegélynyújtásból is külön kell, s ettől nagyon tartok. Műszaki ismereteim elég hiányosak, de azért nekimegyek a vizsgának. Odakint szeretnék már kocsit vezetni. — Hiányoljuk a színpadról. A tévében sem láthatjuk? — De éppen holnap megyek egy felvételre. A műsor címe Nekem legyen mondva, és beszélgetünk a műsorvezetővel, Lugosi Viktóriával a múltról. Viszek magammal néhány régi fotót, hajdani kollégáimról, nagyszerű, méltatlanul elfelejtett elődeimről. (várhegyi) Jelenet a Kabaréból, amikor még Paudits Béla volt a konferanszié Gy. Balázs Béla felvétele 1993. ÁPRILIS 6. KEDD NÉPSZAVA TELEVIZIÓINK Nem mozi ez, gyermek Már a többszöri felhívás: jelentkezzenek, akik a korabeli filmfelvételeken láthatók, felkeltette az érdeklődésemet. Jó műsorötletnek ígérkezik — gondoltam, s eléggé meglepett, hogy ilyen hamar meg is valósult. És valóban — a cím is találó — Csak nézünk, mint a moziban ... Az ötvenes évek felnőttei és sihederei, a lelkesek és az átvertek, a szenvedők és a feltörekvők, osztályidegenek és jó káderek, gondolom, ma már többségükben bizonyos derűvel néznek vissza egykori önmagukra, s látják azoknak az őrült éveknek a humorát is. Mert bármilyen szörnyűek is voltak a napi Szabad Nép-félórák, a csasztuskás „kultúrműsorok”, a dicsőség- és szégyentáblák, a kritika—önkritika szeánszok, mégiscsak túléltük, s ez — mint a műsorból kitűnik — nem kis részben az akkor is működő humorérzékünkön is múlott. A sorozat első adása után világos, hogy a végén egy mai fiatal csodálkozva felteheti a kérdést nagyszüleinek: hogy a csudában volt lehetséges az egész országból bolondokházát varázsolni? Ahány nagypapának és nagymamának felteszik majd a kérdést, bizonyára annyiféle válasz, magyarázat hangzik el, mint személyes történet, egyéni sors, de úgy is, mint a történelemnek kinek-kinek ráeső része. Szerény véleményem szerint éppen ez a „személyes történelem” tette érdekfeszítővé a sorozat első darabját , s remélem, hogy ilyen hangvételű lesz a többi is. És akkor ki fog derülni, hogy botcsinálta vagy korcsinálta történészek vagyunk valamennyien, hiszen még alig éltünk, máris átzúgott fölöttünk a történelem. Nem hiszem, hogy ez a módszer bagatellizálná az ötvenes évek valóban kemény és kegyetlen politikai állapotát, amikor az ország gazdasági és társadalmi struktúrája máig hatóan átrendeződött, polgárai pedig — még a hithű lelkesültek is — állandó lét- és egzisztenciális bizonytalanságban éltek. Csak a látószög más, mint a ma divatos felelősségre vonásos aspektus. Ha a néző jól odafigyelt, szinte csodálkozva állapíthatta meg, hogy ez valóban vacak film, a Dalolva szép az élet a jól elkülönülő kettős vonulatával nemcsak paródiája, de kritikája is a kornak, amelyben létrejött. Paradox módon talán éppen azért, mert az alkotók — például az akkor osztályidegen Keleti Márton és polgári Békeffy István — rémületükben túlságosan bizonyítani akartak. És még inkább paradox módon éppen ezért a film szinte dokumentarista módon korhű. (Micsoda színészgarnitúrát vonultattak itt föl! Balázs Samutól, Makláry Zoltántól, Bihari Józseftől Soós Imréig, Ferrari Violettáig és Simándy Józsefig! Gondolom, ez sem lehetett csekély művészetpolitikai vívmány, nem is szólva Balázs Samu és Bihari József szenzációs alakításáról, akik azt bizonyították be, hogy a szemétből is képesek igaz gyöngysort varázsolni.) Ezek után mondhatjuk persze, hogy ez lehetett az igazi manipuláció — ma elképesztő, hogy a filmet akkor több millióan nézték meg —, és ha cinikus volnék, azt mondanám: bizony ez így van, rejtélyes módon a kitelepített, mindenétől megfosztott pesti jogász valahol egy alföldi kultúrházban éppúgy végigkacagta a filmet, mint az a káder, aki az ő lakásába települt. Egyszerűen azért, mert az életben maradás egyik fontos esélye a humorérzék megőrzése volt. Ezt ma már nemcsak azoknak nehéz megérteniük, akik sokkal később születtek, de azoknak is, akik átélték. Az volna jó, ha senki nem követelné tőlük a megértést, a szembenézést, a lelkiismeretfurdalást, hiszen többségük semmi mást nem akart, csak élni. Úgy, ahogy lehet. Saját újságírói tapasztalatomból tudom, hogy a legreprezentatívabb szocialistabrigádok vezetői a legtöbb esetben a munkásosztályba kényszerített értelmiségi körből kerültek ki. És nemcsak az életben maradás ösztöne vezérelte őket, hanem egyfajta hivatástudat is: ott kell a maguk értelmiségi feladatát teljesíteniük, ahová sorsuk sodorta őket. Kérdezem: hol vannak ők? Egyszerűen eltűntek. De jó volna a képernyőn találkozni velük! Kovács Júlia Föld ’92 képben és szóban A Magyar sport évkönyve és a Barcelona ’92 nagy sikerű könyvek nyomán újabb színes, értékes kiadvánnyal rukkolt ki a Trió Budapest Kiadó. A Föld ’92 az ötlet megfogantatásától 8—9 hónapon át fejlődött, míg sorra kerülhetett a hétfői bemutatkozó sajtótájékoztató a Berlin étteremben. Amint azt Harle Tamás, a kiadó ügyvezetője az egybegyűlt újságíróknak elmondta, a könyvet érdekességként is lehet forgatni, de minden bizonynyal sokat tanulnak majd belőle az olvasók. Több mint 250 színes fotó segítségével igyekeztek felvillantani az eseményekben dús tavalyi esztendő legmaradandóbb pillanatait. Vonatkozik ez a politika, a művelődés, a gazdaság, a természet és a sport területére is. A felvételek java része képeslap formájában is megjelenik majd, sőt a városligeti Vajdahunyad vár terengőjében májusban tárlat is nyílik majd, ahol további érdeklődők tekinthetik meg a képanyagot.