Népszava, 1993. április (121. évfolyam, 76–100. sz.)

1993-04-26 / 96. szám

6 1 99 3. ÁPRILIS 26., HÉTFŐ NÉPSZAVA HETFORDITO A politika pocséksága Légypiszok a térképen Most, hogy a Budapesti Tör­téneti Múzeumiban kiállítot­ták az 1974-ben előkerült gótikus szoborlelet legreme- kebb torzóit, ismét fellán­golt a vita a szenzációs ma­donnák, apostolok, kissé megsérült ifjúi fejek körül. Történészek, régészek pró­bálják megfejteni: Kiket áb­rázolnak ezek a szobrok? Ki volt a megrendelőjük? S egyáltalán felállították-e A kulturális kényúr „Mindenesetre — állítja Búzás Gergely a budai gó­tikus szoborleletről írt dol­gozatában —, ha fel akar­juk deríteni egy műtárgy születésének, életének és pusztulásának körülményeit úgy, hogy minderről közvet­len forrás nem áll rendelke­zésünkre, akkor kénytelenek vagyunk bizonytalan tények­re, megfigyelésekre hatal­mas, többszintes következte- tetés-kártyavárat építeni.” Mert Füst Milán szerint is „semmi sincsen egészen úgy” — mint ahogy képzelnénk. Pláne nem, ha „az értéke­lésre mindig számtalan szempont kínálkozik”. Nézzük például az elmúlt negyvenvalahány év kultúr- politikusainak szerepét. Most, hogy megnyíltak a moszkvai levéltárak, iga­zán „fenséges” leleteket ta­nulmányozhatunk a kutatók jóvoltából. És megint azon meditálhatunk, hogy „sem­mi sincsen egészen úgy”, ahogy gondoljuk, ahogy a közelmúlt tényei is igazol­hatják. Példának okáért majd mindenki ismeri, is­merheti Révai József, a „kul­őket valaha? Ha nem, ak­kor miért nem? És hogyan kerülték a földbe? A szobrok körül terjengő feltételezések legtöbbje — ahogy a legfrissebb Valóság tudósít — tévesnek bizo­nyult. (Állítólag az 1974-es feltárást vezető Zolnay Lász­ló feltételezése is hibás. Mi­vel a szobrok inkább Zsig- mond korára utalnak, sem­mint Nagy Lajos királyunk idejére, udvari stílusára.) turális kényúr” szerepét az ötvenes évekből. (Egyetlen szavára írók, zeneszerzők, képzőművészek, színészek és kiemelkedő művek zuhantak a süllyesztőbe. Madáchtól Szerb Antalig, Bartóktól Szervánszkyig, Gyarmathy Tivadartól Kassákig.) És most tessék: a Mozgó Világ 3-as számából, Hajdú Tibor, a Magyar irodalom, Moszk­vából nézve — 1952 című írásából kiderül, hogy Révai sem volt eléggé „balos” a Kreml urainál. Legalábbis a budapesti szovjet nagykövet­ség bizalmi embere, Gergely Sándor még Révait is felje­lentette azzal, hogy az „MDP vezetősége Révai sze­mélyében teljesen Lukácsra támaszkodik, aki a szovjet irodalom titkos ellensége, és maga is polgári esztéta lé­vén, blokkot alkot a magyar irodalomban jelenleg ural­kodó burzsoá elemekkel”. És különben is micsoda disznó- ság, hogy „Révaiék a sema­tizmust kezelik fő veszély­ként, nem pedig a burzsoá ideológia növekvő hatását”. Csak közbevetőleg jegyzem meg — illetve ezt is Hajdú Tibor írásában olvasom —, hogy Magyarország legfeljebb légypiszoknyi pontocskát je­lentett Moszkva világuralmi térképén. (Az ötvenes évek legelején előbb a balkáni al­osztályhoz tartoztunk, majd pedig hozzácsaptak bennün­ket a románokhoz.) Csak Sztálin halála után, s az 1956- os forradalom leverését kö­vető véres időszakban nőtt valamelyest szerepünk ... Il­letve cseppet sem véletlen, hogy 1956-ot megelőző, kö­vető hónapokban a szovjet nagykövetség munkatársai oly sűrűn felkeresik Király Istvánt, a Csillag főszerkesz­tőjét, akit a ,„pártvonal elkö­telezett védőjének tartanak”, s aki rendszeresen beszámol az Írószövetség dolgairól. De, amiként a Tekintet című, függő folyóiratban Rigó Béla Tanúk és tanulságok című írásában olvasom, Királyt is feljelentik. Megint és újra Gergely Sándor. Szerinte: . . . Valamikor a rendszer- váltás kezdetén arról írt Hel­ler Ágnes — ha jól emlék­szem, a Kritikában —, hogy most végre a művészek ki­kerülhetnek a politika Prok- rutész-ágyából. És azzal fog­lalkozhatnak, ami a lényeg: a művészettel. Sajnos nem így történt. A politika — a gazdasági kényszerűségekkel társulva — napjainkban még inkább behatárolja az írók, zeneszerzők, képzőművészek életét. Legfeljebb az ideológia és a zászló más. (És más a „Király ... sokoldalúan kép­zett ember, aki ontja magából a Marx- és Lenin-idézeteket. A marxizmus—leninizmus lé­nyegét azonban nem érti és az irodalmi jelenség igazi pártszerű értékelésére nem képes ... Vgyanakkor hajlé­kony, a helyzethez alkalmaz­kodni képes, véleményét a körülményektől függően vál­toztatni tudó ember.” Még véletlenül sem kíván­nám átigazítani (vagy fel­menteni) Király István sze­repvállalását. Legfeljebb el­képzelem, hogy a „pártvonal elkötelezett védője" miféle megalázó helyzetekbe keve­redhetett. Talán az sem vé­letlen — erről is Rigó Béla dolgozatában olvasok —, hogy Király gyakran kifa­kadt: mivel a „kis tehetségű kommunista írók” most min­denfelé azt híresztelik, hogy eddig azért szorították őket háttérbe, mert ők kommunis­ták voltak. „Pedig csak iro­dalmi szempontból, minősül­tek érdektelennek." pártközpont címe is, ahova a feljelentő levelek érkez­nek.) Mert ma is akadnak olyan jelentéktelen művé­szek, akik abból próbálnak tőkét kovácsolni önmaguk­nak, hogy „azért üldözik őket”, mert nem tartoznak a „bolsi, liberális, zsidó brancs­ba” és/vagy mert kommunis­ták ... Rigó Béla szerint: eb­ből is kiderül, hogy „vannak olyan problémák, melyeknek aktualitása rendszersemleges és örök érvényű”. Gantner Ilona A jelentéktelenek akciója Omega: lesz vagy nem lesz? Szí n észgyű lés Ki a művész? Hat éve állt utoljára színpa­don az Omega együttes, 25 éves jubileumi koncertjén. Azóta szinte menetrend sze­rint érkeznek a hírek: újra összeáll a zenekar, végül azonban semmi nem törté­nik. Idén is elterjedt, hogy dupla albumot készítenek, majd augusztus 20-án a Nép­stadionban lépnek fel. — Valóban sokszor elhang­zott, hogy újra lesz Omega — mondja Mihály Tamás basszusgitáros és zeneszerző, aki újabban D. Nagy és a frakció-ban tűnt fel. — Ám hiányoztak a megfelelő mű­vészi és anyagi körülmények. Igaz, ’87-ben úgy váltunk el egymástól, hogy ’90-ben is­mét fellépünk. Szó volt ar­ról, hogy az Illéssel és a Metróval közösen adnánk koncertet, végül azonban csak az Illés lépett fel a Népsta­dionban az István a királlyal. El is ment a kedvünk egy időre. — Az év elején mégis stú­dióba vonultak. — Tavaly kiutaztam Trun- kos Andráshoz Amerikába (ő előző lemezünkre is írt szövegeket), ott ötlöttük ki, hogyan térhetne vissza az Omega. Dupla albummal zártuk volna le a korsza­kot, az egyes lemezoldalak az 50-es, 60-as 70-es és 80-as évekről szóltak volna, ösz- szejött húsz nóta, elővezet­tük a zenekarnak, majd a stúdiómunka következett. Kilenc dalt vettünk fel, az­után leálltunk. Ma ugyanis az Omegának is veszélyes dupla albummal megjelenni a piacon, annyira kevés az emberek pénze. Mindez per­sze azzal jár, hogy új dalo­kat kell írnunk, tehát csúsz­ni fogunk, a lemez (most már szimpla) karácsonyra je­lenik meg. — A tervezett koncert te­hát elmarad? — A lemez megjelenésé­Élö újság A pénz hiányában sajnálato­san megszűnt Film, Színház, Muzsika újra hallat magáról. Élő kiadása a Fészek Klub­ban lesz, április 30-án. Ez alkalommal mutatják be az első számot, amelyet, a ter­vek szerint, több is követ. A műsorvezető-szerkesztő Sas György. Á házigazda szere­pére több újságíró is vállal­kozott, így Baló Júlia, Jálics Kinga, Dalos László és Illés Jenő. nek mindenképpen meg kell előznie a bulit, nem akar­juk csak a Gyöngyhajú lányt és az Ezüst esőt játszani, még ha sokan ilyen koncert­re is kíváncsiak lennének. Tavaly tetőzött a nosztalgia- hullám, a Metrótól az LGT-n át a Piramisig majd minden nagy banda összeállt. A sor­ból mi sem hiányozhatunk, hiszen az Omega a teljes korszakot átfogta, a beattől a rockig. — Mi lesz az eredeti terv­vel, az érdekes koncepcióval? — Gondolkozunk rajta, hogy önálló produkcióként hozzuk létre. Kár lenne veszni hagy­ni az ötletet és az anyagot. Előfordulhat, hogy a dalok előadására több magyar éne­kest kérünk fel a hazai rock különböző korszakaiból, ha már úgyis összefoglaló jelle­gű az album. Maróthy György Az est különlegessége, hogy közismert művészek mutat­nak be új tehetségeket a publikumnak. Így például Kútvölgyi Erzsébet Murányi Tündét, Piros Ildikó Rudolf Terézt, Tordy Géza Teremi Beatrixot és Varga Klárát. Ígéretes program, ennéd már csak az lenne jobb, ha az élő újság nyomtatott hetilappá is változhatna a jövőben. v. a. Napjainkban egyre több olyan középkorú, pár évvel a nyugdíjkorhatár előtt álló színművészről hallani, aki több évtizedes tagság után, egyik napról a másikra szer­ződés, munka nélkül ma­rad ... Ama délelőtt kezdődő Színházi Dolgozók Szakszer­vezetének országos küldött- gyűlésén többek között erről a problémáról is szó esik. — Huszonhét éven keresz­tül az 5/1965-ös miniszteri rendelet volt életben, amely a tíz évvel a nyugdíjkorha­tár előtt álló színművészek védettségét biztosította — mondja Döme Sándor főtit­kár. — Az új, 5/1992-es mi­niszteri rendelet csak az Operánál, a színháznál és más, hivatásos együttesnél tevékenykedő magánénekes­re, magán táncosra, énekkari és tánckari tagokra, valamint a fúvószenészre és a cirku­szi műfajban tevékenykedők­re érvényes. A felsoroltak húsz-huszonöt évi munkavi­szony után kérhetik korked­Szerencsére nem Belibben a színre rózsaszín, habos, fodros ruhájában, piros körömcipőjében a Vá­gyom egy ágy után című da­rabban, és azonnal kitör a taps. A darab felejthető, Lorán Lenke nem, aki ép­pen ötven esztendeje lépett először színpadra. „Évtize­dek óta figyelem, és nem tudom megfejteni, mitől ilyen napsugaras” — írta róla nem is olyan régen az egyik kritikus. — Honnan ez a sugárzó optimizmus? — kérdem tőle éjszakai tévéfelvétele előtt, a színházhoz közeli étterem­ben. — Vajon abban bízom-e, hogy lesznek még jó szere­peim? Vagy ebben a meg­változott világban, ami kö­rülvesz? Nem tudom. Két dologban bízom, ami volta­képpen egy: a közönségsze- retetében és magamban. Amíg színésznő vagyok és érzem a publikum kisugár­zását, addig történjék bár­mi, derűs maradok. Az em­berek nevetni akarnak. Há­lásak a jó poénokért, és én örömmel nevettetem meg őket. — Azt gondolom, derűjét a család alapozta meg an­nak idején. vezményes szakmai nyugdí­jazásukat. Tehát az új rende­let megfeledkezett a prózai színészekről. Csak egyetlen példát említenék a prózai színészek kiszolgáltatottságá­ról. Sólyom Ildikót, a Nem­zeti Színház művészét több mint húszévi tagság után, ti­zenötezer forint bruttó fize­téssel akarják az utcára ten­ni. A vita abból származik, hogy a művészek eddigi ha­tározott idejű szerződése az új, a közalkalmazotti tör­vény hatálybalépésével ha­tározatlan idejű jogvdszony- nyá alakult át. Így felmon­dás esetén a munkában eltöl­tött évek után több hónapi végkielégítés járna ... Ám a törvényről a színidirektorok próbálnak elfeledkezni. Ezért is sürgetjük a helyi kollek­tív szerződések megkötését. A mai küldöttgyűlésen más érdeklődésre számot tartó ügy is szóba kerül, amelyről majd tájékoztatást adunk. Szilágyi Ágnes lettem kalapos — Csodálatos gyerekko­rom volt. Egyetlen gyereke voltam anyámnak, aki saját kedvtelésére és az én szó­rakoztatásomra tanult meg zongorázni. Apám fegyver- szakértő volt. Mikor meg­kérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, azt mondtam, pipa­dohány. Primadonnát akar­tam mondani, de az nem jött ki a számon. Aztán táncos­nőnek készültem, négy évig az Opera volt az otthonom. Amikor a balettmesterem azt mondta, hogy legyek inkább kalapos a Váci utcában, hát rácsaptam az ajtót. Nagy szerencsémre Makay Mar­githoz kerültem, 15 évesen. Azóta a színház az életem. — Figyeltem a próbákon. Majdnem mindig előbb tud­ja a szöveget, mint a töb­biek. Könnyen tanul? — Jaj, nagyon nehezen. És nem szeretem, ha a La­cika végszavaz otthon. (Ko­zák László színművészről, a férjről van szó.) Mindig be­lezavar. Az ajtóra hatalmas csomagolópapíron, filctollal kiírom magamnak a szöve­get, és ha teszek-veszek a lakásban, vagy ha leülök a fotelba, onnan is látom. Vi­zuális típus vagyok, jobban megjegyzem így. Most vala­Kivirágzott az Éjjeli mene­dékhely. Háromszor is szín­re került ebbep az évadban Gorkij műve, mintha csak be akarná hozni a lemara­dást. (Tudniillik az utóbbi időben kimenni látszott a di­vatból a szerző, akit Lenin a proletárművészet legna­gyobb képviselőjének neve­zett.) Idén egyébként éppen 90 éve annak, hogy a buda­pesti közönség megismerked­hetett Gorkij remekével, mégpedig Reinhardt társula­tának előadásában, alig fél évvel a moszkvai ősbemuta­tó után. Az első magyar Éj­jeli menedékhelyre még né­hány évet várni kellett — Hevesi Sándor rendezte —, majd a második világhábo­rú után jött el a konjunk­túra ideje. (1945—46-ban 110 Gorkij-mű jelent meg 1 238 880 példányban!) Utóbb csökkent a népszerűség. Most hárman csináltak színházat az Éjjeli menedék­helyből. Különbözőfélét, de feltétlenül színházat. Ascher Tamás kaposvári rendezése konvencionális, erős, szaba­tos. Gaál Erzsébet, a József Attila Színház Aluljárójá­ban lázálmodott a műről. Verebes Istvánnak pedig az juitott eszébe, hogy egy vi­déki színház is éjjeli mene­dékhely. Minél messzebb van Pesttől, annál inkább. Ennek alapján készítette el — Idelenn címmel — a ma­ga bensőséges változatát Gorkij művéből Zalaegersze­gen. A helyszín voltaképp a vidéki színház, a szereplők a vidéki színészek, akik kö­zé vegyül Verebes István személyében Verebes István, a vendégrendező, az utazó, az áttranszponált Luka. A zalaegerszegiek a na- pökban Budapesten vendég­szerepeitek az Éjjeli mene­dékhely Idelenn című vál­tozatával. (stb) Kárpátalja képekben Az anyaország és a kisebb­ségbe szorult magyarság kapcsolatrendszere ugyanr csak széles skálájú. E skálá­ról azonban, egy-két halvá­nyabb színtől eltekintve, mind ez ideig szinte teljes mértékben hiányzott a kár­pátaljai magyar képzőművé­szet. Ha szerveztek is. né­hány kiállítást, ha a szak­mán belüliek tudtak is a Kárpátok alatt alkotó tár­saikról, a nagyközönséginek alig-ialig volt alkalma arra, hogy mélyebben megismerje a vidék sokszínű, igen gaz­dag egyéni jegyeket magán hordozó képzőművészetét. Ezt a hiányt pótlandó nyílt meg április 19-én Bu­dapesten az Árkád Galériá­ban a kárpátaljai magyar festőművészek reprezentatív kiállítása, amelyen tizennégy alkotó munkái vallanak táj­ról, kisebbségi sorsról, ma­gyarságról. Benkő György, Hidi Endre, Jankovics Má­ria, Pálfy István, Tóth La­jos, Veres Péter és társaik számára az anyaországi be­mutatkozás lehetőségét je­lenti ez a kiállítás. A művé­szetek iránit érdeklődők egy sajátos, ám korántsem ide­gen világot ismerhetnek meg, s ezáltal — minden bi­zonnyal — közelebb kerül­nek egy önmaga belső tör­vényszerűségei által formá­lódó világhoz, amit úgy ne­vezünk : kisebbségi magyar lét. — hori — mi izgalmas bemutatóra ké­szülünk. Május elsején játsz- szuk először éjszaka az Övön alul című kabarét. — Repertoárdarabokban játszik. Újabbra is készül, elégedett? — Háát — mondja jelleg­zetes rekedtes hangján. — Ha az elmúlt fél évszázadot nézem, elégedett vagyok a közönséggel és kevésbé az el­ismerésemmel. Ennyi év után 18 400 forint a nyugdíjam. A tévé nemigen foglalkoztat. A Rádiókabaréból kivesztek a nők, és a hetvenes évek óta csak riportalany voltam a rádióban. Filmről nem ér­demes beszélni. A szinkron­ban pedig nincs rutinom. Számomra a színpad az iga­zi, és minden előadás előtt nagyokat slukkolok a cigi­ből izgalmamban, mielőtt felmegy a függöny. — Úgy tudom, már nagy­mama. Az unoka nem köve­ti a nagyszülőket a pályán? — Mesi hároméves, tüne­ményes kislány és folyvást azt hajtogatja, hogy táncos- né meg színésznő lesz. Mit mondjak, örülök a választá­sának. Várhegyi Andrea ■V

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék