Népszava, 1993. július (121. évfolyam, 151–177. sz.)
1993-07-24 / 171. szám
NÉPSZAVA Aki adja: NÉPSZAVA SZÉLABDA Aki kapja: — Én a Magyar Királyi Bolyai János Honvéd Műszaki Főiskola hallgatójaként, amit Ludovika kettőnek is neveztek, 1943 késő őszén hallottam először a Népszaváról. A harcászat tanára belépett a tanterembe és azt kérdezte: ki olvassa önök közül a Népszavát? Az álljon föl! Senki sem állt föl. Nem gyávaságból, egyszerűen nem tudtuk, hogy mi az. A vezérkari ezredes erre meglehetősen goromba hangon azt mondta: maguk szerencsétlen hülyék. A kezük alá kerülő legénység nagy része azt a Népszavát olvassa, amelyről maguknak fogalmuk sincs. Pedig ha nem olvassák, soha nem fogják megtudni, hogy mit érez a magyar népnek az a része, amely szervezett munkás, vagy annak tartja magát. Akkor kezdtem én is olvasni a Népszavát, bizonyos intellektuális fölény. Erre a kérdésre a legszívesebben azt válaszolnám, hogy az olvasóé. Azoké az előfizető-generációiké, akik apáról fiúra örökölték ezt a lapot, s a legnehezebb időkben is kitartottak mellette. Akármenynyire nem divatos is ezt mondani, a Népszava ma is az idősebb és fiatalabb szakiké, a segédeké, a nyomdászoké, a vasasoké és a bányászoké, a köztisztviselőké és a nyugdíjasoké, az egyre kilátástalanabb helyzetbe kerülő pályakezdőké és a munkanélkülieké. Mindazoké, akik számára a Népszava nem egyszerűen egy újság, hanem egy jelkép. A történelem során sokszor igazolást nyert hit abban, hogy a melósok, a kistisztviselők csak egymásban bízhatnak, együtt juthatnak valamire. Nekik maguknak kell szervezkedniük, erőt mutatniuk, hogy ne semmizhessék ki teljesen őket. Nevezhetjük ezt szolidaritásnak, munkásegyletnek, szociáldemokráciának vagy szakszervezetnek, teljesen mindegy. A lényeg, hogy szét lehet verni a szociáldemokráciát, le lehet járatni a szakszervezeteket, de a melósból soha nem irthatják ki az egymásrautaltság, az együvé tartozás érzését. A legnehezebb történelmi időkben is ennek egyik kézzelfogható jelképe volt a nyel. De ezt az érzést elsöpörte a sokat emlegetett, utólag megszerzett 1942-es karácsonyi szám. Ebben annak a Szekfű Gyulának a cikkére bukkantam, akit mindig is mesteremként tiszteltem. Tudtam, hogy ő a Magyar Nemzet mögött áll, ha tehát a Népszavába ír, akkor ez egy fontos dolog. Később, amikor már érdeklődni kezdtem a munkásmozgalom iránt is, fölfedeztem a Népszava egyik legendás szerkesztőjének, Erdődy Jánosnak a cikkeit, akivel olyannyira megbarátkoztam, hogy őt kértem fel a Várkonyi Zoltán által rendezett Jókaifilmek forgatókönyvének megírására. Azóta sok minden történt, de a Népszava megmaradt. Sőt, ahogy látom, ma is ott áll rajta, alapítva 1873-ban. Tehát a legrégibb napilap. De kié most tulajdonképpen? Népszava, s remélem, egyre inkább az lesz a ma is. Van persze a kérdésre egy kevésbé patetikus válasz is: a Népszava jelenleg a Trade Union Kiadó Kft. tulajdona, amelyben 60 százalékos üzletrésszel rendelkezik a VICO Rt., több mint 30 százalékuk van a szakszervezeti konföderációknak, s néhány százalékban tulajdonos egy alapítvány és a szerkesztőség. A tulajdonosok között azonban szerencsére senki nincs, aki a Népszava tradícióitól el akarná téríteni a lapot. — Éppen ezt akartam kérdezni: beleszólnak-e a szakszervezetek a lap szerkesztésébe? — Igen, beleszólnak, s el is várjuk tőlük, hogy szóljanak bele. De nem úgy, hogy mikor, miről mennyit és hogyan írjunk, az egyes ügyekben milyen véleményt képviseljünk. A szakszervezetek azzal szóljanak bele a lapba, hogy eredményeket érnek el a bérharcban, hogy munkaalkalmakat követelnek a kenyér nélkül maradóknak, hogy jogorvoslatot szereznek a törvénytelenül elbocsátottaknak, hogy valódi tárgyalópartnerei a kormánynak, a munkáltatóknak. Saját, jól felfogott érdekünk, hogy a lapban minél több sikeres érdekvédelmi akciónak adjunk teret. Mi mindig olvasóink, a nyugdíjasok és a bérből, fizetésből élők érdekeit próbáljuk képviselni, az ő véleményüket fogalmazzuk meg. Nekünk félnivalónk ugyanis már csak az olvasóktól van: attól, hogy nem fizetik elő, vagy lemondják, nem veszik meg a lapot. Mert akkor tényleg becsukhatjuk a kaput. Nemeskürty István bevezető történetére visszatérve azt is mondhatnám: nekünk addig van hatalmunk, befolyásunk, amíg a Népszava valóban a legénység lapja. De olyan újság, amelyet a tisztikar is kénytelen, olvasni. Megvallom őszintén, én az elmúlt évtizedekben csak alkalmanként olvastam a Népszavát, de olyankor az volt a benyomásom, hogy néha kicsit felületes agresszivitással képvisel lármásan előadott, látszólagos munkásérdekeket. Valójában ez inkább bizonyos jól fizetett és egzisztenciájukat féltő szakszervezeti vezetők érdeke volt. — Elődeim munkáját nem szívesen minősíteném, de nyilvánvaló, hogy a rendszerváltozás előtt másfajta mechanizmusok működtették a lapot, s ez érezhető volt a szerkesztésen is. Amióta a kollégák engem választottak főszerkesztővé, megpróbálunk tudatosan ügyelni arra, hogy elkerüljük a demagógiát. Ha a munkavállalók érdekeit képviseljük is, jogos indulataikat meglovagolva sem hajszolhatjuk őket idő előtti sztrájkokba, felelőtlen kalandokba. Minden írásunkban mérlegelni kell a másik fél, a kormányzat, a munkáltatók jogos szempontjait. Mellesleg az a benyomásom, hogy ilyen szempontból az utóbbi években változtak a szakszervezetek is. — Egyetértek, de egy szerkesztőségnek ebből a bűvös körből nagyon nehéz kilépni. Ma a lapok körül nincsenek holdudvarok, eltűntek az irodalmi szerkesztők. Ennek egyébként nagyon prózai okai is vannak : nincs idő a kávéházi csevegésekre. A napilapok óriási munkaterheléssel dolgoznak, rendkívül eltolódott az érdeklődés a napi politika iránt. — Én úgy gondolom, hogy ez egy gerjesztett év— Volt ennek a lapnak egy színvonalas irodalmi rovata, a Szép Szó. Úgy tudom, megszűnt. Miért? — A politikai napi sajtó az elmúlt években abszolút üzleti alapokra helyeződött; nyomdaszámláinkat csak olvasóink pénzéből és a hirdetési bevételből tudjuk fedezni. A Népszava oldalszáma a politikában történt információrobbanást sajnos nem tudta követni, a napi 12 oldalból olykor hármatnégyet is elvitt a reklám. A maradék lapfelületre a napi információkon, riportokon, szolgáltatásokon kívül jóformán már a tévéműsor sem fért be, nemhogy az irodalmi melléklet. Rögtön hozzá szeretném tenni: fájdalmas hiánya volt ez az elmúlt években annak a Népszavának, amelynek hasábjain egykor Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula, Kassák Lajos, József Attila és Illyés Gyula írásai láttak napvilágot. Talán kevéssé köztudott, hogy Ady Endre még Párizsból is a Népszavának küldte a verseit, ezzel az üzenettel: „Szívem küldöm, ez a frigyládát, s kívánok harcos, jó napot.” — De nemcsak a költészetről van szó. 1957-ben a Magvető lektoraként Krúdy Gyula ifjúkori novelláit szerkesztettem. A különböző újságok tárcarovataiban több ezer csapnivaló írás jelent meg, de ez kellett ahhoz, hogy közülük kikerüljön néhány igazi novella. Ha nem lett volna akkor Magyarországon annyi lap, és annyi tárcarovat, lehet, hogy ma nekünk nem lenne Krúdy Gyulánk. — Visszakérdezhetnék, hogy hol vannak ma ezek a „csapnivaló” tárcák és főleg, hol vannak ma Krúdy Gyulák ? — Krúdyk azért nincsenek, mert elsorvadt az egész magyar elbeszélő széppróza. De ebben a lapok is hibásak édeklődés. Az olvasókat ma már egyáltalán nem érdeklik annyira a politikai csatározások, mint azt az újságírók hiszik. Amikor egy filmstúdió vezetője voltam, állandóan az ellen küzdöttem, hogy a filmrendezők egymásnak rendezzenek filmeket. Szerettem volna, ha olykor a közönségre is tekintettel vannak. Manapság azt veszem észre, hogy az újságírók is egymásnak kezdenek írni, s nem az olvasóktól, hanem kollégáiktól várják az elismerést. — Mi állandóan törekszünk arra, hogy olyan témákkal foglalkozzunk, amelyek olvasóinkat naponta érdeklik, foglalkoztatják. Szerkesztési értékrendünkben a mindennapi élettel, a kereskedelemmel, az egészségüggyel, az oktatással kapcsolatos praktikus információk fontosabbak annál, mint például az, hogy a parlamentben melyik párt milyen választási terveket szövöget. Több hasznot nyújthatunk olya. A Szólabda egy rendkívül demokratikus játék, hiszen mindig a válaszadó dönti el, kit kérdez tovább. Vannak, akik megpróbálják saját térfelükön tartani a labdát. Mások a nyilvánosság lehetőségét felhasználva politikai ellenfeleiket igyekeznek lejáratni. Újságírói szempontból nyilván az utóbbi típusú beszélgetések a kényesebbek, izgalmasabbak, de a választás már önmagában is minősíti a kérdezőt. Mit tehetünk, ha a színirendező véletlenül éppen azt a bank-vezérigazgatót kéri fel riportalanynak, aki az ő színházát szponzorálja, és neki próbál hízelegni egy udvarias kérdezz—felelekkel, amolyan „jól elvagyunk” hangulatban. Ha viszont egy humorista arra használja fel a lehetőséget, hogy megpróbálja nevetségessé tenni a tévé alelnökét, ez is a helyzetet jellemzi. — Egyetértek ezzel, de továbbra is attól tartok, hogy ezt a bizonyos Szólabdát — miként az egész magyar sajtót — a háttérből manipulálják. Szerintem sokkal tisztább lenne a képlet, ha a pártoknak lennének lapjaik, mint ahogy a Népszava a Szociáldemokrata Párté volt. Így egyértelműen lehetett tudni, hogy melyik újság milyen nézetrendszert képvisel. Manapság szekértáborokra szakították az országot, vannak nép nemzetiek, liberálisok, világpolgárok, s ez a beskatulyázás szerintem nagyon káros. — A Népszava Szólabdáját olyannyira nem térítheti el senki, hogy Nemeskürty István is azzal készíthetett interjút, akivel akart, még ha kicsit furcsa, számomra őszintén szólva kellemetlen is volt a sóinknak azzal, ha megírjuk, hogy hol olcsóbb a kenyér, a krumpli, vagy hogyan igényelhetnek szociális segélyt, mint ha azt találgatjuk, hogy milyen ideológiai törésvonalak mentén repedezik majd a keresztény—konzervatív koalíció. — Itt térnék vissza a Népszava Szólabdájához, amelynek szerintem fontos hídszerepe lehetne a politizáló elit és az átlagpolgárok között. Ha nem csak a vezető politikusok paszszolgatnák egymásnak a nyilatkozatokat.. . kérése. Ami pedig a lapok és a pártok kapcsolatát illeti, erről nekem az a véleményem: az újság mindig az olvasók pártján álljon. Ezt pedig csak úgy teheti meg, ha minden helyzetet, politikai döntést szuverén módon, olvasóinak érdekei szerint mérlegel. Egy szerkesztőség csak így lehet pártatlan, független, a lap olvasói számára hiteles. — Régebben a „lapgazdák” akkor voltak elégedettek egy főszerkesztővel, ha az újságban azt írták, amit ők olvasni szerettek volna. Ma mit kíván egy igazi laptulajdonos a főszerkesztőtől? — Nálunk egyetlen dolgot: számára legyen jó üzlet az újságkiadás. Ez pedig elsősorban a példányszámon múlik. A Népszava ma a második legnagyobb példányszámú országos napilap. A többségi tulajdonos természetesen azt szeretné, hogy előbbutóbb az első, a legnagyobb legyen. Ennek érdekében máris jelentős áldozatot hozott: növelte az oldalszámot, új, ingyenes szolgáltatásokat vezetett be. Minden ellenkező híreszteléssel szemben azonban a Népszava nem lesz bulvárlap, még ha ez könnyebb módja is lenne a példányszám növelésének. A tulajdonosok azt kérik tőlünk, hogy egy komoly, tárgyilagos, igazságos néplapot szerkesszünk. — A kötelező utolsó kérdés: kinek dobja tovább a Népszava Szólabdáját? — Tekintettel arra, hogy mi bérből, fizetésből élők valamennyien az APEH üldözöttei vagyunk, Szerdahelyi Szabolcsot, az APÜSZ (APEH Üldözötteinek Szövetsége) elnökét szeretném kérdezni. (Folytatás jövő szombaton) Nekünk csak az olvasó számít Félrenézett a filmkamera Vádolhatnak az üldözöttek imm Nemeskürty István filmtörténész ezúttal riporterként vizsgázik Amikor a hóhért akasztják, Deák András, a Népszava főszerkesztője válaszol